2015. április 27., hétfő

Felfedezés

A vasárnapi sci-fi előadáson üldögélve rájöttem, hogy én az őrült és/vagy különleges könyveket szeretem, amelyek viszont nem éppen piacbarát termékek - gondoljunk csak szegény Jasper Fforde-ra.

És ami igazán szívás: az őrült és/vagy különleges könyveket szeretem - amiket angolul baromi nehéz olvasni.


2015. április 26., vasárnap

Hűű, de sok könyvet vettem!

A régóta makrobiotikus és költséghatékony diétán tartott hörcsög tegnap igazi dionüszoszi lakomát tartott:

Donna Tartt: A titkos történet Jeanette Winterson: A szenvedély Rene Denfeld: Az elvarázsoltak Robert Galbraith: A selyemhernyó Graham Joyce: A katicák éve

Scott Westerfeld: Túlvilágok Kőrösi Zoltán: Szívlekvár Jessie Burton: A babaház úrnője Iselin C. Hermann: Dominó

Délután kettő után érkeztem meg a Millenárisra, meleg volt és iszonyatos tömeg (meg kacsák, nekik nagyon örültem), de addig nem bírtam megnyugodni, amíg nem vehettem rengeteg könyvet.

Az elvarázsoltak első beleolvasásra iszonyú furának tűnik, de bátor voltam és megvettem. Egy. Nem volt elég, úgyhogy Nitával az oldalamon belevetettem magam az emberáradatba és az ő felettébb készséges közreműködésével sikerült további nyolc könyvet összeharácsolni.
Elsőként a Gabót látogattuk meg; A selyemhernyóra már régóta ácsingóztam (mondanom sem kell, miért), A katicák éve hirtelen felindulás áldozata lett - Csilla olyan jókat írt Graham Joyce-ról, hogy vakon bizalmat szavazok neki. A Túlvilágok koncepciója pedig nagyon érdekesnek tűnik, és Westerfeld felnőtteknek is élvezhető YA-t ír, úgyhogy jött ő is.
Utána átrongyoltunk a Libri csoporthoz. Első körben A titkos történet és A szenvedély új kiadása érdekelt, aztán hirtelen indíttatásból a Dominó is betársult - szerettem az Expressz ajánlott!-at, kellett még valami a 2+1 akcióhoz, és még fezer is megvette, naná, hogy megvettem.:)
Említett kedves hölgynek annyira megtetszett A szenvedély, hogy ő is szenvedélyes akart lenni, így visszamentem egy második körre, a társaság már csak röhögött azon, hogy ledobok egy adag könyvet és megyek vissza. Így került a birtokomba a Szívlekvár és A babaház úrnője. Az az ijesztő, hogy simán össze tudnék még szedni annál a standnál további három könyvet, de a megengedett bacchanáliának is van határa, úgyhogy nem veszek több könyvet.
Még a kedvesnek is lebonyolítottam egy bizniszt, Szirmocskának akadt egy fölös Zsiványokra, amit roppant kedvező áron értékesített.
Sőt, még képeslapokat is vettem, amint lesz fény és kiporszívozok, megmutatom őket.

Sikerült pár mollyal-bloggerrel összefutni, ettem fagyit (fehércsokis eper!), ittam sört (a Bellevue Kriek meggysört mintha csak a magamfajta antialkeszoknak találták volna ki) és még beszélgettem is, pedig elég morcosan és fáradtan érkeztem meg. Jó érzés volt, hogy végre valamit a magam kedvéért csinálhattam, nem kellett állandóan az órát lesnem és minden idegszálammal koncentrálnom.

A Gyönyörű titkok múzeuma sajnos nem jelent meg, május 11-én kaphatjuk kézhez. Remélem, addig legalább az írónő nevét kijavítják, mert sikerült rosszul írni, de a borítóra és szerintem a címre is ráférne egy újratervezés.

Várom a többiek beszámolóit, mert tudom, hogy nemcsak én voltam ilyen ügyes!
Theodora
PuPilla

2015. április 21., kedd

A listához adódnak

Hahh, felfedeztem két új beszereznivaló könyvet!

