Karácsonyi hülyeségek nálunk

Na, ki az a hülye, aki este kilenckor nekiáll fekete chai teát és kólát vedelni, hogy elmúljon a fejfájása? És ki az, aki nem bírja felemelni és elvinni a seggét az ágyig? Az is én vagyok, aki fél tizenegykor trollkodik a saját blogján, de ezek vicces dolgok voltak, szeretném őket megörökíteni.

A tavalyi karácsony finoman szólva nem volt a körünkben vidám ünnep, de a patchwork familyben azért történt pár megmosolyogtató eset.
Idén tavaly roppant divatos volt a grincsfa - egy szatyorban élek, ha PuPilla nem világosít fel, hülyén értem volna meg 2017-et -, de mi tovább mentünk, és bátran kijelenthetem, hogy jövőre idén faszba már mindenki minket fog utánozni; fürdőkádban wellnesszelő, organikus fánk a modern világ legújabb csodája. Igen, belefagyott a vödör vízbe, amibe apám élettársa előzékenyen beleállította, hogy friss maradjon. Apám roppant bánatos volt, hogy a jelenést megörökítettem, így le se lehet tagadni - hát, ha még tudná, hogy közzétettem az interneten...

Ajánlom mindenkinek a figyelmébe az ómódi csempéken ízlésesen elhelyezett Piroska és a farkas-matricákat. Nem, nem én voltam.

A második, kisebb szervezési malőrt okozó zizi apám szülinapi tortája körül volt, aki tudtán kívül folyamatosan keresztbe tett nekünk, háromszor variáltuk át, hogy ki és mikor hozza el a cukrászdából a gyilkos édességű, parfészerű csokitortát.
Utána elfelejtettük időben kivenni a hűtőből, és suttyomban beállítottam a szobámban lévő ipari radiátor elé. Az ebéd közepén én és M. unokája cseppet sem feltűnően bevonultunk különféle szurkáló eszközökkel (fogpiszkálókkal), hogy megállapítsuk az olvadás mértékét. Szerencsére a fűtés megtette a magáét.
Ezután következett a legnagyobb hülyeség; az össznépi zabálást követően mindenki lemázsálta magát két rossz mérlegen. Az egyik, a digitális a miénk, és minden megtörtént vele, amit egy mérleg korlátozott fantáziája képes elképzelni: ráömlött az aludttej, hatkilós dromedár macskák ugráltak rajta többek között, ijedtében másfél kilóval többet mutat. A M. mérlege a hagyományos, annak örömére, hogy kukoricát mázsáltak rajta, öt kilót ad a valós súlyhoz, hogy mindenki elemében érezze magát.
Habár tudtam, hogy csalnak, ijedtemben alig mertem enni, és karácsonykor vajas kenyeret és joghurtot vettem magamhoz. Utóbbival ironikusan sikerült súlyvesztést elérni, éljen a gyomorrontás.
A pesti, megbízható, hiper-szuper Vicomte-mérlegen - ami olyan okos, hogy ha kövérnek talál, kirajzol egy pocakos emberkét - megnyugodhattam, még fél kilót fogytam is a karácsony előtti súlyomhoz képest (köszi, áfonyás joghurt!). Győzedelmesen felhívtam apámat, aki nem volt rest gonoszkodni:
- És mi van, ha az is rosszul mér?

Bosszúból, amikor legközelebb otthon voltam, bezártam a pincébe.
Na, jó, ez nem igaz, véletlen volt. Nagy szerencséje, hogy szokás szerint megálltam udvarolni a macskáknak, mielőtt visszamenekültem volna a fűtött házba.

Ha már macskák.
Apám: Fene a kis ****-ját, tegnap rajta kaptam, hogy rágja a rózsát, nemrég voltunk orvosnál.
Én: Tomika, ne egyél rózsát.
Vicomte: Remélhetőleg megfogadja a tanácsot.:D

Ezeknél már csak az volt jobb, amikor apám szóviccet mesélt ("Aztán hazajövünk és fázni fogunk."), repedtfazék-hangján, szándékosan túlozva énekelte a Meeeeenybőőőől a zangyaaaalt és előadta, milyen fiatalságnövelő intézkedéseket vezetett be vendéglátó intézményében, ha belépsz, le kell venni a kapucnit, lábat kell törölni, hangosan köszönni, fülhallgatót kivenni. A kölykök már egymást tanítják, mielőtt belépnek: vedd le, P. bácsi nem szereti!
Szerintem ilyenkor kicsit visszasírják az iskolát.