Szenvedély és szenvedés nagyon sokáig

"-... én elvárom a férjemtől, hogy más öröme ne legyen, csak amit velem is megoszt; ha pedig nem az a legnagyobb öröme, hogy a társaságomat élvezheti, hát akkor... hát akkor csúnyán megbánja, bizony.

 - Nos, Esther, ha ezt várod a házasságtól, ugyancsak jól nézd meg, kihez mégy feleségül, vagy jobb, ha nem is mégy senkihez." 

Anne Brontë: Wildfell asszonya

1827 október:

- Helen, én, én...

- Igen, Gilbert? Mondjam, kérem!

- Jaj, nem is tudom.

- De mégis, ne tegyen tönkre!

- Félek, hogy megsértem az érzéseit. Vagy az anyámét. Vagy az ön nagynénjéét. Végtére is, ez igazán ill..

- Gilbert, maga csak játszik az érzelmeimmel. Második napja látogat, látott minket a gyermekem dajkája és az egyik béres a kapunál. Rettegek, hogy az emberek máris a szájukra vettek.

- Attól tartok, Helen, ki kell fejeznem mélysé...

Én, 2022 telén, gondolatban:

AZ ISTEN SZERELMÉRE, EMBEREK, NE KÍNLÓDJATOK MÁR! CSÓKOLD MÁR MEG, TE SZERENCSÉTLEN, HÁZASODJATOK ÖSSZE ÉS TEGYETEK MÁR RÁ MAGASRÓL, MINT GONDOL KÉT ÖREGASSZONY!

Sokat megélt veterán volt a várólistámon a legkisebb Brontë-lány klasszikus regénye, nem is tudom, mi ütött belém, hogy ezt kaptam le a polcról; ahogy az sejteni lehetett, derekasan megküzdöttünk egymással, ha nincs két hosszú vonatút, lehet, hogy a Könyv győz, nem én, de háromszáz oldalnyi vergődés után csak nem adtam meg magam, túl sok drága időt fektettem bele.

Olvasás közben többször eszembe jutott - a gondolatot mindig kísérte egy adag bűntudat -, hogy Anne mindkét nővérétől tanulhatott volna a regényírás csínjáról-bínjáról; Emilytől azt, hogyan kell egy cselekményt kívánatos hosszúságúra szabni és úgy felfokozni az érzelmeket, hogy örökké megbolygassa az olvasók lelkivilágát, Charlotte-tól pedig az izgalmas, fordulatos történetvezetést. Habár Helen alakjában érezni a Brontëk haladó szellemét, sajnos maga az eseménytelen, ma már rétestésztaszerűen elnyújtottnak tűnő történet agyoncsapja az egészet és a végére már a főszereplő se bír a társadalmi béklyókkal. A maga korában roppant dekandensnek számíthatott, amelyet szoknya korcában rejtegethettek; illetlenül, a maga pőre valóságában bemutatja az előnytelen házasság minden hátulütőjét, ami a buzgó hormonok és rózsás, piruló érzelmek miatt halálos veszedelemként leselkedett a fájóan tapasztalatlan, ájtatos vallásosság tejüveg búrája alatt nevelt fiatal lányokra, akiknek pihegő szívét szó szerint egyetlen mosoly elrabolta és tönkretette életét, hiszen az eskü - ami még tartalmazta a bájos "mindenben engedelmeskedem neki" kitételt és minden vagyonától megfosztotta az arát - akkor szó szerinti volt: amíg a halál el nem választ.

Sokszor eszembe jutott már, hogy rossz korba születttem, de ha választanom kellene a 19. század és a 21. közöttt, habozás nélkül az utóbbira voksolnék. Fogalmam sincs, hogy csinálták, de a másik két nővér képes volt úgy papírra vetni az ötletét, hogy örök érvényű legyen és a kor patinája - mert jól tudták, hogy a világ változni fog - ne feketítse be annyira, hogy élvezhetetlenné váljon. Anne esetében ez sajnos majdnem sikerült; jóval szűkebb perspektívája az átlagos vidéki angol nemesség viszontagságait örökíti meg tintába foglyul ejtve; sajnos vagy sem, közel sem olyan grandiózus, mint az Üvöltő szelek vagy a Jane Eyre, de hősnője szintén kitűnik a kor átlagából; Helent erős tartása, józan esze, független természete Jane méltó társává teszi, tette olyan önállóságról és bátorságról tanúskodik, hogy nemcsak a maga korában tekintenék botrányosnak, hanem jóval később is, a 21. századi nő előfutára.

Borzasztó keserűséggel átitatott könyv a Wildfell asszonya, de ezt a keserűséget nem lehet felróni neki, mert csak az őszinteség bűnébe esik. Erősen gyújtogatta az érzelmeimet, de közben el is emésztette őket; egy ilyen történet olvasása közben az embernek óhatatlanul eszébe jutnak a saját csalódásai és elönti az epe, hogy bizonyos dolgok mennyire nem változnak.

Nem bánom, hogy elolvastam, de ebben az érzésben vaskosan közrejátszik a megkönnyebbülés, hogy végre kipucoltam a várólistámról.:) 

Eredeti cím: The Tenant of Wildfell Hall

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 1985

Fordította: Borbás Mária, Kiss Zsuzsa

Ár: pár száz forinttól elérhető

A halhatatlan elmúlás csendessége

"Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy civilizált fajjá váltunk, és ájtatos borzadállyal emlegetjük azokat az időket, amikor a gabona istene emberi testet követelt obskúrus funkciója betöltéséért cserébe. De az az isten, akit annyi római szolgált nem is oly rég, sőt még a mostani időkben is, vajon nem éppoly sötét és félelmetes-e, mint az a régi? Még ha azért is, hogy elpusztítsam, a papja voltam. Még ha azért is, hogy meggyengítsem hatalmát, engedelmeskedtem a parancsának. Nyugtalanul alszik az emberi szívekben, várva, hogy felébredjen vagy felébresszék. A brutalitás között, amely egyetlen ártatlan életet áldoz fel egy névtelen félelemnek, és a felvilágosultság között, amely életek ezreit áldozza fel egy félelemnek, amit megneveztünk, nincs sok különbség."

John Williams: Augustus

Nagyon megörültem, amikor a fordító, Gy. Horváth László elárulta a Molyon, hogy a kiadó megrendelte tőle az Augustus fordítását - ez volt a 2016-os év egyik legjobban várt könyve nálam. Remélem, mind a Stonert, mind ezt imádják az olvasók. (Én megtettem mindent: négy embernek is az Augustust ajándékoztam karácsonyra, én pedig pattől kaptam meg. Ugráltam a széken örömömben, amikor megláttam, hogy valaki bejelölte ajándéknak.)

Ne várjatok tőlem mélyreható irodalmi elemzést, már sokan megtették előttem és közel egy hónapja olvastam a könyvet, szóval maradnak a nyers emlékek, benyomások, ahogy az már lenni szokott.
Nem hittem volna, hogy így lesz, de az Augustus jobban tetszett a Stonernél, a cica rúgja meg. Talán azért, mert sokakkal ellentétben szeretem az ókorban játszódó, ezzel foglalkozó könyveket - a középkorral viszont ki lehet kergetni a világból -, a császárkori Rómát pedig különösen.