Scott Westerfeld Leviatán-trilógiája érdekes volt és kellemesen szórakoztató, de rajongója nem lettem. A Túlvilágok viszont már a fülszövegével alaposan felpiszkálta az érdeklődésem:

"Darcy Patel a főiskolát és minden egyebet félretett, hogy ifjúsági regénye, a Túlvilágok megjelenhessen. Amikor lefoglalt lakás és barátok nélkül New Yorkba érkezik, még nem tudja, helyesen döntött-e, de aztán magával ragadja a tapasztalt és újonc írók társasága, akik a szárnyaik alá veszik.
A váltakozó fejezetekben pedig Darcy regényét olvashatjuk, egy izgalmas thrillert Lizzie-ről, aki a túlvilágra menekül egy terroristatámadás elől. Ahogy Lizzie a mi világunk és a holtaké között sodródik, számos megoldatlan és ijesztő történettel szembesül, amelyeket valakinek el kell simítania. Amikor azonban egy új fenyegetés üti fel fejét a túlvilágon, Lizzie rádöbben, hogy talán különleges képességei sem lesznek elegendőek, hogy megvédje a szeretteit."


A másik regénynek nagyon megörültem; Csilla annyit áradozott Graham Joyce műveiről, hogy már az angol kiadás iránt is viszketni kezdett a kezem. Az író könyvei közül a The Year of Ladybirdet olvashatjuk idén, melynek magyar címe A katicák éve.

"1976 nyarán járunk, emberemlékezet óta nem volt ilyen forróság, és a vidéket elárasztották a katicabogarak.

Egy David nevű fiatalember maga mögött hagyja diáknapjait, hogy belevágjon a felnőtté válás nagy kalandjába. Első munkája egy üdülőtáborban csábító lehetőségnek látszik. Ám az első munka által kínált szabadság és az első szerelem izgalma és veszélyei mellett a felhőtlen nyári égbolt alatt politikai és faji feszültségek fortyognak.
De ki lehet az a sötét öltönyös férfi, oldalán a kisfiúval, akit odakint a homokos parton pillantott meg, a hőség ködén át? David rájön, hogy újdonsült szabadságáért és függetlenségéért rettentő árat kell fizetnie. Olyan árat, amely később még a vakító nyári napsütésben is kísérteni fogja."

2015. április 16., csütörtök

Eh

Akárhogy gondolkodom rajta, igazságtalanságnak érzem, hogy a három darab herpesz mellé kijön az arcomon az ekcéma, az áprilisi napsütéstől pedig az allergia. Utóbbi nem az arcomon (legalább váltják egymást). Persze a speckó naptejem otthon van, mert a fene gondolta, hogy ilyen meleg lesz.


2015. április 11., szombat

Képzeletbeli határjelek

"Csak még valamit. Annak, hogy ez a fiú, ez a férfi, ez a fosztogató átkelt az életemen, egyetlen igazi értelme volt, megerősítette bennem a bizonyosságot, amire az anyám hosszú betegsége és agóniája tanított meg néhány éve, tudniillik, hogy a bizonyos kifejezés: »ami nem öl meg, az megerősít«, komplett hülyeség - ami nem öl meg, az nem öl meg, és kész.
(Ez túl bonyolult és szintaktikailag bizonyára vitatható mondat volt, amit röviden összefoglalva így egyszerűsítenék: ez a szemétláda kikészített.)"

