Most jutott eszembe, Ilweran Éles-postjának olvasása közben, hogy A varázslók is lehet generációs regény, vagy a késő huszonévesek-korai harmincasok kulcsregénye - nekünk olyan világ volt Harry Potter Roxfortja, mint Quentinnek Fillory. Kérdés, hogy ki mennyire ragaszkodik ehhez a varázsvilághoz és mennyire döglik bele, amikor már muszáj elereszteni és ebben a tökéletlen világban kell az embernek megtalálni a helyét.
De kezdjük az elejéről.
Nincs elég jelző arra a magyar nyelvben, amivel ki tudnám fejezni, mennyire tartottam attól, hogy utálni fogom ezt a könyvet*, vagy, ami még rosszabb, végigszenvedem, hátha elkapok valamit a varázsából, ahogy a Horzsolásokkal is tettem. Szerencsére Ilweran türelmes kölcsönző és egy hónap ádáz szemezés után végre nekiláttam.
És tetszett.
Régen éreztem olyat, hogy nem tudtam kitotózni, mi fog történni a következő fejezetben vagy mivel zárul a történet. Régen éreztem azt a kíváncsiságot, amikor azt várom, mivel fog ismét meglepni a szerző, milyen szokatlan fordulattal fog elszórakoztatni. Kevés fantasyt olvasok és alig pár darab van az olvasmánylistámon, ami varázslóiskolákhoz kötődik, de még én is éreztem, hogy ez mennyire újszerű és több műfaj jellegzetességéből tevődik össze, én pedig szeretem a műfajmixeket, hihetetlenül érdekes és agyalós dolgok jönnek így létre. Az eredmény ez esetben is új és izgalmas lett; mit csinálsz, ha kiderül rólad, hogy tehetséges varázsló vagy (és azon belül is a felső elithez fogsz tartozni), titkos tudásanyagok garmadáját szívhatod magadba, testileg-szellemileg halálra szívatnak, de végigcsinálod, aztán... semmi. Nincs végrehajtandó küldetés, megoldandó rejtélyek, lekaszabolható sárkányfej vagy gonosz boszorkány. Túl sok az ember és kevés a fóka - túl sok a varázsló és túl kevés a szörny. Grossman megfosztja a mágiát a varázslattól; Quentin lassan ráébred, hogy Varázskapu, a mágikus egyetem nem a Kánaán (bocs, Fillory), ahol minden probléma egycsapásra megoldódik; a varázslás nem romantikus pálcalengetés, hanem ugyanolyan kemény munka, mint a normál tanulás, ráadásul itt csupa kiváló, tehetséges diák veszi körül Quentint, igazi vetélytársak, és korántsem evidens, hogy ő a legjobb tanuló. Egy idő elteltével belefásul az egészbe és új, varázskapus énje egyre jobban emlékeztet a cipőbámuló, lúzer brooklyni srácra, aki mindent és mindenkit utált, nem tudta, mihez kezdjen az életével és halálosan unta még saját magát is.
Hiába kapsz meg mindent, amire egy humán entitás vágyhat, fénnyé és porrá válik a kezedben, és rájössz, hogy az egésszel semmit nem tudsz kezdeni. Szar, hogy ha nincsenek céljaid vagy olyan dolog, amibe bármikor belekapaszkodhatsz, amikor úgy érzed, az egész életed felesleges. Quentin, a fő-antihős a felesleges ember archetípusát eleveníti fel - milyen jól siránkoznának egyet közösen Holden Caulfielddel és Anyeginnel -, sokakkal ellentétben nem tette élvezhetetlenné a könyvet életének kiúttalansága, ő kellett, hogy legyen a főszereplő; valljuk be, ha Alice a narrátor, egészen más típusú regényt olvashattunk volna. Szegény srác állandóan pofára esik és annyira képtelen felnőni, hogy csodálkoztam, hogyhogy nem veszejtette el magát valami elcseszett varázsigével a történet negyedénél [igen, azért, mert ő a főszereplő - ezt a konvenciót azért nem rúgja fel a szerző]. Quentin nagyon jól illusztrálja az, milyen elveszíteni valamit, ücsörögni a padlón, valamennyire feltápászkodni, aztán megint seggre esni és kezdeni az egészet elölről.
