"A teát az akkori rózsalugasban fogyasztották el. És miközben anya rózsaillat-felhőben porcelán csészéből kortyolgatott, arra gondolt: Igen. Szép lenne így élni. És tea után apám levitte őt a kunyhóhoz, hogy végignézzék, ahogy lemegy a nap. Apám tudta, mondta ő, hogy a naplemente érthetőbb lesz nála, ezért azt adta neki eljegyzési ajándékul. Június lévén enyhe, balzsamos, laza naplemente volt, nagyon jól ment anyám arcszínéhez.
Aztán anya rengeteget sírt, és a szemfestéke elmázolódott. A történetnek ez a része volt a kedvencünk: a zokogó anyánk. Bőséges könnyzápora számunkra, szabad szellemű gyerekek számára egzotikusnak tűnt. De aztán ez a sztori is kifulladt. Egy idő után már kínosan érintettek minket anyánk inkontinens könnyei. Apám pedig, miután a mélyükre ásott, rájött, hogy anyámat a rózsák indították meg, nem pedig a lemenő nap kérlelhetetlensége."
Julia Rochester: Ház a világ peremén
Az emlegetést és a csuklást megelőzendő, elmondom, hogy rajtam kívül igen kevesen szeretik ezt a könyvet - azt le mertem volna fogadni, hogy Nima is köztük lesz -, tehát óvatosan vessétek rá magatokat, amennyiben megbíztok a nyakatekert ízlésemben.
Régen olvastam ennyire furcsa könyvet. A tetszetős, jó-féle furcsát. A nem találom a helyem-hangulatában, a szereplők egymáshoz való elidegenedett, diszfunkcionális viszonyában, a hangulatban megnyilvánuló misztikumban - amikor nem lepődnél meg, ha valami mágikus dolog történne - leginkább A citromtorta különös szomorúságára emlékeztetett. Kérem, az ne pfújoljon, aki nem szereti azt a könyvet, nem zárja ki, hogy a Ház a világ peremén viszont tetszene, nem akarom megbélyegezni, hogy még kevesebb embert érdekeljen.
A történet nagyrészt a devoni vidéken, Thortonban játszódik, ahol mennybéli ítéletként tombolnak a viharok, a köd állandó jelenség, a házakat rózsák tartják össze, a neveket démonok őrzik, és a mindent uraló, vasszürke tenger áldozatokat követel. Itt áll a roskatag-régi, kísérteties Venton-ház, tele a család nemzedékeinek hátrahagyott, kallódó emlékeivel, több rétegben hámló tapétával és egy csicsás, állandó vitákat generáló kanapéval.
Látom, hogy néhány embernek szinte reszket a keze a rendelés vágyától. Olvassatok tovább.
Régen olvastam ennyire furcsa könyvet, és régen olvastam ennyire elbaszott családról. Önző, neurotikus, a végletekig intoleráns, egymást a csupasz idegekig romboló emberekről, akik addig maradnak együtt, amíg a másik el nem pusztul. A regény annyira tobzódik az ellenszenves karakterekben, hogy örömömben azt se tudtam, melyiket ostorozzam-utáljam a legjobban. Talán az apa, John viszi el a hangszórót - érdekes pszichológiai következtetéseket lehetne abból levonni, ki melyik szereplőt utálja a legjobban -, és Morwenna. Istenem, ezek a nevek, Corwin és Morwenna, a csicsás, urizáló w-vel! Boszinevek. Én se bírtam volna megállni, hogy ne csúfoljam Morwennát boszorkánynak, ha vásott angol iskoláslány vagyok. Az apa, az Arthur-lovagok kíméletlen állhatatosságával, a földgazdálkodási mániájával és végtelen prűd sznobériájával Jane-nek és Jamesnek nevezte volna el az ikreket, a saját felmenői után. Értitek, Jane és James. Ki a fene akarna Morwenna helyett Jane lenni? És az anya véleménye, az ő felmenői, te önző rohadék?
