Reped a cukormáz

"Egyfolytában a házon járt az esze, azon, hogy kívülről mennyire hasonlít a telep többi házára. Behunyt szemmel is eltalált volna az alagsori olajkályhához. Eltűnődött, vajon az elmúlt hat évben nyitva volt-e a szeme, amikor ezeket a házakat nézte. Émelygett. Akárha ő bántalmazta volna azt a nőt, hiszen tudomása van róla, hogy bántalmazták, s ő feljelentés híján dolgavégezetlenül távozott. A legrosszabb mégis az volt, hogy meg is könnyebbült, és ezért ácsorgott  egy hét múltán a kocsifelhajtón hajnalban, és nézte a tejeskocsit."

Alice Hoffman: Hetedik mennyország

Kilenc éve olvastam ezt a könyvet, ennyi ideje is írtam róla, még a Freeblogon [tehát a blogom tényleg van 10-11 éves - Nimához hasonlóan én se vagyok biztos benne, mikor kezdtem el]. A post címe ugyanaz (mondtam már, hogy a kvázi lényegtelen dolgok mennyire megragadnak bennem?), mert még mindig találónak érzem.

Gyakran elhangzik, hogy az ilyen régi kedvenceket kockázatos újraolvasni, de tudtam, hogy a Hetedik mennyország nem kerül át a "maradjon meg szép emléknek"-pikszisbe. Meglepően sok mindenre emlékeztem belőle - a színekre, egy kibontott vörös hajkoronára, egy kölcsönadott fűrészre, a semmibe elsétáló cipőkre, az akkor érzéseimre -, ezekre hagyatkozva mertem levenni a polcról.

Nyilván nem tetszett annyira, mint régen, pontosabban nem varázsolt el a bokámig; akkoriban még nem olvastam a társadalmi problémákat boncolgató regényeket [de, ahogy nézem, sok fontos könyvvel ismerkedtem meg akkoriban - ott van A szél árnyéka, A tizenharmadik történet, A szolgálólány meséje, az első Ulickaja és Joanne Harris - hú, írni kellene ezekről is egy bejegyzést!], talán ez volt az első, ezzel kapcsolatos olvasmányom.

Nem tetszett annyira - de azért eléggé. Még mindig nagyon szeretem. (A korai jó élmények jobban bevésődnek?) Ismerősen melengető érzés volt visszatérni a történet szereplőihez, és, dacára az eltelt időnek, nem látom máshogy az egészet, mint mondjuk A szél árnyéka esetében, csak, ahogy fentebb említettem.

Mielőtt folytatnám az áradozást, muszáj tennem egy önvédelmi záradékot: ha valaki nagyon fellelkesülne a véleményemtől és rohanna megszerezni a könyvet, ne várja el, hogy átéli azt az olvasói kataklizmát, amitől egy ínyenc olvasó eldobja az agyát, mert könnyen csalódás lehet a vége. Én szeretem Alice Hoffmant, kompatibilis vagyok a regényeiben megmutatkozó életszemléletével, és szeretem őket annyira, hogy ne zavarjanak a hibáik (amiket általában nem is látok, és nem is akarok látni), de talán 2-3 embert tudnék magamon kívül felsorolni, aki hasonlóan viszonyul hozzá. Szóval csak óvatosan.

Hoffman a társadalmat nagyon finoman, a felszínen mozogva boncolgatja, vagyis inkább a rá jellemző finomsággal nézegeti és mikroszinten felhívja a figyelmünket pár apróságra; egy fiatal (hat éves) amerikai lakóközösségről veszünk látleletet az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején. A könyvben lakótelepként emlegetik a Bürök utcát, de ez nem 4-8 emeletes panelházakat, hanem síkegyforma (ebben legalább egyeznek) kertes házakat jelent, ahol a beköltözők hasonló társadalmi státuszban és anyagi körülmények élnek-mozognak - és az emberek elvárják egymástól, hogy ennek megfelelően viselkedjenek, azaz: ne üssék avatkozzanak bele a más dolgába és gondozd a pázsitot. Ha ragyognak az ablakaid és a szabványos kettő darab gyereked tiszta ruhában van, rendes ember vagy.

De tudjuk, hogy senki nem tökéletes a tökéletesen egyforma ajtók mögött.

A visszafojtott feszültség, a látszat fenntartására törekvő igyekezet úgy üli meg az emberek életét, mint a vihar előtti fülledtség a levegőt, és a Bürök utcaiak soha nem jutnak friss lélegzethez. Ugyanúgy hat a szülők hagyománytisztelő generációjára, mint a kisebb-nagyobb kihágásokat végző tizenévesekre. Igazából az előbbiekre veszélyesebben hat a légkör; az utolsó pillanatig előírásosan viselkednek, de, amikor betelik a pohár, minden figyelmeztetés nélkül szétrobbannak - például egy családanya elmegy sétálni és többé nem tér vissza. Örökké tartónak hitt dolgok semmisülnek meg, a fiatalok nem a gimis szerelmüket veszik el és nem a családi vállalkozásba állnak be dolgozni, hanem beülnek a kocsiba és maguk mögött hagyják mindazt, amit ismertek, hogy örökre megszabaduljanak tőle.

Van ennek a viselkedési normának ellenpontja is, a nagyjából elátkozott-szinten számon tartott Olivera-ház új lakója, Nora Silk és két fia. A nő már első ránézésre is egy métely, akinek elsődleges célja a tisztes amerikai állampolgárok megrontása:

- Sminkeli magát, magas sarkú cipőt, testhez álló ruhát hord és lakkozza a körmét;

- Magyarán nem úgy néz ki, mint a normális anyák;

- De még csak nem is háztartásbeli;

- A kisebbik fiát egyszer lyukas dzsekiben látták;

- Egyáltalán nincs tisztában azzal, miről lehet beszélni (a vacsoráról és az időjárásról) és miről nem (a fáradtságról, a kurvára-elegem-van-mindenből - érzésről, meg úgy általában semmiről);

- Nincs férje (és nem özvegy!) - talán mind közül ez a legnagyobb bűne.

Nagyon sokáig lehetne taglalni a felmerülő témákat; a generációs problémákat, a generációk és az emberek közötti meg nem értettséget, hogy mit értünk barátságon, miért önti el a pánik a tulajdon gyerekünket a mi életünktől és miért művel esztelen dolgokat, miért a látszatnak hiszünk és kapaszkodunk bele görcsösen, miért félünk az élettől, miért viselkednek úgy az emberek, mint a sánta társukat halálra csipkedő csirkék és a többi. Talán az a legjobb ebben a kis regényben, hogy okosan mutatja meg ezeket - élesen, tisztán, de nem fájón. Nem akarsz tőle zokogva bebújni az ágy alá azzal az érzéssel, hogy az emberiség milyen borzalmas és fikusz akarsz lenni.

Jaj, a mágia, majdnem kihagytam. Nagyon kevés, leheletnyi van benne jelen, inkább csak a regény hangulatán érződik a mágikusság, mintha a levegőben úszna. Várod, hogy történjen valami, de általában nincs ott semmi, csak ritkán és az erre érzékenyek előtt csillan meg valami, a többieknek a sejtelem marad. (Magyarán a realista olvasóknak nem áll tőle égnek a haja.)

Nyüm-nyüm, szeretem, na.

Ui.: A magyar borító senkit ne tántorítson el (csak egy egészséges elborzadást engedélyezzen nekik a jó ízlésük), mert semmi, de tényleg semmi köze a filmhez.

Eredeti cím: Seventh Heaven

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 1998

Fordította: Nagy Nóra

Ár: Azt se tudom, lehet-e még kapni

A bolygó zsidó és a hableány

"Minden eleven csoda közül a farkasemberre voltam a leginkább kíváncsi... neve Raymond Morris volt; jó családból származott, a virginiai Richmondból. Ez a jó család a padláson tartotta, hogy megvédelmezze, és egyben gondoskodjon arról, hogy hogy nem okoz kárt a család hírnevének.... Mr. Morris egyszer bizalmasan elmondta nekem, hogy élete nagy részében őszintén hitte, megvan mindene, annak ellenére, hogy a négy fal közé volt zárva... Bár sohasem érezte bőrén az esőt, olvasmányaiból tudta, hogy milyen; ugyanígy volt ismerete a végtelen tengerről, az aranyló prériről, a szerelem gyönyöreiről. Azt mondta, egészen addig hitte azt, hogy ez a világ tökéletesen elég neki, míg el nem olvasta a Jane Eyre-t. Akkor megváltozott a véleménye. Ahogy mohón olvasta a regényt, érezte, hogy világa kizökken helyéből. Hirtelen rájött, hogy az ember megbolondulhat, ha el van zárva a többi embertől, és azon kapta magát, hogy beleszeretett Mrs. Rochesterbe, abba a karakterbe, akit mindenki a könyv gonosztevőjének tekintett. Azon az éjszakán, amikor kiolvasta a könyvet, kimászott az ablakon. Életében először érezte, ahogy az eső a bőrére hull."

Alice Hoffman: Gyönyörű titkok múzeuma

Amikor felfedeztem, hogy a Maxim kiadó Könyvfesztiválra (ill. Könyvhétre, mert elcsúszott a megjelenés) megjelenteti egy újabb Hoffman-regényt, magával ragadott az extázis. Minden könyvét imádtam, a hibáikkal együtt, azon kevés írók egyike, akiknél azt érzem, mintha direkt nekem írnának.

Sokáig halogattam a Gyönyörű titkok múzeumáról szóló postot, mert nem tudtam eldönteni, mit kezdjek vele. Egyértelmű, hogy valami hiányzott, az, ami belőlem rajongást vált ki. Mintha Alice Hoffman nehéz időszakon ment volna keresztül és a fájdalmát a könyvébe foglalta volna. Ez az írónő legkevésbé nőies könyvet, sőt, egyáltalán nem az. Hiányzik belőle a háztáji mágia, a finoman nőies, vagy éppen asszonyian bölcs rafináltság, boszorkányság. Szomorúság, magány, fájdalom, düh, elvágyódás, tehetetlenség - csupa negatív érzelem uralja a történetet. A két főszereplőben, Eddie-ben és Coralie-ban - miközben az életük homlokegyenest különbözőnek látszik - rengeteg közös vonás van. Mindketten számkivetettek, az életük céltalanul csordogál, olyanok, mint két partra vetett hal. De egy tragédia és egy eltűnés miatt találkoznak, és a két hal eszeveszettül elkezd csapkodni, mert rájönnek, hogy az élet talán még tartogat nekik valamit, amiért érdemes küzdeni.

"Nem tettem le a magammal cipelt gyűlöletet."

Nem, ez nem egy romantikus regény; habár Hoffman korábbi műveiben a szerelem központi téma volt, itt háttérbe szorul a szerelmi szál. Úgy látom, hogy a két legutóbbi könyvénél - sőt, ahogy elnézem, a legújabbnál, a The Marriage of Opposite-nál is* - az írónő figyelme nemcsak a szereplők konfliktusaira és kapcsolatrendszerére fókuszál, hanem az adott korra, környezetre is kiterjed - már csak azért is, mert mindkettő a múltban játszódik; a Galambok őrizői az ókori Maszada ostroma idején, a Gyönyörű titkok a huszadik század elején, New York ébredésekor, amikor a Városnak még van élővilága, mocsarai, pisztrángok buliznak a folyóban, de az urbanizáció már kezdi kiszorítani a természetet. Emiatt is belengi a történetet az elmúlás, a fájó nosztalgia hangulata - én is vágyakozni kezdtem valami után, amit nem ismerhettem.
Az emberi gyűlölet, az emberben lakó állat is hangsúlyosabb - a legjobb példa erre Coralie apja, Sardie professzor, aki hamarabb lenne képes gyengéd lenni egy torz ebihalhoz, mint egy érző lényhez, főleg a saját lányához. Gyomorforgató, ahogy vele bánik, hiába tesz meg Coralie mindent a kedvéért, egy csepp szeretetet nem mutat iránta, és valószínűleg nem is érez ilyesmit. Coralie a belső vívódása során felnő - látja, érzi, hogy az apja gondolkodásmódja, tettei nem helyesek, de gyermeki énje, amelyet a professzor formált, tiltakozik a lázadás ellen.

A Gyönyörű titkok múzeuma tulajdonképpen szép regény. Elképesztő a bevándorlók és a gyárakban robotolók között uralkodó szegénység, a nyomor, az ezzel kéz a kézben járó kapzsiság, az egyszerre épülő és pusztuló város, a főszereplők drámája, de Hoffman olyan szépen ír (és ezt Bozai Ágota olyan szépen adja vissza), hogy mindezek ellenére nem lehet nem gyönyörködni az alkonyi tájban vagy Eddie fényképeiben. Hálistennek az írónő nem vesztette el az itt főleg tájleírásban megmutatkozó képességét, csak kevésbé dominánsan mutatkozik meg. Valószínűleg ez volt az, ami hiányzott, ez hajtott afelé, hogy újraolvassam az Átkozott boszorkákat - nekem volt egy űr a Gyönyörű titkokban, amit ki kellett töltenem. Miután végére értem az újraolvasásnak, helyreállt az egyensúly. Nem bánom, hogy Alice Hoffman ezúttal másféle regényt írt, sőt, örülök, hogy képes megújulni, változni, de nekem a kisvárosi elégia marad a szívem csücske.

Eredeti cím: The Museum of Extraordinary Things
Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2015
Fordította: Bozai Ágota
Ár: 2990 Ft

Praktikus mágia

"Soha ne nézz vissza, figyelmeztette magát. Ne gondolj a hattyúkra vagy arra, hogy egyedül vagy a sötétben. Ne gondolj viharra, villámra vagy mennydörgésre, se az igaz szerelemre, amelyben úgysem lesz részed többé. Az élet nem több, mint fogmosás és reggelikészítés, és a dolgokon való nem gondolkozás, és mint kiderült, Sally remekel mindebben. Időre végez a feladataival. Álmában azonban gyakran kísérti a nénik kertje. A legtávolabbi sarok citromos verbénája, citromfüve, citromalmája. Volt, hogy elbódult az átható citrusillattól, ha törökülésben elüldögélt ebben a sarokban. Abban a kertben mindennek célja volt, még a buja bazsarózsának is, mely megvéd a rossz időjárástól és a mozgásszervi betegségektől, sőt állítólag a gonoszt is elűzi. Sally már nem biztos benne, hogy a kert összes gyógyfüvét fel tudná sorolni, de úgy gondolja, most is meg tudja különböztetni a martilaput és a nadálytövet, a levendulát meg a rozmaringot pedig az illatáról is felismerné."

Alice Hoffman: Átkozott boszorkák

Az emberiség emlékezetében és eszköztárában léteznek kifejezetten hasznos varázspraktikák vészhelyzet esetére - mint amilyen az unalmas kertvárosi apácaéletet élő Sally Owensnél áll elő, amikor zabolátlan, a kicsapongástól kissé kiégett húga beállított hozzá egy halott férfival, aki holtában sem szűnik meg bajkeverő lenni.

Ha az ember úgy érzi, hogy a körülötte (vagy inkább kifejezetten őt megcélzó) faszságok hülyeségek kezdik nagyon, de nagyon kifárasztani és lazuritkővel kirakott úton közeleg a teljes összeomlás felé, akkor az egyik legolcsóbb - és könyvmolyok esetén talán hatékony - megoldás, ha előbányássza egy régi, a komfortzóna közepén trónoló kabátkönyvét, beleburkolózik, és szarik a világra, a várólistára, a világgazdaságra, és legfőképpen az emberiségre és a saját nyavalyáira.
Hosszú évekkel ezelőtt éltem meg a nagy Hoffman-rajongó korszakom, amikor egymás után vadásztam le az írónő magyarul elérhető regényeit, mert valósággal szomjaztam erre a harmonikus, gyengéd, de konfliktusokat bőven felvonultató világra, amit teljesen átitat a csak pókhálófinoman látható mágia. Gyönyörűen ír ez a nő, még a fordításon keresztül is sugárzik a regényeiből, mennyire szeret írni.
(Továbbá, nagy csalódást okozna, ha egy jellegtelen tömbházban lakna egy város közepén, nem pedig egy elvadult kerttel bíró, kissé omladozó régi házban, de ez már a privát hülyeségem.)
Olvasás tekintetében hat év hosszú idő, ami alatt sokat változott az én ízlésem is. Már ugyan látom a regény hibáit - a tizenötféle fafajtát magába foglaló intarzia miatt erősen rángatózott a szemöldököm és a szerelmi szálak is kissé erőltetettek -, de Hoffman még mindig képes elbűvölni a szép szavaival és a háztáji mágiával. Bűnös módon elhúztam a befejezését, mert rám férne még vagy két heti Hoffman-kúra, de miután itt-ott belelapoztam, áttértem a VII. Olivérre. Hoffman a tartalék arzenál, nem lehet csak úgy pazarolni. Nekem ő az abszolút guilty pleasure-szerzőm, ill. az övéhez hasonló hangulatú regények, mint például Az almamag íze; semmi különleges nincs bennük, ami egy tapasztalt ínyencet hanyatt vágna, és aligha válnak a világirodalom maradandó alkotásaivá, de nekem gyógyírt jelentenek búskomorságra.

Eredeti cím: Practical Magic
Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2007
Fordította: Nagy Nóra
Ár:

A kezdet és a vég, a szajha és a szent*

"Aznap éjjel a megölt rómaiak vére a felhőkbe párállott és esőként hullt alá. A véreső követte harcosainkat sátraikba, patakokban zúdult alá. Embereinek megrettentek és el akartak futni, de Ben Ya'ir parancsban tiltotta meg a menekülést. Képes volt uralkodni harcosain; a rabszolga a saját szemével látta, ahogy Ben Ya'ir a tekintetével uralkodott. Bátran kijelentette, hogy a véreső nem átok, hanem ígéret. Ezzel a jövővel kell szembenéznünk, ahogy végül minden embernek szembe kell néznie a halállal. Tehetik ezt gyáván és Isten híveként is. Övék a választás.
(...)
Reggel, amikor eloszlott a sötétség, az égből hullott vér tűzvirágfákká változott."

Alice Hoffman: Galambok őrizői
Értékelés: 5* tűzvirágfa az 5-ből
Kedvenc karakter: Shirah

Bármilyen hihetetlenül hangzik, csak második nekifutásra sikerült elolvasnom ezt a könyvet. Tudtam, hogy ez a regény más, mint az eddig általam olvasott Hoffman-művek, de vágytam arra a leheletfinom mágikus realizmusra, ami inkább már konyhakerti boszorkányság vagy háztáji mágia.
Nos, a Galambok őrizői nagyon, nagyon nem ilyen. Egyszerre simogat és vért fakaszt, örömet és fájdalmat okoz, harmóniát és zaklatottságot. Olyan ősien női regény, benne van a nők ezer arca, mindazon miriád érzelem és indulat, amely őket vezérli, a bimbózó szépség nyughatatlansága, a bölcs asszonyi belenyugvás, a szerelmes tombolása, az anya szívfájdalma. Fájdalmasan gyönyörű történet. Nem hittem volna, hogy Alice Hoffman képes fájdalmat okozni nekem, de ezzel a könyvével számosszor megtette. És nagyon remélem, hogy még sokszor megsebez.

Miután jól előttem a muníciómat, megpróbálom elmondani, mi is ez a borzalmas szépség.
Az írónő jócskán kilépett a komfortzónájából [hangsúlyozom, hogy csak a négy, magyarul megjelent regényt olvastam ezen kívül, amikor összegzősdit játszom, csak ezekről a könyvekről beszélek], az eddigi megszokott környezetből, az amerikai kisvárosból áthelyezte a történetet az ókori Izraelbe. Négy nő életét ismerjük meg négy éven keresztül, váltott nézőpontok szerint. Valamennyien a társadalom peremén egyensúlyoznak, akiket egy hajszál választ el a kitaszítástól (vagy éppen a halálra kövezéstől, máglyán elégetéstől). Mind olyanok, mint a megperzselt fa, úgy ég a lelkük, akár a tűz, és nem tudni, nem emészti-e el őket végleg. Fájdalmukat csont és vér táplálja, a saját testük táplálja a félelmet, a haragot, a fájdalmat, a bosszúvágyat.

"Ahogy növekedtem, nagyon sűrűn eszembe jutott, milyen lenne az életem, ha olyan apám lenne, aki nem fordul el láttomra, aki azt mondja, hogy szép vagyok, bár hajam színe a lángvörös furcsa árnyalata, és bőrömön földszínű szeplők vannak, mintha sáros lennék. Egyszer hallottam, ahogy apám egy másik férfinak azt mondja, ezek a foltok anyám véréből maradtak. Próbáltam kikaparni őket, körömmel vájtam bőrömbe, vér serkedt saját húsomból, de bátyám meglátta a vörös szegélyű szeplőket karomon, lábamon, és megtiltotta, hogy ezt tegyem. Azt mondta, egészen biztos, hogy a szeplők az égből hullott csillagport nyomai."
Yaelt látjuk először, ahogy a bátyja hívja, Yayát, az orgyilkos vérben született lányát. Édesanyja belehal a szülésbe, apja pedig képtelen elviselni a látványát, úgy bánik vele, mint egy megtűrt kutyával. Amíg az ő gondolatait olvastam, azt hittem, szétfeszít az a kín, ami ezt a láncra vert oroszlánt pusztítja. Valamennyi főszereplővel kegyetlen kézzel bánik az élet, de úgy éreztem, Yael az, aki a legjobban szenved. Nagyon szűk helyet szabtak ki neki és nem kevés lelkierő kell ahhoz, hogy szétverje a köré épített falakat.

Maszada erődje. Forrás: mult-kor.hu

"A férjem mindhárom fajta pék volt egyben; jámbor és sokat imádkozó, de nagyon érdekelte a tészta kelésének misztériuma, a csoda, ahogy a víz és búza keveréke életre kel a kezében. Olyan finom kenyereket sütött, hogy a vándorok gyakran a kovászos illat nyomán találtak rá pékségünkre a faluban; a dús illatot követték, ami az éheseket vezette. Férjem minden reggel meghagyott egy adag tésztát; azt mondta, Adonai tiszteletére. Cserébe áldásai elértek Istenhez, és megadatott nekünk minden, amit ezen a világon akarunk."
Revka más. Ismeri az árnyékokat, beszéli a csend nyelvét, érzékenységét szúrós zsémbesség alá rejti. A bűne elemészti őt, ha nem kap feloldozást - és ezt egyedül önmagától kaphatja meg. Róla sokkal könnyebb volt olvasnom, mert a külvilág előtt páncélt visel és még az olvasók előtt is ritkán ereszti szabadjára azt, ami benne munkálkodik.


"Irigyek voltak, mert akárhová ment Aziza, a férfiak mindig megfordultak utána, mert a haja éjszínű volt, mosolya bájos, bár ő nem beszélt volna róluk olyan gyűlölettel, ahogy ők beszéltek róla. (...)
- Vigyázz a boszorkány lányával - figyelmeztetett Naomi. Nyilvánvalóan azt hitte, hogy barátnőre vágyom. - És meg ne próbáld megérinteni. A sheydeknek szárnyuk van.
Azt is mondta,  hogy Aziza szárnya hollófekete, és úgy hírlik, énekével jelenti be a Halál Angyalának érkezését. Valahányszor harcosaink elhagyják az erődöt, ott ül Heródes falán, és ezüstszín szemével nézi a tájat."
A következő Aziza, a vas és tűz leánya, akit sheydnek neveznek, ember és angyal gyermekének. Neki is az útkeresés nehezebb verziója jutott, mint Yaelnek, mivel néhányszor átírták a sorsát, de az ő eleme a vas, nem könnyű megtörni.

"Azt mondják, a mágiát gyakorló nő boszorkány, és hogy minden boszorkány a földből veszi erejét. Élt egyszer egy nagy bölcs, aki azt tanácsolta, hogy a boszorkányt fel kell emelni, így meg lehet fosztani erejétől, tehetetlenné lesz. De az ilyesmi rám nem lenne hatással. Az én erőm vízben lakozik, tehetségemet a víz tartja a felszínen. Azon a napon, amikor a Nílusban úsztam, és tintakék mélyén megláttam sorsomat, anyám azt mondta, nekem saját hatalmam, erőm lesz; pontosan úgy, mint ahogy neki. De egyben figyelmeztetett: ha valaha túl messzi földre utazom, távol a víztől, elvesztem erőmet és vele életemet. Ezt mindig észben kell tartanom; nem szabad megadnom magamat a vágynak, mert az asszonyok a vágyba fulladnak bele."
Shirah, Aziza anyja igazi hoffman-i nőalak, a moábita varázslónő, a víz szülötte. Szörnyű terhet cipel magával, amelyet jóslatok, a végzet és a balsejtelem szőtt. Nála éreztem azt, hogy valami feltartóztathatatlanul közeleg, és nem lehet megállítani. Talán meg volt írva, Ámen Ámen Szelá. Az ő végzete a szerelem.

És most érzem úgy, hogy kifogytam. Számomra erőteljes élmény volt, nem volt könnyű olvasni, megélni, és most mindezt felidézni. Alice Hoffman csodálatos író, és nagyon remélem, hogy a kiadó nem felejti el őt.

Ui.: a kiadás nagyon jó minőségű, öröm volt az illatos lapok közé bújni, és Bozai Ágota olyan fordító, akinek jól áll Hoffman stílusa.
Ui2.: két cikk az erőddel kapcsolatban.

Eredeti cím: The Dovekeepers
Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2012
Fordította: Bozai Ágota
Ár: 4000 Ft
Az írónő honlapja

_______________
* A cím Antoinette May: Pilátus felesége c. regényéből származik.