Holtsúly

"Semmi nem jön rendbe. A dolgok nem így működnek. Ha egyszer a mocsok megtámadta a tested, beszennyezi a véredet, eljut a szívedig, mindent átitat, és soha nem lehet kimosni. Soha nem szabadulhatsz tőle, a mocsok az életed része lesz, elkísér a halálig. Tehetsz bármit. Aki mást mond, hazudik. Csak annyit tehetsz, hogy igyekszel minél kisebb labdát gyúrni belőle, eldugni a lelked legmélyére, és soha többet ki nem engedni. De akkor is ott van, nyomja a lelked, mint egy rohadó holtsúly."

Dennis Lehane: Egy pohárral a háború előtt

Nem tudom, az újraolvasás vágya honnan lopakodik elő, de, ha nem húzódik meg szerényen a háttérben, akkor gejzírként tör elő, és még az én vasakaratom se képes neki ellenállni. Még a kedd esti filmnézés, a My Blueberry Nights is Lehane regényét juttatta eszembe* - pedig annyi közük van egymáshoz, mint kelkáposztának a vasmacskához -, és az utóbbi három, csalódott olvasmányélmény, a lelki gyötrődések, úgymint a nyinyinyi, meg a nyenyenye stb. eredményezték, hogy szegény Jiddis rendőrök szövetségét sokadjára tegyem vissza a polcra (de most már őt olvasom!), és helyette Kenzie-éket a hónom alá csapva vonuljak az ágyba olvasni.
Az újraolvasás nem csupán nosztalgia, hanem megmérettetés is, mintha az utolsó találkozást követően nemcsak én, hanem a regény is megváltozott volna. A régi olvasmányok sokkal jobban megőrződnek, mint az újak - talán azért, mert még nem volt idejük kikristályosodni -, mégis meglepődtem, mennyi mindenre emlékszem, a nevekre, a fordulatokra; az érzés pedig mindig velem maradt, az hívott vissza a regényhez. Kenzie poénjai rendszeresen feltűnnek a molyos frissemben, amikor valaki csillagozza az általam kiidézett részt, úgyhogy nem váltottak ki olyan frenetikus hatást, mint anno, de még mindig imádom ezt a bolondot, és bizonyos részek heveny vigyorgást váltottak ki belőlem; a jelenet, amikor Angie "elválik" a Seggfejtől (magyarán: kétszer belelő az elektromos pisztollyal és a szart is kiveri belőle), Kenzie sztorija arról, hogyan lett a pro bono ügyvédje Cheswick Hartman (akinek még a neve is menő), a Bubba Rogowski-jelenség, a gránátok a hűtőben (soha ne próbáljatok meg Kenzie-től sört lopni), a láthatatlan bomba a szék alatt (nyííhihihiiii – én se mertem volna még levegőt venni se), stb.
Annyi változás történt a múlthoz képest, hogy a felvetett komoly problémákat jobban átérzem. Nem tudom, '94 óta mennyit változott a helyzet Bostonban, de a rasszizmusz, az utcai harcok, a terrorizmus tudjuk, sajnos mennyire aktuális jelenség, a családon belüli erőszak pedig soha nem megy ki a divatból. Persze a Hős-féle probléma az, ami a legközelebb áll hozzám, jobban, mint valaha. Egy darabot örökre kiszakítanak belőled, sötétséget hagynak a szívedben és magukkal viszik a pokolba – és ezen az sem változtathat, ha te magad küldöd őket oda.

Nagyon ferdén fogtok rám nézni, de Lehane regényei nekem tulajdonképpen kabátkönyvek, ami elég meglepő, mert van bennük:

– rengeteg erőszak és vér;
– még több káromkodás;
– lövöldözés, verekedés, üldözés, utcai harcok;
– gyilkosság, kínzás, csonkítás;
– mocskos állatok emberek;
– közönséges bűnözők; 

- pszichopata gyilkosok és árulók;
– rengeteg piálás, füstölés és néhány pizza meg kínai kaja;
– és olyan gyomorforgató dolgok is előfordulnak, mint családon belüli erőszak és gyerekbántalmazás. 

Egyszóval nem csodálom, hogy a habcsóklelkű lányoknak nem jönnek be a kemény krimik és a nagyon sötét, nagyon mélyre ásó egyéb regények, az én lelkivilágomról pedig sokat elárul, hogy kabátkönyvnek nevezek egy hard-boiled krimit, de mindannyian tudjuk, hogy nem vagyok egészen normális.:P

Ui.: Azt viszont nem tudom, hogy a törökös könyvjelző a 2011-es Könyvfesztiválról hogyan került bele a könyvbe, talán kölcsönadtam valakinek?

Eredeti cím: A drink before the war
Sorozat: Kenzie-Gennaro 1.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2007
Fordította: Török Krisztina
Ár: 2480 Ft

*Vagy a forgatókönyvíró Lawrence Block tehet róla?