Minden történetnek megvan a maga főgonosza. Ha Kleopátráról olvasunk, a szerzők hajlamosak Augustusra testálni ezt a szerepet - a feleségét, Liviát pedig egy méreggel és ármánnyal gyilkoló terminátornak ábrázolni -, ha Római Birodalomban barangolunk és legalább említés szintjén megjelenik, ő a császárkor arany bálványa és a birodalom védelmezője - de milyen ember volt, miktől félt, hogyan vitte keresztül az akaratát és vált igazi uralkodóvá?
Hogy milyen ember volt? Azt ezúttal se tudjuk meg. Az utolsó, harmadik könyvig maga Augustus - vagy ahogy itt emlegetik: Caesar Octavius* - meg se szólal, a körülötte lévő emberek fiktív leveleiből, naplórészleteiből rajzolódik ki az alakja. Homályos, derengő figura, aki Julius Caesar meggyilkolása után tudatosan magába zárkózott, megszűnt barát és ember lenni, mindent Róma érdekeinek rendelt alá. Persze, amit olvasunk, fikció, John Williams regénye - ahogy ő írja: "...ha akadnak igazságok ebben a műben, azok nem a történetírás, hanem a szépirodalom igazságai" -, de továbbra sem sikerült őt megkedvelnem. Nem tetszett, hogy bábuként kezeli a körülötte lévő embereket; a parancsszavára kifacsart házasságok születnek, boldog házaspárokat szakít el egymástól és lefekteti azoknak a patriarchális, képmutató erkölcsi szabályoknak az alapjait, amelyek mintha még ma is érvényben lennének, és amelyeknek semmi érdemi haszna nincs. Semmit nem tesz azért, hogy Liviát megfékezze, és, hogy csökkentse a feszültségeket, legalább egy minimálisan udvarias kapcsolatot kialakítson a felesége fiával, Tiberiusszal.
Az egész regény hangvétele szomorkás, tele az elmúlás fájdalmával, ugyanakkor nagyon méltóságteljes. Ez valamennyi megszólaló szereplőre jellemző (még a harsogó Antoniusra is), de engem egyáltalán nem zavart, mert a történet vitt magával. Olvasás közben próbáltam szem előtt tartani, hogy fikciót olvasok, de annyira színes-szagos, Róma-illatú volt az egész, hogy a fenét érdekelte a narráció monotonitása. Élvezettel elmerültem a könyvben, végigböngésztem Kleopátra ellátmányozási listáját, Augustus ígéretével ellentétben nem égeti el az Aeneis rábízott kéziratát, megjelenik Horatius, aztán a vége felé Ovidius, összeesküvéseket lepleznek le, olyan volt, mintha szélesvásznon művészfilmet nézni. Damascusi Nicolaus leveleit élveztem a legjobban, hosszan bele lehetett merülni a leírásaiba, amiben benne van a kisember hatalmasok iránti megilletődöttsége és a tudás iránti mélységes tisztelet. A másik kedvenc részem Augustus lánya, Julia naplója volt - romantikus történelmi regényírók egész életművüket tűzre vetnék azért, ami Williams könyvének csak egy része. A fiatal lány, akinek apára és nem császárra lett volna szüksége - vajon lehet normálisnak lenni a hatalom középpontjában? Julia soha nem egy gyerek, egy lány, egy nő volt, hanem a császár lánya, egy politikai elnevezés, amit tetszőlegesen ide-oda lehet pakolgatni.
A regényt Caesar Octavius Damascusi Nicolaushoz címzett hosszú levele koronázza meg. Habár a császárt gyenge szervezete miatt sokszor el akarták temetni élete során, csodával határos módon mindig felépült, most viszont, 76 évesen, tudja, hogy közeledik a vég, és egyfajta számvetést-visszaemlékezést ír egyetlen életben maradt barátjának. A keselyűk gyülekeznek, szárnyuk nyugtalanul verdes, de még van idő elmerengeni a múlton, a döntéseken, a hibákon, az áldozatokon, amíg a hajó célba ér.
A befejezés - a császár orvosa, Philippus levele Senecának - egyszerre ironikus és kicsit szíven szúró.

Bevallom, megkönnyebbültem, hogy nem okozott csalódást a könyv, és gátlástalanul rajonghatok érte. Az Augustus gyönyörű regény, minden szavát öröm volt ízlelgetni - hálás köszönet érte Gy. Horváth Lászlónak -, ha valamire lehet azt mondani, hogy szépirodalom, akkor ez az.

Eredeti cím: Augustus
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2016
Fordította: Gy. Horváth László
Ár: 3900 Ft





* Egyébként nem Octavianus a helyes forma? Az apját hívták Octaviusnak.
 Hát nem! Itt felvilágosított Madar Bogi, hogy az Octavius a császár születési neve volt, az örökbefogadása után lett volna Octavianus, de ezt a változatot ő maga sose használta.

Előttem az élet

"Eduvigis sült lazacot készített nekünk krumplival, hálát adtam érte az égnek, mert nagyon éhes voltam és az asztalhoz ülés szertartásától, a közös szokás bensőségességétől elszállt Manuel rosszkedve. Vacsora után a bögre édes, sűrített tejes kávénkkal letelepedtünk a foszladozó huzatú kanapéra, ő olvasott, én írtam a füzetembe. Eső, szél, az ablakot karmolászó faágak, a kályhában ropogó fa, a macskák dorombolása, hát most ez az én muzsikám. A ház körbeölelt minket és az állatokat."

Isabel Allende: Maya naplója

A nagy sietségben, hogy minél hamarabb írjak a VCs-s könyvekről, szegény Maya teljesen háttérbe szorult, pedig ő volt eddigi életem legjobb Allende-élménye - igen, egy zűrös tinilány beelőzött egy régi házas, mágikus realista családregényt Amadeánál, ti is érzitek, hogy közel az apokalipszis? Bevallom, a csodás borítónak és a 30%-os kedvezménynek nagyobb szerepe volt a vásárlásban, mint annak a ténynek, hogy van új Allende; az istenért, két olvasatlanom van tőle itthon, minek nekem egy harmadik?
Mert szép a borítója és nagyobbacska kedvezmény volt rá, naná, hogy ennyi elég egy lelkes fogyasztónak a vásárláshoz.

