Hamnet

 

Maggie O'Farrell: Hamnet

Régen is szerettem az írónő könyveit, az érzékeny világlátását, ahogy bemutatja a teljesen hétköznapi emberek életét; úgy, hogy képtelen vagyok kiszakadni a történetből és elönt közben egyfajta jó érzés. Az Utasítások hőhullám idején is nagyon bejött, de a Vagyok, vagyok, vagyok volt az, ami totálisan lebilincselt és a Hamnet iránti várakozás gyújtólángja volt.

Különös regény a Hamnet, abban a tekintetben, hogy a főszereplő apja egyáltalán nem sajátítja ki a történetet, sőt, sok szempontból esetlen figuraként ismerjük meg; fiatal férfiként, szinte fiúként lép a szemünk elé, aki zsarnokosdó apja ügyei után futkos és latinórákat ad, a városbeliek a kesztyűkészítő mihaszna fiaként könyvelik el, aki nem vitte semmire; dühös és tehetetlen, mert az apja igájából nem tud kiszabadulni és nem találja a helyét. A különc, számkivetett hajadon, Agnes iránti szerelme villámcsapásként éri és a világ a feje tetejére áll. Agnes sincs könnyű helyzetben, még a lélegzetvételével is szemen köpi az erkölcsös leányok etikai kódexét, állítólag látja az emberek jövőjét, képes elapasztani a tehenek tejét és ő idézte elő a mostohaanyja arcán azokat a rettenetes keléseket. Van egy halvány misztikus hangulata a regénynek, amelyet javarészt Agnes és édesanyja története szolgáltat és nagyon szépen belesimul a történetbe, ezért (is) imádtam olvasni. Akit hozzám hasonlóan a gyönyörűség környékez a misztikus erdő és az erdei boszorkány toposza hallatán, ne habozzon, vesse bele magát a Hamnetbe.

Ez a könyv inkább Agnes története, az életéé, a férje és a gyerekei iránt érzett szerelemé és szereteté. Tulajdonképpen ugyanazt az ívet írja le, mint bármelyik pár személyes története; szívszorító és elkeserítő olvasni, hogyan mérgezi meg ezt a szabályokat áthágó szerelmet a távolság, a fájdalom, a férfi hivatástudata (igen, ő az, aki, de azért na) és a rosszindulatú, kárörvendő kívülállók. 

Nagyon szerettem olvasni, csak közhelyes szuperlatívuszokban tudok mesélni róla.

Eredeti cím: Hamnet

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2022

Fordította: Schultz Judit

Ár: 4600 Ft

Tizenhét találkozás

 

Maggie O'Farrell: Vagyok, vagyok, vagyok

Olyan, mintha egy másodpercre megállna az idő. A pillanat kimerevedik, a levegő benn akad és úgy érzem, a szívem is kihagy egy ütemet. Roppant klisés, de nekem (is) ilyen érzés volt az a pár, ritka eset, amikor azt hittem, hogy amikor az idő ismét mozgásba lendül, én már halott leszek. Az a semmivel össze nem téveszthető, mély bizonyosság beleivódik az emberbe, Maggie O'Farrell pedig az egészségesnél jóval többször élte át ezt a pillanatot - ha hinnék az ilyesmiben, azt mondanám, a családja hetedíziglen bűnhődik valami régi családi átok miatt, amit egy fekete szívű tündérkirálynő bocsátott rájuk.

O'Farrelltől már olvastam pár könyvet, az Utasítások hőhullám idejére és A köztünk lévő távolság nagyon tetszett, vagyis nem volt előttem ismeretlen az írónő stílusa, mégis letaglózóan tetszett ez a könyv - hülyén hangzik, de higgyétek el, hogy találó szóval jellemeztem; örömmel bújtam bele, le se akartam tenni; @Charbogardy_Jolán szavaival élve lehet, hogy ez lesz nekem a nyár örömolvasmánya, pedig a témája minden, csak nem vidám.

A történeteket olvasva olyan érzésünk támadhat, hoggy O'Farrell élete állandóan veszélyben forgott, aggasztónak soknak látom azokat a balszerencsésre forduló eseteket, amikor egy hajszálon múlt az élete; emellett figyelembe kell venni, hogy Maggie, túl a gyermekkori agyvelőgyulladás pokoli időszakán, ami az egész életét meghatározta, olyan, mintha szándékosan incselkedne a halállal, bár ő ezt egész másképp látja. Sokan úgy gondolják, iszonyúan sajnálatra méltó, ő azonban úgy gondolja, hogy szerencsés volt, hiszen a halálnak eddig, bármilyen szorgosan is próbálkozott, nem sikerült elragadnia.

De legalább azt a tanácsot megfogadta, hogy nem ül motorra.

