2016. július 31., vasárnap

Óh

Emlékeztek az Udvaroncra, a saját hajbókoló-dicsérgető, virtuális önbizalommankóra? A fantasztikus Windows 10-ben automatikusan felhozza, ha fellépek a netre. A mai aktuális bók: Csodásak a postjaid! 
Talán ez az egyetlen dicséret, ami meghatott az Udvaronctól. Aztán rájöttem, hogy a Facebook-postokat érti alatta.


2016. július 25., hétfő

Csak úgy

Engem nagyon, nagyon elszomorít, hogy az emberek mennyire hevesen támadják azokat, akik nem passzolnak a fősodorba - utána meg azokat, akik viszont igen. X kijelenti, hogy ő márpedig nem szereti a paradicsomos káposztát, mire Y kifakad, hogy milyen trendi, újmódi dolog ez, a fiatalok már nincsenek tisztában a régi értékekkel, hát még a jó dolgukkal! Z-t az anyukája minden vasárnap paradicsomos káposztával etette, hiába kívánta a háta közepére, mégis túlélte. C szerint, aki nem szereti a paradicsomos káposztát, pszichés beteg, hiszen a száj arra való, hogy együnk vele.
És így tovább. Nyilván nem a paradicsomos káposzta gasztrokultúrájáról olvastam ennyire lelombozó kommenteket, de az adott téma lényegtelen. Bármiről is legyen szó, ha valaki megírja a nem támadó, senkinek nem címzett, ám őszinte véleményét, az emberek úgy reagálnak, mintha az író tüzes vasat tartott volna a bőrükhöz. Mire eljönnek a földönkívüliek, a cylonok, a harmadik világháború, a mennyország vagy bármi, rég kipusztulunk, mert személyes támadásnak vesszük, amiért nem ugyanazt gondoljuk a gumicsizma ideális színéről.
Múlt héten eszembe jutott egy régi vágyam: nézni a vizet és nem gondolni semmire. Hagyni, hogy a hullámok csapkodása elmossa a gondokat, a nemszeretemmagam gondolatokat, elengedni azt a rengeteg szart, amin feleslegesen idegeskedem, és amivel mégse bírok felhagyni.
Továbbá ismét rácsodálkoztam az állatokra, ill. arra, hogy mennyire szeretem őket. Igen, feltéve, ha aranyosnak találom őket, mert egy tigrispiton még mindig nem képes azonnali kötődést kiváltani belőlem - azonnali menekülési vágyat viszont igen.:D Az a legjobb a jószágokban, hogy nem érdekli őket, mi van rajtad, relatíve unalmasnak számítasz-e, nem érdekli őket a foci, a gyereknevelés vagy a migránskérdés. Csak annyit kérnek, hogy szeresd őket, semmi más nem számít. Leírhatnám azt is, hogy tévhit, hogy csak a kaja érdekli őket - miért, egy kisgyerek nem ahhoz kötődik, aki enni ad neki, azaz gondoskodik róla? -, de nem érdekel, más mit gondol róluk. Teljesen mindegy, mit mondasz az embereknek, mennyire finoman fogalmazol, ha támadni akarnak, utálni vagy bedobozolni, úgyis megteszik. Ezzel még mindig nem tudtam megbarátkozni, de az én bajom.

Ui.: Ha azt hiszed, hogy egy állatkertben a szurikáták a legnagyobb partiállatok, tévedsz. A gyűrűsfarkú makik azok.:))
Ui2.: Könyvekről is fogok lamentálni - főleg a Sóbálványról, mert nagyon jó -, de per pillanat szörnyen üres a fejem, ill. problémákkal van tele. Jelenleg nem is könyvekről szeretnék írni, hanem egész nap tévét filmeket bámulni, elsötétített szobában, egy halom kajával körbepakolva, ahogy gyerekkoromban csináltuk. Közben pöföghet valami lekvár a tűzhelyen.