Maya története tényleg egy napló; bár a szöveg nem tagolódik napi beosztású fejezetekre, a laza, bensőséges, kicsit kapkodó hangneme és a szégyellt cselekedetek, titkok garmadája elhiteti velünk, hogy valóban egy fiatal lány gondolatait olvashatjuk. Allende hihetetlenül ügyesen formálta meg a színes hajú tinédzser lányt, aki pár év alatt több élettapasztalatot halmozott fel, mint Kurt Cobain és Toulouse-Lautrec együttvéve - ennek köszönhetően kap Maya hangja néha egy éltes színezetet, mintha egy kalóz nagymamit hallgatnánk, alapvetően mégis fájóan bizakodó-csodálkozó marad. Nem érdemelte meg, hogy ennyire kicifrázza az élet és elvegye tőle a fiatalság üde örömét - de fiatal volt, és készen állt arra, hogy tönkretegye magát.
Nem aprózta el.
A történet két szálon fut; Maya 2.0-val kezdődik, akit a nagymamája szigorúan titkosan útnak indít Chile egy isten háta mögötti szigetére, mert madárcsontú unokáját körözi az Interpol, a rendőrség és ilyen-olyan maffiák. What?, kérdeztem Allendétől, ez meg mi? Nem kellett sokáig töprengenem, Maya 2.0 szavai nyomán megelevenedett az 1.0-ás Maya a múltból és vele együtt egy kaleidoszkópszerűen színes, az éles ellentétekben tobzódó mindentbele-történet. Megismerjük Maya és a nagyszülei csodálatos, idilli világát, ami olyan érzékletes, mintha valódi emberekről olvasnánk. Aztán egy tragédia miatt minden összeomlik, és kis hősnőnk elkezd lépegetni a pokolba vezető lépcsőn; lógás a suliból, drogfüggőség, hazudozás, lopás, szökés, prostitúció, hajléktalanság. Maya Vidal mélyre süllyed. Aztán annál is mélyebbre, mintha az lenne a cél, hogy minél hosszabb és fájdalmasabb legyen a haláltusája. Megkérdezhetnénk, hogy miért, hiszen más is elveszítette a szeretteit, mégse vergődünk mindannyian az utcán egy törött üveggel a kezünkben, de egyrészt nem tudom elítélni ezt a lányt, mert a veszteség kitép a testedből és úgy megpörget a tengelyed körül, hogy rá sem ismersz magadra. Talán utána akarunk menni annak, akit elvesztettünk. Másrészt el akartam hinni a mesét, egyszeri olvasóvá válni, ill. nem akartam, ment az erőlködés nélkül, mert Allende jó mesélő. Nem egy hűdeagyas szövegeket összefabrikáló, bonyolult szerző, de nagyon tud mesélni, és nekem ennyi bőven elég volt.
Azért az "old" Maya is tartogat meglepetéseket, pontosabban a száműzetés helyszíne, Chiloé, ahol mintha megállt volna az idő, ahol júniusban kezdődik a tél és ahol a szigetlakók sajátos értékrenddel bírnak, igazi "allendés" játéktér; babonák, hiedelmek, mindent átszövő és mindenkit dróton rángató titkok. Fákin, a kutya (lehet tippelni a neve eredetére), a macska Irodalmár, aki tud olvasni, denevérek. Imádtam Chiloéról olvasni - közben türelmetlenül vártam, hogy Maya visszakalandozzon a múltba -, szinte éreztem Maya gyógyulását, szerintem ezt a szigetet ki kellene nevezni szabadtéri rehabilitációs klinikává. Persze kapunk egy adagot a chilei terror időszakáról - ez olyan jellegzetesség Allendénél, mint Jodi Picoult-nál a bírósági tárgyalás -, de szépen belesimul a történetbe, nem éreztem azt, hogy a könyv szinte műfajt vált a hangsúlyeltolódás miatt, mint a Kísértetház esetében.

Tudom, hogy a regénynek vannak hibái - legalábbis a pár értékelést elnézve a többiek nem osztják az én elnéző rajongásomat -, de nekem tökéletes volt, pályázik "Az év meglepetése"-címre.

Nos, ennyit bírtam magamból kirángatni, osszátok be.

Ui.: Az angol borítót teszem be ide, mert az eredeti förtelmesen ronda.

Eredeti cím: El cuaderno de Maya
Sorozat: Geopen 20
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2016
Fordította: Dornbach Mária
Ár: 3990 Ft

Borús napok lányregényei

Zsinórban ez a második post, aminek a címében a "lányregény" szó szerepel, de ezek tényleg azok. A rózsaszín, puffos ujjú ruhás értelemben, úgyhogy a tautológia teljes mértékben indokolt.

Olyan ügyes vagyok, hogy sikerült befejeznem a második, könyvtárból orozott ballasztkönyvet is (copyright by Nima), aztán, amikor a majdani, róluk szóló postokról gondolkodtam, rájöttem, hogy az emlékeim menthetetlenül összefolynak, és alig emlékszem szegény Fangirlre, pedig micsoda mankó volt tavaly decemberben. Ilyen és ehhez hasonló okok - már megint [vagy: még mindig] három könyvvel vagyok lemaradva, és rettenetesen nyomasztanak - miatt közös íráson fognak osztozni.

"A szürke szoba egy üzleti ügy miatt megszálló japán úriemberé, egy bizonyos Mr. Tsunawáé lett. Coral néni elhitette vele, hogy a szobát gyakran látogatják a szellemek, így próbálva rásózni a hibátlan angol vidéki házakra jellemző miliőt. Ez azt jelentette, hogy éjszakánként lánccal csörögtünk az ajtaja előtt. A szükség azonban úgy hozta, hogy hamar hozzászoktunk ehhez az új életstílushoz."

Sara Crowe: Campari reggelire

Kölcsönzés előtt egy-két héttel mély undorral tekintettem a könyvre; biztos valami ócska chick-lit, eszem ágában sincs elolvasni. Aztán a fülszöveg keresztül verekedte magát az előítéletem vastag ködén, és...
RÉGI HÁZ
ANGOLOK
RÉGI, OMLADOZÓ HÁZ
RÉGI, OMLADOZÓ HÁZ, AMINEK NEVE IS VAN
feliratok villogtak az agyamban. Az ódon, már-már személyiséggel bíró épületek a gyengéim; egész jól elkendőzik a nem hibátlan regényeik megbicsaklásait. Most sem volt másképp, de a rózsaszín vattacukor-hangulaton átsejlett pár dolog, ami miatt, ha még adnék pontszámot, a jóindulatú három és fél megégett pirítósra minősíteném.
Nem okozott gondot, hogy belehelyezkedjek a tizenhét éves Sue Bowl fejébe, ill. a naplójába, szerintem ez hatalmas piros pont nekem. Sue néha naiv, néha idegesítő, persze reménytelenül szerelmes - de tizenhét éves, és alapvetően cuki, ezért megbocsátottam az Icarus utáni sóhajtozását. (Azért elég perverz dolog a delikvens fotóból megmaradt fél szemével aludni... legalább egy fél pár zoknival megkönyörülhetett volna Sue-n az írónő.) Rendkívül pihentető volt Bécsy Ágnes Virginia Woolf-elemzései után hóbortos nagynéniről, családi titkokról, szerelmes, meglett korú ezredesekről olvasni, a Déli álmok jutott róla eszembe - a tragédiák ellenére alapvetően pozitív hangvételű (azért nem kellene minden tinilány édesanyját kinyírni), néhol nevetésre késztető, könnyed kis regények, jó tündérekkel és RÉGI HÁZAKKAL, jólesett olvasni. És itt még a szobáknak is neve van!
(Ha már nevek: elképesztő, hogy hívják a szereplők többségét - Icarus, Buddleia, Loudolle, Avery, Cameo, Coral.)
Ezeknek a tulajdonságoknak szinte csatolmányai néhány kifogásolható dolog: a túl meseszerű, boldog vég, a nem-igaz-hogy-nem-böki-ki-a-szemed-ki-a-hozzád-való-srác - féle bullshit, az abszolút gonosz karakter, a szép Loudolle (azaz Lúdtoll), aki logikus indok nélkül minden gaztett elkövetője. Még jó, hogy gyilkosság nem történik, tuti, hogy az írónő ráfogná. A vége felé kezdett vattacukor-túltengésem lenni, de Sara Crowe-ba szorult annyi bölcsesség, hogy ne hatszáz oldalban mesélje el Sue kalandjait, és így a Campari reggelire megmaradhatott kellemes élménynek és emléknek.
Ui.: a "paradicsomban szálló selyem" képét nem tudom hova tenni.

