A következő címkéjű bejegyzések mutatása: urban fantasy. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: urban fantasy. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. augusztus 7., vasárnap

Leporolt, kallódó rövidkék

 

Luis Alberto Urrea: A bukott angyalok háza

A szépiaszín borító, a csábító cím és fülszöveg, és persz a családregény műfaja elegendő volt, hogy értékelések nélkül bizalmat szavazzak ennek a könyvnek. Lelövöm a poént: nem kellett volna.

A bukott angyalok háza az a könyv, ami (nekem) annyira jellegtelen, hogy ha kimarad az életemből, nem veszítek semmit. Az egész történet nagyon haloványka volt, a témák - a mexikóiak integrálódása és helyzete az USÁban, az értékrendjük megőrzése, a generációk és a családtagok közötti konfliktusok, a tragédiák lassú megismerése - hidegen hagytak, pedig nálam ezek elég tekintélyes hívószavak az olvasásra. Mintha Urrea elolvasott volna egy tucat hasonló könyvet - amelyek között jelentősen kidomborodik a Száz év magány - és megpróbálta volna az általános panelekre ráhúzni a saját családja történetét, csak elfeledkezett a tényről, hogy nem tudja mágiával feltölteni a sorokat, amelyek odaszögezik az olvasót a fotelhez. Ha ki kell jelentened magadról, hogy te vagy a pátriárka, akkor az a pátriárkaság annyit ér, mint halottnak a csók.

Borzasztóan érződik, melyik az az anekdota, amelyiknek van igazságtartalma - hiába, sokkal könnyebb valós alapokról építkezni, mint képzeletből -, mert itt megcsillant valami szikra; a papagáj importálása Mexikóból az USÁba és El Yndio fellépése az a két momentum, ami megmutatta, milyennek kellett volna lennie ennek a regénynek, és amilyen őszinte sajnálatomra nem lett.

Gail Carriger: Időtlen

Anno nagyon szerettem olvasni a Napernyő Protektorátus első részét, a Soulless-Lélektelent, ami - már amennyire az emlékezet morzsái engedik felderengeni a folytatások eseményeit és színvonalát - érzésem szerint a sorozat legjobb darabja. A hosszú évekig elhúzódó magyar kiadás nem tett jót a kapcsolatunknak, ami odáig fajult, hogy az utolsó epizódot az érdeklődés leghalványabb jele nélkül nyammogtam végig, sőt, félbeszakítottam Az Aranypinttyel, ami szintén nem tett jót szerencsétlen könyvnek. Igazság szerint úgy jártam volna el tisztességesen, ha az elejétől újraolvasom a sorozatot, de ezt akkor sem tettem volna meg, ha a birtokomban vannak. Elszállt felettünk az idő, kedvesem.

Ali Smith: Ősz

Már nem is tudom, milyen indíttatásból vásároltam meg ezt a könyvet, valószínűleg csak meg akartam ismerkedni a szerzővel, tetszett a fülszövege, izé, miért is ne?

Nem igazán tudom hovatenni ezt a kisregényt, ha nem a két ünnep között olvasom, hanem égő szemmel, kifacsart aggyal, ahogy hétköznaponként szoktam, biztosan kedvezőtlenebb véleménnyel lennék róla és aligha szeretném elolvasni az Évszak-kvartett következő részét, a Telet.

Kicsinysége ellenére sok témát felvillant a könyv, még azt se mondanám, hogy hanyagul, zagyván, mert mindent egy érdekes kompozícióba gyúr össze; Brexit-helyzet azon melegében, elmúlás, útkeresés az út közepén és végén, anya-lánya kapcsolat, a nők és a művészet egymáshoz való viszonya. Kétségkívül Daniel és Elisabeth beszélgetései voltak (számomra) a történet csúcspontjai, de nem tudtam megszeretni.



2020. október 28., szerda

Anita Blake újraolvasás

 

Laurell K. Hamilton: Bűnös vágyak, A nevető holttest

Vigyázat, fanyalgó nosztalgiatrip következik!

Bizony ám, több mint tíz év elteltével Anita ismét a porondra lépett nálam. Olyan volt, mint egy régi ismerőssel találkozni, aki nem öregszik változik - ellentétben velem.

Igen, tudom. Tipikus vágybeteljesítő lányregény, ahol mindenki dugni akar mindenkivel és mindenki fel akar falni mindenkit (nem feltétlenül ebben a sorrendben), némi urban fantasy körítéssel. 

Nem erre az olvasásomra leszek a legbüszkébb ebben az évben, de az elmémet masszívan képes legyalulni a heti hat napos (10 órás) munka, mindenféle egyéb muszáj-teendővel megtűzdelve, amikor a világ a teendőlista következő pontjának kipipálására zsugorodik. Mindannyiunk életében vannak olyan időszakok, amikor le kell nyúlni a... hm... szóval arra a szintre. Emlékszem egy megerőltető vizsgaidőszakra, amikor némi bűntudatos szemezést követően elolvastam az Alkonyatot. Másodjára. Szerencsére ő az ország másik végében van, különben ki tudja, mi történt volna velem.

Szóval, mindenkinek szüksége van néha (néha, hát persze) olyan olvasnivalóra vagy olyan tevékenységre, ami nem igényel különösebb odafigyelést vagy gondolkodást. Ami lezsibbaszt. Amúgy ez egy nagyon érdekes jelenség, valószínűleg ezért él meg az összes párkeresős, hülye kihívásos tévéműsoros hülyeség, amik nyolc óra alvás után még egy fikusznak is fizikai fájdalmat okoznak, hát még szerény személyemnek szombat reggel kilenckor, a gyerekkori macis hálóingemben.

Három vargabetű után csak eljutok Anitához. Hát, húú meg hűű. Amikor a tinédzserkori emlékillúziók találkoznak a felnőttkori rögvalósággal, az mindig kemény menet.

Emlékszem, amikor anno (tizenöt évesen) nagyanyám heverőjén hasalva elkezdtem olvasni a Bűnös vágyakat, megütköztem, hogy a kemény vámpírvadász csaj csinos kordkabátkáról mesél. Most már nemcsak ennyi bajom volt, bár, ha nagyon őszinte akarok lenni, nem emlékszem rá jobban az újraolvasás után....

Igazából lehetett sejteni, hogy Hamilton az idő előrehaladtával mennyire elkurvul majd - a folyamat már az első kötetben elkezdődik, amin szörnyen látszik, hogy egy író korai zsengéje; szép részletesen le van írva, kinek milyen színű a szeme, a haja és Jean-Claude-nak, az éjfélkék szemű (sírok, baszki), göndör fekete hajú vámpírnak az a legnagyobb szerepe, hogy Anitát körbeudvarolja, ez a helyzet a második részben sem változik. Ha ezen túllépünk, lehet foglalkozni a könyvek érdemi részével, a természetfeletti lényekkel meg a gyilkosok utáni nyomozással, amelyek, ezt töredelmesen bevallom, még mindig lekötöttek annyira, hogy az első rész után rögtön nekikezdjek a másodiknak.

Anita egyértelműen Hamilton felturbózott és idealizált képmása, amivel még nem is lenne akkora gond, ha következetesen építette volna fel a karaktert. Anita Blake huszonnégy éves, aki egyedülálló módon már kinyírt tizennyolc vámpírt és ezzel kiérdemelte a Hóhér becenevet, több (és rondább) sebhelye van, mint Rambónak, és a 160 centijével és 48 kilójával (mert ezt is megtudjuk) bármilyen szorult helyzetből kivágja magát, torkokat metsz el, szemeket tol ki, és halottkeltő lévén napi szinten támaszt fel oszló hullákat. Oké, lehet mondani, hogy 20 évesen állt munkába és ilyen fiatalon könnyen elhajlik az ember erkölcsi érzéke, de ilyen tapasztalattal kb. 38-40 évesnek kellene lennie - főleg, ha figyelembe vesszük, hogy amikor Anita éppen nem valakinek a beleiben turkál (ami egyáltalán nem zavarja), pont olyan, mint egy huszonnégy éves fiatal lány, aki nagyon szeretné, hogy keménynek és cinikusnak tűnjön. Stephanie Plum vámpírvadász kiadásban.

Még nem tudom, hogy végig... nem, biztosan nem olvasom végig a sorozatot, mert csak az első nyolc részt tartottam meg, utána Hamilton mérhetetlenül leírta magát nálam és ahogy az értékeléseket olvasom, még mindig vidoran gyártja a pornót és annyira fáradt nem lehetek, hogy az új részeken végig vergődjek, ahhoz túl rövid az élet.

Eredeti cím: Guilty Pleasures; The Laughing Corpse

Sorozat: Anita Blake, vámpírvadász 1-2.

Kiadó: Agave Könyvek

Fordította: Jellinek Gyöngyvér; Jellinek Gyöngyvér és Arnold Éva

Eredeti ár: 1580 Ft (hooolvanazmár)

2020. május 2., szombat

Farkasbőrben

Jim Butcher: Teliholdkór

2012-ben ezt írtam a Dresden-akták első részéről, a Pusztító viharról:

"Óóó, Monsieur Dresden, maga egyszerűen imádnivaló. Régimódi lovag és kemény macsó, vérprofi és bájosan esetlen. Úgy kotyvaszt főzetet, mint a sztárszakács ebédet, van varázspálcája, egy hatalmas, farkatlan macskája és egy nagy tudású, koponyában lakó dévaj szelleme. Jaj, és a humora, az a legjobb tulajdonsága, amit persze mindig akkor csillogtat meg, amikor nem kellene, azaz irgalmatlanul laposra verik szegényt."

Nyolc év nagyon-nagyon hosszú idő és az ember ízlése nagyon-nagyon sokat változhat; a fenti jellemzésemből kb. már semmi nem állja meg a helyét.

Katherine Mansfield 750 oldalnyi írása után szükségem volt egy ellenpontra, csúnya genderelőítéletesen valami fiúsra. kvzs akkor hozott a kedvesnek szó szerint egy szatyor kölcsönkönyvet, gondoltam, végül is, miért ne, nem volt rossz az első rész [semmire nem emlékszem belőle] és az urban fantasyn is kedélyesen elnyámmogok.
Nem akarom metaforikus síkon laposra verni szegény könyvet, mert nem érdemli meg, nem tehet róla, hogy kikerültem a célközönségből, aminek anno is csak a peremén álldogáltam. Kicsit megnyugtat, hogy azok a dolgok, amiktől én rózsaszín epét köptem, a kedvesnek is feltűntek, de csak egy elnéző fejcsóválás erejéig idegesítették. Szóval igen, fiúsnak mondható könyv ez, csak számomra nem kompatibilis módon.
Jim Butcher olyan, mint egy húszas éveiben járó geek, aki a képzeletében menő varázsló és fantáziaszülte kalandjait papírra is veti, annak minden gyermekbetegségével együtt; a nők egy külön állatfaj, melynek képviselői tiszták, puhák és elérhetetlenül gyönyörűek. Rendkívül hülyén éreztem magam, amikor tisztán kirajzolódtak a tinédzser felnőtt Jim Butcher verejtékes álmai a nőkről, akik egy személyben bajtársai, szeretői és anyukái Jimnek Harrynek. Nem, felnőtt ember egyszerűen nem írhat le olyat, hogy kemény fickónak tartja magát, aztán azzal a lendülettel elsírja magát egy nő karjában, szexelnek, utána a nő szépen előszedi a pasinak kikészített cuccait, felöltözteti, külön kitérve a sötét színű alsógatyára és az ajándékba adott bőrkabátra. Ja, közben a csaj meztelen marad.