Napok óta töröm rajta a fejem, hogy miért okozott akkora örömöt ennek a könyvnek az olvasása. Biztosan közrejátszik Gázsity Mila érzékeny fordítása, de ezen kívül?... Mert minden rettenetes viszontagság ellenére O'Farrell pozitívan áll az élethez, nem retteg egy szobába zárkózva? Mert nyíltan, kitárulkozva ír, amitől közelebb érezheti magához az olvasó? Mert úgy képes megjeleníteni ezeket a szörnyű dolgokat, hogy benne van a fájdalom, de a mérhetetlen élni és győzni akarás is? Vagy azért, mert egyszerűen szeretem a stílusát? Valószínűleg mindez együtt.

A két legnehezebb történet a kötet végére került, az agyvelőgyulladását bemutató Cerebellumnál a roszullét kerülgetett, de A lányom se könnyebben emészthető, ami a középső gyereke allergiáját mutatja be; annyira súlyos túlérzékenységgel bír, hogy a lány attól is halált okozó sokkot kaphat, ha valaki mogyorós szendvicset eszik mellette.

Ezt átélve ki nem érezné azt, hogy az univerzum tényleg összeesküdött ellene?

Ha ezt a két novellát elsőként kell olvasnom, nem biztos, hogy lett volna erőm végigolvasni a könyvet - és a sornak nincs vége: az egyik gyerekének agyhártyagyulladása volt, a másik majdnem belefulladt a Földközi-tengerbe. Érzitek már ti is a tündérkirálynő átkát? 

Megterhelő olvasmány, ugyanakkor mégis 200+ oldalon tudtam volna olvasni ezt az érzékeny, mégis pokolian erős nőnek a gondolatait.

Eredeti cím: I Am, I Am, I Am

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2018

Fordította: Gázsity Mila

Ár: 3500 Ft

A köztünk lévő zárójel

Maggie O'Farrell: A kéz, amely először fogta az enyémet
Értékelés: 3 nyoszolyamedve az 5-ből
Kedvenc karakter: Lexie

O'Farrelltől csak az előző regényét, A köztünk lévő távolságot olvastam - könnyed, csajos könyv komolyabb témákról -, amely tetszett annyira, hogy a friss könyvére is kíváncsi legyek.
Sajnos ezúttal mellélőttem. Persze, mint mindig, most is fennáll a helyzet, hogy nem a megfelelő hangulatban voltam, ezért nem ragadott magával annyira a történet hangulata, A KLT (nem írom ki még egyszer ezt a hosszú címet) esetében is ez volt a húzóág. De ez az elem volt az, ami a három csillagot megadta a könyvnek, szerettem olvasni a házakról, a Sohóról - az írónő elvileg még némi kutatást is végzett a témában -, a szerkesztőségbeli munkáról, szerettem hallgatni Lexie írógépének kopogását (és imádom azt a szót, hogy "jegyzetfüzet").
A szereplők közül egyedül Lexie volt szimpatikus, tetszett, hogy nem az elveszett kislány a nagyvárosban, és nem a naiv kislány a csélcsap pasi oldalán. A többiek hidegen hagytak, jaj, dehogy is, Ted rettenetesen idegesített, azt se lehet tudni, mi a baja - sokáig szellemi vagy szervi problémára gyanakodtam -, sőt, még ő maga sem tudja megfogalmazni, de magára hagyja a barátnőjét, aki a lépcsőn alig képes felmenni a nehéz szülés után.
A központi téma - a hétköznapi emberi kapcsolatok mellett, amivel Maggie O'Farrell ismét foglalkozik - az anyaság, és főleg ez lehet a ludas abban, hogy közömbös volt számomra a könyv. Annak ellenére, hogy megmutatja az anyaság jó és rossz oldalát is, nem tudott megfogni, de ez aligha az én hibám, olvastam már más könyvet is erről a témáról, amelyek százszor jobbak voltak. Azon szaporán ugrált a szemöldököm, hogy vértanúi áldozatnak állítja be a lapos sarkú cipő viselését (vagy csak azért nem hatott meg, mert nem hordok magas sarkút), azt meg nem hiszem, hogy muszáj lenne minden anyának levágatni a hosszú haját, nem apácák lesznek, vááá.

A Gabo általában jó minőségű könyveket ad ki, de ez eléggé félresikerült, sok benne az elütés és a hiba, de a fordításban is maradtak érdekes dolgok, pedig én ritkán veszem észre őket, annyira elmerülök a történetben:
"A capuccinomasinához szerződött fém kattan egyet."
"A szénbányafekete égboltban narancsszín pászmák fürdenek."

Azt hiszem, ez a könyv azok közé fog tartozni, amiket hamar elfelejtek és nem lettem volna szegényebb, ha nem olvasom el. Közepes, közönyös, vízízű.