Eredeti cím: Campari for Breakfast
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2015
Fordította: Beke Zsolt
Ár: 2990 Ft

Rainbow Rowell: Fangirl

Nem hittem volna, hogy valaha Rainbow Rowell (istenem, ez a név!)-regényt fogok olvasni, de a könyvek még mindig meg tudnak lepni, amiért alapvetően hálás vagyok.
Érdekes, hogy mindkét lányregényem az íráshoz kapcsolódik; Cath-nek, akárcsak Sue-nak, az írás a végső mentsvára, a komfortzónája közepe. Róla eszembe jutott még egy fiktív karakter, Quentin A varázslókból - Cath se bír egy elképzelt varázsvilágtól elszakadni. Valószínűleg megenné a sárga irigység, ha tudná, hogy Q. tényleg átkerül álmai világába. Igaz, hogy szerencsétlen srácnak ez sem elég, de ez már egy másik történet.
Cath egy rakás katasztrófa. Vele kicsit nehezebb volt toleránsnak lennem, mert a klinikai eset határa, ha valaki inkább fehérjeszeleteken él, mintsem megkérdezze, merre van a menza, de próbáltam arra gondolni, hogy én is voltam ennyire görcsös (sőt, ma is előfordul). Az ikertestvérével, Wrennel se volt jobb a helyzet: ő az, aki kétségbeesetten önálló, felnőtt és más akar lenni - közben összegyógyul a szobatársával és bonyolult viszonyba kezd az alkohollal. Ugye, mennyivel jobb, mint a szobában kuporogni és fanficet írni?
Az ikrek bonyolult kapcsolata mellett itt van a lelkileg instabil apa és a korán lelépő "nem akarok családanya lenni"anya problémája. Egyik ízletesebb téma, mint a másik, de Rowell egyikben se megy túl mélyre. Mondhatnátok, hogy ha szétcincálós drámát akarok, olvassak Franzent vagy Shivert, ne tinikönyvet, de bizonyos igényeket nem tudok kikapcsolni attól, hogy fáradt vagyok. Egyébként RR elég jól kezeli a cselekményt, a Campari hozzá képest faék egyszerűségű; igazi konfliktusok vannak, Cath valós vargabetűket és kényszerkanyarokat ír le, hogy kitörjön az elefántcsonttornyából. Még a meglebegtetett szerelmi háromszög se rogyasztotta össze a regényt, úgyhogy RR tényleg ügyes YA-szerző.
Csak Levi ne lett volna.
Igen, a Tökéletes Srác. Hipercuki, kurva jól néz ki, és pszichológust megszégyenítően türelmes Cath-tel. Igen, teljesen tökéletes és kielégítő szórakozás, hogy a fejét az ölébe hajtva felolvassa neki a fanficjét, február éjszaka bebarangolják a töksötét campust, és elfuvarozza a lányt, ahova annak éppen mennie kell. Ilyen fiú nem létezik, Cath-nek legalább három kapcsolatkezdeményt kellene normál esetben elkaszálnia, mert az idegbeteg komplexushalmaza elviselhetetlenné teszi és még rettenetesen gyerek. Óriási különbség van egy otthonról éppen elkerült 18 éves és egy 22 éves, a suli mellett dolgozó ember között. Még egy "A jóképű rosszfiú átejti a naiv, tapasztalatlan lánykát"-sztorit se lehet kihozni belőle, mert Cath még stabil állapotában is mentálisan padlóra küldi a jóképű rosszfiút.
Levit leszámítva jól elvoltam a Fangirllel - igazából reménykedtem, hogy a rengeteg ocsú között kitermelődik pár normális ifjúsági regény, és, úgy tűnik, Rowell ilyeneket ír. Volt néhány mondat, ami tökéletesen betalált:
"Túl sokat sírok, gondolta. Túl sok mindenért. Belefáradt, hogy mindig ő az, aki sír."
"Meséld el, miért vagy ennyire boldogtalan."
"De olyan tanácstalan vagy időnként. Mintha egy cicát látnék, aminek beszorult a feje a papír zsebkendős dobozba." Az epic mondat.:D

Eredeti cím: Fangirl
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2015
Fordította: Sóvágó Katalin
Ár: 3250 Ft

Vanessa és a nővére

"-... Tea, pirítós, kellemes kandallótűz és francia regények... olyan csábító volt mindez, úgy szerettem volna ezek társaságában eltölteni a délutánt! Hirtelen felötlött bennem, ha összeházasodnánk, minden délutánom ilyen lenne, és mielőtt még meggondolhattam volna, már ki is mondtam...
- Megcsókoltad?
- Pfuj! - Lytton a kezébe temette arcát.
A csóknak még a gondolatától is irtózott. Szemmel láthatóan halálosan megdöbbent, mi több, felháborodott azon, hogy Virginia elfogadta az ajánlatát. Ezt igazán nem várta tőle. Őszintén szólva én sem.
- Mihelyst kimondtam, rádöbbentem, hogy én ízig-vérig buzeráns vagyok! Soha nem lennék képes elvenni egy nőt - jajdult fel. - Különösen nem egy olyat, mint Virginia!
- Megértelek."

Priya Parmar: Vanessa és Virginia

Az Alexandra jó érzékkel választja ki a színvonalasabb női regényeit - legalábbis azt a pár darabot, amit én olvastam:P -, Paula McLain és Naomi Wood Hemingwayhez kapcsolódó írásai után itt van nekünk Priya Parmar és Virginia Woolf, illetve Vanessa Bell.
Nem kevés cidrizést éreztem, amikor átvettem a rendelést, de a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult. Nem hiszitek el, de körülbelül azt az élményt adta a Vanessa és Virginia, mint A párizsi feleség anno; szép, érzékeny hangvételű regényt, amit élmény és kikapcsolódás olvasni.
Azért is jó ilyen könnyed, mégis informatív kötetekhez nyúlni, mert jó eséllyel felkeltik az érdeklődést a történet tárgya iránt, kicsit "lefaragnak" a köztünk lévő távolságból (az senkit ne tántorítson el, hogy Hemingwaytől még mindig az egy szem Vándorünnepet  olvastam - esküszöm, hogy idén változtatok ezen!), ezért ajánlom a Vanessa és Virginiát és társait nemcsak azoknak, akiket érdekel az adott híres személy életműve, hanem a tartalmas szórakozást keresőknek is - aztán, ki tudja, mihez hozzák meg az étvágyat.

Napló-, ill. levélregény formájában ismerhetjük meg Vanessa és Virginia Stephen életét, az egymáshoz kötődő bonyolult, összetett viszonyukat. A naplórészletek fiktívek, Vanessa nem vezetett naplót (ha jól emlékszem...), de a fennmaradt levelek, egyéb dokumentumok, a temérdek Virginia Woolfról szóló életrajz alapján elég részletes képet lehet alkotni a nővéréről is, mondhatni, az írói képzeletnek kevés bebarangolni való "tér" marad.
A szerző az adott korra, a későviktoriánus Anglia változásaira is ad némi kitekintést. A négy Stephen-testvér szüleik halála után a kevésbé előkelő, bohéman züllékeny Bloomsbury negyedben bérel közös házat. Leslie Stephenről ellentmondásos apakép rajzolódik ki a szakirodalom alapján, de az mindenképpen a javára szól, hogy a lányait is színvonalas oktatásban részesítette, nem arra nevelte őket, hogy vigyorgó szobadísz-feleségek és kirakatanyák legyenek. A négy fiatalban egyesül a műveltség, a művészetek iránti érzékenység és tehetség, valamint az újra, a változásra való szomjazás. Elhatározzák, hogy csütörtökönként baráti összejöveteleket szerveznek, amelyek csakhamar a fiatal értelmiségiek vitaestjei lesznek. A később Bloomsbury-körnek elnevezett társaságnak meggyőződése, hogy nagy dolgokat visznek véghez, változást hoznak létre, megtörik a konvenciókat - az összejöveteleken csak úgy repkednek a "buzeráns" és az "ondó" szavak.:D Milyen érdekes, hogy tulajdonképpen igazuk lett, bár ekkor még csak az egyikük, E.M. Forster írt és adott ki regényt (irigyek is rá:D). Bár elég valószínű, hogy más, hasonló csoportosulások is ezt képzelték magukról, mégsem tudunk róluk fikarcnyit sem - elképzeléseiket elsöpörte az idő és a történelem.