Ezek az ábrándképek teljesen agyoncsapták az olvasás élményét, pedig magával a történettel egész jól elvoltam, Harry nyomozgat, lehet agyalni a gyilkosságokon, vannak különféle izgi vérfarkasfajták, Harryt meg akarják enni, le akarják lőni és tartóztatni, kapunk egy kis ízelítőt a szülei történetéből is, amely kellemesen indikál arra, hogy a további részeket is elolvassuk, aztán az utolsó 80 oldalra elszállt a maradék lelkesedésem is, pedig az író egész jól összehozta az epikus, végső összecsapást is.
Isten bizony, próbálom pozitív színben látni ezt a könyvet, de nehéz. Remélem, Jim Butcher a későbbiekben összeszedte magát, mert bőven van potenciál a langaléta varázslóban, de személyesen nem fogok meggyőződni róla.

Eredeti cím: Fool Moon
Sorozat: A Dresden-akták 2.
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2018
Fordította: Tüzér Judit
Ár: 3990 Ft (érdemes kivárni a DV 50%-os akcióját)


2017. május 16., kedd

Rövidkék

Még el vagyok maradva pár "semmilyen", feledhető könyv értékelésével, amelyeket nem szeretnék hosszan ragozni, emellett a csekély íráskészségemet még kb. egy hónapig más, nagyobbrészt dögletesen unalmas feladatba kell csatornáznom, azaz ennek köszönhető a nagyfokú pangás.


Saul Bellow: Sammler bolygója

"Pompás öregember vagy, Arthur bácsi", mondja az egyik szereplő, és ezzel a mondattal sikerült megfogalmaznia a regény esszenciáját; főszereplőnk és elbeszélőnk az idős Arthur Sammler, holokauszttúlélő, lengyel zsidó, oxfordi úriember, akinek a háború elsöpörte az életét, és öregkorára az unokaöccse (aki valójában nem is az unokaöccse) bőkezű kegyelemkenyerén él habókos lányával, Shulával.
A regényben tulajdonképpen nem történik semmi különös; egy hétköznapi - tudjuk, mennyire hamis ez a szó; a maga valójában senki nem hétköznapi - ember szemlélődését, gondolatait ismerjük meg a körülötte lévő, őrültnek és logikátlannak tűnő világról, és Sammlernek aztán vannak gondolatai az élet minden aspektusáról. Nem adja magát könnyen az öreg.:) Régen éreztem (talán a Felvonások között volt az utolsó?) azt egy könyv kapcsán, hogy nehéz olvasmány, hogy alaposan össze kell kapjam magam, ha lépést akarok tartani az öreggel. Sajnos voltak olyan eszmefuttatásai, amik elhömpölyögtek mellettem, de többségében szerettem olvasni Sammler belső monológját, főleg a lányához kapcsolódóakat - döbbenetes, hogy egy ember mennyiféleképpen képes látni a gyermekét; bántó élességgel látja az összes hibáját (a testieket és a lelkieket egyaránt), szenvtelenül felméri a vonzerejét és az észbeli képességeit; megállapítja, milyen ostobaságokat művel, ennek ellenére mindent megtesz érte - mert a lánya.

Max Gladstone: Nagyrészt halott

Ezt döbbenetesen elfelejtettem, azon apró logisztikai hibából, hogy olvasás után visszaszolgáltattam a kötetet jogos tulajdonosának, azaz nem raktam fel az értékelésre váró kupac tetejére (kupac, az sajnos mindig van). De talán a regény is ludas a felejtés dolgában; annak ellenére, hogy milyen korrekt, szépen összerakott iparosmunka - a vízköpők egyenesen zseniálisak -, valami hiányzott ahhoz, hogy érdekeljen a szereplők sorsa, a történet végkimenetele. A szenvedély. A kraft, a lélek, nevezzük, aminek akarjuk. Fogalmam sincs, pont a lényeg miért hiányzik ebből a könyvből (nem, nem a címe miatt!), mert ezt leszámítva tök jó... és kemény egy bekezdést sikerült róla összehoznom.

Egyszervolt illatszerek 's azok kicsinyke flaskái

- Hát ez milyen halálcukiság! -visítottam magamban, amikor a soproni antikvárium-könyvesboltban hókon csapott Ámor a Tandem Grafikai Stúdió Anno-sorozatával. Legszívesebben hármat is elhoztam volna, de a szuvenír úgy a legjobb, ha egy van belőle, úgyhogy rá esett a választásom. Szép, igényes könyvecske, ami már terjedelménél fogva sem adhat teljes képet az illatszerekről, de nem is akar. Kapunk pár érdekességet az ókorból, szemelvényeket a 19. századi és a 20-30-as évek parfümdivatjáról, szemet gyönyörködtet képekkel körítve. Annyira gyönyörűek és ötletesek voltak a korabeli üvegcsék, vagy háromszor végiglapoztam a könyvecskét és vérzett a szívem, hogy ma már nem gyártanak ilyesmiket. Még a reklámplakátok is szépségesek voltak!
Az utolsó részben pedig egy ismeretlen szerző esetét olvashatjuk a roppant takarékos asszonykáról... tudjátok, a nők meg a drogéria. A két tétel eredménye minden, csak nem takarékos.:)


Sarah Andersen: Puha boldog puffancs [nem vagyok hajlandó minden szót nagy kezdőbetűvel írni]

A boldogság netovábbja volt, hogy Sarah képkockái (majdnem "képkocái" lett belőle...) kellően megnevetették a magyar közönséget ahhoz, hogy az idei Könyvfesztiválra megjelenhessen a folytatás, simogatnivaló, szőrös szövetszerű borítóval. Ez a kötet szerintem sokkal ütősebbre sikeredett, nőknél "visítva röhögős"- kategória lehet, legalábbis azoknál, akik elismerik, hogy szoktak néha bénázni vagy szőrös lábbal ejtőkézni otthon. A kísérőszövegek viszont nem adtak hozzá az élményhez, legalábbis nekem, de talán segíthet az eléggé introvertált fiataloknak Sarah pár tanulsága abban, hogy könnyebben teremtsenek kapcsolatot másokkal. Persze nálam a macskás sztori tarolt - ők bárkit képesek meghódítani.:)



2016. november 7., hétfő

Kontextuális vándorlás


Lauren Beukes: Zoo City

Állatvárosban nem illik kérdezni.

A "kontextuális vándorlás" a regényben szerepel, én azért mertem címnek adni, mert számomra maga Beukes műveli ezt a szövegeivel; mindegyiknek kicsit más a stílusa - mindig elbűvöl, ha egy szerző képes újat alkotni -, legalább mindenki megtalálja a neki tetszőt. Nálam ez most, az utolsónak olvasott Zoo Citynél történt meg. A Moxyland valószínűleg szimplán nem nekem való, mert nem szeretem a cyberpunkot, a Tündöklő lányok meg, hiába volt szuper a történet, a stílusnál elvérzett. Egyszerűnek és erőszakosnak éreztem, mintha Beukes egy agresszív tüntető lenne, aki vérben forgó szemekkel nyomja egy kibelezett áldozat kinagyított plakátját a hazafelé igyekvő, lesokkolt járókelő arcába: nézd meg, te köcsög, jól nézd meg, mert te is tehetsz erről. Az olvasói tudatomhoz ezzel nem lehet utat találni, de, lehet, hogy túlegyszerűsítem a dolgokat kb. két évvel az olvasás után.

A lényeg az, hogy a Zoo Cityben minden együtt volt: az egyedi világ, az igényes nyelvezet, a krimisen pörgős-apró részletes cselekmény és a segítőkész olvasó, aki boldogan hagyta, hogy Zinzi maga után rángassa az omladozó lépcsőházba. Molyénemnek olyan volt ez a regény, mint gourmandnak egy ízletes ebéd, amire évekkel később is nosztalgiával emlékszik vissza. A "semmi mást nem akarok, csak ezt a könyvet olvasni"-élmény. Lendületes volt, ez a rá a legjobb szó, vitt magával, Johannesburg gettójába, Zoo Citybe, ahol a rád kapaszkodó állat nem divatos házi kedvenc, hanem annak a jele, hogy halálos bűnt követtél el - egy élő, tekergőző, szőrös/pikkelyes billog, eleven skarlát betű. És csak ő választ el az Örvénytől, a mindent beszippantó Semmitől, ami háromszor félelmetesebb, mint egy átlaghalál.
Ami Afrikában sokkal változatosabb, mint ahogy azt egy fehér, átlagos európai elképzeli; leönthetnek paraffinnal és felgyújtanak, belesétálsz egy bandaháborúba és áttépnek rajtad a riválisnak szánt golyók, megbetegszel (van a magyar egészségügynél rosszabb, igen). Beukes ebben a könyvében, akárcsak a többiben - hülye érzés "visszafelé" haladni a könyvei bemutatásában, mintha időutazó lennék:D - több témával foglalkozik, az urban fantasy-vonalban sem nehéz észrevenni a társadalomkritikát; hogy mennyire könnyű elsodródni a normális élettől, milyen gyors a lefelé tartó spirál, milyen könnyen megbélyegeznek és milyen nehéz újra megteremteni a normális életet. Emellett bepillanthatunk a szegény afrikaiak segélykiáltásait felhasználó csalószervezetek működésébe, a szórakoztatóipar egyes bugyraiba és általában az emberi kihasználhatóság sokféleségébe.
Mindig szerettem a műfajmixeket, a különféle témákat, szövegtípusokat egy regényben egyesítő szerzőket. A Zoo Cityben nagyon passzol minden, nem éreztem, hogy lenne benne felesleges elem, ami megbontaná az egyensúlyt. Olyan szép, komplex, összetett történet, amiben a cselekmény is jól pörög, a végén pedig teljes fordulatszámra kapcsol. Hiába sejtettem, hogy mi lesz a befejezése, képtelen voltam úgy lefeküdni, hogy másnapra maradjon az a tizenvalahány oldal.
Igen, tudom, rendkívül nyálas ez a parttalan ömlengés, de nekem tényleg ilyen felvillanyozó, minden-a-helyén-van - élmény volt a Zoo City. Remélem, Beukes ír még ilyen hatású könyvet - a téma nekem édesmindegy, felőlem jöhet egy újabb sorozatgyilkos, csak működjön. A siker érdekében visszapakolom a képzeletbeli várólistára a Torzókat, hadd lássa Lauren, milyen nagyvonalú vagyok.

