Illetve mégis. Abban az értelemben, miszerint nem hiszem el, hogy ezek a novellák ennyire hidegen hagytak.
Gaimannel kapcsolatban mindig bujkált bennem némi elégedetlenség, amit tavaly az Óceán az út végén totál elsöpört, és arra a következtetésre jutottam, hogy csak a sznobkodásom áll a háttérben - magamat hibáztatni mindig egyszerűbb és oly' megszokott dolog -, de a negatív érzés újult erővel tért vissza. A legtöbb írás vagy semmitmondó volt, vagy olyan halovány ötletecske, amelyek inkább tűntek egy kezdő író szárnypróbálgatásának, mint egy sokszorosan kitüntetett, legendás író művének - ennek fényében erősen ráncoltam a homlokomat, hogy, ha ezek az írások díjat nyertek, a többi pályázó mivel rukkolhatott elő...
Nincs kedvem egyenként cincálgatni a verseket, novellákat, ráadásul a felének már a tartalmára sem emlékszem - ami mind Gaiman, mind az én részemről elég ciki -, ezért csupán az arcpirítóan kevés tetszetős írásról emlékezem meg.
A Gyöngyök és gyémántok: tündérmese az egyik, leginkább a mesei ritmusa fogott meg, a lendülete és a befejezése, ami kicsit nyitott, de nem sejtet jó véget. A Csipkerózsikás sztorikat nagyon izgatottan vártam; gyerekkoromban ez volt a kedvenc Disney-mesém - pedig elsőként azt a változatot láttam, amelyben egy mély férfihang szinkronizálta az összes szereplőt, beleértve a szőke hajú, rózsaszín ruhás királykisasszonyt is -, és kb. azóta várok egy olyan sötét, őszillatú, baljós hangulatú feldolgozást, ami Valente stílusára hajaz a leginkább. Sajnos Gaiman se az én mesémet írta meg, de érdekes volt. A Tekintettel a formaságokra az ezt követő novella "előjátéka", és ahhoz képest, hogy két oldalt tesz ki és tulajdonképpen nem szól semmiről, nagyon erős. Ez a bajom a szerzővel; egy csomó lehetőség rejlik benne, de (számomra) a kivitelezés már erős kívánnivalót hagy maga után, mintha csak az ötletek árnyékát tudná elkapni. Mintha nem lenne meg hozzá a mélysége, a tapasztalata, a képzelete, a mersze, tudom is én, mi. Amikor viszont sikerül, az az írás nagyon ütős lesz, mint a Hó, tükör, almák [vagy Hó, üveg, almák az Agave 2011-es kiadásában], szerintem ez Gaiman legjobb novellája, ha nem a legjobb írása.
Az alvó és az orsó a Csipkerózsika-történet nagyon érdekes megközelítése, amit a kis crossover még izgalmasabbá tesz, de hangulatában már nincs ott a Tekintettel a formaságokra ígérete. Leginkább egy kipukkadt lufi volt.
Meglepő módon a kötet utolsó novellája, a Fekete kutya tetszett a legjobban, mondhatni, lenyűgözött. Ha az Amerikai istenek végig ilyen, még az idén el fogom olvasni. Ebben az írásban Neil Gaiman hozta mindazt, amit a korábbi regényei alapján várok tőle, és nagyon örültem, hogy az elvárás és a történet találkozik. Általában ódzkodom az általam nem ismert regényekhez-filmekhez írt rövidebb írásoktól, hiszen gyanítható, hogy az alapmű ismerete nélkül a kiegészítő írást nem lehet élvezni vagy a fonalát felvenni - ahogy a Doctor Who-hoz kapcsolódó Semmi idő esetében -, de a Fekete kutyánál ez nem merült fel. Az ítéletidőt okozó vihar, a látszólag unalmas angol kisváros, a babonák, a felszín alatt rejtőző rettegés, Árnyék melankolikus alakja nagyon erős atmoszférát teremtett és önálló műként is megáll(t) a lábán. Se szeri, se száma az emberiség nagy, fekete kutyával kapcsolatos félelmeinek - olyan része a kollektív tudatalattinak, amit a Mitágó-erdőben is megállná a helyét, igazából meglepne, ha Holdstock nem vonultatná fel.
Némi irónia a végére: a kötet elején található, viszonylag hosszú - huszonhat oldalas - bevezetőt sokkal jobban élveztem, mint a novellák nagy részét, pedig az elején türelmetlenül vártam, hogy a végére érjek. Szeretem, ha a szerzők írásról, olvasásról, a művek keletkezéséről mesélnek, Gaiman meg olyan cuki, süt róla, hogy imád olvasni.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2015
Fordította: Pék Zoltán, Török Krisztina, Gálla Nóra, Orosz Anna, Galamb Zoltán, Juhász Viktor
Ár: 3680 Ft
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése