2014. november 29., szombat

Megszállottság

"Lehet úgy olvasni - ugyanazt a szöveget -, hogy a kötelességünket teljesítjük, lehet feltérképezve és elemezve, lehet úgy olvasni, hogy halljuk a hallhatatlan hangok susogását, hogy a magunk örömére, vagy utasításra megszámoljuk a kis szürke névmásokat; ekkor egy ideig nem halljuk az aranyat vagy az almát. Vannak személyes olvasatok, amelyek személyes jelentés után kutatnak; tele vagyok szerelemmel, undorral vagy félelemmel, szerelmet, undort vagy félelmet keresek. Vannak - higgyenek nekem - személytelen olvasatok, amikor az elme látja a sorokat előre haladni, előre látja a kottát, hallja, ahogy belőle énekelnek.
Időnként vannak olyan olvasások, amikor tarkótáji hajszálaink, nem létező bundánk szőre égnek áll, és beleremegünk, amikor minden szó éget és csillog: keményen, tisztán, végtelenül és pontosan, mint tüzes kövek, mint a pontnak látszó csillagok a sötétben - olyan olvasás, amikor az a tudat, hogy mi másképpen, vagy jobban, vagy kielégítőbben ismerjük meg a szöveget, előbbre való, mint az, hogy el tudjuk mondani, mit tudunk, vagy hogyan tudjuk. Ilyenkor azt az érzést, hogy a szöveg teljesen újnak tűnt, szinte azonnal követi egy másik érzés: hogy ez mindig is ott volt, hogy mi, az olvasók tudtuk, hogy ott van, és mindig is tudtuk, hogy az, ami; bár most először ismertük fel, most ébredtünk erre a tudásra."

A. S. Byatt: Mindenem

A monumentális művekhez mindig úgy viszonyulok, hogy egy hangot se tudok róluk leírni. Illetve, az megy, hogy "Ööö", tehát ismét egy koncepció nélküli firkáláshoz lesz szerencsétek.

Furcsa, mennyire összenőttem ezzel a könyvvel. Valahol a közepe táján azt kívántam, legyen vége, jó ez, de már valami mást szeretnék olvasni, elég volt a viktoriánus szenvelgésből meg a bölcsészek parttalan sodródásából. Aztán le se bírtam rakni, annyira érdekelt, mi történik még - ennek ellenére elképzeltem, hogy amint becsukom, ráülök és azt mondom: legyőztelek, végeztem veled. Valahányszor súlyos tömegedre esik a pillantásom, a jól végzett munka elégedettsége, és nem a nyomasztó mulasztás érzése tölt el.
És ez a dög harmadjára is megtréfált. Olyan sokáig és olyan mélyen laktam ebben a szövegszörnyben, hogy napokig nem tudtam tőle elszakadni (azaz mégis ő győzött). Hogy tetszett-e? Igen, úgy, ahogy a szerelmed: imádod, néha idegesít, aggódsz érte, az egekig tornássza a vérnyomásod, nem tudod nélküle elképzelni az életed - és mindezt egyszerre.
Ugyanakkor nem ajánlanám mindenkinek, mert ő a bölcsészek Teszlek süvege; ha nem süti meg másfél oldal után az agyad, akkor a fölösleges tudományok tudora vagy, és mindennel foglalkozol, ami normális embernek nem jut az eszébe (Szerb Antal után szabadon) de minimum van némi affinitásod hozzá. Később ennek a foka is kiderül, mert Byatt egyre jobban bevisz a nyelv végtelen útvesztőibe. Ha úgy érzed, hogy a Hawthorne-idézetnél véged van, igen, örülj, mert nem fogod a szenvedélyed egész életedben keresztként cipelni, miközben a gúnyos tekintetek maró hamuESőként hullanak rád, nem fogsz egy macskahúgytól bűzlő szuterénlakásban vaklálni, mint Roland Mitchell.
"Milyen igaz, hogy az embernek másokon keresztül kell látnia önmagát, hogy hogy biztos lehessen saját létezésében."
A regény alapötlete kicsit emlékeztet a Hattyútolvajokra; a fent említett Roland felfedezi a tizenkilencedik századi angol költő, Randolph Henry Ash néhány ismeretlen levelét, amelyeket egy ismeretlen hölgyhöz írt. Roland olyan bölcsész, mint én, a műveket akarja magának, és olyan kutató, aki ismerős szereplőként mozog választott istene, Ash életében. Nyomozni kezd, és, ahogy egy regényes történettől elvárható, a nyomozás nemcsak az aktuális RHA-képet és recepciót, hanem az ő életét is gyökeresen megváltoztatja.

A történet nem olyan egyszerű, mint amilyennek a silány leírásom alapján tűnik; egy Robert Browning-verssel kezdődik, amit a Hawthorne-idézet és két versrészlet követ, végül egy alapos könyvleírással ugrunk fejest az első fejezetbe. Ebordítóan intertextuális, tele van utalásokkal, akadnak benne szójátékok, hemzseg a vers-levél-napló-és meserészletektől, de ezek egészben is megtalálhatók benne, mint például Ash és a titokzatos levelezőpartnere diskurzusa. Úristen, az a nő mennyire szerette a kötőjelet, a fülem kettéállt tőle, de a versei tetszettek. Ha Byatt mindezt egyedül ötlötte ki, zseniális, legalább háromosztatú agya van. És a levelek, versek, mesék stb. stílusai különböznek, annyira, mintha tényleg létező szerzőkről és művekről lenne szó, olyan könnyű elveszni ebben a bonyolult szövedékben, hogy kicsit összemosódik a valósággal, és persze Roland élete is reflektál a múltbeli eseményekre, vérbeli bölcsészhez méltón meg is állapítja, hogy ez bizony posztmodern. Sőt, Rolandé reflektál az én életemre, úgyhogy ez vegytiszta posztmodernség.

(Elfáradtam, érjétek be ennyi zagyvasággal.)

Ui.: a sok hiba mellett nem tudok elmenni szó nélkül, és nemcsak a hirtelen párnára meg a hi-tech-re gondolok, hanem a rengeteg elütésre is. Egyébként maga a fordítás jó, embert próbáló munka lehetett.

Eredeti cím: Possession
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2006
Fordította: Bozai Ágota, N. Kiss Zsuzsa, Palkó Ágnes
Ár: 2990 Ft

Novemberi kopottság

Csak egy kicsit sugárzik a címből a kopár tél iránti ellenszenvem, de legalább könyvet nem vettem ennek csillapítására - nem mintha nem tudtam volna (mindig tudnék, csak próbálok tudatos lenni), csak azt is tudom, hogy a december brutális lesz, hat ajándékot kapok, és tegnap adtam le egy Bookdepós rendelést, teljesen tudatosan, mondhatni, több hónapos kínlódás után.
(Nagyon kérem, ne küldjetek nekem könyvet, egy szép képeslappal, kézzel írt recepttel meg tealfilterrel bőven boldog leszek. Azért írtam három dolgot, hogy aki mégis szeretne megajándékozni, az tudjon válogatni és ne jelentsek plusz dilemmát a többi megajándékozandó személy mellett.)

Az olvasásban nem produkáltam magas számot, de nem izgat, már inkább a minőség, mintsem a mennyiség izgat - ettől függetlenül szeretek sok könyvet olvasni meg látni, hogy fogynak a veszteglő olvasatlan könyveim -, és mind a négy jó élmény volt, úgyhogy elégedett vagyok velük és magammal is.:)
China Miéville: Patkánykirály Guillermo Martínez: Oxfordi sorozat A. S. Byatt: Mindenem Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell?
További egyezés, hogy a lila és a piros szín dívott novemberben.
(Picsába, a Mindenemről még mindig nem írtam.)
A Patkánykirály Miéville régi-új regénye, teljesen tisztes urban fantasy, hozzáértők szerint ideális az íróval való ismerkedéshez, nem olyan elborult, mint a Perdido, és nem olyan vaskos, mint az Armada vagy a Kraken. Csak bátran, nekem két könyv alapján nagyon tetszik az író elképzelése a világról (ez az én lelkivilágomról és elárul valamit, de nem azt jelenti, hogy szívesen élnék Miéville fantáziájában, ó, nem). Az Oxfordi sorozattal kicsit megszakítottam a Mindenem olvasását, mert nem akartam magammal cipelni a siófoki félmaratonra azt a nagy dögöt. Kellemes meglepetés volt ez a pici krimi, mindenkinek ajánlom. Ráadásul argentin szerző.
A nagy dög. Hm. Hosszú évek óta halogatom, mert minden tekintetben monumentális és megveregetem a vállam, amiért, túl a tizenkét várólistacsökkentő olvasmányon, még idén elolvastam.
A Milyen egy női mell? egy gyöngyszem, Kőrösi gyönyörűen ír. És bravúrosan, mert kevesebb mint háromszáz oldalon összehozott egy szerte indázó családregényt, amelyben a történelem is hangsúlyosan jelen van. Aki fél a magyar irodalomtól, próbálkozzon vele és Halász Margittal, abszolút felhasználóbarát szerzők.