Ui.: Belepusztulnék, ha egy kígyó vagy más csúszómászó lenne az állatom, brrr.

Eredeti cím: Zoo City
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Körmendi Ágnes
Ár: 2990 Ft (de, ugye mindenki tudja, hogy készletkisöprés-szerűség miatt sokkal olcsóbban elérhető)


2016. március 15., kedd

Nem igazán felkavaró tartalom


Neil Gaiman: Felkavaró tartalom

Illetve mégis. Abban az értelemben, miszerint nem hiszem el, hogy ezek a novellák ennyire hidegen hagytak.
Gaimannel kapcsolatban mindig bujkált bennem némi elégedetlenség, amit tavaly az Óceán az út végén totál elsöpört, és arra a következtetésre jutottam, hogy csak a sznobkodásom áll a háttérben - magamat hibáztatni mindig egyszerűbb és oly' megszokott dolog -, de a negatív érzés újult erővel tért vissza. A legtöbb írás vagy semmitmondó volt, vagy olyan halovány ötletecske, amelyek inkább tűntek egy kezdő író szárnypróbálgatásának, mint egy sokszorosan kitüntetett, legendás író művének - ennek fényében erősen ráncoltam a homlokomat, hogy, ha ezek az írások díjat nyertek, a többi pályázó mivel rukkolhatott elő...

Nincs kedvem egyenként cincálgatni a verseket, novellákat, ráadásul a felének már a tartalmára sem emlékszem - ami mind Gaiman, mind az én részemről elég ciki -, ezért csupán az arcpirítóan kevés tetszetős írásról emlékezem meg.
A Gyöngyök és gyémántok: tündérmese az egyik, leginkább a mesei ritmusa fogott meg, a lendülete és a befejezése, ami kicsit nyitott, de nem sejtet jó véget. A Csipkerózsikás sztorikat nagyon izgatottan vártam; gyerekkoromban ez volt a kedvenc Disney-mesém - pedig elsőként azt a változatot láttam, amelyben egy mély férfihang szinkronizálta az összes szereplőt, beleértve a szőke hajú, rózsaszín ruhás királykisasszonyt is -, és kb. azóta várok egy olyan sötét, őszillatú, baljós hangulatú feldolgozást, ami Valente stílusára hajaz a leginkább. Sajnos Gaiman se az én mesémet írta meg, de érdekes volt. A Tekintettel a formaságokra az ezt követő novella "előjátéka", és ahhoz képest, hogy két oldalt tesz ki és tulajdonképpen nem szól semmiről, nagyon erős. Ez a bajom a szerzővel; egy csomó lehetőség rejlik benne, de (számomra) a kivitelezés már erős kívánnivalót hagy maga után, mintha csak az ötletek árnyékát tudná elkapni. Mintha nem lenne meg hozzá a mélysége, a tapasztalata, a képzelete, a mersze, tudom is én, mi. Amikor viszont sikerül, az az írás nagyon ütős lesz, mint a Hó, tükör, almák [vagy Hó, üveg, almák az Agave 2011-es kiadásában], szerintem ez Gaiman legjobb novellája, ha nem a legjobb írása.
Az alvó és az orsó a Csipkerózsika-történet nagyon érdekes megközelítése, amit a kis crossover még izgalmasabbá tesz, de hangulatában már nincs ott a Tekintettel a formaságokra ígérete. Leginkább egy kipukkadt lufi volt.
Meglepő módon a kötet utolsó novellája, a Fekete kutya tetszett a legjobban, mondhatni, lenyűgözött. Ha az Amerikai istenek végig ilyen, még az idén el fogom olvasni. Ebben az írásban Neil Gaiman hozta mindazt, amit a korábbi regényei alapján várok tőle, és nagyon örültem, hogy az elvárás és a történet találkozik. Általában ódzkodom az általam nem ismert regényekhez-filmekhez írt rövidebb írásoktól, hiszen gyanítható, hogy az alapmű ismerete nélkül a kiegészítő írást nem lehet élvezni vagy a fonalát felvenni - ahogy a Doctor Who-hoz kapcsolódó Semmi idő esetében -, de a Fekete kutyánál ez nem merült fel. Az ítéletidőt okozó vihar, a látszólag unalmas angol kisváros, a babonák, a felszín alatt rejtőző rettegés, Árnyék melankolikus alakja nagyon erős atmoszférát teremtett és önálló műként is megáll(t) a lábán. Se szeri, se száma az emberiség nagy, fekete kutyával kapcsolatos félelmeinek - olyan része a kollektív tudatalattinak, amit a Mitágó-erdőben is megállná a helyét, igazából meglepne, ha Holdstock nem vonultatná fel.

Némi irónia a végére: a kötet elején található, viszonylag hosszú - huszonhat oldalas - bevezetőt sokkal jobban élveztem, mint a novellák nagy részét, pedig az elején türelmetlenül vártam, hogy a végére érjek. Szeretem, ha a szerzők írásról, olvasásról, a művek keletkezéséről mesélnek, Gaiman meg olyan cuki, süt róla, hogy imád olvasni.

Eredeti cím: Trigger Warning
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2015
Fordította: Pék Zoltán, Török Krisztina, Gálla Nóra, Orosz Anna, Galamb Zoltán, Juhász Viktor
Ár: 3680 Ft


2014. november 18., kedd

Mocskos mágia

"Saul életében megjelent a varázslat, és az sem számított, hogy semmit sem értett belőle.
Felfoghatatlan távolságra volt mindez a bűvészmutatványok alantas világától. Saul életét most már másfajta bűbáj ejtette rabul, olyan hatalom, amely képes volt besurranni a börtöncellájába, hogy magával ragadja: mocskos, nyers mágia volt ez, ráadásul bűzlött a húgytól. Ez városi vudu volt, ami elcsapott áldozatokból nyerte a hatalmát, a betonon kiszenvedő macskákból és emberekből. A szatyorból kiborult és ellopott élelmiszerek Ji Csingje volt, az utcatáblák Kabbalája. Saul végig magán érezte a Patkánykirály tekintetét. Szinte beleszédült a finomítatlan, szent energiába."

China Miéville: Patkánykirály

Remélem, mindenki kiheverte a Krakennel kapcsolatos dilimet, mert jön az újabb*; az eddigi két regény alapján úgy tűnik, Miéville-kompatibilis vagyok, jövőre megpróbálkozom a nehezebb könyveivel, aztán kiderül, bírom-e a gyűrődést, vagy sem.

Ebben a regényben megismerjük Londont egy rágcsáló szemszögéből. Megtanuljuk használni a láthatatlannak tűnő repedéseket, aláereszkedünk a csatornákba, a kukák mélyére, falakon kúszunk, nagy távolságokon ugrunk át és a tetőről bámulunk le a játékfiguráknak tűnő embertömegre, miközben mi magunk is patkánnyá válunk. London őslakosai leszünk, ezé a mohó, dagadt városé, aki minden ember lelkét magával ragadja.
Ebben a regényben térdig gázolunk a mocsokban. Érezzük a patkánybunda avas szagát, a romlott étel erjedt bűzét és a szennyvíz poshadt aromáját. És a bűnök förtelmes kipárolgását, amit nem tudunk lemosni, filmvékony rétegként tapad a bőrünkre - akár emberek vagyunk, akár patkányok.

Ebben a regényben a születésétől bűnös, ártatlan, elcseszett Saul Garamond metamorfózisát és bosszúhadjáratát követhetjük végig első csetlés-botlásaitól önmaga újrateremtéséig. Miéville-nek ez volt az első regénye, talán ennek köszönhetőek a klasszikus elemek, például a hagyományos urban fantasy indítás - az átlagos botor halandó világa kifordul a sarkaiból, feltárul előtte a világ rejtett arca, miközben folyamatosan veszélyben forog -, vagy a másvilágon jártas mentor, aki ezúttal a Patkánykirály, ez a tényleg minden hájjal megkent, ravasz dög, akit senki nem tud agyoncsapni. Habár címadó szereplő, nem ő áll a középpontban - de mindig jelen volt, talán az idők kezdetétől létezik, és valószínűleg a világ végénél is ott lesz.
A másik örökkévaló, epikus alak a Fuvolás, a hamelni patkányfogó, "maga a testet öltött éhség", akinek mindenki úgy táncol, ahogy ő zenél - egyvalakit kivéve. Saul története összefonódik a Patkánykirály és a Fuvolás hétszáz éves bújócskájával, ami egy epikus, karneváli véres őrületet idéző tombolásban csúcsosodik ki.
Habár ez a regény a Krakenhez képest kevésbé szofisztikált és nem hatol annyira az emberi lélek és képzelet mélységeibe, Miéville-i módon elborult és ugyanúgy magába ránt, mint a korábban megjelent könyve. A hangulata hasonlóan erőteljes, a bemutatott világ durva, a szöveg nyers és szlenges - egyszerűen imádnivaló.

Tudjátok, mi volt a legmeghatározóbb érzelem, ami szinte kibukik a sorok mögül? A magány. A dühös, mindenkitől elidegenítő magány, ami összefonódik Saul generációjával és az azt körülölelő zenével. Mindig ez (meg a szagok) fog eszembe jutni, valahányszor a könyvre gondolok.

Eredeti cím: King Rat
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2014
Fordította: Juhász Viktor
Ár: 3280 Ft

_____________
*A Kraken király! A Kraken menő!
  A patkány király! A patkány... büdös!



2014. június 11., szerda

A mágia színe

"A városi rendőrség még ma is munkásosztálybeli szervezet, akármit gondolnak az emberek, így aztán abszolút elutasítja a tisztek osztályának elvét. Emiatt minden rendőrújoncnak két évet az utcán kell tölteni közönséges járőrként. E mögött a gyakorlat mögött az az elv áll, hogy semmi sem olyan jellemépítő, mintha az embert szidja, leköpi és lehányja a civil lakosság."

