A halhatatlan elmúlás csendessége

"Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy civilizált fajjá váltunk, és ájtatos borzadállyal emlegetjük azokat az időket, amikor a gabona istene emberi testet követelt obskúrus funkciója betöltéséért cserébe. De az az isten, akit annyi római szolgált nem is oly rég, sőt még a mostani időkben is, vajon nem éppoly sötét és félelmetes-e, mint az a régi? Még ha azért is, hogy elpusztítsam, a papja voltam. Még ha azért is, hogy meggyengítsem hatalmát, engedelmeskedtem a parancsának. Nyugtalanul alszik az emberi szívekben, várva, hogy felébredjen vagy felébresszék. A brutalitás között, amely egyetlen ártatlan életet áldoz fel egy névtelen félelemnek, és a felvilágosultság között, amely életek ezreit áldozza fel egy félelemnek, amit megneveztünk, nincs sok különbség."

John Williams: Augustus

Nagyon megörültem, amikor a fordító, Gy. Horváth László elárulta a Molyon, hogy a kiadó megrendelte tőle az Augustus fordítását - ez volt a 2016-os év egyik legjobban várt könyve nálam. Remélem, mind a Stonert, mind ezt imádják az olvasók. (Én megtettem mindent: négy embernek is az Augustust ajándékoztam karácsonyra, én pedig pattől kaptam meg. Ugráltam a széken örömömben, amikor megláttam, hogy valaki bejelölte ajándéknak.)

Ne várjatok tőlem mélyreható irodalmi elemzést, már sokan megtették előttem és közel egy hónapja olvastam a könyvet, szóval maradnak a nyers emlékek, benyomások, ahogy az már lenni szokott.
Nem hittem volna, hogy így lesz, de az Augustus jobban tetszett a Stonernél, a cica rúgja meg. Talán azért, mert sokakkal ellentétben szeretem az ókorban játszódó, ezzel foglalkozó könyveket - a középkorral viszont ki lehet kergetni a világból -, a császárkori Rómát pedig különösen.

Minden történetnek megvan a maga főgonosza. Ha Kleopátráról olvasunk, a szerzők hajlamosak Augustusra testálni ezt a szerepet - a feleségét, Liviát pedig egy méreggel és ármánnyal gyilkoló terminátornak ábrázolni -, ha Római Birodalomban barangolunk és legalább említés szintjén megjelenik, ő a császárkor arany bálványa és a birodalom védelmezője - de milyen ember volt, miktől félt, hogyan vitte keresztül az akaratát és vált igazi uralkodóvá?
Hogy milyen ember volt? Azt ezúttal se tudjuk meg. Az utolsó, harmadik könyvig maga Augustus - vagy ahogy itt emlegetik: Caesar Octavius* - meg se szólal, a körülötte lévő emberek fiktív leveleiből, naplórészleteiből rajzolódik ki az alakja. Homályos, derengő figura, aki Julius Caesar meggyilkolása után tudatosan magába zárkózott, megszűnt barát és ember lenni, mindent Róma érdekeinek rendelt alá. Persze, amit olvasunk, fikció, John Williams regénye - ahogy ő írja: "...ha akadnak igazságok ebben a műben, azok nem a történetírás, hanem a szépirodalom igazságai" -, de továbbra sem sikerült őt megkedvelnem. Nem tetszett, hogy bábuként kezeli a körülötte lévő embereket; a parancsszavára kifacsart házasságok születnek, boldog házaspárokat szakít el egymástól és lefekteti azoknak a patriarchális, képmutató erkölcsi szabályoknak az alapjait, amelyek mintha még ma is érvényben lennének, és amelyeknek semmi érdemi haszna nincs. Semmit nem tesz azért, hogy Liviát megfékezze, és, hogy csökkentse a feszültségeket, legalább egy minimálisan udvarias kapcsolatot kialakítson a felesége fiával, Tiberiusszal.
Az egész regény hangvétele szomorkás, tele az elmúlás fájdalmával, ugyanakkor nagyon méltóságteljes. Ez valamennyi megszólaló szereplőre jellemző (még a harsogó Antoniusra is), de engem egyáltalán nem zavart, mert a történet vitt magával. Olvasás közben próbáltam szem előtt tartani, hogy fikciót olvasok, de annyira színes-szagos, Róma-illatú volt az egész, hogy a fenét érdekelte a narráció monotonitása. Élvezettel elmerültem a könyvben, végigböngésztem Kleopátra ellátmányozási listáját, Augustus ígéretével ellentétben nem égeti el az Aeneis rábízott kéziratát, megjelenik Horatius, aztán a vége felé Ovidius, összeesküvéseket lepleznek le, olyan volt, mintha szélesvásznon művészfilmet nézni. Damascusi Nicolaus leveleit élveztem a legjobban, hosszan bele lehetett merülni a leírásaiba, amiben benne van a kisember hatalmasok iránti megilletődöttsége és a tudás iránti mélységes tisztelet. A másik kedvenc részem Augustus lánya, Julia naplója volt - romantikus történelmi regényírók egész életművüket tűzre vetnék azért, ami Williams könyvének csak egy része. A fiatal lány, akinek apára és nem császárra lett volna szüksége - vajon lehet normálisnak lenni a hatalom középpontjában? Julia soha nem egy gyerek, egy lány, egy nő volt, hanem a császár lánya, egy politikai elnevezés, amit tetszőlegesen ide-oda lehet pakolgatni.
A regényt Caesar Octavius Damascusi Nicolaushoz címzett hosszú levele koronázza meg. Habár a császárt gyenge szervezete miatt sokszor el akarták temetni élete során, csodával határos módon mindig felépült, most viszont, 76 évesen, tudja, hogy közeledik a vég, és egyfajta számvetést-visszaemlékezést ír egyetlen életben maradt barátjának. A keselyűk gyülekeznek, szárnyuk nyugtalanul verdes, de még van idő elmerengeni a múlton, a döntéseken, a hibákon, az áldozatokon, amíg a hajó célba ér.
A befejezés - a császár orvosa, Philippus levele Senecának - egyszerre ironikus és kicsit szíven szúró.

Bevallom, megkönnyebbültem, hogy nem okozott csalódást a könyv, és gátlástalanul rajonghatok érte. Az Augustus gyönyörű regény, minden szavát öröm volt ízlelgetni - hálás köszönet érte Gy. Horváth Lászlónak -, ha valamire lehet azt mondani, hogy szépirodalom, akkor ez az.

Eredeti cím: Augustus
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2016
Fordította: Gy. Horváth László
Ár: 3900 Ft





* Egyébként nem Octavianus a helyes forma? Az apját hívták Octaviusnak.
 Hát nem! Itt felvilágosított Madar Bogi, hogy az Octavius a császár születési neve volt, az örökbefogadása után lett volna Octavianus, de ezt a változatot ő maga sose használta.