Így, az év vége felé haladva a könyvmolyok és a listamániások (meg a listamániás könyvmolyok) különböző mértékben foglalkoznak a "Még idén"-tervekkel. Nálam az lett volna az igazi, ha elolvasom az idén beszerzetteket - a karácsonyra kapottak kivételével -, a visszamaradt két tavalyi karácsonyi könyvet és mind a huszonnégy várólistacsökkentőt. Ez nem fog összejönni, de a fene bánja.:)

A többiek:
Dóri
Katacita
PuPilla

2014. november 27., csütörtök

Csizsik-pizsik

"Játék volt a titkolózás, játék a készülődés, játék a várakozás is. S hiába voltak nagylányok - némelyik már felnőttgondokkal, felnőttörömökkel -, valamennyien szerettek játszani."

Janikovszky Éva: Aranyeső
[Értékelés: 5 cicaképű Erzsi az 5-ből]
Kedvenc karakter: András, Eszter

Burián Ágnesnek nem sikerül az egyetemi felvételije, így kerül - némi keresgelés után és jókora daccal a lelkében - a nővérképzőbe, amely nem is olyan rossz hely, mint amire számított.

Amikor olvastam ezt a regényt - kb. egy hónapja -, úgy éreztem, már nemcsak Szamohina Szaska és Eva Katchadourian vagyok, hanem Burián Ágnes is. De, azt hiszem, mindenkiben van egy kicsi Ágnesből: aligha van olyan ember, aki ne érezte volna úgy, az egész világ összeesküdött ellene, mindenki haragszik rá, titkon vagy nyíltan kigúnyolja, megalázza, mintha csak éreznék a csalódás keserű gyengeségét, és csakazértis belerúgnak a földön fekvőbe, hadd kínlódjon. És hány ember érzi ezt érettségi, felvételi, vizsga után! Hörr, kész rémálom ez a lelkiállapot, és nem egyszerű kivergődni belőle. Ágnesnek sem (az "Ági"-t nem szereti!). Nagyon megkedveltem őt, hiába '72-es kiadás a saját példányom és hiába nagyon mások az én családi körülményeim és környezetem. Ezért gondolom úgy, hogy az Aranyeső - az Abigélhez* hasonlóan - egyike azoknak az ifjúsági regényeknek, amelyek valóban időtállóak és sokat tudnak adni az olvasóknak.
És az a kamaszkori dac és düh, óh, istenem! Az ujja hegyétől az utolsó haja száláig átjárja az embert, olyan tűz ez, ami egy pillanat alatt képes lángra lobban, és egy szívdobbanás alatt elhamvadni. Erőt ad és kimerít. A szerelemről és az ekkori önsajnálatról nem is beszélve. Ágnes is lobog és kialszik, ahogy bármelyikünk, közben pedig sok mindent megtanul másokról, az életről, és elsősorban önmagáról. Jó volt őt kísérni és visszaemlékezni a saját lángolásaimra.

"Mert mit ér az olyan álmatlan virrasztás - legyen az a legőszintébb fájdalom szülöttje -, amelyről senki sem tud? Sírni is csak úgy lehet igazán, szívből jövő keserűséggel, ha tanúja van könnyeinknek; a magányos ember hamarabb belefárad."
 ________
*Az Abigél hasonlóság azért is érdekes, mert itt is szerepel a "banánzöld" szó (ilyen színű szappant koboznak el Ginától), és maga az Abigél név.

Kiadó: Móra Ferenc Könyvkiadó
Kiadás éve: 1972
Ár: pár száz Forinttól felfelé




2014. november 26., szerda

A halál angyala

Viccesek ezek a régi postok, olyan, mintha valaki felelevenítene egy kínos gyerekkori emléket. A következő a sorban Ward egyik könyve lenne, aminek ugyan nem tagadom le az olvasását, de nem feltétlenül szeretném látni, ahogy a blog tetején díszeleg.

***

"Hópelyhek hullottak sűrűn a szemére, hunyorgott, pislogott. Az ember a tetőn széttárta, majd a feje fölé emelte a karját. A karja és a teste között feszült valami hártya... valami membrán."


John Ajvide Lindqvist: Hívj be! (Engedj be!)
Értékelés: 4.989 játéktojás az 5-ből
Kedvenc karakter: Ávila:)

Oskar több-kevésbé átlagos fiú, néhány osztálytársa folyamatosan terrorizálja, anyja szinte megfojtja gondoskodó szeretével. Egy nap új lakók érkeznek a szomszédos lakásba, és Oskar megismerkedik Elivel, az átlagosnak csöppet sem mondható fiatal lánnyal.....

Még tavaly nyáron láttam a filmet egy barátommal, az se volt egy vidám menet, de a könyv már a falhozvágós kategória közelében lebzsel, a maradék életkedvet kiszívta a csontjaimból.
Nem, nem szomorús-sírós könyv, de a hangulata annyira átütő, hogy szinte látszódik a betűk mögött. Ez nem az a Svédország, amit mutogatnak a tévében és az aranyélet Mekkájának neveznek, ahol kolbászból fonják a kerítést. Blackebergben panelházak, nyomor és sötétség uralkodik. Megismerkedünk egy alkoholista ötvenesekből álló baráti társasággal, a szodomita Håkannal, és persze Oskarral és Elivel.
A legfőbb dolog, amit ki kell jelenteni: ez nem elsősorban vámpíros könyv. Eli "állapota" jóformán másodlagos a barátságuk és személyiségük alakulása mellett; Oskar Eli miatt tér vissza a lassan, de biztosan az őrület és/vagy öngyilkosság felé tartó útról és kezd kiállni magáért, s meglepő módon ez a sérült lelkű kiskamasz is hatással van egy több száz éves lényre, aki perverz módon örökre 12 éves marad, és, ahogy egy ízben Oskar kifejti, valószínűleg nemcsak testi értelemben. Feltétlen bizalmuk és elfogadásuk is érdekes, hiszen Eli bármelyik pillanatban megölhetné Oskart, és a fiú is lángra lobbanthatná Elit, amikor világos van. Eli történetéről nem tudunk meg sokat, feszültségkeltő módon csak apró villanásokat látunk és ezek alapján következtethetünk, mi történt vele. Egyébként erről nincs szó a filmben, így csak utólag értettem meg egy jelenetet. (És ha már perverzitás, Lindqvistnek nagyon érdekes fantáziája van.)
A következő bekezdés a lindqvisti vámpírok jellemzőiről szól, aki akarja, ugorja át, egy szóban összefoglalom: klasszikus, modern korba és környzetebe helyezve (napfény hatására felgyullad, stb.), de a vírus vagy mifene kialakulását nagyon érdekesen, orvosi szempontból meséli el az író.
Természetesen a vámpírista vonások illeszkednek a történetbe (ld. fent), nincs "veszélyes, de szexi"behatárolstsága, sőt, nagyon is naturalista: amikor először találkoznak, Oskar leírja, hogy Eli rettenetesen büdös (nem fürdik), a haján mintha valami enyv lenne. Ne akarjatok vámpírok lenni.
Ezen a könyvön kívül csak Stokernél és Kingnél (Borzalmak városa) találkoztam az engedj be-elmélettel, azaz hogy a vámpírokat be kell hívni az ajtó túlsó oldaláról, ám az előző könyvekkel ellentétben Eli nem próbálja Oskart valami bűbűjjal kicselezni. Ami újdonság, hogy a vámpíroknak friss vérre van szüksége, a halottaké és a beteg embereké viszont kifejezetten ártalmas, vagyis "még friss" kell. A hagyományos fertőzési mód a modern regényekben már nem nagyon dívik, a lindqvisti vérszívóknak viszont elég, ha simán megharapnak valakit, a fertőzésnek nevezett akármi megtámadja a testet és egy-két napon belül átváltoztatja, ezért kell eltörni a "donor" nyakát, mert ha a fertőzés eljut az idegrendszerig, kisvámpír lesz. Persze a történetben sokkal érdekesebben (és érzékletesebben...) van kifejtve, mint ahogy én vázlatosan eldobáltam néhány információt.
Összességében nekem nagyon tetszett, de levert hangulatban, betegen jobb lett volna még egy kicsit félretenni.
Ui.: A borító nem rossz, a film plakátja, de őszintén szólva, a Könyvmolyképzőtől kicsit többet vártam, pl. a Romeo és Júlia is szebb lett, mint az eredeti. Itt az alant (rákatt és nagyobb lesz) lévőt mondjuk el tudtam volna képzelni.
Ui2.: A cím, az nem maradhat ki. Lehet, hogy a Hívj be! logikusabb, de a másik változat valahogy jobban hangzik, mellékesen a filmnek is ezt adták. De ez legyen a legnagyobb baj.

Eredeti cím: Låt de Rätte komma in
Sorozat: Vörös pöttyös, később Sötét örvény
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2009
Fordította: Miszoglád Gábor
Ár: 3500 Ft


2014. november 25., kedd

Az első intuíció

"Mindaz, amit az ember hall és lát, él és gondol, tesz és elszenved, nem egyéb, mint a számok hősi tettei és szenvedései, arányban és ütemben, hangoltságban, időmértékben és térben.”
(Hamvas Béla: Püthagorasz)

Guillermo Martínez: Oxfordi sorozat

Ha van matekos krimi, akkor ez az. Mit bámultok, ha van sütikrimi, matekos nem lehet?