Ben Aaronovitch: London folyói

Izgatott várakozás előzte meg a London folyói magyar kiadását. Ez alól én sem voltam kivétel, kíváncsi voltam erre az állítólag vagány, vicces, szórakoztató urban fantasyre. Azt hiszem, három nap alatt bepusziltam az egészet, mert vagány, vicces és szórakoztató volt. Legszívesebben ennyivel le is zárnám a könyv értékelését, mert tipikusan olyan történet, amit olvasni kell, nem az én postomon nyammogni, de hát azt mégse tehetem meg.
A közrendőr Peter Granttel két lesújtó esemény is történik igen rövid idő leforgása alatt; találkozik egy kísértettel (és még beszél is vele!), majd kiderül, hogy a felettese az aktakukacokhoz akarja beosztani, hogy élete végéig papírmunkát végezzen. Azonban, hála Nicholas Wallpenny szellemének, Peter kapcsolatba kerül a természetfeletti ügyekre szakosodott Nightingale főfelügyelővel, és az életét kísértetek, folyószellemek, trollok, fénygömbök, latin és görög nyelvtan, valamint egy izgága terrier és egy bonyodalmas, kegyetlen rejtély a feje tetejére állítja.
Ilweran a Krakenhez hasonlította a regényt, nekem viszont más emlék rezonált be az olvasottak alapján, még pedig Jim Butcher: Pusztító vihar című könyve, vagyis Harry Dresden nálunk csúfosan félbehagyott sorozata. A Krakennek (számomra) sokkal komorabb a hangvétele, más a mondanivalója és komolyabb témákkal foglalkozik. Dresden és Peter viszont hasonló fickók, mindketten nyakig ülnek a mágiában és a kulimászban, és alkalomadtán veszélybe kerül az életük. Illetve, eszembe jutott még egy sorozat, éppen csak beugrott a hangulata alapján, de azt inkább nem írom le.:D
"– Váltok pár szót ezzel a trollal – mondta Nightingale.
– Uram, azt hiszem, szabadban alvó a helyes kifejezés.
– Erre aztán nem. Ez troll."
Azon gondolkodom, hogy mitől működik olyan jól ez a regény. Valószínűleg az a titka, hogy Aaronovitch mindent a megfelelő adagban adott hozzá, a szövevényes és kellően brutális gyilkosságot, a szereplőket, a mitológiát és a humort. Állatira idegőrlő és egyben fegyelmezett, összpontosítást igénylő munka lehetett, mint egy bonyolult építőkocka vagy kártyavár, ami rögtön inogni kezd, ha valamit nem megfelelően helyezünk el. És süt belőle a London iránti szeretet, ha ott élnék, biztosan élethűbbek lettek volna Peter leírásai, így viszont be kell érnem az olvasmányaim és a képek alapján alkotott papírmasé városommal.
Naiv módon azt hittem, az író csupán a saját fantáziájával teremtette meg az egyedi természetfeletti elemeket, így nem csoda, hogy kiguvadt a szemem, amikor az Úszó bordélyban - ami egy női fegyenchajó sorsát, útját és utasait bemutató non-fiction - Temze Apóról olvastam, aki szerepel a regényben.
Kifelejtettem az adagolós elméletemből a főszereplő személyes történetét, ill. annak a drámai oldalát - ami egyelőre a félvér voltából és a kemény drogos apjából áll - ebből is éppen annyit érzékeltet, amitől hiteles és működőképes lesz a karakter. Simán el tudom képzelni, hogy valós elemek állnak mögötte.

Azoknak ajánlom a London folyóit, aki egy könnyed, mégis tartalmas olvasmányélményre vágyik, helyszíntől és hőmérséklettől függetlenül. Így kell ezt csinálni!

Eredeti cím: Rivers of London
Sorozat: Peter Grant; Gabo SFF
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2014
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 2990 Ft
Az író honlapja

2014. április 15., kedd

A káosz városa



Imre Viktória Anna: Az Őrült Hold alatt

Eszméletlen időhúzás után jelent meg Serene második regénye, aki olyan kedves volt, hogy küldött belőle egy példányt, dedikálva, rajzokkal ellátva, ahogy a Kísértés Rt.-t, utólag is köszönöm neki.
Annakidején nagyon szerettem olvasni a Kísértés Rt.-t, emlékszem, kifejezetten jólesett olvasni az aktuális érzelmi hullámvölgyben dagonyázva - ám azóta sok idő eltelt (nem is merek utána számolni, hogy mennyi), és jelentős változásokon ment át a látásmódom, az ízlésem, és persze én is. Rettenetesen begazolva vágtam neki az olvasásnak, de szerencsére a félelmeim csak részben igazolódtak be.
Abban még mindig biztos vagyok, hogy Vikinek jó a fantáziája; adott Nioba városa, ahol a lakók pánikszerűen sietnek végig az utcákon, a feszültség pedig alkonytájt a tetőfokára hág - ugyanis, amint lemegy a Nap, fekete massza önti el a várost, morajlás és recsegés közepette tűnnek el épületek és bukkannak fel újak, hogy másnap egy teljesen ismeretlen város táruljon a lakók szeme elé. Az emberek rettegnek az éjszakától, és jó okkal: aki éjszaka nem jut fedett helyre, örökre elnyeli a massza, és szerettei soha többé nem látják. Ebben a káoszvárosban él a tinédzser Mia Robinson, aki egy éjszaka, miközben a város átalakul, kinéz az ablakon, és bizarr látványban lesz része (mármint Niobához képest is bizarr): egy tetőtől talpig fehérbe öltözött alak vidáman ugrál egyik süllyedő házról a másikra, és mindennek tűnik, csak ijedtnek nem. Másnap reggel belebotlik a titokzatos emberbe, aki hamar rádöbbenti, hogy Nioba közel sem olyan, mint amilyennek képzelte - és ugyanaz igaz a saját életére is.
Szerettem Nioba történetéről, a három holdról és holmi veszedelmes pékekről olvasni (és eszméletlen módon megkívántam a kakaós csigát). Az is tetszett, ahogy Serene gabalyította és összeszőtte a szálakat, a regény jól megállja a helyét a hasonló stílusú ifjúsági regények között a jól felépített világa miatt, sőt.
És most elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, amikor elmondom, mi volt az, ami számomra jelentősen megkeserítette az olvasást: Mia Robinson.
A férfi főszereplővel, Gregory Lancasterrel is akadtak problémáim, nekem bővebb kifejtést kívánt volna a radikális megváltozása, de a regény ennyit bírt el belőle, ez igaz. De Mia... idegesítő, hisztis, kibírhatatlan. Lehet, hogy ezeket a tulajdonságokat el lehetne intézni azzal, hogy tinédzser (a regény vége felé tölti be a tizennyolcat), de a viselkedése két véglet között ingadozik: vagy szeszélyes, önfejű kamaszlány, vagy egy harmincas, kiegyensúlyozott nő érettségét mutatja, aki Lancaster eltorzult jellemvonásait és önpusztító hajlamát igyekszik ellensúlyozni. Elég rendhagyó párost alkotnak, csoda, hogy nem tépik egymást folyamatosan a regény során, de néhány érzelemtől fűtött vitán és az azt követő duzzogáson kívül nagyobb összezördülés nem történik.
Néha - főleg akkor, amikor Mia éppen nagyjelenetet adott elő - zavart a szöveg túlírtsága. Üdítő könnyebbség, hogy Serene-nek sok YA szerzővel ellentétben isteni szókincse van, és szép kövér mondatokat ír, de itt-ott nekem már sok volt a cifrázás, csak egy kicsit kellene (szerintem) megnyesegetni.

Miát és a hangyányi túlcifrázását leszámítva azonban nem volt problémám a történettel; Az Őrült Hold alatt egy ötletes, szórakoztató ifjúsági fantasy regény.

Ui.: kíváncsi lennék egy nagyon sötét hangulatú regényre (vagy képregényre) Vikitől.

Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2013
Ár: 3990 Ft 
Viki blogja

2013. október 17., csütörtök

"London egy temető, ahol halott istenek kísértenek."

"- Na, és mit tud a te apokalipszised?
 - Az univerzum egy levél az idő fáján, és ha eljövend az ősz, megbarnultan, szikkadtan hull alá a pokolba.
 Elismerő mormogás.
 - Hm, ez nagyon jó. Az enyém azt mondja, hogy hangyák fogják felfalni a Napot."

China Miéville: Kraken
Értékelés: 5 fortélylás az 5-ből
Kedvenc karakter: Dane

Nem voltam biztos benne, hogy China Miéville nekem való író, de a mitikus város és a kilencméteres, irdatlan tartályban leledző polip - ami szinte maga is mitikus számba megy - annyira felcsigázott, hogy nem bírtam ellenállni a kísértésnek. És igen, hiú dög vagyok, tetszett a kép, hogy pl. a metrón ülök és Krakent olvasok, az olyan vagány, na.
A londoni Természettudományi Múzeumból feltűnés nélkül meglovasítják az Architeuthis dux preparált példányát, ám nyomravezető jelnek semmi nyoma. Az eltűnést az állat egyik preparátora, Billy Harrow fedezi fel, akinek innentől összekapcsolódott a sorsa a krakennel.
A lopás láthatatlan események sorát indítja el London eretnekpoliszában - közeledik a világvége. Vagy világvégék. De vajon melyik prófécia teljesül be? Mi köze ehhez a famulusok szakszervezetének, egy ősi szellemnek, egy különc rendőrnek, a londoni galambok renyhe bélműködésének? Miért vadászik mindenki - beleértve fejvadászokat, bűnözőfejedelmeket, szektákat és a kultuszrendőrséget - a szerencsétlen Billyre, akinek látszólag semmi köze az egészhez?
És ami a fő: hol a fenében van az a kibaszott polip?!

Úgy, és akkora szemekkel fürkésztem ezt a szöveget, mint egy polip, aminek (Billy szerint) tányér nagyságú pislogói vannak. Vártam, mikor bukkan fel  az a Miéville-i furcsaság, ami miatt sokan tartanak az írótól, és ami az Alekszandra és a Teremtés növendékeire emlékeztette Nitát a Konzulváros olvasása közben.
Ez a hangulat a századik oldal környékén meglegyintett (és az "Úristen, mi lesz itt?" kérdést eredményezte), de továbbra is nagyon menőnek éreztem magam olvasás közben, úgyhogy rendületlenül folytattam utamat az eretnek árnyékvárosban. A különös éjszaka mélyén jártam, ahol elfeledetten morognak az istenek és emlékek vadásznak a jövőre.
"Ez a város még normális helyzetben is veszélyes, most viszont totálisan megtébolyodott."
Az Andrássyn, egy padon kucorogva fejeztem be a könyvet, nem zavart az óriási forgalom, a mellettem ordítozó őrült faszi, a csaholó kutyák, mert vártam, lesz-e akkor többszörös apokalipszis, felemelkedik-e üvöltve a mélyből a "sötétben tapogatózó, vadászó istenség".
Különös könyv ez, roppant mértékű fantázia és értekezés a hitről, a vallásról és a törékeny emberi tényezőről, ill. annak pszichológiájáról, hogy mennyire szüksége van az embernek, hogy higgyen valamiben, különben lehet, hogy teljesen elveszti a lába alól a talajt, és nem fog tudni mibe kapaszkodni. Kicsit olyan, mint a Sosehol (urban fantasy, naná, hogy olyan), de sokkal keményebb, sötétebb a világa, és komoly kérdéseket feszeget.
Tuti, hogy a Konzulvárost is elolvasom, de még a Perdidót is, nem riaszt vissza semmi csótányfejű nővel művelt szex.