A varázslók az iskolai megpróbáltatások, kalandok kapcsán nem is annyira Roxfortot idézte fel bennem, hanem az Alekszandra és a Teremtés növendékeit, aztán ki is ment a fejemből a hasonlóság, annyira más a két regény atmoszférája; Varázskapu totál anglomán világa is szinte meghitten ismerős a rengeteg angolszász olvasmány miatt, mint a jellegzetesen kelet-európai torpai kollégium, de az utóbbi húsba vágóan igazinak tűnik, mert a helyszínek hétköznapiak és valósak - bár elhiszem, hogy a brit iskolák is tartalmazhatnak kényelmes klubfoteleket, ómódi hálófülkéket és barátságos meleget adó kandallókat.:)
"Egy kissé lepusztult, de annál kényelmesebb, meghitt könyvtárszobában ültek, amit kopottas, foszló szőnyegek béleltek, és gyertyák, meg a kandalló fénye világított be. Quentin ráébredt, hogy a kicsiny bungaló belülről bizonyára nagyobb, mint amilyennek kívülről látszott; ezenkívül sokkal hűvösebb is volt - a hangulata egy kellemes, kissé csípős őszi estét idézett. A könyvespolcok roskadoztak a könyvektől, és még a sarkokban, sőt a kandallópárkányon is ingatag könyvkupacok tornyosultak. A bútorzat előkelő, ám nem összeillő, helyenként pedig erősen viharvert darabokból állt. A könyvszekrények között a falakon a szokásos - a magánklubokban jellegzetesen felszaporodó, megmagyarázhatatlan - műtárgyak lógtak: afrikai maszkok, kopár tájakról készült festmények, nyugállományba helyezett dísztőrök, térképekkel és medálokkal teli vitrinek és oszlófélben lévő egzotikus pillangók preparált tetemei, amelyhez feltehetőleg nem kis erőfeszítés és költségek árán sikerült hozzájutni."
Kellemesen eljátszadozik a posztmodernnel is - amennyiben a Fillory-könyvek hatodik részének valóban A varázslók a címe, nem pedig A mágusok, ahogy kétszer is szerepel a második kiadásban. Erről jut eszembe, az apró, elejtett utalások, jelentéktelennek tűnő mozzanatok késleltetett kibontása külön élvezetes volt.
Talán a nyelvezete volt az, ami leginkább megfogott a könyvben, az életszerű leírások, bemutatások. Amikor találom kinyitottam a könyvet és elolvastam az alábbi részt, már mertem reménykedni, hogy jóban leszünk:
"Alice többé nem számított a műsor sztárjának; a másodéveseknek megvoltak a maguk kedvencei, elsősorban Amanda Orloff, egy harsány, nyers modorú, széles vállú lány, egyenes, mosogatólé-színű hajjal, akit rendszeresen felkértek, hogy szemléltessen valami új technikát az osztálynak. Egy ötcsillagos katonai tábornok lányaként a maga kidolgozatlan, egyszerű, nem túl színpadias módján, ám iszonyú hatékonyan és hozzáértően varázsolt nagy, zömök lapátkezeivel, mintha egy láthatatlan bűvös kockát rakott volna ki.. Vaskos hurkaujjai mintha nyers erővel facsarták volna ki a varázslatot a levegőből."
Ilyenkor örülök annak, hogy merek kísérletezni és belevágok olyan könyvekbe, amelyeknél kétesélyes, hogy tetszeni fognak - nem mintha tutibiztosnak tűnők nem ejtettek volna még pofára -, nem szeretnék szűk látókörű és előítéletes lenni. Szóval, éljen A varázslók (érthetetlen oknál fogva még a címe is tetszik, valószínűleg a határozott névelő sokat dob rajta - igen, tudom, hülye vagyok:D) és próbálkozzatok meg vele, szerintem megér egy próbát.
Sorozat: A varázslók 1.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2015
Fordította: dr. Sámi László
Ár: 3780 Ft
*A remény apró lángocskája volt Grossmanról régi házak iránti rajongása; abban is él, és annyi patinás épület részletgazdag bemutatását olvashatjuk, hogy ha akarná, se tagadhatná le.:)
Már régóta szemezek ezzel a könyvvel, és most úgy határoztam ezzel lepem meg magam karácsonyra :-)
VálaszTörlésRemélem, tetszeni fog.:)
VálaszTörlés