Matematikai és logikai készségeim a bányászbéka animális pólusa alatt találhatók meg, de kedvelem az ezekkel kapcsolatos regényeket, mert okosnak érzem magam tőle. Na, ezen már van mit bámulni.

Meglepett, hogy az argentin szerző - akitől már olvastam a Luciana B. lassú halálát - mennyire jól teremti meg a tipikus angol kisvárosi hangulatot (mert egyik szereplője szerint Oxford lényegében egy önálló kisváros, és mert különböző regények által annyira megszoktam ezt a jellegzetes hangulatot, hogy valószínűleg a valós kép lerombolná a saját angol kisvárosom, mint A Jane Austen Könyvklub franciatanárnőjének Párizs-elképzelését), rögtön otthon éreztem magam és már nem féltem, hogy semmit nem fogok érteni a történetből.
Ez egy okos, nagyon intelligens kis könyv. Csak akkor jöttem rá, mennyire tetszett nekem, amikor befejeztem és elkezdtem töprengeni az emberi természetről, mert nekem a krimik általában erről szólnak. Sok esetben nagyon is egyszerűen lehet válaszolni a "Miért?" kérdésre, könnyű megérteni azt a szándékból, indulatból és gyarlóságból összegyúrt apró valamit, ami később lavinává dagadva mindent elsöpör. Természetesen nem a darabolós pszichopatákról beszélek, hanem a hétköznapibb bűntényekről, mint amilyen ebben a könyvben is szerepel. Ettől függetlenül vérbeli, klasszikus alapokon nyugvó krimiről van szó, azaz mindenki gyanús, az unoka, a professzor, a krimikért megszállottan rajongó ápolónő, a keserű orosz matematikus, az elbeszélő, de még maga az író is!

Az irodalmi párhuzamok kellemesen megleptek; nemrég meséltem a Madarak postjában Dino Buzatti: Hét emelet c. novellájáról, ami itt is előkerül, nem tudom, igaz-e az anekdota, de nekem nagyon tetszik. És az elbeszélőnek, akárcsak Daphne de Maurier több írásában, nem derül ki a neve. Szeretem az ilyet.
Kicsit sok lett a tetszésnyilvánító elem, de ez egy ilyen könyv volt. Tudtátok, hogy Pitagorasznak állítólag aranyból volt az egyik lába?

Eredeti cím: Los crímenes de Oxford
Sorozat: Modern könyvtár
Kiadó. Európa
Kiadás éve: 2004
Fordította: Kutasy Mercédesz
Ár: 1800 Ft, de nyaranta sokkal olcsóbban lehet kapni a Nagy Szandi akcióban


2014. november 24., hétfő

Világpusztító könyvmolyproblémák

Dóritól kaptam ezt a kérdéssort, köszönöm.:) Tekla, ezen körbepost megálmodója vagy éppen a könyvespolcai előtt stresszelt, vagy csak finom irónia árad a sorokból.
Kép innen
1. Körülbelül 20.000 könyv van az „Elolvasni” listádon. Hogy a fenébe döntöd el, hogy mit olvasol el legközelebb?
Általában az aktuális hangulatomtól, ritkábban ilyen-olyan listáktól meg a könyvtári kölcsönzés határidejétől.

2. Már elolvastad, több mint a könyv felét, de egyszerűen nem tetszik neked. Abbahagyod, vagy folytatod?
Új szokás nálam, hogy félbehagyom azokat a könyveket, amelyek nem tetszenek, sajnálom rá a további időpazarlást. Régen úgy voltam vele, hogy igenis befejezem, legalább felírhatom az olvasmánylistámra, de a jó élmény és a minőség a mennyiség elé tolakodott.

3. Közeledik az év vége és oly közel, mégis távol vagy az olvasási kihívásod teljesítéséhez. Megpróbálsz felzárkózni, és ha igen, akkor mégis hogyan?
Van egy listám, amit szeretnék kipipálni, de ha nem sikerül, le van szarva. A többiekhez hasonlóan annak vagyok a híve, hogy az olvasás ne legyen kényszer.

4. Egy könyvsorozatnak, amit egyszerűen imádsz, a borítói. Nem. Egyeznek!! Hogy birkózol meg ezzel a szörnyűséggel?
Szeppukot követek el, nyilván. Ritkán érdekel az ilyesmi, a jó fordítás nálam többet nyom a latban, de a Matt Scudder-sorozatnál kicsit szomorúan nézegettem a megtört dizájnt.

5. Mindenki imád egy könyvet, amit te egyszerűen ki nem állhatsz. Kivel osztod meg az érzéseidet?
A pszichiáteremmel, a gyóntatómmal és az ügyvédemmel. Elkönyvelem magamban, hogy max. kapok néhány csúnya kommentet, de nem különösebben érdekel.

6. Nyilvános helyen olvasol éppen és hirtelen elkezdesz sírni a könyvön. Mit kezdesz magaddal?
Nem sírok könyveken, max. megrendülök, de az önkontrollom miatt ebből annyi látszik, hogy bámulok ki, mondjuk, a busz ablakán.

7. A folytatása egy könyvnek, amit nagyon imádtál, éppen most jelent meg, de már nem emlékszel mindenre az előző részből. Újraolvasod az előző könyvet? Vagy inkább nem olvasod el ezt a folytatást? Keresel valami összefoglalót róla az interneten? Esetleg elkezdesz bőgni a frusztrációtól?! 
Anno A Tűz és Jég Dalánál minden kötet elolvasása után írtam egy összefoglalót a naplómba (piros tollal, hogy könnyen megtaláljam), határozottan jó ötlet volt. Zavar, ha nem emlékszem az előzményekre, de általában újraolvasás nélkül folytatom a sorozatot.

8. Nem akarod senkinek, ismétlem, senkinek kölcsönadni a könyveidet! Hogyan utasítod vissza udvariasan az embereket, mikor kölcsönkérnek tőled egyet?
A könyvmolyoknak általában kölcsönadom a könyveimet, mert ők vigyáznak rájuk, és nem egy táska aljában hányódnak két évig. Bizonyos köteteket viszont fővesztés terhe mellett kölcsönöznék, mondjuk azokat, amiket már nem lehet kapni. A Veszedelmes viszonyokat viszont csak egyvalakinek adom oda.
Ezen meg jó könyvek vannak
Kép innen
9. Ebben a hónapban már 5 könyvet kezdtél el és egyiket sem fejezted be. Hogyan lépsz túl ezen a „nem olvasási időszakon”?
Szerencsére ritkán fordul elő velem ilyen, folyamatosan csak egy könyvet szoktam olvasni, rendkívüli esetben kettőt. A verseskötetek, non-fictionök viszont gond nélkül elbírnak két-három másik könyvet, mert ezeket hetekre is félre tudom tenni.

10. Nagyon sok könyv jelenik meg, amikért szinte haldokolsz, hogy elolvashasd. Hányat fogsz ezek közül megvenni?
A haldoklás esete néhány éve megszűnt, hála az égnek. Szerintem egy-két olyan könyv van, ami a "hamar kell" (=egy éven belül meg akarom venni és elolvasni) kategóriába tartozik, a többi megnyugtatóan ráér. Elolvassa néhány ember, akinek a véleménye alapján nagyjából meg tudom állapítani, mennyire tetszene nekem az adott könyv, beszerzi a könyvtár, ilyenek.

11. Miután megvetted a könyvet, amire annyira vágytál, körülbelül mennyi ideig csücsülnek a polcodon, mire elolvasod őket?
Két-három éve szinte kényszeresen vettem a könyveket, aztán a legtöbbnek évekig feléje se néztem. Mostanában végre elértem azt, hogy ha valamit megveszek, akkor viszonylag hamar sorra kerül - a "hamar" az egy éven belüli olvasást jelenti jelen esetben. Odáig vagyok magamtól, hogy az idén beszerzett könyveknek több mint a felét elolvastam, pontosabban 26/19 az arány.

Nem tudom, kihez jutott már el a kérdőív, akinek tetszik, folytassa a sort.

A többiek válaszai:
Nima
Ilweran
PuPilla
Dóri
katacita
Nita
Nikkincs

2014. november 21., péntek

Szerelem a végzeten

"... De mi van akkor, ha az utcán sétálgatva egyszer csak észreveszed, hogy fél mérfölddel korábban leejtettél egy drága órát? Ugye, te is visszamennél érte?
 - Felteszem - vont vállat Chris.
 - Nahát, Joy az a drága óra, és én épp most vettem észre, hogy elveszítettem.
(...)
 - Nos, ha így áll, akkor jobb, ha szeded a lábad, mielőtt valami tolvaj disznó felszedi, és egy ötösért bevágja a zaciba!"