Ui.: Juhász Viktor egy isten (ha már témánál vagyunk), de nem szeretném tudni, két perc alatt hány fájdalmas szóviccet tud gyártani. Néhány ízletes szó: csápvetve, elhappolipolás (ez a kedvencem), polipológus. A fortélyműves - vagy míves egyszerűen gyönyörű, amióta olvastam ezt a szót, az akarok lenni.
Ui.: Soha nem hittem volna, hogy egy China Miéville-könyvben szóba kerül Virginia Woolf.

Eredeti cím: Kraken
Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2013
Fordította: Juhász Viktor
Ár: 3480 Ft

2013. május 8., szerda

"Minden élő közös jussa a halál. A városoké is."

[Ez tulajdonképpen egy dupla post. Miközben a könyvet nyűttem, megállapítottam, hogy a korrektúrázás és az olvasás együttes műveletéhez még sokat kell gyakorolnom.]

"Ezer arca van ennek a városnak, gyárnegyedek rozsdamarta vas-arca, parti sétányok, virágzó gyümölcsfák ezerszínű kavalkád-arca, csöndes faházikók otthon-arca, lakótelepek szögletes, törtfehér arca, gondosan tervezett parkok és terek, Sztálin-szobrok bronz-és márványarca. De most csak egyféle van. Éjjel narancsvörösen izzó, fekete sziluettek, nappal kihűlt, füstölgő, szürke kőromok erdeje, pokolbéli táj, amelyben szörnyek keltek életre."


Lőrinczy Judit: Ingókövek
Értékelés: 4.6 bombatámadás az 5-ből
Kedvenc karakter: Vaszilij


Caricin nevét megváltoztatták és ezzel megátkozták. Utcái véres összecsapások helyszíne lett, porig rombolták épületeit, a fákat kivágták, hamu és füst feketíti el felette az eget, vérpatakok öntözik a földjét, bombák szaggatják, lövések tépdesik a testét. Házról-házra folyik a harc, a frontvonal sokszor egy bérház szétlőtt konyhája.
Az életet elpusztították.
A város legalább annyira szenved, mint az emberek.
A város bosszút akar állni.
És ha egy ember megőrülhet, egy város is. 

Üdvözöllek Sztálingrádban, a vér és hamu városában. A halál völgyében járunk, ahonnan nincs kiút és ahol mind vezekelünk a bűneinkért - és ahol néha halállal kell fizetni a folyó ajándékaiért, ami olyan sötét, mint az alvadó vér. A levegőben érezni a halál ízét, megtapad az emberek nyelvén, a lelkükre telepszik, akár a pernye.
Szürke sziluettek a ködben. Alvó szegek a jéghideg homokban. Mindannyian a város túszai vagyunk. Bekebelezi a holtakat, a verejtéket és a könnyeiket, mohón issza magába a vérüket.
Szél jár a romok között.
Halk suttogás a sötétben.
Az idő ingóköve ledőlt. Morzsát szórsz a földre vagy elveszel a ködben és várod a révészt az ólomszín folyónál?

***

Ez mind szép és jó, de pár hangulatkeltő sorral nem vagytok kisegítve, igaz?

Nagyon kíváncsi voltam már Judit regényére, erre a második világháborúba oltott mágikus realista történetre - ez a pár szavas leírás elég volt ahhoz, hogy teljesen bezsongjak és rávessem magam, dupla oldallal felszerelkezve, egyikre a felfedezett hibákat írva, a másikra az olvasói észrevételeimet.
1942 szeptemberében kezdődik a történet, a németek Sztálingrád felé menetelnek. Fáradtak, elkínzottak, foltokban hámlik a bőrük, de Hitler lelkesedése még kitart. Két embert ismerünk meg itt: a magányos mesterlövészt, Wilhelm Gallert és Wolfgang Lindt hadnagyot. Az előbbi szereplő számomra távolba vesző alak volt, egy ingókő, nem kedveltem, nem utáltam, teljesen semleges volt. Lindt figuráján érezhető először a regény karakterközpontúsága, és az, hogy az írónő az egyes embereket, ráadásul a kisembereket ábrázolja a háború mindent összemosó forgatagában. Rajta keresztül érezzük azt, amire az egyik orosz szereplő, Vaszilij rácsodálkozik - hogy a németek, a nácik is emberek, nem "esztelen vadállatok". Lindt hadnagy valóságos kálváriát jár meg az ostrommal, és, akárcsak a többi szereplő esetében, felmerült bennem az a lehetőség, hogy valójában nincs itt semmi misztikum, a város nem él, nem suttog a szél hangján és nem akar senkit a romok között tartani. Ugyanezt éreztem Vaszilijnál, a botcsinálta katonánál, aki a háború előtt nem volt más, csak egy gabonasilóban dolgozó, ártatlan srác, Galinánál, a mezőgazdasági munkásból avanzsált égi boszorkánynál, aki éjszaka rozzant keroszinkával röpköd a város felett és csomagokat, gránátokat hajigál az embereknek. Ezek a szerencsétlen emberek megőrültek, elvette az eszüket az éhezés, a veszteségek, a folyamatos támadások, az öldöklés.
Ám ott van a "de". Ez az aljas kétbetűs szó mindent megváltoztat. Miért tévednek el állandóan a helybeliek is? Miért mozdulnak el a szobrok? Egyes emberek miért halnak meg rövid időn belül, másokat miért nem nyeltek el a romok? És kicsoda Fjodor Ivanovics, aki látszólag egy telep vezetője?
Tehát olyan halovány a misztikus szál, mint egy vékony, áttetsző fátyol. Szerintem ez egy háborús regény, amely - a katonai szlenget is használva - hitelesen bemutatja a történelemnek ezt a szeletét, markánsan különböző emberek szemszögén keresztül, csipetnyi misztikummal, a görög mitológiát is felhasználva. Kicsit intertext szöveg, szerepel benne Vaszilij Grosszman (akinek a hatvanas években, a csatáról írott regénye, az Élet és sors idén jelent meg nálunk), egy Dzserzinszkij nevű traktorgyár - ezen és pár apróságon kívül semmi közös nincs benne a Marija Morevna és a Halhatatlannal. Én inkább a Holt lelkekkel állítom párhuzamba, de a hasonlóság inkább bizonyos elemekre vonatkozik, semmint a stílusra.

Egy biztos. A háború furcsa és mindig rosszul halad. És ha leomlik egy ingókő, senki nem állítja fel.

A várost ma Volgográdnak hívják. Remélem, elnyugodott.


Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2013
Ár: 3490 Ft
Az írónő blogja


2013. február 9., szombat

Próféciák köde

"Az ügyeletesek szobájában hárman ültek együtt - Lasz, Szemjon és Aliser. Nem a próféta fiúról és nem is a Tigrisről tárgyaltak. Jóval fennköltebb témája volt társalgásuknak.
 - És akkor megéreztem - mesélte Lasz -, hogy megszáll a nyugalom és a lelki béke. Tehát helyes volt a döntésem, hogy Istenhez fordulok.
 - Még szép, egy üveg konyak után - jegyezte meg Aliser. (...)"


Szergej Lukjanyenko: Új Őrség
Értékelés: 5 cigaretta az 5-ből
Kedvenc karakter: Nágya, Pasztuhov

Kicsit ellentétes a viszonyom a szeretett sorozatokkal; egyrészt mindig örülök egy új rész megjelenésének, mert jó érzés visszatérni egy, már ismert világba, másrészt van egy kis feladat-mellékíze is az örömnek (úúristen, már megjelent a következő, ezt is el kell olvasni...). 2009-ben találkoztam utoljára Antonékkal az Utolsó Őrség kapcsán - a Káosz-őrség kimaradt, az olvasói szeszélyemnek köszönhetően -, amely jóval gyengébb élményként maradt meg az emlékezetemben. És, tudjátok, mindig belém áll a zsába, mert szörnyen elkeseredek, ha egy sorozat mélyrepülésbe kezd és már a béka animális pólusa alatt halad tovább (Anita Blake), vagy ha hullámzó a színvonal (nagyon sok).
Ennyi szájtépés után sejthető, milyen érzemények kavarogtak bennem az Új Őrség megjelenésekor. Mostanra küzdöttem le a félénkségem és az eufóriám, pontosabban akkor, amikor az első pár oldal olvastán megcsapott az a jellegzetes "Őrség-hangulat" (kicsit nyűgös is lettem holmi helyszínváltozáskor, mert az Őrség-hangulat orosz hangulat, pedig már megszokhattam volna), és akkor már sejtettem, hogy nem lesz semmi baj. Az íróban, a történetben és az olvasóban van még elég szufla.
Ahogy ez tisztességes sorozatok esetében lenni szokott, az író kifelé és befelé egyaránt tovább... rajzol. Pontosítja a kontúrokat, az ismert motívumokat - sok minden kiderül a Homályról, a Másfélékről, az életfelfogásukról, a moráljukról. Ebből a szempontból Anton még mindig olyan, mintha csak egy programozó lenne, hiába szerzett megannyi tapasztalatot, változott Legfelső szintűvé (ha nem olvastad az előző részeket, ez itt egy spoiler), egy része még mindig nagyon emberi, érdekes volt a belső konfliktusait szemlélni, a másokkal és önmagával folytatott párbeszédét olvasni arról, hogyan viszonyulnak a Másfélék az emberi fajhoz.
Emellett a történet előre is halad, a maga útján - egy csúnyácska, tizenegy éves kisfiú alaposan felbolygatja az egyensúlyt, amikor kiderül róla, hogy nagyon erős próféta. Szegény Antonnak nem kevés súly nehezedik a vállára - talán ezért iszik és dohányzik többet a kelleténél, a sóhajtozó üvegflaska nagyon jó! -, és ebben is megmutatkoznak az emberi vonásai, ugyanis hibákat követ el, türelmetlen és néha túl sokat gondolkodik. De továbbra  is nagyon bírom őt, bár, ha Nágyka így halad, abszolút elbitorolja az apukája helyét.
A könyv humora segített átlendülni Antoska motollaként járó gondolatain, talán ezért és egy régi szereplő felbukkanása miatt érzem ezt a kötetet az Alkonyi Őrséghez, a harmadik részhez hasonlónak.

Összességében [utálom ezt a szót leírni, látszik, hogy fáradt vagyok] nagyon jól szórakoztam és remélem, hogy nem kell újabb három évet várni a következő rész megjelenésére.
Ui.: a fülszöveggel vigyázzatok, mert spoileres!

A könyvet köszönöm a kiadónak!

Eredeti cím: Novüj dozor
Sorozat: Őrség 6.
Kiadó: Metropolis Media (Galaktika)
Kiadás éve: 2012
Fordította: Weisz Györgyi
Ár: 2990 Ft

2012. december 13., csütörtök

Illúziók árnyai

"Akkor ezt meg is beszéltük - csiripeltem vidáman. - Mindenki marad. Isten hozott titeket a Chester's Hiltonban! Szerezzünk ágyat.
 Barrons úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.
 - Aztán menjünk, és keressünk valamit, amit megölhetünk - tettem hozzá."

"Mit tennék V'lane, kinyírandó Unseelie-k és Barrons nélkül?"