Morwenna egy világszám. A családtagjai szerint sznob és cinikus, szerintem gyerekesen rosszindulatú és undok. Nagyon-nagyon undok. Olyan, aki ragaszkodik a képzelt előítéleteihez. Az ikerbátyján, Corwinon kívül senkit nem szeret - de őt is csak azért, mert összenőtt a lelkük, és inkább egy egész két felét alkotják, mint két különálló egészet. Persze, ez nem zár ki bizonyos csörtéket, az elköszönés nélküli távozásokat, a hosszú, akár éves hallgatásokat is. Morwenna csak lóg a levegőben, és egy helyen nagyon jól érzi, hogy le kell szakadnia Corwinról, különben belehal. Elfunkcionál, fenntartja magát, de nincs kapcsolati hálója, szinte olyan, mint egy örökké váró menyasszony, akinek már megsárgult a fátyla. "Szeretlek - mondta Corwin. - Ennyi elég." Tényleg elég?
Nagyon kegyetlenek, engesztelhetetlenek egymással ezek az emberek, mintha kifejezetten élveznék a többiek lassú haldoklását. Nincs megbocsátás, csak kölcsönös, sokszorosított büntetés.
Van némi nyomozás is, ami nagyon érdekes, de nem krimis-izgalmas módon, hanem úgy, hogy tudod, amikor a rejtély végére érsz, semmi nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt, az életed végítéletét foglalja magába - egyszerre sürgeted és halogatod, hogy legyen már vége, ugyanakkor félsz megtudni az igazságot. És az igazság általában kényelmetlen.
Nagyon megragadott a költőiség és az emberi rútság kontrasztja (meg a rengeteg tea). A zordan gyönyörű táj, a hosszú emlékezettel bíró és annak súlyát nyögő család - imádom, amikor a családok klánba tömörülnek és a vezetéknéven emlegetik őket, mint itt a Ventonokat, és amikor némely családtag külön jelzőt-szimbólumot kap -, a szép nyelvezet, a levendulakék borítóba kötött könyvek, Morwenna könyvkötői munkája, az égőszerelem nevű növény. Annak ellenére, hogy nem egy pozitív végkicsengésű könyv, imádtam elveszni benne, dupla ekkora adagban is szívesen olvastam volna.
Nagyon kíváncsi leszek, hogy azok, akik elolvassák, milyen véleménnyel lesznek róla.
Eredeti cím: The House at the Edge of the World
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2016
Fordította: Komló Zoltán
Ár: 2990 Ft
tényleg én is imádtam. (hamarosan posztom is lesz.)
VálaszTörlésnekem még a Bellefleur-ház is sokszor eszembe jutott.
nem tudom, hogy C és M meglettek volna-e egymás nélkül. nekem az volt az érzésem, hogy ők tényleg így voltak egy egész, egymás nélkül csonkák lettek volna.
nem kedveltem John (nem igaz, egy pontig nagyon is, utána viszont utáltam), de én az anyával se tudtam mit kezdeni.
de lehet,hogy Matthew a hibás mindenért.:D tuti, hogy mivel ő nem tudott kilépni a saját álomvilágából, amiatt lett John is olyan, amilyen.
:))
TörlésDe Morwennának senkije nem volt rajta kívül, ill. nem engedte közel magához - ha neki jó lenne így, nem fogalmazódott volna meg benne a gondolat, hogy el kell szakadnia Corwintól.
John és Valerie felelőtlenül kötöttek házasságot, előbb együtt kellett volna élni, vagy megismerni egymást, hogy tudnak-e együttműködni. Gondolj bele, házasságban élsz egy pasival, aki megvet téged, le se szar, két gyerekkel, akik csak egymást érdeklik és nem szeretnek téged, az apósoddal, aki totál bogaras, egy olyan házban és vidéken, amit utálsz. Nem lépett le, valószínűleg a gyerekei miatt. Így élni 18-20 évig borzasztó.
Matthew se normális, ha úgy tetszik, ő indította el az eseményeket a föld eladásával. Most komolyan, ha lenne egy gyereked, akinek az a kis darab föld az álma, nem adnád oda neki?
sztem John nem vetette meg alapból a feleségét. kár, hogy M nem olvasta el a leveleket, mert abból a félből, amibe belenézett, az derült ki, hogy John nagyon is szerette Valerie-t. valszeg a csaj későn jött rá, hogy neki kevés a pasi.