Anna Gavalda: Édes életünk

Teljesen meglepődve álltunk egymással szemben, a könyv meg én. Jé, nekem ez tetszik. Nem is kicsit. A mostani, szörnyen érzéketlen-türelmetlen-finnyás időkben Gavalda jött (a könyvtárból, pedig majdnem visszavittem olvasatlanul), látott és győzött. 2009 óta nem olvastam tőle semmit, ill. próbálkoztam a Vigaszággal, de azóta is kitör rajtam a melankólia, valahányszor eszembe jut, annyira lefárasztott az a pár oldal, amit elolvastam belőle.
Nem hogy nem akartam elolvasni, az se érdekelt különösebben, hogy új kötete jelenik meg. Aztán elolvastam róla Ilweran postját, és elöntött a régen érzett könyvmoly-izgalom, hogy ezt moströgtön el akarom olvasni. Bizonyos blogokat, véleményeket nem azért olvasok, hogy megtudjam, a szerzője hány csillagra értékelt egy regényt, hanem magáért az írásért. "Gavalda tán sose volt ennyire keserű" - hirtelen nagyon kíváncsi lettem erre a keserűségre, ami megmozgatja a saját magányom. Olyan érzés, mintha a bőröm alatt kucorgó dühös állat lenne.
"Úgy éreztem magam, mintha fagyasztott hús lennék, amit kitettek a napra, hogy felengedjen.Elfelejtettem, hogy szellemes is tudok lenni, hogy az elmém olyan, mint a szivacs, hogy ennyire kedves és érdekes vagyok, aki méltó mások figyelmére. Igen, elfelejtettem. Vagy talán nem is voltam tudatában soha."
Na, azért nem falhozvágós, mindent elpusztító keserűségről van szó, Gavalda ahhoz túl... mit mondjak, hogy ne legyen sértő? Túl emberszerető, naiv, optimista, puha. De ez (nálam) nem jelent hibát. Nem kell minden írónak a földbe döngölnie, vannak elegen. Néha elég ez a bábozódott depresszió.
Ezúttal korombeli fiatalok (Mathilde és Yann) a főszereplők, a "sodródó nemzedék" tagjai. Előttü(n)k az élet, mondhatni - de mit kezdjünk vele, ha belülről hiányzik valami, ha ott akkora az üresség, hogy üvölteni tudnánk tőle? Fekszel a konyhakövön (fizikailag három órája, képletesen négy éve), észreveszed a hűtőszekrény alatt felgyűlt morzsát és az elveszettnek hitt hámozókést. A kő hideg és kényelmetlen, zsibbad a lábad, de felkelni nincs erőd. Kedved se, és talán ez a veszélyesebb.
Látom, forgatod a szemed és sóhajtozol. Mi a fenének sírnak ezek a kölykök? Nem nyomorognak, sőt. Nem kell földeken robotolniuk, három műszakban a padlón csúszni-mászniuk, addig ülnek az iskolapadban, ameddig akarnak, a szüleik mindent a fenekük alá tolnak. Messziről nem látszik semmi. Más a nyomor, a létminimum szintje (ez nem Gavalda asztala). Ez a két kisregény a 21. századi európai fiatalok lelki nyomora.
"Utána semmi. Elérkeztünk a jelenhez, és nincs több mesélnivalóm. Meg aztán nincs is már kedvem hozzá. Mert most - bár ez szabad szemmel nem látható - az élet peremén kuporgok, és arra várok, hogy múljon már el."
Ó, igen, vannak benne közhelyek, de bevallom, nem érdekel, és az írónő által lengetett inget se vehetem magamra; nem lógok egész nap a telefonon - sőt, néhány éve rendszeresen elfog az idegesség, ha elkezd csörögni - és nem érzem, hogy az érzelmeimet elsilányítaná a virtuális életem, a közösségi oldalaktól undorodom. Más állatfajta vagyok, így elengedem a fülem mellett a hegyibeszédet és nyugodtan koncentrálhatok a nekem tetsző részletekre. A hangulatteremtéshez, ahhoz Gavalda továbbra is nagyon ért. Úgy körbesimogat a naiv optimizmusával, hogy teljesen kisimulok tőle, ízlelgetem a szavakat, többször elolvasok jeleneteket, hogy magamba szívjam azt az idillt, amit megjelenít. A fájdalom, a kisiklottság érzése is átjön, ó, de még mennyire - ezzel a bűbájjal viszont mindig kilóra megvehet a francia tanítókisasszony, és akkor bánja a fene a sablonos, hihetetlen fordulatokat. Az élet is ilyen. Magányos, szenvedős, néha idilli. És a legkevésbé sem eredeti.

Ui.: Lenyűgöz az a könnyed elegancia, ami megjelenik az írásaiban - A sündisznó eleganciája jutott róla eszembe (aminek szintén francia a szerzője), kedvem támadt újraolvasni.

Eredeti cím: La vie en mieux
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2015
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Ár: 2990 Ft





Megint itt hagyok néhány idézetet, amiket "hangulatőrzőnek" jegyeztem fel:
"... menet közben sajnos elveszítettem a hitemet, és én sem vágyom másra, mint beolvadni a hétköznapok unalmába."
"Mi a fenének fárasszam magam azzal, hogy nyomokat hagyjak egy ilyen világban?"
"Szeretem az emberiséget, nagyon is, de egy icipicit gyanakszom rá."
"Ha nem teszed meg önmagadért, legalább tedd meg a sajttortádért."
"Oké, de most felteszek egy nagyon hülye kérdést: hogy legyen önző az ember, ha alapjában véve egyáltalán nem az?"
"... milyen jó lett volna, ha a szeretetükön túl ezzel a titokkal is megajándékoznak... Hogy a boldogság megnyilatkozhat a lépcsőházban is, és nem kell mindig félni. Attól, hogy zajt csapunk, hogy boldogok vagyunk, hogy zavarjuk a szomszédokat, ha a lelkünk legmélyéről káromkodunk."
"Halálosan fáradt vagyok."