Karen Marie Moning: Rossz hold kelt fel / Új nap virrad
Értékelés: 4.9 almás pite az 5-ből
Kedvenc karakter: K'Vruck:D

Egy postban fogok elmélázni a két kötetről, mert majdnem zsinórban olvastam őket és gyakorlatilag ugyanazt tudnám leírni róluk, meg persze egy, összefüggő hullámvasutat alkotnak a fejemben.

Elárulok valamit. Egy finnyás sznob vagyok.
.
.
.
Ha túl soknak érzékelem egy adott könyv vagy sorozat körüli hype-ot, a lelkesedésem oroszlánrésze elszáll. Így jártam a Harry Potterrel (az első rész még a "rajzos" borítóval van meg nekem - bocsánat a kis képért, de nincs türelmem áttúrni a netet), a Tűz és Jég Dalával (nem Trónok harca, az az első rész címe) az Alkonyattal, de még Az éhezők viadalával is, amely akkor kezdett igazán taszítani, amikor elkészítették a filmet (mert ezt is meg kellett filmesíteni, miért is ne, a fantázia menjen a pokolba, csak oda szóló jeggyel), és jöttek a fecsegőposzátás kitűzők, nyakláncok, tornacipők, a rengeteg Peetás kép meg a többi kacat. Ezeket a sorozatokat az utóbbi kivételével a rögtön vagy néhány hónappal a megjelenés után olvastam, vagyis nekem akkor zajlott le a rajongás és/vagy az újdonság időszaka. Tudom, hogy ez baromi ellenszenvesen hangzik, nem másokat akarok ócsárolni és a saját fensőbbségemet hangoztatni, csak annyi a lényege ennek a szájtépésnek, hogy a korábbi élmény miatt lelohad az érdeklődésem, és a második hullám rajongása kicsit elveszi a kedvem a folytatástól.
Ugyanez történt a Feverrel. A harmadik rész után, miután az akkori kiadó közölte, hogy nem folytatja a sorozatot, én is nagyon csalódott voltam, aztán majd' szétvetett az öröm, amikor a CorLeonis átvette a Kellytől a jogokat, előjegyeztem A rossz hold kelt fel-t, aztán... semmi. Könyvhétre jelent meg, azaz júniusban, és húsz napja sötétítettem be az utolsó pöcköt a molyos olvasásban. Ráadásul a Tündérkrónikák annyira nem is ismert, mint például a Twilight (jaaajjj, csak azt a hisztériát ne).
Magyarán: nemcsak sznob vagyok, hanem bolond is, de ezt már tudtuk.

De írjak már valamit erről a nyomorult két kötetről is, nem mintha sok újdonságot tudnék közölni, nem ez lesz a legentropikusabb bejegyzésem.
Sokaknál azon bukott meg Moning műve, hogy irritálta őket a főszereplő plázacica - Mac tényleg ilyen, de nekem totál szőkén és talpig rózsaszínben is szimpatikus volt, mert a gondolatainak egy része nem vallott egy üresfejű picsára, és biztosra lehetett venni, hogy az írónő öt kötet alatt csak alakít rajta valamit, és aki összehasonlítja Mac 1.0-át és Mac 5.0-át, buzgón bólogat, azaz a főszereplő jellemfejlődése a sorozat egyik legnagyobb erénye, legalábbis nekem. Persze nem kell nagy mélységeket várni, ez egy szórakoztató sorozat, de jelen esetben nem ez a lényeg. Mac mindig új felfedezéseket tesz, önmagával és a világgal kapcsolatban is, folyamatosan változik, próbál a sok esetben sokkoló újdonságokkal lépést tartani és feldolgozni őket.


"Az élet olyan bonyolult. Vajon Alina rossz volt, mert Darrocöt szerette? Darroc gonosz volt, mert vissza akarta szerezni, amit elvettek tőle? Nem ugyanezek az okok vezették az Unseelie királyt és a szeretőjét? Nem ugyanezek motiválják az embereket nap mint nap?
... Bármerre néztem, csak a szürke különböző árnyalatait láttam. A fekete és a fehér csupán nemes eszme a fejünkben, elvárások, amelyek alapján megpróbáljuk megítélni a dolgokat és hozzájuk viszonyítva megtalálni a helyünket a világban. A jó és a gonosz a legtisztább formájában éppoly felfoghatatlan és örökre megfoghatatlan, mint bármelyik tündérillúzió. Csak törekedhetünk rájuk, vágyakozhatunk, és remélhetjük, hogy nem tévedünk el annyira az árnyak között, hogy többé már nem látjuk meg a fényt."


A másik nagy erőssége: az izgalom. Úgy emlékszem, a könyvek vége mindig falhoz csapkodósra sikeredett (azaz késztetést éreztél, hogy a falhoz csapd a könyvet vagy a saját fejedet, "Miért nincs itt a következő rész?"-t sikítva), na, ez az ötödik részre annyira felfokozódik, hogy a szemeim már kocsányon lógtak hajnal négykor, de akkor is befejeztem. Így is rosszul aludtam, de ha nem tudom meg alvás előtt, hogy ki a... tudjátokki (nem, nem Voldemort, bár szerintem Moning ezt is képes lenne beadni nekem:P), megbolondulok.
És a vége előtt kb. negyven oldallal...
... elment az áram! Az egész házban! No tévé, udvari világítás (nem az Árnyak ellen), de tettem volna én az egészre, ha az éjjeli lámpám túléli az attakot.
[Közjáték vége.]
És ez megy majdnem az utolsó oldalig. Huhh, ez kemény volt. Nem hittem volna, hogy Moning ennyi mindent el tud intézni, mert a RHKF (rövidítés Mac után szabadon) végén még nagyon sok kérdés megválaszolatlan maradt, de néhány apróságtól eltekintve szépen elvarrt minden szálat. Az apróságok pedig arra engedtek következtetni, hogy lesz nekünk még lázunk, és tényleg, asszem, három rész is, meg itt van Dani (akit egyébként nem bírok, alig várom, hogy kicsit felnőjön) saját regénye, egyelőre csak angolul.
Hoppá, kimaradt a kedvenc elemem, a stílus, szerencsére továbbra is csajosan vagány, bár a hangulata az ÁÉV (Álom és valóság, második rész) olvasása közben kapott el a legjobban, ezért lett ez kinevezve kedvencnek.

"Akkor ezt meg is beszéltük - csiripeltem vidáman. - Mindenki marad. Isten hozott titeket a Chester's Hiltonban! Szerezzünk ágyat.
 Barrons úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.
 - Aztán menjünk, és keressünk valamit, amit megölhetünk - tettem hozzá."

És most jöjjenek a negatív dolgok - aki eddig nem köpködött rám, most majd fog -, szerencsére nincsen sok belőlük.
1. Barrons. (Szükségtelen felhördülni, hallom ám.) Meg szinte az összes pasi, mert itt minden fickó szexis és jól néz ki, még Jayne felügyelőnek és van valami kisugárzása, ez tipikusan pararománc elem [pat, ha ezt olvasod: úgy látszik, a harmadik rész óta változtam valamennyit...], és én ezt a műfajt nem bírom már elviselni, ezért nem olvasom újra az Anita Blake sorozatot sem, maradjon meg inkább szép emléknek (úristen, mik vannak abban is:D). Jericho Zigor Barrons és kis pajtásai pontosan olyanok, mint Ward kutyaütői, arra emlékeztet ez, mint mikor a kisfiúk azt játsszák, hogy ők egy menő, titkos társaságot alkotnak. Emellett arrogáns, beképzelt majmok, ráadásul szocio-és pszichopaták is, állatok, egyszerűen nem értem, mit esznek ezen a típuson a nők. Igen, sznob idióta vagyok, de a "kiszáradt kóró" jelzőt elutasítom. Ezt a témát egy másik postban akarom kifejteni, röviden annyit mondok itt, hogy nagyon remélem, a valóságban ezt a típust minden épeszű nő szép, kövér ívben elkerüli.
2. A szexuális feszültség felfokozódik és a RHKF elejét untam. Nem, szexuálisan frusztrált sem vagyok.
3. A banális dolgok. Fagyi (hogy nem lehet szeretni a fagyit?!), almás pite, és a vége. Én nem ezt a befejezést szeretem. Fagyiimádó, ünneprontó pesszimista vagyok, igen.
4. Az ÚNV-ban volt néhány dolog, amit nem értettem, tényleg "tündé"-nek nevezik néhányszor a tündéreket, vagy ez a magyar kiadás gikszere? Ha nem, akkor miért volt szükség a különbségtételre?
Barrons könyvesboltja nemcsak az emeletek számát változtatja, hanem a nevét is:
Barrons Könyv és Apróságok.
Barrons Könyvek és Apróságok.
Barrons Könyvesbolt és Apróságok.


Kicsit megtapostam ebben a postban a Fevert, de továbbra is szeretem, a stílusát, a pörgősségét, a sötét, dublini hangulatot, csak a sznob pesszimizmusom belerondított az összképbe, de igyekszem visszahozni azt az érzést, amikor ez a sorozat még az "enyém" volt, hogy újra szerethessem annyira, mint az első három rész olvasásakor.

Ui.: azt elfelejtettem mondani, hogy nem akartam én megvenni az ÚNV-t, csak jövőre, de beleolvastam a könyvesboltban, megláttam azt a bizonyos mondatot, és mint egy hülye zombi, mentem a kasszához.
Ui2.: a kedvenc fan trailerem.

Eredeti cím: Dreamfever / Shadowfever
Sorozat: Fever 4.-5. rész
Kiadó: CorLeonis
Kiadás éve: 2012
Fordította: Laskay Ildikó
Ár: 3000 Ft / 3500 Ft
Az írónő honlapja




2012. október 26., péntek

A boszorkányok felfedezése

Ez a post annakidején nagy népszerűségnek örvendett, gondoltam, áthozom ide is, hogy mindenki gyönyörködhessen benne.
Ha kíváncsi vagy a kommentekre is, kattints ide. Ha nem jelenik meg a régi post, káromkodj egy jó nagyot, én is azt szoktam tenni.

***

"Én vagyok az, aki közvetít az elemek között és összhangot teremtek közöttük. Ami nedves, azt ismét szárazzá teszem, ami pedig száraz, azt nedvessé. A puhát ismét keménnyé teszem, és megpuhítom, ami kemény. Mivel én vagyok a vég, a szeretőm a kezdet. Bennem van a teremtés egész műve, és az összes tudás ott rejtőzik bennem."

