A kis idegen

"... a tudatalattinak sok sötét, boldogtalan zugolya van. Képzelje el, hogy az egyik zugolyból leválik valami. Nevezzük csírának. És tegyük fel, a körülmények kedveznek, hogy ez a csíra kifejlődhessen, hogy megnőhessen, mint a magzat a méhben. Mivé növi ki magát ez a kis idegen? Talán egyfajta árnyék-énné: Calibanná, Mr. Hyde-dá. Ezt a teremtményt azok a ronda ösztönök és étvágyak mozgatják, amelyeket a tudatos elme elrejteni remélt, mint például irigység, rosszindulat és tehetetlen düh..."

Sarah Waters: A kis idegen

Az írónő előző regénye, A szobalány nagy hatást tett rám anno; fordulatos volt, izgalmas, tele meglepő (a vége felé már túl sok meglepő) csavarral, az az igazi szórakoztató ponyva regény, amely ügyesen egyensúlyoz az igényes elvárások és a könnyed kikapcsolódás iránti vágy tengelye között.

A kis idegen jóval lassabb folyású, nélkülözi a hatásvadász fordulatokat. A vidéki körorvos, az agglegény dr. Faraday elbeszélésében ismerjük meg az eseményeket. Faraday egy kis angol faluban nőtt fel, ahol a környék meghatározó uradalmi központja a fényes Hundreds Hall volt, egy vérbeli angol földbirtokos családdal. A második világháború azonban a merev hagyományokra épülő társadalmi rendszert is szétzilálta; a család elvesztette a vagyonát, nem tud megfelelő számban személyzetet fenntartani és Hundreds is már csak árnyéka önmagának, az egykor impozáns kúria lassan az enyészeté lesz.

Egyszer Faraday helyettesíti a család orvosát, így kerül kapcsolatba Ayresékkel; az anyával, a még mindig bájos, de már öregedő szépasszonnyal, a slampos lányával, Caroline-nal és a háborús traumáktól testileg-lelkileg meggyötört fiúval, Roderickkel, akinek az idegeit lassan felőrli a birtok fenntartása és az egyre apadó pénzzel való zsonglőrködés. A doktor gyorsan a család bizalmasává válik, megosztják vele szép emlékeiket, a problémáikat, és a házban zajló titokzatos eseményekről is beszámolnak neki, amelyek egy gonosz entitás jelenlétére utalnak.

Lassan, fokozatosan épül fel a cselekmény, nem egy ijesztgetős horrort kapunk, inkább a család megismerésére fókuszál a történet. Megtudjuk, amit a hasonló tematikával bíró könyvekből nem igazán: a romantikus, régmúltú udvarházak fenntartása közel sem olyan romantikus, inkább valóságos pénznyelő szörny; rengeteg költséggel jár és  számos ember foglalkoztatását, odafigyelését igényli. Habár olthatatlan szenvedélyt érzek a régi házak iránt, a felfűthetetlen, hat méteres belmagasságú szobák és a villanyvezeték hiánya hamar átrendezi bennem a prioritásokat és a kéménykürtő tisztításában sem szeretnék jártasságra tenni, ahogy Caroline.

A regény vége felé már nagyobb teret kapnak a megmagyarázhatatlan események; akik hiányolták a Hill House szelleméből a tisztességesen hátborzongató részeket, itt kapnak egy olyan remekbe szabott jelenetet, hogy azt fogják kívánni, bár a napsütéses órákra hagyták volna az elolvasását (mint én).

Szóba kerül a háború pusztítása, a harctéren átélt borzalmak utólagos lelki tünetei, egy anya csalódása, egy gyerek dühvé váló fájdalma a szülei iránt, egy munkásosztályból felkapaszkodó orvos fellobbanó ingerültsége a nemesek iránt, akik a múltban élve még mindig úgy gondolják, hogy egy világ választja el őket a közönséges emberek kisded problémáitól. Dr. Faraday dühe, undorral vegyes vágyakozása Caroline iránt: a benne élő gyermek csodálatát, a ház és előkelő lakói iránt, bemocskolja Caroline slampos stílusa és cselédhez illő robotolása. Illúzióromboló és rútul emlékeztet arra, hogy a helyi nobilitások is végső soron ugyanúgy emberek - mennyire fonák elvárások dolgoznak az emberekben -, mint a náluk dolgozó parasztok, és a nemesi bőr sem taszítja a koszt.

A két elolvasott könyv alapján azt mondom, bírom Sarah Waters stílusát, remélem, előbb-utóbb a többi könyvét is kiadják (az Affinityre különösen kíváncsi lennék). 