A Park el akar veszejteni

Már a második alkalommal csinálja ugyanazt a kiadó: fog egy elfeledett, kaphatatlan könyvet és kiadja újra, gyönyörű köntösben.
Csak az az égő, hogy hiába sikerült őket megszereznem, még egyiket se olvastam el. Bah.

 

A szenvedély már megjelent, A titkos történet április 17-étől lesz elérhető.

Ui.: De adnak ki Iselin C. Hermanntól és Pierre Lemaître-tól is könyvet; a dán írónőt az Expressz ajánlott! révén ismerem, a francia úriembertől pedig megvan a Téboly, de még nem olvastam el.
Továbbá ez a regény is érdekesnek tűnik. Szeretem a Park Kiadót, na.


Tudunk élni

A ma fogyasztott ínyencségek:
- kék chips
- áfonyabor
- lucfenyősör
- kézműves csirke:D
- rágógumi ízű fagyi
- Stühmer trüffelcsoki
- mandulatea
- diós kenyér

Nagyon vártam már ezt a hétvégét. Nem kell dolgoznom, nem utazom, nem intézek semmit, csak egy közepes bevásárlást. Tegnap este letudtunk az edzést, aludtam kb. tíz órát, kitakarítottam a lakást, utána elmentünk sétálni. Olyan gyönyörű idő van, hogy úgy éreztem, a növényekkel együtt születtem újjá. Mindenre rácsodálkoztam, mint egy gyerek; megvizsgáltam az út szélén heverő diót, mutogattam, hogy mit találok szépnek, eldédelgettem egy fekete macskát, annyira élveztem, hogy a naptól meleg kis testével hozzám simult, hogy majdnem elszálltunk az örömtől. Rácsodálkoztam a színekre - még egy piros és egy élénkzöld kocsit is szépnek találtam -, beszívtam a milliónyi illatot. Áhh, tavasz van, csodálatos. Hihetetlen, hogy két napja még télikabátban és sapkában indultam dolgozni...
... ennek örömére ma tróger napot tartottam; a kis bézs szaladgálós cipőmben, a kedvenc hímzett vászonnadrágomban (ami a szekrényben teleléstől jó gyűrött volt, de ki nem szarja le), sportmelltartóban, laza pólóban és felkötött hajjal andalogtam a kedvessel. Továbbá rácsodálkoztam, hogy megint fogytam, ami most főleg a combomon látszik - amennyit sanyargatom az edzőteremben, már éppen ideje volt.
Ennek örömére elnyalogattam egy három gömbös fagyit. Az idei év első sétálós fagyiját.

Ui.: A délutáni idillbe (ebéd utáni gyöngéd alkoholizálás, olvasás majd szundikálás) belerondított az ócskás "MEGÉRKEZETT AZ ÓCSKAVAS FELVÁSÁRLÓÓÓÓÓ!!" harsonája, erre ébredtem. Legszívesebben rádobtam volna egy hűtőt, ha már ez kell neki.


2015. április 10., péntek

Szomorú magányosság

"Legszívesebben ismét elaludnék, annyi biztos - egészen frusztrált vagyok, és már odáig jutottam, hogy feladom az összes reményemet, és egyszerűen tovább alszom. Valóban ott tartok, hogy semmiféle kiutat nem látok magam előtt." 

Banana Yoshimoto: Csipkerózsika-álom

Ez az a könyv, ami némi fejtörést okoz: a magyar kiadás hanyagsága miatt volt közepes olvasmányélmény, vagy ettől eltekintve sem nagy szám? Úgy rémlett, Banana Yoshimoto élvezetes és népszerű könyveket ír, de engem nem ragadott magával.
(Személyes üzenet: Pilla, remélem, nem haragszol. Attól függetlenül, hogy nem estem tőle hasra és baromi soká olvastam el, nagyon örülök az ajándékodnak, valószínűleg örökre megőrzöm, a Marie Christmas képeslappal együtt, amit könyvjelzőnek használtam. A neked ajándékozott japán ugye tetszik? Mellesleg, éljen a szinkronolvasás!)