Deborah Harkness: A boszorkányok elveszett könyve
Értékelés: 2.2 petárdakéz az 5-ből
Kedvenc karakter: -
Diana történészként Oxfordban tanít, és a Bodley könyvtárban az előadásához készít jegyzeteket. Egy nap az Ashmole 782-nek nevezett könyv kerül a kezébe, amely nem akármilyen kézirat: igézet alatt áll, azaz egy boszorkány elvarázsolta, hogy rejtett tartalma ne kerüljön avatatlan kezekbe. Diana, aki egyúttal boszorkány is, öntudatlanul megtöri a varázslatot, és ezzel az események olyan lavináját indítja el, amire soha nem számított.
Volt egy olyan halovány érzésem, hogy ez a könyv nem lesz annyira jó, illetve nem leszek tőle elragadtatva, és hogy nem rendeltem meg a 40%-os akcióban, a sejtelem bizonyossággá szilárdult.

De mindez nem akadályozott meg abban, hogy elolvassam. Hát, nem kellett volna.
Nem akarok gonosz lenni darkness Harkness-szel szemben - magamban 100 oldal után csak így neveztem az írónőt -, de nem bírok ellenállni a szurkapiszkának, mert ez a böszme, iszonyatosan idegesítő könyv tíz napot elvett az életemből, úgyhogy az a minimum, hogy egy egészen picit cafatokra cincálom. Emellett vajmi kevés pozitív benyomást tudok felidézni, amelyet keltett bennem a történet.

Életemben nem jegyzeteltem még ennyit egy regényhez: a kötelező kis jegyzettömblapot fél nap alatt teleróttam, aztán a másodikat is, végül két A5-ös oldalnál apadt el a hülyeségek sora, és még így is bőven előfordult olyan hajmeresztőség a kötetben, amely felbőszített, de nektek is kell felfedeznivaló örömöket hagyni.

A történet középpontjában Diana áll, akinek tulajdonképpen két énje van; egyrészt alkímiával foglalkozó történész, komoly presztízzsel rendelkező kutató - másrészt boszorkány, a salemi Bridget Bishop leszármazottja, és két hatalmas erejű teremtmény, Rebecca és Stephen Proctor gyermeke, ám szülei brutális, kegyetlen halála miatt megtagadja családi örökségét és hátat fordít a boszorkányságnak. Kezdetben próbáltam megbarátkozni Dianával, de ahogy fogytak az oldalak, a kezdeti semlegesség ellenszenvbe csapott át; ennek az az oka, hogy Harkness elkövette a kezdő írók egyik legnagyobb hibáját, egekig fokozta a főszereplő különlegességét, aki emellett nagyon bátor, okos, művelt, a haja szalmaszőke, de vannak benne vörös és fekete szálak is, a szeme arany, kék, zöld és szürke színű. A másik ok az, hogy Deborah Harkness nem tud karakterizálni, a szereplői egysíkúakak, csak akaratlan marionettbábuk, akiket ide-oda tologat és elnyökögtet velük néhány mondatot, néha homlokegyenest ellentmondanak saját reakcióiknak. Pl. Diana roppant lírai módon kifejezi Matthew iránti szerelmét, nem sokkal később pedig lehülyézi:

"- Mióta érdekel a bor? - kérdezte vissza őszinte meglepődéssel a hangjában.
- Amióta rájöttem, mennyi mindent nem tudok még róla.
Amióta rájöttem, hogy téged érdekel a bor, te hülye."


Matthew Clairmont is hasonló kaliberű karakter, csak még idegesítőbb; hiába próbálja Harkness a vámpírok oltalmazó ösztönével magyarázni, a vámpír uralkodik Dianán, utasítja, mikor egyen, aludjon. A pasi hisztisebb, mint egy osztálynyi menstruáló lány, ha valaki nem követi zokszó nélkül a parancsait, rikácsol és toporzékol, és ezt mivel magyarázza az írónők gyöngye? A drága Matthew hadvezér volt, természetes, hogy ő irányít! Diana meg bedől neki, állandóan arról gagyog, milyen jó érzés, hogy az ő meleg és Matthew hideg bőre találkozik. Pff, lehet, hogy én vagyok túl fázós, de ha arra gondolok, hogy hozzádörgölőzöm egy adag húshoz a fagyasztóból, azt mindennek nevezném, csak kellemesnek nem. Az is Harkness fakezűségét mutatja, hogy Diana nagyon el van telve az önálló akaratáról, majd a következő oldalon megállapítja, hogy úgysem tehet semmit, ezért jobb, ha engedelmeskedik. És amikor végképp megutáltam: Matthew a szeme láttára megöl egy szerencsétlen szarvast, ennek a hülye picsának meg az a reakciója, hogy begerjed.

A karakterábrázolásnál már csak a kötet világfelépítése rosszabb, ilyen zagyva, értelmetlen mitológiát még nem láttam. Már nincs erőm összefüggően írni, mert még sok van hátra, és egyre dühösebb vagyok erre a vacak könyvre, úgyhogy csak bekezdésekben felsorolok néhány gyöngyszemet:
- boszorkányvíz: orrán-száján-minden testnyílásán ömlik a víz a banyából;
- semmi érdemi boszivarázslat nincs;
- összemossa a farkasokat a vámpírokkal: amikor Diana meghívja vacsorázni magához Matthew-t, gondban van, hogy mégis mit esznek a vámpírok, ezért felhívja a zoológiai tanszéket, hogy mivel táplálkozik a szürke farkas (!), ezenkívül vámpírfalkákról és alfahímről beszél;
- A vámpírok kedvelik a dióféléket... basszus, mik ezek, mókusok?
- A démonok emberszülőktől születnek;
- William Shakespeare démon volt;
- II. Szilveszter pápa vámpír ("vámpírpápa", ezen szétröhögtem magam);
- A boszorkányok különféleképpen érzékelik a teremtmények tekintetét: a démonokét csókként, a boszikét böködésként, a vámpírokét pedig jeges izéként. Ez még nem lenne akkora gáz, de Matthew annyi hópelyhes pillantást vet Dianára, hogy abból már hóembert lehetne építeni;
- A történet több pontban hasonlít a Twilight-ra, ha csupán egy-két egyező dolgot találtam volna, nem foglalkoznék vele, mert akár véletlen hasonlóság is lehet, de érdekes egybeesések vannak; Diana csillámlik, Matthew Edward-szinten tutujgatja élete szerelmét, nem lenne szabad együtt lenniük, ellenállásuk és ragaszkodásuk magukra vonja egy felsőbb hatalom haragját, Matthew énekel a nőnek, hogy el tudjon aludni, éjszaka belopózik a szobájába és nézi őt, Matthew olyan szép, mint egy angyal, felvetődik az a megoldás, hogy Diana váljon vámpírrá (ez baromi vicces: "Meglepően kevés riadalommal és félelemmel szemléltem a lehetőséget. Matthew-val lehetnék, és még az is lehet, hogy magasabb is lennék.");
- Nagyon utálom ezt: Matthew-nak van Gutenberg-Bibliája, Will szindarabjai című kötete, Vermeer megfestette őt, Kit Marlowe szerelmes volt belé, ismerte Aragóniai Katalint, VIII. Henrik adott neki építése engedélyt (ej, Harry, őt miért nem fejeztetted le?!), Darwinnal leveleztek;
- egy rész gondolkodóba ejtett, szerintetek is Lestat-ról van szó?
"... Napokon belül álszent szövetségre léptek egy fiatal és hiú francia vámpírral, aki New Orleans jómódú negyedében lakott, valószínűtlenül arany volt a haja és mérhetetlenül könyörtelen volt."
- És a kedvencem: a jógázó vámpír. Én elég tágtűrésű vagyok az antropomorfizálódó vérszívókat illetően, szex, videojáték, evés, hajvasalás, de ez már sok. Miért kell egy vámpírnak jógázni? Ennyi erővel akár testépíthetne is, vagy szedhet vastablettát.

A cselekményben is akkora lyukak vannak, mint az ostromlott luccai várfalban; a könyv 700 oldal, de ennek a negyedét se teszi ki az érdemi történés. Harkness mintha direkt az oldalszám növelésére törekedett volna, nagyon sokszor olvashatjuk, hogy Di felvett egy kopott sztreccsnadrágot, egy garbót és egy pulóvert, a bebújós cipőjét, felkapta a régi sportcipőjét, a füle mögül kiszabadult egy tincs (amit az álomvámpír természetesen mindig visszatűr), sokat futunk, evezünk, teázunk, és rengeteg zabálunk! Ez a nő annyit eszik, mint egy ló! És ne akarja beadni nekem, hogy aki vacsorára három tál pörköltet, reggelire minimum kilenc vajas pirítóst begyűr, napközben pedig szendvicsezik, nem hízik el. Matthew meg annyit borozik (aminek parkettafény és füst, meg tejkaramella és kréta íze van), hogy kezdtem arra gyanakodni, hogy alkoholmérgezés miatt került a halál szélére. Jaj, kihagytam az alvást, hohó, az egyik legfontosabb cselekményelemet! Én is tudok ám napi 10 óra hosszát mormotázni, de Di naponta háromszor alszik.

Ha kiválogatjuk ezeket a sztereotip elemeket, a maradék cselekményben találunk egy-két érdekes dolgot, amire az írónő fel tudott volna építeni egy közepesen jó regényt, amolyan Dan Brown-stílusú kódmegfejtős, futkosós sztorit, amelyben nem kell vacakolni a jellemábrázolással, világfelépítéssel meg ilyen piszlicsáré dolgokkal. Az alkímiával és a négy faj eredetével foglalkozó részekről beszélek, előbbi amolyan könyvtárkutatós hangulatot teremt, utóbbi a genetikai szakzsargonnal tudományosat - itt látszik, hogy Deborah Harkness intelligens, művelt nő, csak a kisszékfaragáshoz is jobban ért, mint a regényíráshoz, nincs hozzá fantáziája, kész, bár egy-két szálat egész jól megszőtt és összeöltött.

És ha ez még mindig nem tette be nálad a kaput, te szegény postot olvasó ember, akkor közlöm, hogy a fordítás se a legjobban sikerült, erről általában nem írok, de néhány esetben annyira kiugranak szavak, kifejezések a szövegből, hogy muszáj megemlítenem. Itt érdekességek garmadájából válogathatunk:
- "Jössz vissza hamar?" - gyermekét féltő anyukához illik inkább, mint egy 1500 éves vámpírhoz;
- "szuttyongatott" - nagyon aranyos szó, és nem baj, hogy szerepel a regényben, de nem a nyelvjárásom része, így gőzöm nincs, mit jelent;

Update: papírzsepi karca megoldotta a rejtélyt.
- "... amit nehezék gyanánt a könyv lapjaira tehettem... talált... egy kis falábat, amiről azt állította, hogy egy német angyalé volt..." - nem tudtam, hogy a német angyaloknak ez a speciális jellemzője, de szegénynek biztos ellőtték a lábát a II. világháborúban;
- "A szellő belekapott tömött, mézes hajába." - és ha tényleg mézes, nem pedig mondjuk mézszín(ű), akkor minden franc beleragadt;
- "Nem szabad hagyni, hogy a Nagytanács vájkáljon benned."
- Szerintem a "hús" és "bőr" szavak össze lettek keverve - "Amikor a lángok fölé tartottam a kezem, a húsom narancs-pirossá vált." és "Éreztem hűvös érintését meztelen húsomon."
- "Ez egy új világ volt, amelyben a teremtmények egymás ellen uszultak..."
- "- Te vagy az, Matthew? - kérdeztem, felülve és kiegyenesedve, mint a gyertyaszál." - ez nem a fordító/szerkesztő hibája, csak már nem bírom külön válogatni őket.
- "bírvágy" - talán jobb lett volna "birtoklási vágy".
- "A lég egyre sűrűbb lett."
- "A kimerültségnek, a gyógyszerelésnek és az otthon meghittségének hatására órákig ágyban maradtam."