2016. július 16., szombat

Otthon a világban

"Mi lenne, ha megbocsátanék magamnak, még ha tettem is olyasmit, amit nem kellett volna? Mi van, ha hazudtam és megcsaltam, és ha nem volt más mentség arra, amit tettem, mint hogy ezt akartam, ezt kellett tennem? Mi van, ha sajnáltam, de ha visszamehetnék az időben, akkor sem csinálnám másképpen? Mi van, ha én tényleg le akartam feküdni azokkal a férfiakkal? Mi van, ha a heroinból tanultam valamit? Mi van, ha a helyes válasz nem a nem, hanem az igen? Mi van, ha éppen az hozott el idáig, ami miatt megtettem azokat a dolgokat, amiket mások szerint nem lett volna szabad? Mi van, ha nincs számomra megváltás? Mi van, ha már meg is vagyok váltva?"

Cheryl Strayed: Vadon

2016 nálam a bajba jutott nők éve. Helen McDonald (H, mint héja), Caroline Knapp (Pia) és Cheryl Strayed (Vadon) mind súlyos krízist élt át a szülei halála után - Caroline egy évvel az apja halála után az édesanyját is elvesztette -, mindegyikükkel a rák végzett. De inkább azt kellene írnom, hogy tönkrement az addigi életük. Fiatal, ám már felnőtt, önálló élettel bíró emberekről van szó, közülük kettőnek tartós kapcsolata, ill. jó házassága volt - legalábbis a felszínen, bár szerintem súlyos válság esetén egy stabil, szeretetteli párkapcsolat is tönkremehet, nemcsak egy problémás, amelyben a rejtett gondok előtörnek, ha valamelyik felet tragédia éri.
Először azt gondoltam, hogy még Helen járt a legjobban, aki a gyászt (részben) egy héja megszelídítésével dolgozta fel, de saját bevallása szerint akkoriban kicsit megőrült, ami a könyvében is egyértelműen látszik, ezért átnyergeltem Cherylre, aki talán a legegészsé... igen, végiggyalogolni 1500 kilométert az amerikai vadonban, még ez tűnik a legegészségesebbnek, de, ha megnézzük, előtte mi történt vele, a kép már korántsem olyan egyértelműen pozitív.
[Aztán rájöttem, hogy én jártam a legjobban - nyilván nem véletlen, hogy kíváncsi voltam ezekre a könyvekre. Kurva nagy szerencsém volt, hogy nem sokkal előtte lépett be valaki az életembe és nem futamodott meg attól az érzelmi roncstól, aki akkor voltam, hanem meglátott bennem valamit és segített többé-kevésbé összerakni magam. Igen, többé-kevésbé. Soha nem leszek már töretlen egész. De, amikor az voltam, az is csak illúzió volt.]
Cheryl a legfiatalabb a három nő közül, ha jól emlékszem, 22 éves volt, amikor meghalt a negyvenöt éves édesanyja. Bevallom, azt hittem, sokkal könnyebb lesz ez a könyv; nem cukormázas spiritiszta, Camino-szerű halandzsára számítottam, de arra se, hogy az első fejezetnél legszívesebben a szembe szomszéd leanderdzsumbujáig hajítanám a könyvet, aztán elszaladnék a másik irányba, hogy minél messzebb kerüljek tőle. Megidézte az akkori életemet, kiszabadult a mérgező dzsinn a dobozból és nekilátott újabb darabokat kiharapni belőlem. Nem volt egy pepsi érzés.
Ahogy Caroline Knapp menekült az alkoholhoz, Cheryl ugyanarra használta az egyéjszakás kalandok során összeszedett férfitesteket - és a heroint. Ki akarta tölteni a lyukat a szívében, de az csak nem akart eltűnni. Egy újabb, még mélyebb gödör után a bujkáló gondolat - teljesíteni a Pacifikus Túraösvény egy szakaszát - tervvé nőtte ki magát. Van egy olyan érzésem, hogy ugyanaz az önpusztító vágy vezette (legalábbis először) a PTÖ-n, mint ami a házassága tönkretétele és a drog felé hajtotta. Komolyan csodálkozom, hogy túlélte.:) Nulla edzettséggel, minimális ismeretekkel vágott neki az útnak, milliom felesleges cuccal tömte tele orbitális hátizsákját, amit csak lekuporodva tudott felemelni - ha más nem, ez tuti önbüntetés -, és, ahogy kiderült, eggyel kisebb túrabakancsban. Igen, kell a hely a lábujjaknak. Ja, és két nappal indulás előtte még belőtte magát heroinnal.