Lehet (biztos), hogy kialakult bennem némi előítélet Katherine postja után, amit éppen a könyv olvasása előtt sikerült észrevennem. Jogosan. Ha az alapos és precíz Katherine azt írja, hogy "alig találni olyan szépírót a magyar könyvkiadásban, akinek ennyire szégyenletesen hanyagul adták volna ki a műveit", akkor az valószínűleg úgy is van. Sajnos erről tíz perc múlva én is meggyőződhettem.
A szöveg az eredeti mű német fordításából készült (pedig ez a megoldás már Nora Robertsnél se működött), és önmagában is szép kövér hibákat tud felmutatni. Úgy éreztem, a szöveg folyton kilökdös magából, nem tudtam felvenni a fonalat és belehelyezkedni a történet hangulatába.
Hogy lássátok, miről beszélek:
"A megszokott városkép a hó-make-up hatására science fiction-né változott át, így egyszerűen káprázatos."
Emellett olvashattam Marsh Mallow-ról (nem, nem egy tréfás nevű személyről van szó), edami macskáról (ami az Alice Csodaországban Cheshire Cat-je), de volt mondatonként változó stílus és egy bekezdésen belül váltakozó nézőpontok.
Az, hogy nekem, aki hajlamos beleveszni a történetbe, majd' kiszúrják a szemét a hibák, sokat elmond mind a magyar kiadásról, mind magáról a novellákról. A Trivium bénázását nem taglalom tovább, térjünk át történetekre.
A kötetben három novella szerepel; valamennyire egyfajta nyomasztó, álomszerű lebegés jellemző, mintha belépnénk a szereplők álmaiba. Mindhárom főszereplő problémája az alváshoz, az álmokhoz (és egy halálesethez) kötődik, ugyanakkor egy álom, látomás jelenti a megoldást is.
A három közül az első tetszett a legjobban, talán azért, mert még igyekeztem megszeretni a könyvet és valami értelmet belelátni, de ahogy haladtam előre, a történetek egyre vázlatosabbak és erőtlenebbek lettek. Az első novellában a főszereplőnek van egyénisége, motivációi (ill. azok hiánya), és még a kíváncsiságom is kitartott, egészen a végéig tanácstalan voltam, mire fog kifutni az egész. Képes voltam azonosulni  a huszonéves Tarekóval, aki mindenhonnan lemorzsolódik és fogalma sincs, mihez kezdjen az életével. Parkolópályára került az élete és az alvásba menekül - az a kérdés, képes-e valójában felébredni. Ismerem ezt az érzést, a ragadós, nyúlós álom-ébrenlétet, ami olyan, mint egy ingovány. Nincs más, csak a puha sötétség, a lassú ringatózás a puha öntudatlanságba, de elvarázsolt királykisasszonyok csak a mesében léteznek. Értünk nem jön el a herceg, se lóval, se anélkül, magunknak kell megtörnünk az átkot.
Sajnos a befejezés csalódást okozott, mint amikor egy finomnak tűnő süteményről kiderül, hogy fűrészporízű. A másik két novella még banálisabbra sikeredett, alig vártam, hogy a kötet végére érjek.

Újfent elfilozofálhatnék azon, hogy velem van-e baj, túl türelmetlen voltam-e, de ezúttal a kétely mákszemnyi szikráját sem érzem. Nekem ez kevés, túl sok (jobb és rosszabb) könyvet olvastam ahhoz, hogy az ilyesmi megérintsen.

Eredeti cím: 
Kiadó: Trivium
Kiadás éve: 2005
Fordította: Kóbor Márta
Ár: 1990 Ft

2015. április 8., szerda

Én vétkem

"Nem tudom, miért tettem."

"Hanna bűnét egyszerre akartam megérteni és elítélni. Ehhez azonban túlságosan is borzasztó volt az ő vétke. Ha megpróbáltam megérteni, az volt az érzésem, nem ítélhető el olyan mértékben, amennyire voltaképpen el kellene ítélnem. Ha úgy ítéltem el, ahogy megérdemli, nem maradt tere a megértésnek. Mindazonáltal én meg akartam érteni Hannát; ha nem értem meg, valójában újra elárulom. Ezzel a dologgal képtelen voltam zöld ágra vergődni. Mindkettővel meg akartam birkózni: meg is akartam érteni, és el is akartam ítélni. A kettő azonban egyszerre nem ment." 

Bernhard Schlink: A felolvasó

(Próbáljunk meg összehozni valamit túlevéstől megzápult aggyal, aha.)

A könyv kicsi, de annál súlyosabb - olyan sok kérdést vet fel, hogy nem győzném felsorolni, és naná, hogy a válaszok már nem fértek bele. És van olyan kérdés, amire nem létezik válasz.
Nyugtalanító élmény volt olvasni A felolvasót; az író annyira beenged minket Michael Berg, a főszereplő fejébe, hogy a gondolatai a mi gondolataink lesznek, zaklatottsága átragad ránk és a gondok, titkok mázsás súlyként nehezednek ránk. Vele együtt leszünk megközelíthetetlenek, bizalmatlanok és rettentően magányosak. A végén pedig nincs katarzis, megoldás, csak egy kérdés: Miért?
Igen, ez egy olyan kérdés, amire nem létezik válasz.