Vanessa Bell. George Charles Beserford fényképe,
1902.
Forrás

Térjünk át Vanessára. Tetszik nekem ez a lány; színekben, textúrákban gondolkodik, a hasonlatai mind a festészethez kötődnek. A szülők halála után ő a család szilárd tartóoszlopa, aki figyel a többiekre, befizeti a csekkeket, megszervezi az összejöveteleket, az utazásokat. Közben minden idegszálával próbálja önmagát mint művészt meghatározni, ami nem egyszerű a máris elnyomó Virginia mellett.
Gyakran előfordul, hogy a zseniális alkotók magánemberként, a hétköznapokban... elviselhetetlenek. Vagy szimplán kiállhatatlan a természetük, vagy az eszméik teszik tönkre a szociális hálójukat, vagy a zseniális műveket eredményező, ám ingatag szellemi állapotuk és érzékenységük teszi próbára a kapcsolataikat. Virginia Stephenre egy kicsit mindegyik igaz. Vanessa az ellenpontja, a kikötője, a riválisa, a másik fele, világának elválaszthatatlan része. A nővére iránt érzett szeretete rendkívül összetett (nem kevés abnormális elemmel), emellett olyan pokoli féltékeny, mint egy kisgyerek. Muszáj megszereznie, ami az övé, muszáj jobbnak lennie nála. Vanessának nagyon nehéz dolga van - gondoskodnia kell a testvéreiről, meg kell találnia önmagát nőként és művészként. Végig az volt az érzésem olvasás közben, hogy Nessa próbál keresni egy sarkot, ahol végre kiegyenesedhet és kifújhatja magát - hogy ő mint egyedülálló személy létezzen, nem pedig kontextus.

"A rettenthetetlen Vanessa péntek esti partit adott, hogy ellensúlyozza a mi nehézkes csütörtöki összejöveteleinket. Ő maga egyébként nem kötelezte el magát egyetlen művészeti irányzat mellet sem: a vizuális művészetekbe vetett hitének dogmáit sokféle művészeti vallás tételeiből válogatta össze. A szalonja sem preferál egyetlen hitvallás vagy művészeti módszert sem, inkább a törekvést, az erőfeszítés értékeli. Erőfeszítés és fegyelem az ő ikercsillagai."

A szeretet és a megbocsátás nem ugyanaz - írja a regény utolsó levelében a testvérének. Ha a helyében lettem volna, nem biztos, hogy a világirodalomnak része lenne a Mrs. Dalloway vagy az Orlando. Nessa lemondásokkal teli, nehéz utat tesz meg, mire sikerül függetlenítenie magát a körülötte lévő emberektől és rájön, hogy "Mindvégig önmagamra vártam." Sokáig tartott, mire megszületett Vanessa Bell és nem félt elhinni, hogy ér annyit, mint a többi ember.
Néhány gonosz megjegyzés: eközben úgy várják Leonard Woolfot Srí Lankáról, mint a Messiást, a gyönyörű és zseniális Virgnia méltó párját. Szegény ember.
Tudom, rettenetesen gonosz vagyok, de Virginia Woolfot maximum angol viszonylatban lehet szépnek nevezni. Habár rendkívül illusztris családdal bírt - a dédmamának Disraeli és Tennyson írt levelet, Elizabeth Barrett-Browning Leslie Stephennek ajánlotta az Aurora Leigh-t -, egy lengyel nagymama nem vált volna a hátrányára.

Nagyon jó kis könyv a Vanessa és Virginia, "irodalmi csemege", amit jóízűen lehet ropogtatni, de akár "irodalmi lányregény"-nek is lehetne nevezni. Sose fogom elfelejteni, milyen megkönnyebbülés volt Vanessa színes, gyengéd narratívájába burkolózni a fáradt év vége felé.

Ui.: Nessa talán nem sejtette, de előfutára volt egy 21. sz.-i "toposznak", "a nő és meleg férfibarátja" formációnak - a fenti párbeszéd közte és Lytton Strachey újságíró között hangzik el. Lytton végig Nessa támasza volt a nehéz időszakok alatt. Jót mulattam, amikor Nessa azt írja, hogy "... átjött Lytton, és jó sok tortát megettünk.":)

Ui2.: Örültem volna, ha a kiadó nem viszi túlzásba az antikolt mályvaszínt a dizájnban, elég nyálasra sikeredett. Az eredeti kiadás színvilága sokkal kiegyensúlyozottabb.

Eredeti cím: Vanessa and Her Sister
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2015
Fordította: Getto Katalin
Ár: 3700 Ft

Fekete vér

"JANUÁR 11. HÉTFŐ
Felkelek és lezuhanyozok. Megmérem magam, felöltözök, és kimegyek a konyhába. Eszek egy almát és egy sovány joghurtot, és kabátba bújok. A homályban kisétálok a buszmegállóba, és a szőrkucsmásokkal együtt felszállok a sáros buszra. Leülök az ablakhoz, és még egyszer átolvasom az aznapra feladott tanulnivalót. Leszállok a buszról, és a barnaságon át elsétálok az iskoláig. Az osztályban az első sorban ülök, és figyelek. A menzán salátát eszek és vizet iszok. A teremben ülök és jegyzetelek. Jelentkezek és sportolok, énekelek, és felelek, ha kérdeznek. Hazabuszozok. Megmérem magam. Eszek egy almát, és megcsinálom a házit, háromszor elolvasok minden tanulnivalót. Aláhúzogatom és bemagolom őket. Kék füzetbe kiírom a nyelvekből feladott szavakat, és fél órán át ismételgetem őket. Kimegyek, és egy órát futok a feketeségben. Visszajövök, és csinálok ötven fekvőtámaszt, száz guggolást, kétszáz hasizmot, száz feneket, száz belső combot. Eszek egy almát meg egy sovány joghurtot, és megmérem magam. Elalszom."