"- Megjártam Koreát - nyögte, miközben szemmel láthatólag erőlködve fellendítette a kisteherautó fémplatójára. - De még ott sem cipeltünk ilyen nehéz hátizsákot. Illetve egyszer talán ilyen súlyos volt a holmim, de akkor éppen büntetésben voltam."
Érdekes. Ahhoz képest, hogy ez a drog mennyire addiktív szer, Cheryl függősége nem kerül előtérbe, olyannak tűnik, mint a kocadohányzás, ami bizonyos bulik alkalmával aktivizálja magát. Nekem ez nagyon furcsa volt, azon se lepődtem volna meg, ha az első túranapon habzó szájjal összeesik az elvonási tünetek miatt, de lehet, hogy az írónő szándékosan nem részletezte a témát.
Cheryl a PTÖ-n
Forrás
Azt viszont igen, mennyi hibát elkövetett a túra során és milyen kalamajkákba keveredett, és hogy nem, közel sem olyan felkészült és tapasztalt, mint ahogy gondolta. Jóformán minden nap revideálta ezt a gondolatot.:D Találkozott medvével, szarvassal, csörgőkígyóval (egészségtelenül sok csörgőkígyóval), támadták meg hangyák, meneteltek rajta aprócska békák, miközben édesdeden szendergett egy tó partján - ezen nagyon röhögtem -, levált vagy hat lábkörme, elvesztette a fél pár
A vágyott Snapple limonádé
bakancsát, állandóan elfogyott a pénze és igazán meleg helyzetekbe is került. Észveszejtően kívánta a korábban közömbös Snapple limonádét. Úgy falta az ételt, mint egy barbár. Nem meglepő módon egymagukban nők nem nagyon vágnak neki az érintetlen vadonban haladó túrának; halálra lehet fagyni és ki lehet száradni a hőségtől, megtámadhatnak vadállatok, érkezhetsz kiszáradt kúthoz a sivatagban, lezuhanhatsz a szakadékba, szinte végig a sátradban alszol, és huszon-harminc kilométerekre van a következő ellátmányos dobozod. Legalább.
Jaj, képzeljétek, a könyveit pedig elégette! Oké, értem, ahol szó szerint meg is halhatsz és a hátizsákod tartalmától függ az életed, néhány száz oldalnyi papírdarab viszonylag hátul szerepel a prioritási listán, de az égőáldozaton jobban meglepődtem, mint a heroinon. A kötet végén van is egy lista a PTÖ-n elégetett könyvekről.:D Kettő menekült meg a tűzhaláltól, egy cserekönyv és egy verseskötet (Adrienne Rich: Dream of a Common Language), utóbbi végigkalandozta a Pacifikus Túraösvényt. Vajon sérülés nélkül megúszta?
Cheryl viszontagságai közepette a gondolatait, emlékeit is megosztja az olvasókkal, ha úgy tetszik, útja egy szerzetesi elvonulás - Helen McDonald is tkp. a természethez, a vadonhoz fordul az emberektől, amikor a héjával vadászik -, vagy belső utazás, ha úgy tetszik. Nem véletlen, hogy egyedül akart haladni az ösvényen. Sok bólogatnivaló mondat szerepel a belső monológjaiban, az maradt meg a legjobban bennem, hogy: A legnagyobb hibája, hogy meghalt. Jót tett a könyvnek a témaváltogatás, négyszáz oldalnyi gyaloglás, a vissza-visszatérő problémák és emberek még így is picit kifulladtak nekem a végére és pihentetnem kellett az olvasását.