Hosszú oldalakat lehetne írni a történetről, arról, hogy valószínűleg mindenki számára más a mondanivalója. Minek a regénye ez? Egy kamasz fiú bizonytalan léptű útkeresése? Egy megfejthetetlen nő kálváriája, önbüntetése? Egy kapcsolaté? A náci Németországé, a koncentrációs táboroké, a holokauszt, a német örökség regénye? Az ítélkezésé? A megbocsátásé vagy a feloldozás képtelenségéé?
Bernard Schlink (is) azt mutatja meg, hogy nincs fekete és fehér. Elítéled a háborús bűnösöket? Haha, te is az vagy - vagy az lehetnél. Mit tennél, ha egy kilátástalan helyzetben belebotlanál egy lehetőségbe, ami kiutat jelent? Mit tennél egy foglyokat őrző felügyelő helyében?
Nagyon kíváncsi lettem volna egy tükörregényre, Hanna nézőpontjára. Az elbeszélés alatt végig megfejthetetlen, titokzatos marad, Michael is a sötétben tapogatózik, amikor a nő motivációit próbálja kitalálni, a tetteit magyarázattal ellátni.
"Ugyanakkor megkérdem, és már akkor megkérdeztem magamtól: tulajdonképpen az én későbbi nemzedékemnek mit kellene vagy kell kezdenie a zsidók megsemmisítésének rémségeiről szóló információkkal? Nem hihetjük, hogy felfogható a felfoghatatlan, nem hasonlíthatjuk össze, ami összehasonlíthatatlan, nem szabad kérdezősködnünk, mert a kérdezősködő, még ha nem is kérdőjelezi meg a szörnyűségeket, mégis a beszélgetés tárgyává teszi, és nem olyan valaminek  fogja fel őket, amelyektől csak elborzadva, szégyenkezve és bűntudatosan érezve elnémulhat."
Habár a regény nagyon fontos történelmi kérdéseket boncolgat és merész kérdéseket tesz fel, engem jobban megfogtak a szereplők egyéni drámái, a részletek, gondolatok aprólékossága. A szenvtelen, tárgyilagos hangvétel ellenére nagyon megkapó, ahogy Michael Hanna mozdulatairól, a testéről beszél - még a történtek után sok évvel is süt belőle a szenvedély, az intimitás. Olyan, mint egy lehajtott fejjel, monoton hangon elsuttogott vallomás, amit valaki azért akar elmondani, mert nem bírja tovább cipelni.

(Mivel negyedórája elrévedő tekintettel és a hajamat csavargatva bámulom a képernyőt, inkább befejezem az erőlködést.) Megrázó, elgondolkodtató regény, olyan, amitől a belsőm összezsugorodik és átjár a tehetetlenség érzése.

Eredeti cím: Der Vorleser
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2009
Fordította: Rátkai Ferenc
Ár: 3000 Ft


2015. április 5., vasárnap

Egy darabka tenger

"Azt magyarázta Vicának, miközben sercegve vakarózott, hogy a halak a halottak lelkei, és azért úszkálnak a vízben, hogy könnyebb legyen nekik. Máskor meg azt, hogy az akvárium aljába telepített hajóroncs a Titanic kicsinyített mása, a szikladarab pedig egy vulkánról van, amibe egyszer belezuhant egy ember, és tiszta fekete kísértetként gyött vissza, és hamufelhő szállt a szájából, amikor beszélni akart. És hogy aki lenyel egy élő guppit, annak szivárványos lesz a bőre és selymes, viszont nagyon hamar meghal. Ilyeneket beszélt, miközben szórta a vízibolhát és hunyorgatva vizslatta a hajóroncs üregeiből elősereglő kishalakat."

Tóth Krisztina: Akvárium

"Egy akváriumból nézzük a világot." - mondja valamelyik narrátor a Kokoschka babájában, és helyeslően bólogatok magamban, hogy az egyik (régen olvasott) könyvem reflektál a másikra; a szereplői tényleg akváriumban élnek, akár a Klárimamánál a mocskos vízben (a hasukon...?) úszkáló halak. És ahogy valószínűleg mi is.
Régóta kíváncsi voltam Tóth Krisztinára, sündörögtem a könyvei körül, míg úgy nem éreztem, hogy megtaláltam a megfelelőt. Ez volt az Akvárium, az ötvenes-hatvanas években játszódó "gangregény" - szeee és néhányan a Molyon olyan hangulatosan írtak róla, hogy rögtön elkapott az olvasási vágy.