Kira Poutanen: A csodálatos tenger

Régóta kíváncsi voltam erre a könyvre - emlékszem, amikor elindultam, hogy kikölcsönözzem a könyvtárból, a harmadik megállónál lerobbant a troli, és mérgemben hazasétáltam -, és patnek köszönhetően, aki az Egy nap a láthatatlan házbant is megismertette velem, elolvashattam Julia történetét.
Julia 15 éves kamaszlány, osztálya egyik legjobb tanulója, rendezett, viszonylag normális családi körülmények között él. A külső szemlélők számára sok esetben érthetetlen, hogy az ilyen lányok (vagy fiúk) miért lépnek az önpusztítás útjára. A "nem tudja, mit csináljon jó dolgában" attitűddel nem lehet elkönyvelni, ha valaki harminc kilóig éhezteti magát - vagy még tovább.
Kicsit közelebbről megvizsgálva már látjuk a repedéseket; Julia tankönyvbe illően halad a betegség útján, a kiváltó okokat is ismerjük - a túlzott iskolai nyomás, teljesítménykényszer, a kiegyensúlyozatlan családi viszonyok. Alig észrevehető, lényegtelennek tűnő dolgok kezdik zavarni a főszereplőt, a meg nem oldott szorgalmi matekfeladat - hála egy folyton siránkozó, mégis kiválóan teljesítő osztálytársnak -, egy barátnő fogyókúrája, az, hogy mindenki csodálja egy sovány lány kiálló bordáit a tesiöltözőben. Julia a mártásban úszó húsgombócot nézi, eszik egy kanállal, és érzi, hogy a zsír szétárad az ereidben. Undorítóan és nehéznek érzi magát.
Este elmegy futni. Mindenkinél erősebb és gyorsabb akar lenni, a hideg levegő csípi a bőrét.
Egy magazin alapján edzéstervet állít össze. 30 perc futás, 50 hasizom-és fenékgyakorlat.
Nem eszik cukorkát, csokit, kekszet.
Bűntudata lesz a nagyi fánkjától. Elmegy futni.
Csak salátát, almát eszik és csak vizet iszik.
Állva tanul, mert úgy több energiát éget el.
Nem tud aludni. Felkel hasizomgyakorlatokat csinálni.
Azt hazudja, fáj a gyomra. Az ételt a szemetesbe kaparja.
Már nem bír enni.
Aztán már nem is éhes.
A vére feketén zubog, lassan kiárad a szemén, az orrán, a száján keresztül és mindent elönt maga körül.

A naplót olvasva elég hihetetlennek tűnik, hogy senki nem veszi észre a környezetében, mi történik. Már találkoztam egy-két könyvben az asztalnál szalvétába göngyölt és később kidobott étellel, ezt a trükköt Julia is alkalmazza, és a családi vacsoránál senkinek nem tűnik fel. Nemhogy a családjának (az anya ráadásul pedagógus), de az iskolaorvosnak se, 30 kg körül járva pedig a pszichológus azt kérdezgeti, Julia mit szokott csinálni a barátaival. Nagyon sarkos az írónő ítélete, arra tippelek, hogy a saját dühe munkál benne, bár nem tudom, mennyire önéletrajzi ihletésű a regénye. Talán úgy érezte, senki nem veszi észre vagy törődik vele, és még kevésbé értik meg. A könyv felszínre rántott bennem egy rég elfeledett emléket, egy különösen megalázó tesiórát (ahol a barátnőm is kiröhögött), majd anya tombolását arról, hogy így is épp elég kövér vagyok, amikor kértem, hogy mentessen fel tesi alól. Úgy éreztem, egyedül vagyok a világon. Arctalan szorongásként az összes hasonló emlék felszakadt bennem, amikor a pasimnak először sikerült elrángatnia az edzőterembe és (részben emiatt) úgy bőgtem itthon, mint a záporeső.

A társadalomkritika is hangsúlyozottan jelen van a regényben. Julia, sok lányhoz hasonlóan, beveszi a női magazinok retusált hazugságait és a seggfej apja viselkedése is rátesz egy lapáttal arra, hogy Julia gyengének, kiszolgáltatottnak és idiótának lássa a nőket, akik a saját testük foglyai, ezért meg akar szabadulni a sajátjától. Erős és tökéletes akar lenni, akit nem bánthat senki."De én vékony leszek, szép és erős, tökéletes hóangyal, vízitündér, jéghercegnő, akit senki nem érinthet meg..." - az idézetről eszembe jutott a Jégviráglányok, ami a könyv testvérregénye is lehetne. Üvöltő ellenpéldaként szolgálnak a lány öccsei, akik egész nap a lakásban vagy a szabadban tombolnak, a köztes időben meg állandóan édességet zabálnak.

Nyomasztó, dühös érzelmeket kiváltó könyv A csodálatos tenger, igazából alig vártam, hogy vége legyen. Olyan érzés volt befejezni, mint lelökni a mellkasomról egy mázsás súlyt, mintha kicsit kitisztult volna az ég.

Eredeti cím: Ihana meri
Kiadó: Cerkabella
Kiadás éve: 2009
Fordította: Bába Laura
Ár: 1950 Ft

A ló különös esete a lakótelepi éjszakában

"Apa mindig olvas evés közben. Jegyzetel. Annyira érdeklik a találmányai.
- Ha! Még soha egy poharas tejfölt se lehetett belőle venni. Mit ér az olyan találmány? Inkább egyél végre, hogy elmosogathassak!
 Így a nagymama.
 - Egyszer beüt. Meglátja a mama!
 - Ha! Beugrik. Mi?! Mint majom a vízbe.
 És a nagymama rostokolt tovább.
 Apa gondolatai az imádott számainál jártak, tudatáig csak annyi ért el: ha a tányért odaadja, békén hagyják.
 Ma mákos tészta volt. Apa készségesen lekotorta a maradékot az abroszra.
 Nagymama dermedten állt, kezében az üres tányérral. Nézte apát, amint olvasás közben szelíden villázgatja a fehér abroszról a mákos csíkot. Mélyen eltűnődve indult mosogatni.
A szobánkba futottam, a fejemre borítottam a párnát, úgy röhögtem. Csak nem lehet soká, mert megfullad az ember.
Nagymama holnap biztosan nem sürgeti apát!
Sóskamártás lesz tükörtojással."

G. Szabó Judit: Megérjük a pénzünket!
Értékelés: 5* fürkésznünüke az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): mindenki


Ez az ütött-kopott könyv többszörösen is fontos nekem. Végigkísérte a gyerekkoromat, megtanított olvasni és a gépelésben is hű társam volt. Nem tudom, hogy jutott eszembe újra elővenni, sok éve nem vettem elő, de ilyen egy jó kabátkönyv, akkor kerül elő - félórás kerge kereséssel körítve, amikor is, Anikó szófordulatával érve, felforgattam az egész szamárfészket -, és megtette, amit kellett, kicsit eltutujgatta a felhorzsolt, sebes lelkemet.

Az 1980-as évek elején - egek, vannak olyanok, akiknek ez az időszak szinte már retro! - egy lakótelepen él a Kovács család. Tagjai az égimeszelő apuka, rövidlátó tanárnő édesanya, a harcias, pirospozsgás nagymama, és a fő attrakció, a három nővér: a tinédzserkedő Mari, a szöszke Éva, és Anikó, a család krónikása, dilihoppmesternője és titkos igazgatója. A napló eredetileg Marié, de a két másik lány, jó testvérekhez illően, felkutatja az ötletesen elrejtett diáriumot és addig üzengetnek benne nővérüknek, míg az duzzogva megunja. A kicsi Évánál is hamar erre a sorsra jut a napló, így köt ki Anikónál, aki anyja szerint nem fogja hamar abbahagyni, mert nem kötelező. :) Anikó szórakoztató stílusban számol be nevettető kalandjaikról, lett légyen az alaposan betintázott hőzöngők cukkolása a magasan lévő lakás biztonságából, uszodai pofozkodásokról, könyvvacsorázásokról, mosogatásról és persze az iskolai kalamajkákról.

Kiskoromban nagyon szerettem volna Kovácsék családjában élni, a vidám zsibongásban, ahol senki nincs soha egyedül és az emberek szeretik egymást.

"Mariéknál is lesz maszkabál! (...)
 Mari összefirkálta rúzzsal anyánk sárga pulóverét, hogy szívkirálynő legyen.
 - A kedvencem! - sápadt el anyánk.
 Utána úgy gondolta, hogy inkább rongybaba lesz. A fejrészhez felvágott egy harisnyát, és a fejére húzta. Olyan volt, mint egy falbontásos betörő a Kék Fényben, amikor mondják neki, hogy szebb a becsületes, de szerény élet.
 Aztán rokokó dáma akart lenni. Nagymama szerint ilyen vastag dereka nincs egy Madame Rekamiénak, csak egy krumpliszsáknak.
 Éva először hóember akart lenni. Levágta körbe apa régi kalapját, és lyukakat vágott a lepedőbe szemnek, szájnak, orrnak. Olyan lett, mint egy miniszellem!"