Lisa Jewell: Vince és Joy
Értékelés: 4.99 barackszínű macska az 5-ből
Kedvenc karakter: Joy

Vince és Joy egy borzalmasnak ígérkező, lakókocsis családi nyaraláson találkoznak össze 19 és 18 évesen, s valahogy mindketten ráéreznek, hogy a másik lehet az igazi a számukra, de egy szerencsétlen fordulat miatt elszakadnak egymástól....

Régóta itt csücsült a polcomon ez a szegény könyv (sok más társával egyetemben), azt hittem, valami szimpla habos-babos lányos regény lesz. Természetesen, ahogy szoktam, tévedtem.
Kedvencem a könyv eleje, Lisa Jewell annyira életszagúan írja le a két tinédzser nyaralását és első bizonytalan lépésüket a szerelem nevű labirintus útvesztőiben, hogy lehetetlen nem kedvesnek vagy aranyosnak találni a félszegségüket. Pl. amikor Vince szemszögéből látjuk az eseményeket, Joy egy fekete ruhás, gyönyörű istennő, pár oldallal később pedig azt olvassuk - immár Joy perspektívájából -, hogy reggel nem dezorodorált és mennyire beégett ez előtt a helyes srác előtt. Természetesen a könyv végig izgalmas és szórakoztató, jó érzés a fejünket csapkodni, miközben olvassuk, hogy kerüli ki egymást (és a saját boldogságát) ez a két idióta, ráadásul hogyan cseszik el az életüket jó pár évre. Én Joytól kiakadtam, a történet egy pontján csak hagyja sodortatni magát az eseményekkel, teljesen passzív, miközben nyilvánvaló, hogy rossz irányba halad. Habár két főszereplő van a sztoriban, mégis úgy érzem, a lány karaktere jóval kidolgozottabb, részben az ő lélektani jellemzése miatt mondtam azt, hogy nem egy egy rózsaszín cukormázkönyvet olvashatunk.
Igazából mást nem nagyon tudok róla mondani, valamennyi főbb karaktere szépen ki van színezve, kezdve Joy apjától Belláig (aki egyébként férfi), ezeket a karaktereket nem lehet nem szeretni, még az aljasokat sem. És van benne egy bizarr színű macska, aki kulcsszerepet játszik a történetben, nekem itt lett végem^^ Nekem anno úgy jellemezték a könyvet, hogy olyan, mint az Ahol a szivárvány véget ér. Tematikájában tényleg hasonló, van két fiatal, akiket egymásnak teremtett a sors vagy az ég, és a jóistennek nem akarnak összejönni a sors vagy az ég miatt, de a hangulatuk teljesen más.
Ui.: A borító nekem tetszik, de 3500 Ft-ot kicsit sokallok érte, szerencsére a Bookline antikváron megtaláltam majdnem a feléért.

Eredeti cím: Vince and Joy
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2009
Fordította: Vágó Anikó
Ár: 3500 Ft


Balf*sz

Tegnap este, mielőtt elindultam edzeni, a kulcsomat bevágtam vicomte hátizsákjába, mert abban több a hely, és nem borul ki minden szirszar, ha kicipzározom a zsebet. Később át szoktam rakni az általam használt táskába, vagy miután hazaértünk. Ezúttal elfelejtettem.
Ami nem lett volna olyan nagy baj, ha vicomte nem ezt a táskát viszi magával munkába. 

És még a bérletem is lejárt. Sebaj, legalább nem mentem el vandálkodni a Müller tearészlegére.

+1.: az a szerencsés is én voltam, aki lenyúzta a bőrt a hüvelykujjáról az öltözőszekrény segítségével. De legalább befejeztem a Mindenemet, ez is valami.


2014. november 20., csütörtök

Cukormagnóliák

Ismét nekirugaszkodom a régi postok feltöltésének. Mára a Baby Love jut, 2009 karácsonyán olvastam, tehát kicsit (vagy nagyon) béna. Ezt az egy könyvet olvastam még Maynardtól, de nemsokára sorra kerül a Nyárutó, beférkőzött az állandó gondolataim közé. Amúgy örülök, hogy az Alexandra felkarolni látszik az írónőt, elvileg 28-án jelenik meg a következő regénye, a Lány a hegyen.

****

"... csodálkozik majd: milyen lányra, milyen gyerekre? Akkor már csak egyetlen gyerek fog számítani. Ha az embernek gyereke van, semmi más nem számít."


Joyce Maynard: Baby love
Értékelés: 4.78 lemez az 5-ből
Kedvenc karakter: Tara

A regény szereplői Sandy, Tara, Wanda, Jill, Anne, Carla és még jónéhányan, akiknek életében egyetlen közös tényező van - a gyerek, a "bébi".

Érdekes könyv volt, az holtbiztos. Asszem Anheszenamonéknál láttam meg valamelyik post kapcsán és kipiszkáltam a polcról, akkor jöttem rá, hogy ezzel már barátkoztam korábban pár sor elejéig, aztán valahogy elfelejtődött.
A könyv központi témája a baba és annak minden vonzata, de a gyerekek úgy vannak beállítva, mint az élet elkerülhetetlen, szükséges feladatai, amiket sehogy nem lehet kicselezni, az jön, ha akarjuk, ha nem, és innentől ő határozza meg az életünket - előnyös és hátrányos módon egyaránt: Tara imádja a kislányát, Napsugárt, de anyja abortuszra, majd örökbefogadásra akarja rávenni a lányt, Sandy szereti kisfiát és férjét, de Mark - Sandyvel ellentétben - enyhén szólva messze van még a "felnőtt férfi"-meghatározástól, bármennyire is szereti magát annak hinni. Wanda alaposan meghízik a terhesség miatt, később pedig kellemetlen áldozatra kényszerül, még veri is Melissát, de élete legfontosabb részének tartja. Az a megdöbbentő, hogy ezek a fiatal lányok félig még maguk is gyerekek, magától értetődően mondanak le fiatalkori szabadságukról, ami a korukbelieknek talán a legfontosabb a világon, s ilyen eltéphetetlenül kötődnek-ragaszkodnak a gyerekeikhez.

A másik fő motívum a szex és a szerelem, a kettő sokszor élesen elválik egymástól, mintha a a férfi-nő kapcsolat csak valami állatias vágyról szólna, és ennek lenne egyenes következménye a bébi: "... számukra csak a szex egyszerű dolog, magától értetődő, olyan, mint a lélegzés vagy a táplálkozás."
Többet nem nagyon tudok mondani a könyvről, inkább jó volt, mint közepes vagy rossz, de egyvégtében végigolvasva eléggé lehangolt.

Ui.: A Fiúk az életemből hasonló témájú.

Eredeti cím: Baby love
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1987
Fordította: Osztovits Levente
Ár: pár száz forinttól elérhető

2014. november 19., szerda

Teafanatikus

Mindig szerettem teázni, de ez kezd erőteljesen angolkisasszonyos vonásokat ölteni.


Ez a jelenlegi felhozatal (a kamillavirágzatot lehagytam, mert egy tonna méz és egy liter citromlé nélkül ihatatlan, meg a dobozos Twinings Earl Greyt is, mert ajándékcsomagban van, ami nem az enyém), de még számtalan félét szeretnék kipróbálni. A Milford friss szerelem, natúr, nem tolakodó az ízük, kivéve az acerolás rooibost. Vele kicsit hadilábon állok, jobban szeretem a Somersetét és a Greenfieldét (utóbbi nem szerepel a képen). A Lady Grey könnyű, illatos fekete tea, ami nem okoz heveny szívkalapálást, akárcsak a citromos Lipton, amely a reggeli rutinos teám. A másik két Somerset a Csokis cseresznye és a Diótörő, egyik finomabb, mint a másik.
Aki Pesten lakik (vagy ide látogat), menjen el a Zöld Cicába, nagyon finom teáik vannak és gyömbéres kekszet is adnak hozzá. Legutóbb A császárnő álma (?) fehér teát ittam, mert azt még nem próbáltam, meg az Aranyos éjszakák roiibost, fezerrel megosztva. Ő közölte velem azt a lényeges információt, hogy a Könyvudvar mellett van egy teabolt, amit meg szeretnék látogatni. Ja, harmadikként díszeleg ott egy cukorkabolt is, kész vesztőhely nekem az az udvar.

Király, a könyvek és a körömlakkok mellé felsorakoztak a teák is. Miért nem a gyufaskatulyákra bírok ráizgulni?


Bort! Bort neveztek el rólam!

A képet készítette és a bort kóstolta ilweran. És még finom is.




A késés, az eső és a szar zenék gyönyörei

(Felrakok néhány képet, amint megkapom őket.)