- "... Matthew lehajolt, ajkával a kulcscsontom fölötti üreghez ért és bekapta a mellbimbóm." - itt valami nagyon nem oké:D
- "... élvezettel nézegettem a megnyúzott tetemeket ábrázoló képeket..." - ez a nő tuti perverz;
- "Vele nem lesz több egyszerű szeretkezés, pedig én nem szeretkeztem azelőtt másképp. Akár szűz is lehetnék."
- "én nőstény oroszlánom" - ha engem így hívna a pasim, rövid úton beverném az orrát (fuj, egy jegyben születtem ezzel a perverz, haspók nővel).
- Matthew annyiszor megkérdezi, hogy "Meg vagyok értve?", hogy Di helyében én már sikítófrászt kaptam volna, nem, nekem ne dirigáljon egy 1500 éves mészlerakat.

Húú. Összességében annyit tudok mondani, hogy... hogy ne olvassátok el.

Ui.: de a letéphető könyvjelző menő.

Eredeti cím: A Discovery of Witches
Sorozat: a trilógia első része, a sorozat nevét nem tudom, és nem is érdekel; Carta Light
Kiadó: Cartaphilus
Kiadás éve: 2011
Fordította: Baló András Márton
Ár: 3990 Ft
Az írónő honlapja

2012. augusztus 31., péntek

A démon szeme

" - Neked tényleg a Muppet Show zenéje a csengőhangod? - mondta elképedve. - Hát te tényleg lökött vagy."


Diana Rowland: A démon jele
Értékelés. 2.7 szelíden pszichedelikus nyakkendő az 5-ből
Kedvenc karakter: -

Az eltört teáspohár mellett ez volt a másik balsorsú nyaralós könyvem, de ez sokkal rosszabb élmény volt.

Alapesetben szeretnem kellett volna ezt a könyvet; főleg a többiek értékelésében írott Anita-Blake párhuzam miatt, a démonok is piszkálgatták az érdeklődésem, és persze mindig szerettem az urban fantasy műfaját. De az emberek változnak, én is, és két műfaj kezd megritkulni a palettámon, egyik a YA, a másik az urban fantasy. Félre ne értsetek, nem azt akarom mondani, hogy az én cizellált agytekervényeim-és hulláim már alantasnak találják ezt a két műfajt, dehogy, csak nem olvasok el válogatás nélkül mindent, ami megjelenik ezekben a kategóriákban, túl sok könyvön vagyok túl, más regények felé fordult az érdeklődésem, ennyi.(Ettől függetlenül majd' megveszek Alma Katsu regényéért, de előbb igencsak megvárom, mások mit mondanak róla, nehogy irgalmatlanul pofára essek és értékes időt pazaroljak egy újabb érdemtelen történetre.)
Több problémám is volt a regénnyel: egyrészt irtózatos klisékkel operál - ha még egy könyvben elsüti valaki a "nincs magán-és szexuális élete a magányos főhősnőmnek"-sablont, azt tényleg kirepítem az ablakon. Ehhez kapcsolódik a Démon Lord megjelenése - kapcsolatuk hozza a Wardnál már olvasott alá-fölérendeltségi viszonyt, megjelölés, az-enyém-vagy jááájjj, és még Leelan Park is van, komolyan el tudom képzelni, hogy Rowland huszárosan tisztelegni akart kollégája előtt -, aki természetesen überfantasztikus szexuális élményben részesíti a főszereplőt, Karát. A külseje is teljesen tipikus: fehéresszőke, hosszú haj, adoniszi test (szó szerint ez szerepel), azúrkék szemek. Nem is értem, miért nem "A démon szeme" lett a regény címe, sokkal több szó esik róla, mint ahogy egészséges lenne (azaz egyszer). És ez még semmi, az ellenszenves, tudálékos FBI ügynök pislantói is alapos elemzés tárgyát képezik. Könyörgöm, mi a frászkarikának?! Semmi köze a cselekményhez, se a gyilkosságokhoz, se a démonidézésekhez. Az unalmasnak mondott barna hajszínen végképp felháborodtam, értem én, hogy ezzel a főhősnő emberi, esendő oldalát kívánta megmutatni az írónő, akárcsak a kóros önbizalomhiányt, ami fölöttébb idegesített, de nem tudom értékelni ezt a gesztust, ellentétben mondjuk Bridget Jones kék spárgalevesével, de senkit nem fogok fárasztani a hajszínes vesszőparipámmal, meghagyom Diana Rowlandnek.
A krimiszál volt az egyetlen, amit valamennyire élveztem, bár volt benne pár logikátlanság és egy pont után nem volt nehéz kitalálni a gyilkos kilétét. Sajnáltam, hogy a démonidézésről ilyen keveset közölt az írónő, gondolom, a sorozat további köteteiben jobban kibontja ezt a szálat, de azokat már nem fogom elolvasni, nem én, és nem azért, mert nem jelentek meg magyarul, hanem mert nem érdekel.

Régóta a várólistámon volt A démon jele, és annyira örültem, hogy végre odáig jutottam, hogy végre elolvashatom, és amennyit vártam vele, legalább akkorát csalódtam, biztos így bosszulta meg, amiért sokáig várakoztattam. Hát, bocsánat, kedves Kara - jajistenem, most jut eszembe a befejezés, sose felejtem el - és Diana, de nekem ez nem jött be, úgyhogy érzékeny búcsút veszünk egymástól, ezennel elválnak útjaink. Erős volt a késztetés, hogy félbehagyjam, de meg akartam adni a történetnek az esélyt, hogy megmutassa az előnyeit, tehát én mindent megtettem, de ez bizony rossz élmény volt.


Eredeti cím: Mark of The Demon
Sorozat: Démonlátó 1.
Kiadó: Kelly
Kiadás éve: 2011
Fordította: Farkas Veronika
Ár: 2980 Ft
Az írónő honlapja

2012. augusztus 4., szombat

A halál istennője

"Végül is nem vagyunk gyerekek. Nem hiszünk a tündérmesékben. Én nem vagyok a herceg, ő nem Csipkerózsika. Én gyilkosságok halott áldozatait gyilkolom, ő élő embereket szaggat darabokra, csontokat tör és öldököl. A gonosz sárkány és a gonosz tündér. Ezek vagyunk mi."


Kendare Blake: Vérbe öltözött Anna
Értékelés: 3.5 libafosszínű pizsama az 5-ből
Kedvenc karakter: Morfran


A gyilkos szellem létezéséről vérrel írt levél útján értesítik Theseus Cassio-t, a fiatal kísértetvadászt, akinek érdeklődését – habár kezdetben üres fecsegésnek tartja Anna történetét – felkelti az eset, ezért édesanyjával, a padlizsánlila hajú „online boszi”-val és annak fekete macskájával, Tybalttal nekivág az útnak, hogy felgöngyölítse az ügyet. Casnek hamar érkezése nyílik meggyőződni a sztori igazságáról, ám arra nem számított, hogy Anna szinte megbabonázza, ő pedig nem csupán öldöklő szellemként fog rátekinteni…

Az Anna Dressed in Blood azon kevés young adult könyvek egyike, amit mindenképpen szerettem volna elolvasni, és lássatok csodát, megjelent magyarul (A hét borítója rovatnak varázsereje van), mégpedig a Geopennél, és most lehetne azon mélázni, jó dolog-e, hogy már ennél a kiadónál - és a Cartaphilusnál is - található YA kategória. De legalább igényes kiadást vehetünk kézbe, regiment hiba nélkül, és bordó tintával szedett betűkkel, tökjó.
Nekem ez a könyv részben csalódás volt, már megint hittem a hype-nak, pedig nem vártam csúcskategóriás szellemsztorit. Az a legnagyobb bajom, hogy ez simán lehetett volna normál felnőttregény, amihez bővebb szókészlet - és az "istennő" szó ritkább előfordulása -, hátborzongatóbb stílus dukált volna, és talán azon az érthetetlen szerelmi szálon is javított volna. Cas, aki amúgy nagyon szimpatikus volt, mindennek tűnik, csak tinédzsernek nem, nyugodtan lehetett volna harmincakárhány éves, és akkor az obligát iskolás jeleneteket is megúsztuk volna, ami szintén csak díszlet, mint a szülők, kivéve Cas anyukáját és Thomas nagyapjától, Mofrantól eltekintve, aki szintén érdekes embernek tűnik.
A szerelmi szál, jajistenem. Ha ez kimarad, vagy nem így végződik, olyan jó lehetett volna, de ez számomra teljesen hiteltelen és logikátlan, de nem spoilerezek, bár valószínűleg mindenki tudja, kik lesznek egymásba szerelmesek. Annyira szuper, kellemes kis kísértettörténet lett volna, ha Kendare Blake nem fojtja rózsaszín szirupba... annál is inkább, mivel Anna nagyon tetszett nekem; Anna Korlova – illetve az, amivé halála után alakult – az Ontario állambeli Thunder Bay-ben folytatja tevékenységét, nevezetesen azt, hogy bárkit, aki belép a házába, darabokra tép. A szóbeszéd szerint tizenhat évesen fültől fülig elvágták a torkát, vére teljesen átáztatta hófehér báli ruháját, amióta pedig kísértetként visszatért, áldozatainak vérétől vöröslik, innen ered a neve: Vérbe öltözött Anna. Majdnem cuppogtam a gyönyörűségtől, amikor a szellemlány megjelenik, a háza leírása is nagyon tetszett, az pedig külön vidor dolog, hogy egy finn kísértetről van szó, bár a neve nem éppen ezt sugallja.

Az eddigiek alapján úgy tűnik, nagyon utáltam ezt a regényt, de ez nem a valóságos képet mutatja; kifejezetten üdítő volt A dervisház után olvasni, jólesett a könnyedsége, a lendülete, volt néhány szereplő, akit kedveltem (ebbe Tybalt is beleszámít), és ez nekem ott és akkor tökéletesen elég volt. Eredetileg négy fittyfenét adtam rá, de már csak halvány emlékeim vannak a történetről, nem mondhatni, hogy mély nyomot hagyott bennem - ettől függetlenül az októberben megjelenő A rémálmok lányára kíváncsi leszek.

Eredeti cím: Anna Dressed in Blood
Sorozat: Anna 1.
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2012
Fordította: Bíró Júlia
Ár: 2990 Ft
Az írónő honlapja