Testreszabott olvasmány volt a Vadon, nagyon örülök, hogy a vásárlásakor félredobtam minden önmegtartóztató mantrát és olyan fasza könyveket zsákmányoltam, mint a Pia és ez. A borítón merengő Reese Witherspoon senkit ne riasszon el, nem cukormázas-happy endes, önsajnáltató regényről van szó, és nagyon kevés túraadat szerepel benne, ha valaki attól félne, hogy unalmas.:)

Eredeti cím: Wild: From Lost to Found on the Pacific Crest Trail
Kiadó: Cartaphilus
Kiadás éve: 2015
Fordította: Gázsity Mila
Ár: 3690 Ft


2016. július 13., szerda

Az ördög útja

"A történet, mint minden jó sztori, amőbaként kezdett osztódni újabb sztorik, véleménycikkek, spekuláló írások végtelen sorába, melyekhez mind járult ellentétes hang is. Felhánytorgatták a fiatal nő szánalmas italozó hajlamát, mellyel szemben rögtön felhangzott az áldozat hibáztatásának vádja. Rettegő cikkek jelentek meg a szexuális erőszakról, melyek azért emlékeztettek rá, hogy az ilyesmi más országokban sokkal kevésbé mindennapi dolog. Interjúk készültek a megrendült, bűntudatba belebetegedett barátnőkkel, akik véletlenül magára hagyták Heathert; ezekből aztán támadások, rágalmak indultak el a közösségi oldalakon, végül visszatérve a gyászoló fiatal nők védelméhez."

Robert Galbraith: Gonosz pálya

Hajnali negyed egyig meresztettem a szemeimet a könyvre, hogy befejezhessem - az illúziórombolás netovábbja lett volna, ha az utolsó húsz oldal a másnap reggelire metrózásra marad. Az olvasási idő egy részét a spájzban töltöttem, a szennyestartóból kiráncigált ruhakupacon ülve, mert egy Agyrágó cserebogár elszántan készült elfoglalni a konyhát, így kénytelen voltam visszavonulni, hogy megtudjam, ki a gyilkos, és hogy Robin..
Bizton állíthatjuk, hogy Strike vajmi kevés hasznomat venné nyomozóként, bár felkent teamesternőként és édességrajongóként számtalan módon el tudnám kápráztatni - ne röhögjetek, ebben a nyomozóirodában kardinális kérdés, ki csinál a másiknak többször teát.:)
[Másnap reggel meg sikerült végiglőnöm majonézes tormával a hálópendelyem.]
Szeretem a krimiket, bizonyos regényekért-sorozatokért pedig kifejezetten megőrülök; jelen kedv-és elmeállapotomban Dennis Lehane és Rowling-Galbraith a a legszívcsücsköbb krimiszerzőm. Miután mindenki nyelvérzéki infarktust kapott legújabb szóhülyeségemtől, mélyebbre megyek: nem, nem Agatha Christie a kedvenc krimiszerzőm - és nemcsak azért, mert egyetlen könyvet, az Orient Expresszt olvastam tőle. Így alakult, na.

Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek nem a gyilkos leleplezése, elfogása a fontos, bár Rowling ebben a részben elérte, hogy a zuhany alatt a három gyanúsított személyiségéről, civil életkörülményeiről gondolkodjak; valamiért szeretek apró, lényegtelen(nek tűnő) részletekről olvasni, hogy Strike aznap reggel már a harmadik csésze teát fogyasztotta - ebben a sorozatban hektószámra vedelik a teát -, hogy Robin hogyan jut el a Tottenham Court Roadra, útközben mit vesz észre a járókelőkön, stb. Rowling ezt különösen jól csinálja, furcsán otthonos atmoszférát teremt a regényben - részben emiatt vártam esténként, hogy újra belemerülhessek az olvasásba.
A szerző, akárcsak a korábbi könyvekben, itt sem finomkodik; Strike és Robin ezúttal egy agyafúrt, daraboló sorozatgyilkos után nyomoz, akinek eltökélt szándéka, hogy tönkretegye Strike cégét. Míg a rendőrség homlokegyenest más irányba indul el, Cormoran három gyanúsítottra szűkíti a kört. Mindegyik undorító féreg, és, Strike saját bevallása szerint, utálják őt, mint a szart.:D A három szemétládának hála kapunk az arcunkba családon belüli és nők elleni erőszakot, gyermekmolesztálást, transzsérülteket - olyan egészséges emberek, akik amputáltak akarnak lenni - és  kifejezetten az utóbbiakra szexuálisan gerjedő perverzeket. Járunk sztriptízklubban, erotikus masszázsszalonban és Strike fiatalkori emlékei között, ami közel sem szívderítőek. A nyomozást megnehezíti, hogy az egyik lehetséges elkövető Strike primadonnaszindrómás volt "nevelőapja" (öt évvel idősebb nála), Whittaker, aki sokak szerint meggyilkolta Strike édesanyját - talán mondani se kell, hogy Cormorannak, aki osztja ezt a gyanút, némileg eltorzítja az objektivitását a rengeteg keserű emlék.
Strike minden eddiginél közelebb jár ahhoz, hogy totálisan tönkremenjen, Robin pedig a magánéletében és az önbizalmában szenved súlyos károkat. A Gonosz pályában jobban megismerjük a titkárnőből lassan nyomozótárssá váló fiatal nőt. Bírom Robsyt, a lelkialkata nagyon hasonló az enyémhez. Kezd erős gerincet növeszteni, és nem hagyja, hogy az egyre nagyobb seggfej Matthew és a családja egy puha érzelmi kelepcébe zárja. Strike-kal is erősen konfrontálódik, és tettekben is megmutatja, hogy immár, a múlt tragédiája után, erős nő, aki képes önállóan gondolkodni - egyébként mintha lenne a regénynek egy nagyon finom, halovány feminista felhangja, de lehet, hogy csak a fáradtság láttatta velem - és megvédeni magát.

Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, sajnáltam, hogy csak 560 oldal. Alig vártam, hogy némi csúszás után megjelenjen, és tök ideges voltam, hogy vajon lesz-e olyan jó, mint az előző részek. Bevallom, nem nagyon hasonlítgattam, csak bezabáltam, mint egy finom süteményt. Nyam-nyam.

Eredeti cím: Career of Evil
Sorozat: Cormoran Strike 3.
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2016
Fordította: Nagy Gergely
Ár: 3990 Ft

2016. július 11., hétfő

Arkangyal éjjel

"- Narancslevet kérsz bele? - tettem az asztal közepére a vodkásüveget.
 Bori megrázta a fejét, és bontogatni kezdte a kupakot.
- Az jó, mert azt nem vettem - közöltem. - De mentateát kaphatsz mellé.
- Az a te mániád, nem az enyém - mondta, és már töltött is. - Fogadjunk, hogy egy sorozatból szedted az ötletet."

Baráth Katalin: Arkangyal éjjel

Kíváncsi lennék, hogy mit fognak kezdeni azon olvasók, akik a főhős szimpatikus volta alapján ítélnek meg a könyveket, egy olyan főszereplővel, aki feszültséglevezetésként lábakat és kulcscsontokat tör. Néha tévedésből is. Mellesleg 190 centi és nő, de ez nem kellene, hogy számítson.:)
Amikor Ilweran mesélte, hogy az Arkangyal a Kenzie-Gennarót idézte fel benne - hangsúlyozom, idézte fel, nem hasonlít -, nagyon lelkes lettem, de elég hamar elfelejtettem a szabad asszociációt, mert nekem nyomokban se idézte fel Lehane sorozatát, bár Kenzie kétségkívül elfogadná az Arkangyal hősnőjét utóhátvédnek Bubba mellé. Az ő lakása köré legalább nincs telepítve aknamező.

((Úgyse hiszitek el, hogy harmadjára futok neki ennek a postnak. Olyan szintű kék halál van az agyamban alváshiány, idegeskedés és egyebek miatt, hogy képtelen vagyok összeszedni a gondolataimat, elcsépelt töredékekre esik szét minden szöveg a fejemben, de lesz, ami lesz, most már leszámolok ezzel az ihlettenséggel, mégis mit képzel magáról...))