Dideregve, jéggé fagyott ujjvégekkel (avagy mire nem jó a tanksapkás kesztyű, legalább a kezem többi része megmenekült), beázott cipőben és csőre töltött fényképezőgéppel ácsorogtam a Táncsics és a Batthyányi utca kereszteződésénél. Mellettem egy rendőr posztolt szigorú arccal a szalagkordon mögött.
Nem, nem lettem izgi oknyomozó riporter, Siófokon voltam a téli félmaratonon.
Nem fogok hosszan értekezni a versenyről, csak nyavalygok egy sort. Nem mintha ez izgibb lenne.:D
Annak ellenére, hogy előző este időben hazajöttünk, mindent előkészítettünk - a cipőt is beraktuk a táskába, mert tavaly majdnem itthon maradt és előző nap feltöltöttem a fényképezőgép akksiját -, reggel csak a termoszba való teát kellett megfőzni és zuhanyozni, a világon minden összeesküdött ellenünk.
Igen. Kurva BKV és kurva MÁV.
Tudjátok, amikor késésben vagytok, minden lassúnak tűnik. Irtó lassúnak. Még a metró is! Miközben igyekeztem nem infarktust kapni, megállapítottam, hogy tényleg utazási idegbeteg vagyok. Csodával határos módon elértük a vonatot, ám Fehérvárnál át kellett szállni egy szutykos személyvonatra, ami késett. Laikus ember megkérdezhetné, mi a fenéért kell idegeskedni, ha van még 50 perc a rajtig.
50 perc nem elég.
Fel kellett venni a rajtszámot, át kellett öltözni, a felesleges cuccot leadni, a fontosakat átrakni a kis hátizsákba, kitölteni a rajtszám hátoldalán lévő izét, feltűzni, krémmel bekenni az isteni vádlikat, vécére menni, bemelegíteni, megbeszélni a találkozási pontokat, ráhangolódni a futásra. És, mint minden más helyen, itt is sok őrült ember volt, a hotelben annyian összezsúfolódtak, hogy nem lehetett megmozdulni.
De az volt a legrosszabb, hogy esett az eső. Teljesen átázott, elnehezült cipőben nem jó futni.
Az már szinte vicces volt, hogy a fényképezőgépet vicomte nem találta a táskában, utána meg nem akart működni. Kiderült, hogy videózásra volt állítva, az egyiken sikerült megörökíteni a nyávogásom, miszerint "Nem működik a gép." A dög pasim nem törölte ki. A gyerekkori vörösesszőke haj után azt a traumát is el kellett szenvednem, hogy egyáltalán nincs mély orrhangom, ahogy a kedves osztálytársaim felvilágosítottak.

Ilyen kezdés után arra lehetett volna számítani, hogy a verseny is katasztrofális lesz, de nem, a kedves simán lefutotta, 1:55:33-mas eredménnyel és a négy félmaraton is meglett kevesebb mint nyolc óra alatt. Begyűjtötte a félmaratonos és a négy évszakos érmet, aztán félig megzakkanva táncikált nekem egyet erre a számra. A futóversenyek nem a kifinomult zenei ízlésükről ismertek.
Ezek után a fene bánta a másfél órás várakozást, a sáros ruhákat, a három kimosott papírzsepit meg ajakápolót (ilyet se alakítottam még), a kiloccsant teát (legalább a csésze nem tört el, ez is valami). Főztünk egy böhöm adag teát, rendeltünk pizzát és örültünk az eredménynek. Végeredményben jól sült el a nap (én még horsegirllel is találkoztam, szegény egy órán keresztül hősiesen tartotta felém az esernyőt, cserébe hideg teával itattam), nekem ez a kedvenc színhelyem. Mindegyik általam ismert balatoni városkából árad egyfajta nyugodt, megállapodott hangulat, ami remek hatással van az idegzsába természetemre.

Tegnapelőtt este nagyon rossz ötlet volt rákeresni a táncikálós számra, este tizenegy hallgathattam a nyolcvanas-kilencvenes évek gyöngyszemeit. Nem vagyok rá büszke, hogy egy-két kivétellel mindegyiket ismertem. Csoda, hogy ez a generáció felnőtt valahogy. Két szám beférkőzött az agyamba, tegnap csak akkor bírtam megszabadulni tőlük, amikor az edzőteremben voltunk, az előzékeny, kétajtós szekrények között és a szintén roppant színvonalas zene hatása alatt.  11,86 km-t tekertem le fél óra alatt, 10 km-t mentem a sízős géppel (nem rátehénkedve!), meg egyéb, a szokásostól eltérő módokon is kínoztam magam, olyan jólesett. Itthon boldogan lapátoltam magamba az ételt, a szám széléről lelógott a bacon, mint kiscica szájából az egér farka.

Ui.: Ja, történt még egy katasztrófa. Majdnem három év után bekövetkezett az, amitől mindig tartottam, tönkretettem a pasim egyik könyvét. A nagy sietségben nem tettük a ruhatáros cuccok közé az Oxfordi sorozatot és megázott. Szerencsére nekem is megvan, úgyhogy csak el kell majd hoznom otthonról. Amúgy fasza kis könyv, majd írok róla.

2014. november 18., kedd

Mocskos mágia

"Saul életében megjelent a varázslat, és az sem számított, hogy semmit sem értett belőle.
Felfoghatatlan távolságra volt mindez a bűvészmutatványok alantas világától. Saul életét most már másfajta bűbáj ejtette rabul, olyan hatalom, amely képes volt besurranni a börtöncellájába, hogy magával ragadja: mocskos, nyers mágia volt ez, ráadásul bűzlött a húgytól. Ez városi vudu volt, ami elcsapott áldozatokból nyerte a hatalmát, a betonon kiszenvedő macskákból és emberekből. A szatyorból kiborult és ellopott élelmiszerek Ji Csingje volt, az utcatáblák Kabbalája. Saul végig magán érezte a Patkánykirály tekintetét. Szinte beleszédült a finomítatlan, szent energiába."

China Miéville: Patkánykirály

Remélem, mindenki kiheverte a Krakennel kapcsolatos dilimet, mert jön az újabb*; az eddigi két regény alapján úgy tűnik, Miéville-kompatibilis vagyok, jövőre megpróbálkozom a nehezebb könyveivel, aztán kiderül, bírom-e a gyűrődést, vagy sem.

Ebben a regényben megismerjük Londont egy rágcsáló szemszögéből. Megtanuljuk használni a láthatatlannak tűnő repedéseket, aláereszkedünk a csatornákba, a kukák mélyére, falakon kúszunk, nagy távolságokon ugrunk át és a tetőről bámulunk le a játékfiguráknak tűnő embertömegre, miközben mi magunk is patkánnyá válunk. London őslakosai leszünk, ezé a mohó, dagadt városé, aki minden ember lelkét magával ragadja.
Ebben a regényben térdig gázolunk a mocsokban. Érezzük a patkánybunda avas szagát, a romlott étel erjedt bűzét és a szennyvíz poshadt aromáját. És a bűnök förtelmes kipárolgását, amit nem tudunk lemosni, filmvékony rétegként tapad a bőrünkre - akár emberek vagyunk, akár patkányok.

Ebben a regényben a születésétől bűnös, ártatlan, elcseszett Saul Garamond metamorfózisát és bosszúhadjáratát követhetjük végig első csetlés-botlásaitól önmaga újrateremtéséig. Miéville-nek ez volt az első regénye, talán ennek köszönhetőek a klasszikus elemek, például a hagyományos urban fantasy indítás - az átlagos botor halandó világa kifordul a sarkaiból, feltárul előtte a világ rejtett arca, miközben folyamatosan veszélyben forog -, vagy a másvilágon jártas mentor, aki ezúttal a Patkánykirály, ez a tényleg minden hájjal megkent, ravasz dög, akit senki nem tud agyoncsapni. Habár címadó szereplő, nem ő áll a középpontban - de mindig jelen volt, talán az idők kezdetétől létezik, és valószínűleg a világ végénél is ott lesz.
A másik örökkévaló, epikus alak a Fuvolás, a hamelni patkányfogó, "maga a testet öltött éhség", akinek mindenki úgy táncol, ahogy ő zenél - egyvalakit kivéve. Saul története összefonódik a Patkánykirály és a Fuvolás hétszáz éves bújócskájával, ami egy epikus, karneváli véres őrületet idéző tombolásban csúcsosodik ki.
Habár ez a regény a Krakenhez képest kevésbé szofisztikált és nem hatol annyira az emberi lélek és képzelet mélységeibe, Miéville-i módon elborult és ugyanúgy magába ránt, mint a korábban megjelent könyve. A hangulata hasonlóan erőteljes, a bemutatott világ durva, a szöveg nyers és szlenges - egyszerűen imádnivaló.

Tudjátok, mi volt a legmeghatározóbb érzelem, ami szinte kibukik a sorok mögül? A magány. A dühös, mindenkitől elidegenítő magány, ami összefonódik Saul generációjával és az azt körülölelő zenével. Mindig ez (meg a szagok) fog eszembe jutni, valahányszor a könyvre gondolok.

Eredeti cím: King Rat
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2014
Fordította: Juhász Viktor
Ár: 3280 Ft

_____________
*A Kraken király! A Kraken menő!
  A patkány király! A patkány... büdös!



2014. november 17., hétfő

Kriminális üdülés

"- Galáb... Gambol... Galobám! - próbálkozott meg a magyar nyelvvel Grigor. Veron úgy vélte, a fiú a »galambom« szóval kísérelte meg őt biztosítani el nem múló hódolatáról. - Igyol egy kis párol... pálás... párlásat!
- Párlatot, maga marha! - pattant föl Veron, aki egy csapásra belátta, többet hogy nem lesz képes kihúzni ebből az anyaszomorítóból, akinek minden nagysága a szívébe szorult, az eszének mit se hagyva."