Némileg levont az olvasás élvezeti értékéből Sóvágó Katalin fordítása, itt-ott megbicsaklott a magyar szöveg, egy plusz olvasószerkesztői kör még nem ártott volna ezek kigyomlálásra. Ezt leszámítva egy abszolút nekem való, ízig-vérig szórakoztató regényt olvashattam; amiben ódon ház van, annak a könyvnek nálam már félig nyert ügye van.:) Nagyon bírtam az emberek közötti kapcsolatok dinamikájának az elemezgetését, ennek a több szempontból kifáradt családnak a bemutatását, kinek a reakciói mire utalnak és összefüggésben lehetnek-e a házban észlelt eseményekkel. Nem is értem, miért aszaltam idáig a polcon...

Eredeti cím: The Little Stranger

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2018

Fordította: Sóvágó Katalin

Ár: 3991 Ft

Ez lesz az év meglepetéskönyve

Sarah Waters: A szobalány

(Főleg kialvatlan mese.)

Régóta piszkált ez a könyv, de vártam a beszerzésével. A fülszövege semmi különöset nem árul el, de valami bizsergett bennem (nem az ebéd). Nem tehetek róla, bolondulok a viktoriánus történetekért - ahol a véleményüket és akaratukat kinyilvánító, ergo kellemetlen nőszemélyeket mindig hisztériásnak bélyegzik és becsukják a bolondok házába, ahol mindenféle szörnyűség történik velük -, meg az ókoriakért. (A középkort ellenben ki nem állhatom.) Szóval, a fülszöveg nem ígért különösebb extrákat, de jól is tette, mert egy ponton úgy pofán csapott a könyv, hogy csak pislogtam és végigfuttattam újra meg újra az addigi eseményeket, volt-e valami utalás, egy megjegyzés, bármi, ami... hát, én nem vettem észre. Naiv olvasó vagyok, ha egy történet magába ránt, nem foglalkozom a rejtélyek megoldásával (igazából eszembe se jut), nem veszem észre a fordítói bakikat (a történet okozta kellemes lelkiállapotban megbocsátom őket), az elgépeléseket (de igen, csak kevésbé érdekelnek). Azt hiszem, ez az öregkor egyik sóvárgása: nem annyira a fiatal, fájdalom nélküli test utáni vágy, hanem a feltöltődésre és rácsodálkozásra való képesség, az újdonság, a belefeledkezés varázsa hiányzik.
Egy ilyen csavar után nehéz újra meglepni az olvasót, szerintem a vége felé kicsit sok is volt belőle, és az egyik szereplő motivációja nem volt teljesen világos, de ezen viszonylag hamar túltettem magam, mert a szereplők, a bemutatott miliő ennyi hibát elvitt a hátán (mármint, ami nekem "hiba". Lehet, hogy másnak pont ez jön be.). A regény nemcsak az években, hanem az ábrázolt hangulatban is nagyon viktoriánus; járunk a tolvajok és az aljanép mocskos, patkányoktól nyüzsgő Londonjában, egy jobb napokat látott, az időben megdermedt vidéki kúriában, ahol azon a pár emberen kívül se közel, se távol senki, és ez egyedüli programot a temetőbe és a folyóhoz tett séta alkotja. Ingerszegény, rideg környezet, ahol mintha hosszabb ideig tartana az ősz és a tél, és magához hasonlóvá formálta volna az ott élő embereket; a sivárság és az örömök hiánya keserű, az indulatukat apróságokban kiélő remetékké tette őket.

Ebben a könyvben mindenki szerepet játszik. Fúr, áskálódik, pillanatnyi szövetségeket köt (hogy aztán sutba dobja őket), és, amikor nem a saját érdekeit nézi, azon gondolkodik, a többiek miben mesterkednek, hogyan kerülje ki a csapdákat és előzze meg őket... a pénzért, a bosszúért, a társadalmi felemelkedésért. Ha eltekintünk attól, hogy ez egy izgi regény, elég szomorú, hogy ezek az emberek, még akkor is, ha szeretik a másikat, némi lelkifurdalással kísérve simán tönkreteszik egymást. De maradjunk inkább annyiban, hogy A szobalány fordulatos, hangulatos könyv. Végtére is ma már nem olyan könnyű a gazdag lányokat diliházba zárni.

Ui.: A blognak is jót tenne, ha néhányszor sikerülne fél tizenkettő előtt lefeküdni. De hát nem tehetek róla, ha egy könyv ennyire izgi (vagy úgy, mint a Makedónia oroszlánja), egyszerűen muszáj tovább olvasni. Öreg vagyok már az éjszakázáshoz, bezzeg az alvásigényem nem csökken.

Eredeti cím: Fingersmith
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2017
Fordította: Tóth Gizella
Ár: 3990 Ft