Az Arkangyal hősnője (nekem) merőben szokatlan, ritkán olvastam női elbeszélőtől ilyen szikár, kíméletlen gondolatokat, aki ráadásul névtelen. El se hinném, mennyit számít egy szimpla keresztnév - olyan távolságot és egyszersmind közelséget  teremt olvasó és szereplő között, ami szokatlan kíváncsiságot eredményez, akárcsak a Manderley-ház feminim, félénk narrátora, a második Mrs. de Winter esetében, de hopp, itt még holmi asszonynév sem merül fel, csak egy állítólag rosszul mondott név.
Először nem tudtam elhelyezni a főhőst a szereplő-panoptikumomban, de mire lement pár nyolc napon túl gyógyuló testi sértés, lekardoztam a prekoncepcióimat és hagytam, hogy hasson rám a történet, aztán szépen összecsiszolódtunk. Érdekes volt egy tőlem ennyire különböző ember fejében lenni, végiggondolni ugyanazokat a problémákat, a lehetséges megoldásokat - a tettes(ek) kitotózásába, kézre kerítésébe még nekem is belefájdult a fejem. Tudom, hogy mindannyiótoknak elege van már, de nem bírom elégszer elmondani, mennyire örülök, hogy az írónő kilépett a(z általam is kedvelt) Dávid Veron cukiskatulyából és kézen fogta a sötétséget - mert ehhez képest Az arany cimbalom is könnyed vidámkodás. Bizonyos részei felháborítóak, tűzre lobbannak az ember erei a haragtól, hogy létezhetnek ilyen faszszopó kis tetvek, mint Zoli és Csaba, vagy Dömös. Grrrr. Baráth Kati ügyesen keverte a lapokat, úgy illeszti bele a családon belüli erőszak, a nőkkel szembeni visszaélés témáját a regénybe, hogy nem hat túlzón vagy erőltetetten. Meglepő visszacsatolások is vannak, pl. Gina esete. Eszembe jutott, hogy az, hogy a főszereplő alaposan helybenhagyott negyvenhárom szemétládát, mennyiben segít a bántalmazott feleségnek, gyereknek? Dömösné élete mennyiben lesz könnyebb a férj elintézése után? Igaz, a főszereplő kereken kimondja, nem köpenyes igazságosztó, csak így adja ki a dühét - és legalább olyanon tölti ki, aki tényleg megérdemli, nem a haver fejét veri bucira némi italozgatás után.
A jelentéktelen, apró részletek valamiért mindig megfognak a könyvekben, otthonosabbá teszik számomra a történetet, így voltam most a főhős futásával, a palack behűtött vízzel, a rémálom utáni teaiszogatással és a mindenkit non-stop gyűlölő sarki boltosig, bár fel nem tudom fogni, hogy lehet gyorson - nem, nem vagyok hajlandó gírosznak írni, ahogy a regényben szerepel - és vérszegény borsófőzeléken élni, amikor valaki 10 km-t fut naponta, illegális bokszterembe jár és éjszakai extrémsportot is folytat, de ez már az én étvágyam hülyeségem. A 70 kilót is kicsit keveslem ekkora termethez és erőhöz, de most már befogom.:)

Az Arkangyal jól sikerült, névmegjegyzős, agyalós krimi, férfi olvasóknak is abszolút fogyasztható - eszem ágában nem lenne "női kriminek" tituálni. Jól működnek és egyensúlyban vannak a témái, mert persze a főszereplő ide vezető útját, mozgatórugóit is megismerjük. A befejezésben elhangzó "Veszélyt jelentesz rá"-tipikus szófordulaton, melynek tárgya ezúttal egy férfi, hangosan felröhögtem, annyira vicces ellenkező előjellel ilyet olvasni, méghozzá úgy, hogy... hát, tényleg így van. A főhős valóban kemény - nem tökös-mégis-nőcis-módon, nem nagyszájún, hanem az agressziót éppen visszafogó, kicsit maszkulin módon.

Ui.: A végén bevetett csavarhúzó nekem kicsit hihetetlen volt, és a borítót-címet továbbra se szeretem, egy félhomályos utcaképet egy kapualjban meghúzódó árnyalakkal jobban el tudnék képzelni, de ez megint az én bajom.
Ui2.: A Kitten Masters tényleg létezik?!

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2016
Ár: 3480 Ft
A szerző blogja