Baráth Katalin: A türkizkék hegedű
Értékelés: 4.5 napszínű aranyzsinór az 5-ből
Kedvenc karakter: Bandolli Dante, Veron, Riegler Manó
Legjobb szó: dinnyepocak

Dávid Veronika az Ókanizsán történt eseményeket követően vonatra száll, hogy Budapesten érvényesüljön. A Nő és a Társadalom című hölgylapnál dolgozik újságíróként, de egy furcsa eset miatt a nyomozói énje kerül előtérbe: barátnője, Mara kis pártfogoltja, az árva Dede (Mara lánypajtásának a kisfia) nyomtalanul eltűnik....

Naná, hogy féltem kicsit az imádnivaló első rész utáni mélyrepüléstől, de az első oldaltól elvarázsolt A türkizkék hegedű(amiben egyébként egy fia türkizkék hegedű sincsen, pedig biztos gyönyörű lenne).Minden kriminális esemény ellenére fennálló békés, derűs hangulata, a színes-szagos, szinte élő szereplők és a szóhasználata egy másik (jobb?) világba ringatja az olvasót.

Az új kötetnek leginkább a helyszínétől tartottam, közelebb éreztem magamhoz Ókanizsa kisvárosát, mint a századelős, elegáns Budapestet, de Baráth Katalin a nyüzsgő nagyvárost is barátságossá színezte, úgy éreztem, mintha a helyszínen járnék, Veron röpködő fürtjei és határozott léptei mögött pár méterrel. De A zongorával ellentétben a történet nem egy helyszínen játszódik, hanem Budapest után ellátogatunk Balatonfüredre az ördögien gonosz és delejes vonzerővel rendelkező Szászi Barabást kutatva, akinek valószínűleg köze van Dede eltűnéséhez. A Balaton után a Monarchia kedvelt üdülőhelyére, Abbáziába - mai nevén Opatija, Horvátország része és érdekes módon Balatonfüred testvérvárosa, bár csak 1996 óta - utazunk, ahol a nyomozás nagyon fontos-titkos nemzetközi vonatkozást kap.

A történetnek fontos szereplője az előkelő, vagyonos Mara. A szabados, szőke úrilány - bár nagyon jól megrajzolt karakter - nem lett a kedvenc szereplőm, visszatetsző volt számomra a szórakozottsága és a tipikus kis női szurkapiszkái Veronnal szemben, pedig tényleg jó barátnője hősnőnknek.

Az irodalom jeles képviselőinek említése - pl. Tormay Cécile, Gárdonyi, Tutsek Anna, Erdős Renée, stb. - külön tetszett, hatalmas piros pont érte.

Összefoglalva: az írónő és Veron ismét megvettek kilóra, bár utólag úgy érzem, az abbáziai események már inkább egy új kötet témáját alkothatták volna. Remélem, jövőre érkezik a következő rész, nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a címe.;)

Kiadó: Agave Könyvek
Sorozat: Dávid Veron 2.
Kiadás éve: 2011
Ár: 2980 Ft
A könyvek blogja


2014. november 15., szombat

Tematikus post - A háztáji mágia

Úgy tűnik, ezek a tematikus írások többségében nőiesek, nos, majd igyekszem maszkulinabb válogatást is összehozni.
A háztáji mágia nálam az, amit nincs képem mágikus realizmusnak nevezni. Sőt, néha elég annak az érzete, hogy itt mindjárt valami varázslás történik, aztán mégse.
"A konyha megtelt a sülő vaj, a cukor, a citrom és a tojás illatával, ötkor felberregett az időzítő, én pedig kivettem, és a sütő tetejére tettem a tortát. Csend borult a házra. A csokireszelékes tál pont ott volt kéznél a pulton, a torták pedig akkor a legfinomabbak, amikor kiveszik őket a sütőből, nem is tudtam megállni, hogy oda ne nyúljak a tortasütő széléhez, a legkevésbé feltűnő részéhez, és le ne csípjek belőle egy falatnyi meleg, szivacsos, aranybarna darabot. Alaposan megszórtam csokoládéval. Aztán befaltam az egészet."
Aimee Bender: A citromtorta különös szomorúsága - a berregő, műanyag leopárd, sosem feledem. Amúgy ez nagyon fura könyv, még sci-fi is van benne, de én szeretem, mert én is fura vagyok.

Alice Hoffman - a háztáji mágia esszenciája ez a nő, egyenlőségjel van közte és a definícióm között. Szerintem a csupasz turkálók szerelmi életéről is képes lenne úgy írni, hogy engem elvarázsoljon, pedig azok igazán randa jószágok.

Joanne Harris: Csokoládé-trilógia - ha valakiről, hát Joanne Harrisről simán elhiszem, hogy mágikus erejű ételeket főz. Meg mágikus könyveket ír.

Sarah Addison Allen - abszolút könnyű, női regényeket ír, pici mágiával, ami egy pimasz almafa (A csodálatos Waverley-kert) vagy mindenhol felbukkanó könyvek (Édes élet) formájában jelenik meg. Elvileg idén jelenik meg A barackfa átka, remélem, nem tolja el a kiadó.

Brunonia Barry: A csipkeolvasó - szegény könyvet nagyjából mindenki utálja rajtam kívül, de bármilyen gagyinak számít is, annakidején magával ragadott.

Isabel Allende: Kísértetház - nálam ez a regény a Száz év magány női megfelelője.

John Banville: Végtelenek - a háttérben munkálkodó görög istenek, régi ház, családi bajok-titkos, ráadásul egy férfiszerző tollából, jessz.

Marisa de los Santos: És besétált a szerelem - ha jól emlékszem, konkrétan nem történik varázslás, de Corneliából simán kinézem az ilyesmit.

"Csakhogy a férjébe nem vésetheti bele az ember a neve kezdőbetűjét. Őt nem lehet pénzért megvenni, bármennyi legyen is az embernek. Őérte a lelkével fizet az ember. Fájdalommal, fáradsággal, cselszövéssel. De fizet. És nem csak egyszer. Fizet érte egész életében."
Mara Meimaridi: A szmirnai boszik - kakukktojás, mert nem voltam elragadtatva a történettől, de tagadhatatlanul ide tartozik.

Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok - csupa meglepetés vagyok, nemcsak férfi szerzőt, hanem keményvonalas ifjúsági regényt is fel tudok mutatni! Andersonnak szép, érzékeny nyelvezete van, szeretem őt olvasni.

Laura Esquivel: Szeress Mexikóban! - ugyan asszonyregény, de hát olyanok ezek az asszonyok, hogy varázsolnak is, igazán nem tehetek róla...

"...a boszorkányság puszta pótlék: irracionális eszköz a felvilágosodás előtti világban, amely átvitte az ismeretlentől való félelmet a közösség sebezhető tagjaira. Keze megállt a sziklán. Végigfutott rajta a hideg. A varázslat nem puszta pótlék, nem egy mélylélektani kategória, magyarázat egy látható okokat és okozatokat nélkülöző világhoz. Egyes gyarmatosok számára valóság volt."
Katherine Howe: A boszorkányoskönyv - szintén nem a szívem csücske, de a ház leírása még az én szőrös szívemben is megmozgatott valamit.

Katharina Hagena: Az almamag íze - igen, ez a könyv ide is illik, még átrendezkedő könyvek is vannak benne.

Italo Calvino: Láthatatlan városok - nem vagyok biztos benne, hogy ide tartozik, de Calvino olyan gyönyörűen ír a sok in 1 városról, hogy az már önmagában mágia. Szómágia.

Dorit Rabinjan: Lakodalmaink - a kis, kopott lakásban nem csupán fülledt, erőteljes hangulatot, asszonyi sorsokat, hanem némi varázslatot is tetten érhetünk.

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya - erőteljes, fenyegető hangulat és a hulló virágok illata jellemzi ezt a regényt, ahol a legerőteljesebb jelenlét egy halott asszonyé. Csodás.

Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan - ebben a műfajmixben minden előfordul, a varázslat minden fajtájával körítve.


2014. november 13., csütörtök

Tematikus post - Kabátkönyvek

Rájöttem, hogy a kabátkönyv elég illékony kategória; nem volt elegendő átböngészni az igen terjedelmes olvasmánylistám, a címkére is támaszkodnom kellett, mert ez a besorolás nagyon hangulatfüggő - könnyen lehet, hogy amire olvasáskor kabátkönyvként gondoltam, jelen pillanatban nem vélném annak.

Akárcsak az előző, régi könyvekkel kapcsolatos tematikus postnál, most is csak egy válogatást teszek közzé. Alice Hoffmant például kihagyom, hiába abszolút kabát, nem tehetem be majd' az összes listába.
"Van a szelídségnek egy fajtája, amely csak a virradat előtti órákban lehetséges, valami kékesszürke, magányos szelídség, amely sápadt fényekből, álmosságból és mélységes nyugalomból áll össze. Szelídség és remény. Mindig is nehezemre esett haragudni a napfelkeltét megelőző félórában (…)"
Marisa de los Santos: És besétált a szerelem - az egyik legkabátabb könyv a világon, olyan, mint egy pihe-puha, pasztellszín pulóver, ami felvidít egy szürke téli napon. Jövőre újraolvasom. Ja, és akit érdekel, az Ekrennél most 900 Ft-ba kerül.