Tulajdonképpen nincs semmi különös ebben a regényben: tűéles, pontos képet ad egy nyomorgó háztömb lakóiról. Nem ítélkezik, nem mond véleményt, csak bemutat. Nagyító alatt szemléljük Klárimama harisnyát kibökő lábkörmét, a folyton cigarettázó Edu feketéllő fogcsonkjait, a folyosón rozsdásodó, trambulinként használt kórházi ágyat. Vera kemény, elnyűtt arcát, a lenőtt szőke haját. Megcsapja az orrunkat a gangon terjedő ételszag, a balatoni lángossütő fáradt olajszaga. Jenőke áporodott bűze.
Valamennyien a szeretetlenség, a magány áttörhetetlen burkában vergődnek, azt se tudják, mi a szeretet (igazán mellbevágó, ahogy Vera a kislánya előtt fáradt, elkínzott hangon kinyögi a "Neked is minek kellett megszületni." mondatot), és hogyan mutathatnák ki. Küszködnek, kínlódnak, vonszolják magukat előre, testüket egyik nap a másik után koptatja. Keserű ízt hagyott a számban, hogy tudtam, bármi történik, az nem lesz sorsfordító pillanat vagy esemény. Nincs megváltás, feloldozás, menekülés, kitörés. Csak ez a posvány van, ebbe süllyednek egyre mélyebbre, anélkül, hogy észrevennék, mert ez az életük - ill. ha rádöbbennek, a fentiekhez hasonló kijelentések szakadnak fel belőlük. Nem ismernek mást, csak egy homályos, bizonytalan körvonalú vágy bizsereg bennük. Semmi kis életek, mondhatnám már sokadszor. Talán jobb nem belegondolni, hogy valószínűleg az enyém is ilyen - pörgetem a magam kis mókuskerekét, úszkálok a magam kis akváriumában, csak az enyém kicsit szebb, mint a Veráéké.
"Sose értette, miért lényeges ez, de ismert más ilyen embereket is, akik a bútorok elszánt ide-oda cipekedésével próbálták lakhatóvá tenni a világot. Látott jó párszor ilyen asszonyokat. Mindig arra jutott, hogy ezek mind otthontalanok, különben mi végre volna ez az állandó cipekedés. Hogy Verának már akkor mindegy volt, amikor Edit néni úgy döntött, hogy magával viszi a lakásába, hogy ott éljen. Már akkor rossz helyre került, amikor megszületett. Az ilyenek sose jutottak haza, eleve nem is lehettek otthon sehol, hiába kutatták forgolódva a világnak valamely újabb szögletét, amelyet meszeléssel, súrolással, varrással birtokba vehettek volna. És ezen semmi, igazán semmit sem változtatott az, hogy ki hol lakott vagy hogy miként rendezte el a bútorait. Előbb-utóbb - gondolta Gabi bácsi - még gyereket is szül majd nagy igyekezetében. Egy ugyanilyen, elálló fülű kis majmot. És meg se tudja magyarázni, hogy minek. Mivégre az egész hűhó, nevetséges igyekezet."
Felkészültem rá, hogy falhozvágós élmény lesz, de nagy meglepetésemre annyira nem fájt, ami nem is baj, mert nem szeretek sok könyvbe beledögleni. Néha feldühített, máskor elkeserített, sokszor megcsapott az emberi kapcsolatok fájó ismerőssége, sőt, a nosztalgiája (lángossütő és maszekolás!), hiába játszódik évtizedekkel a gyerekkorom előtt.
Ajánlom mindenkinek, aki egy egészen picit szenvedni akar és megmártakodni ebben a miliőben. Hiteles lesz.

Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2013
Ár: 2990 Ft

2015. április 3., péntek

Elkezdtem (nem, ez már új)

Nagyon király vagyok 100-200 oldalas könyvek olvasásában. Tegnap befejeztem a Csipkerózsika-álmot és nekiálltam ennek a könyvtárinak:

Anna Gavalda: Édes életünk
"Mathilde 24 éves. Hivatalosan művészettörténet szakos egyetemi hallgató. Valójában a sógorának dolgozik, és a munkája leginkább abban merül ki, hogy álnéven kommentelget különböző honlapokon. A nagyvárosi fiatalok tipikus életét éli. Bulizik, pasizik, lazul. Aztán egyszer elhagy egy tekintélyes összeget, és ez – különösképpen a pénzt megtaláló férfi – megváltoztatja az életét. Yann 26 éves. Bár egyetemet végzett, egy bemutatóteremben dolgozik, ahol kis koreai háztartási robotokat prezentál az érdeklődőknek. Már két éve él együtt a barátnőjével, akivel egyre hűvösebb a viszonya. Egy majdhogynem vadidegen házaspárral kell elbeszélgetnie, hogy rájöjjön, valamit nagyon elrontott az életében. Hogy mi a közös a két párizsi fiatalban? Nem találják a helyüket, és lassan már elmenne mellettük az élet a maga kihívásaival, amikor…
Anna Gavalda két – egymáshoz lazán kapcsolódó – kisregénye szórakoztatóan és elgondolkodtatóan szól a 21. századi fiatalok égető problémáiról, két kor- és kórtörténetet nyújtva az olvasónak. Hősei kiútkeresők, vagy nagyobb szavakkal: az élet értelmét kutatják."

Ui.: Tudom, hogy egyéni szocproblem, de ordas nagy migrénem van.


2015. április 2., csütörtök

Márciusi didergés

(Kicsit elegem van a fázásból. Kicsit nagyon. Egyébként a könyveknek semmi köze a hideghez, kivéve, ha valaki feltüzeli őket, de én nyilván nem teszek ilyet.)

Márciusban két könyvet is beszereztem:

Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare

Az Oksanennek nem tudtam ellenállni a 40%-os akcióban, A néhai Mr. Shakespeare meg hirtelen felindulásból elkövetett vásárlás volt. Könyvtári példányként kezdte a pályafutását, de annyira megtetszett, hogy úgy döntöttem, magánkönyvtáram oszlopos tagja lesz.

Az olvasások (nagy bánatomra) elég silány módon alakultak:

Sarah Addison Allen: A barackfa titka James Herriot: Ő is Isten állatkája Bernhard Schlink: A felolvasó Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare

A barackfa titka óriási csalódás volt, és olymértékű harag öntötte el a szívemet, hogy még túl is adtam rajta, fene kíván bosszankodni minden alkalommal, valahányszor ránézek. Herriot könyvét régóta halogatom (még Zenkától kaptam karácsonyra - pár évvel ezelőtt...), abban reménykedtem, hogy a Yorkshire-i állatorvos kalandjai jót tesznek megzápult agyamnak, hátha árad belőlük a medicina és még az olvasási kedvem is visszahozza. Utána nekiugrottam A felolvasónak, mert úgy éreztem, végre itt az ideje, később majd írok róla.
A hónap legjobb könyve kétségkívül A néhai Mr. Shakespeare volt. Olyan sokáig olvastam, hogy úgy éreztem, benne lakom a regényben - monumentális, szövevényes, pajzán, fele-sem-igaz-de-kit-érdekel, örülök, hogy volt merszem kivenni a könyvtárból, majd beszerezni egy saját példányt.

A többiek didergései:
PuPilla
horsegirl
Nita
katacita
Nikkincs
Dóri

Elkezdtem

Banana Yoshimoto: Csipkerózsika-álom

"Három történet az »éjszakáról« szól, olyan emberek éjszakájáról, akik éppen életük válságos, cselekvésre képtelen szakaszának foglyaikét egy helyben, lelkileg sérültként vergődnek, mert megáll számukra az idő.

A kitartott, akinek egyetlen szenvedélye az alvás, az alkoholista középiskolás, aki bátyja amerikai kapcsolatát nem tudja feldolgozni, és a szerelmi háromszög egyik tagja, aki okkult segítséget is igénybe vesz, hogy halott vetélytársával kapcsolatba kerüljön. Az írónő szerint ők hárman úgyszólván testvérek – bizonyos értelemben hármójuk históriáját akár egyetlen nagy történetként, az elidegenedés különböző szakaszaiként is felfoghatjuk. Yoshimoto, aki korábbi Kitchen és Viszlát Cogumi című könyveivel is világsikert aratott, most lírikus, ironikus hangvételével, újra maradandót alkot.
Az írónő ezzel zárja könyvét: „Már annak is örülnék, ha egy kicsit szórakoztatónak tartották volna írásaim elolvasását. De ha akadnának Önök között olyanok, akik hasonló hangulatban vannak, mint könyvem főszereplői, és esetleg éppen a történetek segítségével nyerik vissza."