Eredeti cím: The hand the first held mine
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2013
Fordította: Kis Marianne
Ár: 2490 Ft
Az írónő honlapja

A bennünk rejlő fájdalom

"- Ha meghalok - kezdi Mair, Caroline arcába nézve, még mindig a vállába vájt ujjakkal -, és a papád újból megházasodna, az új feleség megpróbálja elvenni az ékszereimet - hajol közelebb a mama. - Azt akarom, hogy te kapd meg. Hallod? Mindet. Ez itt mind a tiéd. Nem szabad megengedned, hogy az övé legyen. Vagy valamelyik nénikédé. Megértetted?
 Caroline bólint. Nem egészen érti a dolgot.
 (...)
 A munkából hazatérő How ott találja lányát az asztal mellett, előtte nyitott iskolai könyveivel. A konyhában dermesztő a hideg. Caroline ajka szinte kék, annyira fázik.
 - Mi történt, édesem? Nem ég a kályhában a tűz? Hol van a mama?
 - Most dugja el az ékszereit az új feleséged elől."

Maggie O'Farrell: A köztünk lévő távolság
Értékelés: 4.87 akármi az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): Evie, Pearl

Érdekes volt a könyvvel való kapcsolatom, rögtön úgy kezdődött, hogy én erre bizony nem vagyok kíváncsi - ritka szerencsétlen választás volt a homokos tengerpart és az Elle ajánlása -, biztos valami rózsaszín chick-lit, ebből a műfajból pedig évekkel ezelőtt kinőttem. Aztán láttam a Molyon, hogy cseri olvassa, mindegyik szemem kimeredt meglepetésemben, aztán még inkább, amikor négy és fél csillagra értékelte - az, hogy az Együtt lehetnénkhez hasonlította a könyvet, megpecsételte a dolgot: olthatatlan kíváncsiság ébredt bennem a regény iránt.
Totálisan kellemes csalódás volt, annak ellenére, hogy van benne szerelmi szál, de a többivel egyformán hangsúlyos, csak a végén válik ki közülük, amiatt vontam le pár pontot, szükségtelen volt ennyire elhúzni a befejezést.
Azt szerettem a legjobban ebben a könyvben, hogy a családi, lelki problémák könnyedén vannak tálalva, mégis érezzük a súlyukat, nagyon kedveltem a stílusát. Két család három generációjának életébe pillanthatunk bele, mozaikszerűen villannak fel a szemünk előtt az emlékek, különféle történések, némelyeknek köze van a fő sodorhoz - azaz Jake és Stella saját és közös történetéhez -, mások csupán a szereplőkről adnak tájékoztatást. Természetesen a fentebb említettek családját ismerjük meg; a post elején lévő idézet tisztességes képet ad Mairről, Jake nagyanyjáról, aki szűk, korlátokkal teli világában egyetlen élvezetet talál: a főzést és az evést, ám utóbbit csak titokban műveli, mintha bűnös szenvedélyről lenne szó. Lánya, Caroline kései gyerek és teljesen más, mint a bátyjai, Mair nem tud mit kezdeni vele. A tökéletes lázadó példája, elutasítja az anyja főztjét, majd elszökik otthonról, hogy kiszabaduljon szűk kalickájából. A nyughatatlan vándorlás gyümölcse lesz Jake, aki Kínában nő fel, Hongkong az otthona, az élete azonban olyan fordulatot vesz, amely Angliába kényszeríti.
Bevallom, Stella családi krónikájára már nem emlékszem ilyen részletesen, Domenico és Valeria az olasz bevándorlók minden gondjával megküzdenek, és néhány problémájukat még az unokáik is hordozzák. Stella ebből a szempontból pont olyan, mint Jake, idegenek a saját hazájukban, és valaki erősen körülhatárolja az életüket, a nő esetében ez Nina, a nővére. Olyan testvéri kapcsolat ez, amely zárt közösséget alkot és egyben elszigeteli őket más emberektől, olyannyira, hogy szövetségük gúzsba köti őket, illetve Nina az, aki a húga minden önálló törekvését lerombolja. Ez a kapcsolat volt számomra a legérdekesebb, bár nem tudtam megérteni egyik testvér viselkedését sem, és persze ez sem ilyen egyoldalú, a vége felé sokat árnyalódik a kép.

Összességében nagyon álmos vagyok és most befejezem ezt a postot, Maggie O'Farrell többi könyve pedig ment a kívánságlistára, de hogy mikor fogom őket elolvasni, azt nem tudom.

Eredeti cím. The Distance Between Us
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2012
Fordította: Kiss Marianne
Ár: 2490 Ft
Az írónő honlapja