Jean Webster: Nyakigláb Apó - a könyvről szóló bejegyzés "Az idei év kabátkönyve" címet viseli, nem maradhat ki a felsorolásból. Judy Abbott egy árva kislány, aki levélben meséli el patrónusának iskolai kalandjait és gondolatait - azt is, hogy megbukik matekból és alvás helyett olvas. Kicsit hasonlít az Anne otthonra találhoz, de az nekem túl cukros, Webster jobban bejön.
(Post)

Nem kabát, de értitek, na
Kép innen
Caitlin Moran: Hogyan legyünk tökös csajok? - mindenki tátja a száját, mi? Tipikusan helyzetfüggő kabátkönyv, elég rossz passzban voltam akkor, jólesett röhögni Moran nyíltan vállalt hülyeségein.
(Post)

Gail Carriger: Blameless-Szégyentelen - közvetlenül a Moran-könyv után olvastam. Vannak még olyan csajos könyvek, amiket jólesik olvasni, Alexia Tarabotti élete pont ilyen.
(Post)

Baráth Katalin Dávid Veron-sorozata - Veronkáról mindig jó olvasni. Érdekes, akárcsak Carrigernél, itt is úgy éreztem, a második kötet kicsit gyengébb a többihez képest.
A fekete zongora
A borostyán hárfa
Az arany cimbalom
[A második részt is olvastam, csak arról még nem töltöttem fel a régi postot.]

John Scalzi: Vének háborúja - alig várod, hogy nyugodtan elheverj otthon és belemerülj a könyvedbe? Klasszikus kabátkönyv-ismertetőjel. Tudom, hogy Scalzit túllihegik egy kicsit, de szórakoztató, pörgős regénye olyan jólesett, hogy megbocsátom neki.
(Post)

Beth Hoffman: Déli álmok - az amerikai Délen játszódó regények szinte kivétel nélkül kabátkönyvek nálam, ahogy ez is. Sok nő, sütemények, régi házak, napfény, kis pörölés és dráma. Nincs különösebb irodalmi értéke, de nem írhat mindenki nagyregényt.
(Post)
"Kék a dicsőség és a hatalom, egy hullám, egy részecske, egy vibráció, egy rezonancia, egy szellem, egy szenvedély, egy emlék, egy hiúság, egy metafora, egy álom.
A kék hasonlat.
A kék olyan, mint egy nő."
Christopher Moore: Te szent kék! - Moore-ban eléggé megingott a bizalmam a Love Story-sorozat 2. és 3. kötete miatt, ez visszaadta. Éljenek az impresszionisták meg a pékek!
(Post)

Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? - főleg azért szerettem ezt a könyvet, mert végre valaki le meri írni, hogy nem számít az Emberek szerint normálisnak, és igen, szenved az elszenvedett traumáktól. Gyógyír a privát démonokra.
(Post)

Kép innen

Gerald Durrell: Korfu-trilógia - perzselő napfény, datolyafák, hason fekve megfigyelni a tengerkék öböl élővilágát, majd ebédelni és szundítani délután? Bármikor jöhet, csak skorpióbébik ne potyogjanak az ölembe.
(Post)

Vavyan Fable - kb. akkora fintorgás tárgya, mint Lőrincz Laci bácsi, de én sose mondtam, hogy jó az ízlésem.:D Ő a kevés szerző egyike, akinek bizonyos könyveit néhány évente újraolvasom.
(Halálnak halálával)

Alessandro Baricco: Tengeróceán - Baricco imádnivaló a lírai szövegeivel, szerintem ez a legjobb köztük.
(Post)
"... Még ennél is zavaróbb volt azonban, hogy az Eddie Kuntz ölében lévő szalvéta minden külső segítség nélkül, magától mozgolódott. Először arra gondoltam, hogy »Kígyó!« kiáltással beleeresztek egy golyót, de ez az indok a bíróság előtt nagy valószínűséggel nem állta volna meg a helyét. Emellett bármennyire is visszataszítónak találtam Eddie Kuntzot, valahogy szolidaritást tudtam érezni egy olyan emberrel, akinek merevedése támad anyám banánkrémes süteménye mellett."
Janet Evanovich: A szingli fejvadász - a dög Ulpius már megint elkaszálta a sorozatot, de a megjelent négy részt bármikor jólesik újraolvasni. Stephanie Plum bénázik, eszik, néha elüti szíve idegesítő szerelmét egy óriási batárral, imádom.
(Első rész)
(A négy fejvadász)

Anna Gavalda: Együtt lehetnénk - iszonyú régen olvastam, talán nem is merném újra elővenni. A tegély-össze-néhány-idegent-hátha-jól-sül-el jó példája.

Karen Joy Fowler: A Jane Austen Könyvklub - sose felejtem el, milyen megnyugtató, biztonságos érzés volt a nyári szünetben ezt olvasni a szobámban, miközben négy kismacska aludt a hasamon. A világ le volt szarva, ők jóllakottan aludtak, én egy cuki könyvet olvastam.

Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér - már rég kiábrándultam a szerzőből, de van egy-két könyve, amit szeretek, mint például ez. Semmi különös, csak néhány hétköznapi ember élete.

Peter S. Beagle - ő mindig elvarázsol. Asszem, a Tamsin története volt a legkabátabb, de a pontos megítéléshez kénytelen leszek újraolvasni a regényeit, olyan rossz lesz nekem.

"Aztán egyszer csak beállt a rossz idő. Olyankor szokott beköszönteni, mikor elmúlt az ősz. Éjszakánként be kellett csuknunk az ablakot, mert bevert az eső, s a hideg szél leszaggatta a leveleket a place Contrescarpe fáiról. Csapzott levelek borították a teret, szélfútta eső csapkodta a nagy zöld autóbuszt a végállomáson, zsúfolt volt a Café des Amateurs, s ablakai bepárosodtak a hőségtől és a dohányfüsttől. (...)"
Ernest Hemingway: Vándorünnep - nem tudom, hogyan indult a Vándorünnep-mánia a Molyon, de még most is tart. Hemingway eme pici, alig kapható regénye a párizsi éveikről szól, füst-fahéj-és fűszeres borillata van, gyönyörű.
(Post)

Fanny Flagg: Sült zöld paradicsom - legszívesebben az összes Déli regényt felsorolnám ebben a postban. Nagyon régen olvastam, de a hangulatára a mai napig emlékszem.

Jo Baker: Longbourn árnyékában - az év talánya. Kabát, pedig szomorú dolgok is történnek benne. Azért is talány, mert két Jane Austennel kapcsolatos regény is szerepel itt, pedig nem szeretem az írónőt (ráadásul érdekel Claire Tomalin életrajza is, ki érti ezt).
(Post)

Karen Marie Moning: Tündérkrónikák-sorozat - nem tudom, mit tud ez a nő, hogy a nők megvesznek érte (még pat és fezer is), de jól csinálja. Sokakkal ellentétben nekem (és Katacitának) az első két rész a kedvencem.
"- Milyen a kert télen? - kérdeztem anyámat, a korcsolyázónőt, akinek a neve úgy hangzott, mint a korcsolyatalp csikorgása a jégen.
Természetesen szép a kert télen, mondta anyám, és megvonta a vállát. Amikor látta, hogy ennyivel nem elégszem meg, még hozzátette, hogy egyszer minden megfagyott. Először egész nap esett, este pedig hirtelen nagyon hideg lett, és minden lefagyott. Minden levélen és fűszálon átlátszó jégréteg csillogott, és amikor a szél átsüvített a fenyőerdőcskén, a fagyos tűlevelek összekoccantak. Olyan volt, minta a csillagok muzsikálnának. Senki sem mehetett ki, mert az udvaron minden kő mintha üvegből lett volna. Kinyitották Inga hálószobájának ablakát, és onnan néztek le. Másnap már melegebb lett az időjárás, és az eső elmosott mindent."
Katharina Hagena: Az almamag íze - ebbe a könyvbe is jól belegüzültem, pedig vannak hibái és a fordítás is hagy kívánnivalót maga után. Nem baj, elolvassuk angolul is!
(Post)

Kerstin Gier: Rubinvörös - még javában tartott a YA-korszakom, amikor ezt olvastam (a második rész nem már csúszott ilyen jól, idegesített Gwen hisztizése), imádtam a régi házat, az angol módi teázást keksszel, a dilis családot.