Nem emlékszem, hányszor olvastam el a könyvet, első nekifutáskor 7-8 éves lehettem és csak arra emlékeztem, mennyit vigyorogtam Anikó bolondozásain. A mostani olvasásnál néhány dolgot másképp láttam, mint katacita Adrian Mole esetében; változatlanul sokat röhögtem, meglehetősen törvénytelenül, továbbra is utálom a sznob, Rózsaszemétdombon kapirgáló Lili nénit (annyira szerettem volna én is kétszer hármas csomót kötni a függönybojtjaira), de pl. az apa viselkedését már kevésbé látom habókosnak, inkább gyermetegnek. Miért kell megsértődni, amiért Éva nem akar hegedülni vagy sakkozni? A nagymama piszkálódása tényleg idegesítő, szinte klasszikus probléma, ha több generáció él együtt, de az aligha következik be, hogy szép szóra a nagymama kevesebbet pöröl. Anikó jelleme is sokat árnyalódott, már nemcsak "Kovács Anikó, te miért vagy olyan hülye, amikor nem vagy hülye?", hanem végre láttam, hogy tényleg "érzékeny, zárkózott gyerek, csak bohóckodással leplezi." Ő maga is sokat változik a regény folyamán, és bármennyit bolondériázik, a korához képest nagyon felelősségteljes, nagyot nőtt a szememben.

A változások ellenére a nosztalgia hatása erős volt. Szerettem újra belépni az ütött-kopott ajtón (mert a lányok egyszerre szeretnek beesni rajta), hogy aztán ordítva elhasaljak a szertehagyott papucsokban, Éva hálálkodva leporol és leültet maga mellé a macskaasztalhoz, hogy együtt igyuk meg a tejszínhabos kakaót, titkon vihogjunk Marin, aki újabb réteg műszempillát próbál felapplikálni, utána pedig leüljünk Anikó mellé cirkuszbemutatót nézni a tévében. Szeretem ezt a könyvet.

Ui.: Ti mit csinálnátok, ha egy lovat találnátok a fürdőkádban?

Sorozat: Anikó 1. [Nem biztos, hogy elolvasom a folytatásokat, azok nem ilyen jók.]
Kiadó: Móra
Kiadás éve: 1981
Ár: pár száz forinttól

A férfikor nyarában

"Nagymamának kicsit köszvényes a válla, úgyhogy levette a ruháját, én meg Cortisont spréztem a fájó részre. Nagymama úgy néz ki a fűzőjében, mint egy fölszerszámozott ejtőernyős. Megkérdeztem, hogy veszi föl meg le. Azt felelte, az egész csak akaraterő kérdése. Van egy elmélete, miszerint Anglia azért veszítette el a tartását, mert a fűző kiment a divatból."

Sue Townsend: Adrian Mole újabb kínszenvedései
Értékelés: 3 paptarisznya az 5-ből
Kedvenc karakter: -


Az értékeléseket elnézve nagyon egyedül leszek a véleményemmel, de irtó dühös lettem a könyv olvasása közben. Az első rész humora még elegendő mértékben kendőzte el ezeket a dolgokat ahhoz, hogy ne rontson a könyv megítélésén [Leghülyébb Mondat Díja 2012, igazán köszönöm], de ez a rész már menthetetlen volt, vagy csak én nyúltam rosszkor hozzá, fene tudja.
A szülők forralták fel ennyire az agyvizemet, két ilyen életképtelen, felelőtlen csődtömegről ritkán lehet olvasni, azt is alig bírom elképzelni, hogy házasodhattak össze. És nem elég, hogy gyereket vállaltak, csináltak még egyet, sőt, apuka tovább ment! Ez a két szerencsétlenség még Adriannel se törődik - még hogy az anyja egész kedves tud lenni, amikor kettesben vannak -, nemhogy képes legyen arra, hogy plusz egy gyereket ellásson. Még a nagymamának is elmegy egy kicsit az esze, pedig az első részben ő volt az egyetlen normális felnőtt szereplő. Persze lehetne mondani, hogy egyrészt ne vegyem ilyen komolyan, ez egy tinédzser fiú naplója, simán lehetnek benne sarkítások, tudatosan az írónő részéről és félig-meddig tudattalanul a főhőse révén, de ilyen mértékű és ilyen gyakori nemtörődömség kiveri nálam a biztosítékot. Ráadásul a saját kudarcaikat a gyerekük iránti elvárásukkal hangsúlyoznák ellen, és persze eszméletlen mértékű hálát várnának el cserébe. Mondjuk, azt is lehetne mondani, hogy mi a fenét tudok én a gyereknevelésről...

Azt hiszem, ha nem is végleg, de egy jó időre szüneteltetem Adnan Mole gondolatainak olvasását.

Eredeti cím: The Growing Pains of Adrian Mole
Kiadó: Móra
Kiadás éve: 1987
Fordította: Békés Pál
Ár: pár száz forinttól elérhető

Hosszúhajú veszedelem

"Tegnap este meglazult a Hold, elkezdett csúszni, majd eltűnt a szemhatáron. (...) Hogyan tudhatnám meg, hogy most hol van? Akihez került, bizonyára óvakodni fog attól, hogy elárulja. Ezt egészen biztosan tudom, mert magam is azt tenném. Azt hiszem, általában elég becsületes vagyok, és az is világos előttem, hogy lényem legfőbb vonása a szép után való vágyakozás és rajongás - különösen, ha csillagokról van szó. Egy Holdat azért mégsem lehet rám bízni! (...) Hiába, a Holdat nagyon szeretem, olyan szép és romantikus. Öt-hat darab kellene belőle, akkor sohase mennék aludni."

Mark Twain: Ádám és Éva naplója
Értékelés: 4 földiepret evő tigris az 5-ből
Kedvenc karakter. Éva:D (és nemcsak azért, mert szereti az állatokat:)

Az úgy volt, hogy megint láma voltam és hányavetin egy szál könyvvel vonatoztam fel az Nagy Buda-Pestre, azt hittem, az Éneklő folyó lesz hétvégére meg a hazaútra, hát a nagy büdös fenét volt elég, tudhattam volna. Így (ismét) megdézsmáltam a kedves felettébb tetszetős és impozáns könyvtárállományát. Választásom erre a picike könyvecskére esett hamar kivégzendőt akartam, úgysem olvastam még a szerzőtől tisztességesen.