Törlésmondjuk az érdekes kérdés, hogy ha a nő lelép, kinek hiányzott volna, de érzésem szerint jobb akkor se lett volna a kapcsolata a gyerekeivel.
és ja, oda kellett volna adni a földet (csak abból nem lett volna regény.:D)
Vagy a kapcsolatuk elején még nem. 18 év bőven elég az elmérgesedésre, vagy arra, hogy a kezdetben tolerálható hülyeségek az agyadra menjenek.
TörlésNem kevés, hanem más. Ahogy te se lennél boldog egyegyegy mittomén, egy focirajongóval, akit más se érdekel, és a nyaralását is úgy szervezi, hogy ne maradjon le valami híres meccsről.:)) Még ha tetszik is, mert akkora vonzereje van.
Azért valakinek fel kellett őket nevelni.:) Nem hiszem, hogy erre Matthew vagy John képes lett volna.
ja, Johnnak elég sok tolerálandó tulajdonsága volt, ezt a csendességet nem lehet egyszerű kezelni. találd ki, mi baja, mit szeretne, mire gondol, stb. valszeg nem erre számított V először, de akkoriban szerintem nem volt divat összeköltözni házasság előtt, hogy az ember kipróbálja a másikat, nem?
Törléshát, nem is tudom... ők nyilván nem tudták volna felnevelni a kicsiket, de egy bizonyos kor után már simán leléphetett volna a csaj is, nem kellett volna messzire mennie, milyen jól megvolt már később is.:)
Meg a szeszélyeit kielégíteni. Ha valaki nem akar farmerfeleség lenni, hát nem, emiatt nem kell lenézni.
TörlésValószínűleg nem, és talán a hosszú együttjárás, meg a hosszú jegyesség se. Képzeld el, táncolsz egy keringőt egy csávóval a bálban, rejtelmesen összenéztek, és uccu a pap elé. Lehet, hogy ők ilyesmit csináltak, bál nélkül. Éljen a modern kor.:)
Valerie biztos jól meglett volna, de a gyerekeknek azért kell anya, bármennyire csak egymás társaságát igényelték. Morwenna kérte (ő! Amint kér!) az anyját, hogy ne menjen el, miután az apjuk meghalt. Ekkor ugye már 18 évesek, mennek egyetemre / nagyvilágba, de még így is szarul eshetett nekik, hogy az anyjuk elköltözött. Én is mentem volna a helyében.:)
de ha belegondolsz, ez nettó önzőség M részéről. eleve nem érdekelte senki más C-n kívül, hogy az anyja ott legyen, az is csak a kényelem miatt volt fontos. hogy ne változzon semmi, legyen egy biztos pont, még ha szarik is rá.
Törlésdehát ettől olyan emberi ez az egész könyv. csupa szeretnivaló gyarlóság. :))
A megjelenésekor engem is érdekelt ez a könyv, de a molyos értékelések eltántorítottak - viszont most olyan szépen írtál róla, hogy ha szembejön a könyvtárban akkor elhozom magammal :D
VálaszTörlésEngem is elbizonytalanítottak, de nagyon örülök, hogy karácsonyra ezt kaptam Nitától, sokat vesztettem volna.:)
TörlésÚgy semmi károd nem származik belőle, max. másnap már viszed vissza.
én ugyan molyos értékeléseket nem olvasok, nem érdekelnek, engem egy kicsit a borító tartott vissza.
Törlésígy utólag persze van értelme mindennek, még a színeknek is, csak hát már olvasás előtt is meggyőzőnek kellene lennie.
Van, amikor a többséget erősítem, van, amikor nem. Ez az utóbbi eset.:)
TörlésElég csajos lett ezzel a sok lilával (a levendulaKÉKet kevésbé lilásnak képzelem el).
igen, én is csajos regényre tippeltem az elején. mint mondjuk a csirketánc (emlékszel rá?:D).
TörlésAha.:))
Törlés