A történet váltakozva, napló formájában mutatja be az első emberpár, Ádám és Éva (első) gondolatait. Roppant szórakoztató irományok ezek, a vége pedig nagyon megható.:) Nem is tudom eldönteni, melyikük eszmefuttatásait szerettem jobban olvasni; Ádám lényegre törő, szikár mondatait, vagy Éva csapongó, mindenre kiterjedő csicsergését, istenem, annyira nő, hogy nem lehet nem mosolyogni rajta, ahogy mindent elnevez, és sziklaszilárdan hisz benne, hogy mindennek az a neve, amit ő ad. Ádám bezzeg mindegyre elkóricál, ahelyett, hogy kényelmesebbé tenné a szűkebb környezetét, mondjuk arrébb tologatna egy-egy hegyet vagy fellökne még egy Holdat az égre, a hosszúhajú kedvéért.
Jajistenem, imádnivaló lökött őseink egymáshoz való viszonyulása, hihetetlen, mennyire máshogy látják a dolgokat; Ádám szerint Éva állandóan fecseg, holott Éva úgy gondolja, ő csak tapintatos, mert a férfi nem elég értelmes és nem tudja normálisan kifejezni magát.:D "Közönséges az ízlése és cseppet sem szeretetreméltó." Bocsánat a kifejezésért, de egyszerűen behaltam ezen a mondaton.
A vicces stíluson kívül - nagyon meglepődtem, hogy még a Bűnbeesést is ebben a szellemben tolmácsolja, csak semmi világvége gyászhangulat, kérem - azt szerettem a legjobban a regénykében, hogy milyen ügyesen és... autentikusan ábrázolja a nemek közti különbségeket, mintha ez mindig így lett volna, és így is lesz, amíg el nem érünk a világ végének sarkába és még azon is túl, amolyan ironikus kikacsintásnak érzékeltem az író részéről.

Kivételesen nem azért írok ilyen röviden az adott könyvről, mert nincs kedvem, hanem mert ennyit elégnek érzek. Persze, lehetne hosszan ragozni és a többi, de számomra nem olyan olvasmányélményt nyújtott, amelyet oldalhosszat szeretek elemezgetni, hanem éppen csak megemlékezem róla, egy pöttynyit. Egy pöttynyit, hogy esetleg ti is kedvet kapjatok hozzá.

Ui.: a MEK-en el is tudjátok olvasni. Nem fog kifolyni a szemetek, papírformátumban nyolcvan oldal sincs.

Eredeti cím: The Diary of Adam and Eve
Kiadó: Officina Nova
Kiadás éve: 
Fordította: Thaly Tibor
Illusztrálta: Jean Effel
Ár: 150 Ft (eredetileg)

 

A vörös zoknis lázadó, kutyával és Bőrápolással

"Most már biztos, hogy intellektuel vagyok. Tegnap este láttam Malcolm Muggeridge-et a rétegműsorban, és majd minden szavát értettem. Minden stimmel: rossz otthoni körülmények, alultápláltság, meg a punkokat is utálom."

Sue Townsend: A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója

Értékelés: 4.8 autósztráda neuraszténia az 5-ből
Kedvenc karakter: a nagymama


Adrian Mole-t eddig nagy hiányosságomnak tekintettem, de hiába trónolt a kívánságlistámon, csak egy bizonyos szinten birizgálta érzékeimet. Viszont, amikor legutóbb a könyvtárban kavirnyáltam (copyright by Nokedli), hirtelen ötlettől vezérelve lekaptam a polcról, pont volt benn egy darab az első részből - irtó frusztráló, ha egy sorozatnak valaki elragadta a nekünk soron következő részét, nem igaz? -, és még aznap el is olvastam.
Baromi jólesett. Nagyon... megkönnyebbült érzés volt visszabújni egy elmúlt világba, amikor a legnagyobb probléma a csütörtöki matekdoga volt, hogy holnap lehet, hogy felelek töriből, és még tesi is lesz, blöe - magyarán visszavitt a saját iskolás éveimbe, bár nem az általános iskolába, hanem a gimibe, előbbiről (szerencsére) már csak halvány emlékeim vannak. Pedig nem volt ez olyan régen, és emlékszem, akkor nagyon melósnak éreztem a dolgomat. Leginkább az állandó tanulásra emlékszem, mert én ezt csináltam. Hogy mi hajtott előre, rejtély, de  (sajnos) ez érettségi után - vagy lehet, hogy közvetlenül előtte - kiveszett belőlem, de ezt más hajtós társaimnál is láttam, kifogyott belőlünk a benzin.
De térjünk vissza Adrian Mole-hoz, mert neki nem a töridolgozat a legnagyobb problémája, hanem Pandora, Élete Szerelme, intellektuel volta (elvégre Háború és békét olvas:), Barry Kent, az orv pattanások, és persze a radikális volta, azaz lázad minden és mindenki ellen, ááá:D Szétröhögtem magam ezeken az egyszerű stílusú, egyszerű témákról szóló naplóbejegyzéseken, de ennek ilyennek is kell lennie - ismét egy önpárhuzam következik: az én akkori naplóim se magasröptűbbek, sőt, attól tartok, a színvonal ma se sokkal jobb.
A legvinnyogósabb a londoni osztálykirándulás volt számomra, íme egy rövid részlet:

"REGGEL 7 Beszállás a buszba.
 7.05 Megesszük az előre csomagolt ebédet, megisszuk az üdítőt.
 7.10 A busz megáll, Barry Kentnek hányni kell.
 7.20. A busz megáll, Claire Nelsonnak vécére kell mennie.
 7.30. A busz elhagyja az iskola felhajtóját.
 7.35 A busz visszatér az iskolához Miss Fossington-Gore retiküljéért.
 7.40. Megfigyelők szerint a sofőr kezd különösen viselkedni."

És ez a gyönyörség megy négy oldalon keresztül, amikor a későbbi nap folyamán valamiről eszembe jutott egy-egy részlet, nagyon törvénytelenül kitört belőlem a röhögés.
Pedig ez a történet valamilyen szinten szomorú. Szomorú, mert Adrian tényleg nem ideális családi körülmények között él; az apját ma talán lúzernek mondanának, az anyja elképesztően önző (kedveli a saját gyerekét, úristen!), egyedül a nagymama törődik vele, és ez a hetvenhat éves öregasszony bárkit meghátrálásra késztet. Drága Adrian, amíg látod a nagymamát, addig ne félj. Persze a szülők viselkedése leképeződik a fiú magatartásán, azon, ahogy a szerencsétlen kutyával bánik, na, nem mintha apa meg anya több törődést mutatna a négylábú iránt. Furcsa volt ez a kettősség ebben a történetben, ennek ellenére teljesen életszerű - annak, aki azt az adott életet élni, teljesen normálisnak tűnik, míg kívülről borzadva szemlélik.
Baromi kíváncsi leszek, Adrian a továbbiakban is ilyen ügyefogyott lesz-e, mert ami tinédzserként még vicces, esetleg cuki, addig felnőttkorban határozottan gáz... na, majd meglátjuk, bár kérdés, hogy mikor folytatom, általában hosszas szünetet tartok a sorozatrészek között.

Ui.: ide felvésem magamnak, milyen sorrendben követik egymást a kötetek:
A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója
Adrian Mole újabb kínszenvedései
Adrian Mole és a kis kétéltűek [haláli ez a cím]
A 23 és 3/4 éves Adrian Mole küzdelmei
Adrian Mole és napi hat cappucino = Adrian Mole - Cappucino évek
Adrian Mole és a tömegpusztító fegyverek [nagyon remélem, hogy Adrian nem kerül ilyen fegyverek közelébe, mert akkor lőttek a világnak]
Adrian Mole elveszett naplói
Adrian Mole folyó ügyei

Ui2.: a naplóból azt is megtudhatjuk, hogy Szűz Mária egy kizsákmányolt agrárproletár:DD

Eredeti cím: The Secret Diary of Adrian Mole aged 13 3/4
Sorozat: Adrian Mole 1.
Kiadó: Móra Könyvkiadó [én ezt a példányt olvastam, de a borító olyan csúnya...]
Kiadás éve: 1986
Fordította: Békés Pál
Ár: kb. 500 Ft-tól, ha antik
Az írónő honlapja