Kép innen
Margaret Mitchell: Elfújta a szél - hoppá, még egy déli. Amennyire ódzkodtam elolvasni, annyira beleszerettem. Ehhez is kötődik emlékem; késő este értem haza az egyetemről, tél volt, hideg és sötét - de várt otthon a forró, émelyítően cukros tea, a kanapé sarka pléddel és ez a könyv, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Robert Galbraith: Kakukkszó - a végére jutott még egy "semmi mást nem akarsz, csak ezt a regényt olvasni"-könyv. Tulajdonképpen az Átmeneti üresedés is ide tartozik, de az közben kicsit kirágta a lelkem. A Kakukkszóban is megjelenik az ember, mint undorító lény, de sokkal könnyedebb a hangvétele, a krimi műfajához meg nagyon illik Rowling aprólékossága.
(Post)

2014. november 12., szerda

Apróságok,

amelyek ismét kitesznek egy kisebb bejegyzést.


1. Megjelenik magyarul Donna Tartt: The Goldfinch című regénye! A hírt LadyOrlando karcolta ki a Molyra, itt díszlik a Park Kiadó neve. Mivel még csak a kiadás jogát vették meg, várni kell egy darabig a Pulitzer-díjas könyvre (addig legalább elolvasom A titkos történetet.)
Egyszer javasoltam megtekintésre ezt a regényt a kiadónak, a másik a Eleanor Cattontól a The Luminaries volt - ami meg a 2013-as Man Booker Prize-t vitte el, nem mintha díjmániás lennék -, nem tudom, arról hogyan vélekednek. De Jeanette Wintersonnak is felettébb tudnék örülni. Tudom, a kiadó nem a Mikulás.

A képet az alábbi linken lehet elérni
2. A Gabo SFF hadosztálya ismét megjelenteti Patrick Rothfuss első két könyvét, a Marc Simonetti által festett borítóképekkel (a fordítás nem változott, ill. "apróbb javításokat" végeztek, ami nem tudom, mit jelent). A kisregény (The Slow Regard of Silent Things) borítója is az ő keze munkáját dicséri, amihez illusztrációkat is készített. Magyarul elvileg karácsony előtt fogják kiadni.

3. Akárcsak a szülinapom esetében, most se kérek könyvet ajándékba. Könyörgök, ne!:) Bődület sok könyvem van, egyes ajándékok évek óta várnak a sorukra, és eszik a lelkifurdalás miattuk, vagy mit csinál. A posta pedig iszonyat drága már, ezt tudott. Ha valaki nagyon szeretne kedveskedni (de nem kell), akkor ajándékozzon meg teafilterrel, kézzel írt sütirecepttel, ilyen apróságokkal. Én képeslapokat és/vagy édes csomagocskákat fogok útnak indítani.
Megértésüket köszönjük.


2014. november 11., kedd

A veszteség szépsége


Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

Ősszel mindig eszembe jutnak bizonyos könyvek, mint amilyen a Jane Eyre vagy Niffenegger regénye. Idén annyira felerősödött bennem a késztetés, hogy visszatérjek ebbe a történetbe - amit igazából soha nem hagytam el -, hogy újra elolvastam. Az újraolvasás jó dolog, lehet a finomságokra figyelni, ízlelgetni a történetet, jövőre rendszeressé szeretném tenni.
Többek között az is jó benne, hogy már nincs jelen az ismerkedés feszültsége. Az idegenektől tartunk, mert a pár felületes benyomás még nem elegendő a teljes viszonyrendszer megállapításához. Ha azonban csak néhány év telt el, mindketten tudjuk, hányadán állunk egymással, mondhatni, összeszokott páros vagyunk. Viszont sok idő múlva - amely általában rengeteg változást foglal magába - izgatottan nézünk a találkozás elébe; mennyit változtam, mennyire mást mond nekem a könyv, milyen, korábban nüansznyi aspektusai kerülnek előtérbe, mint amilyen Beagle lesz jövőre.

A Highgate esetében [továbbra sem tudok megbarátkozni a magyar címmel] a második eset állt fenn, tudtam, mit várhatok tőle, ezért is vágytam vissza hozzá. Nagyon erős atmoszférája van, és hiába vonul fel benne minden évszak, nekem menthetetlenül a borongós, ködös arcú ősz kötődik hozzá, a hideg, temetői hangulat, az esőtől csillogó, ázott falevelek, az elmúlás nyomasztó, eltántoríthatatlan hangulata, ami árnyékot vet a nyüzsgő életre.
Tulajdonképpen beteg dolog egy ilyen hangulatú regényt szeretni, és mindenkit figyelmeztetek, maga a történet elég bizarr, egyáltalán nem olyan, mint Az időutazó felesége [nem mintha tisztán emlékeznék rá - ezt is újra kellene olvasni...]. Az eleje egész normálisan indul, aztán egyre vadabbra fordulnak az események. Egy tényre nem is emlékeztem, annyira megdöbbentett, hogy az újdonság erejével hatott rám (avagy a szenilitás előnye). Hogy mi volt az a tulajdonsága a történetnek, ami a korábbi olvasáshoz képest kidomborodott? A mocsok. A végtelen, aljas, undorító mocskosság, ami az embereket jellemzi. Ez a könyv utazás az éjszaka mélyére, a lélek legsötétebb bugyraiba. Olvasás közben ötlött fel bennem a gondolat, hogy ez a regény tulajdonképpen nagyon elcseszett emberekről szól, és nem bírnak kivergődni az elcseszett életükből. Miről szól még? A függésről. Ezt ismerem - talán mert magam is elcseszett ember vagyok, aki próbál normális életet élni -, Niffenegger émelyítő pontossággal  ír a póráz két végéről, arról a fajta függésről, ami csak tragédiával oldódik fel.
Most jutott eszembe, hogy Niffenegger egy pontig tükör módjára ugyanúgy az ember rothadó arcát mutatja meg, mint Rowling vagy Shriver, csak ő sokkal inkább bizarr és kattant, mint a másik két író. (Tudom, hogy még Franzent is ide lehet pakolni, de tőle még nem olvastam.) Bármennyire szeretek efféle élveboncolós könyveket olvasni, a végére érve nemcsak az egész emberiséget, de magamat is megutálom. És egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a Vautravers-házban annyira más események zajlanának le, hogy ha mások játszanák a főszerepeket.

Nyugodtan fel lehet tenni a kérdést, hogy ha a könyv émelyítő és bizarr, mi a fenét eszek rajta? Mármint ezeken kívül?, kérdezek vissza. Szeretem azt, hogy a szereplők hétköznapiak, emberiek a maguk tökéletlen, megpróbálok jót-tenni-de-rosszul-sül el - módján, olyan érzés róluk olvasni, mintha velük élnék 421 oldalon keresztül. Szeretem az aprólékos leírásokat róluk és a környezetükről, mint Julia és Valentina reggeli rutinja még otthon, Amerikában, vagy ez a jelenet:

"Martin kinyitotta a száját, habozott, aztán megkérdezte:
- Dohányzik?
- Igen - felelte Julia. Martin arca felderült. Felállt az asztaltól, és egy csomag cigarettával meg egy öngyújtóval jött vissza. Kirázott a csomagból egy cigarettát, és odakínálta Juliának. A lány elvette, a szájába tette, hagyta, hogy a férfi tüzet adjon, és rögtön heves köhögőroham tört rá. Martin felugrott, hozott Juliának egy pohár vizet.
- Mi a csoda volt ez? - kérdezte Julia, amikor végre meg tudott szólalni.
- Gauloises. Filter nélküli - elnézést. Nem akartam megölni.
Julia átadta Martinnak az égő cigarettát.
- Tessék, én majd csak a kilehelt füstjét szívom.
Martin nagyot szippantott, és kifújta a füstöt. Julia arra gondolt, hogy még soha, senkinek az arcán nem látott ilyen nyers gyönyört. Ekkor megértette, hogy ez a férfi hogyan volt képes meghódítani és feleségül venni egy lányt: Csak így nézett rá. Julia azt kívánta, bárcsak rá nézne így valaki. Aztán összezavarodott."

Nem tudom, mennyire sikerült lelkendező postot összehozni, amilyet fezer várt, ill. mennyire sikerült érzékeltetni, miért szeretem ezt a könyvet. Egészen meghitt, privát viszonyom van vele, talán azért, mert kb. mindenki utálja.:) Itt a vége, fuss el véle.

Eredeti cím: Her Fearful Simmetry
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2010
Fordította: Gálvölgyi Judit
Ár: 3490 Ft

2014. november 10., hétfő

Bölcs gondolat az IC-n

"Én fel akarom vállalni az identitásom, de nem akarok nevetséges lenni" - mondta tegnap este egy nő az IC-n. Van benne valami.
Amúgy igazán meghitt utazás volt, állandóan elment a világítás, a kedves telefonnal világított magának, én félig a folyosóra lógva kepesztettem a Mindenemmel, még jó, hogy ezt a bazivastag, nagy könyvet sikerült kiválasztanom a MÁV eme gerillaakciójára.


2014. november 8., szombat

Nágy áckió egy jó kis könyvre

Marisa de los Santos regénye, az És besétált a szerelem - nem kell megijedni a címétől, egyáltalán nem nyálas - most 900 Ft-ért kapható az Ekren kiadónál. Pihe-puha, imádnivaló kabátkönyv, akit érdekel, ne habozzon próbát tenni vele.


2014. november 6., csütörtök

Tematikus post - Régi könyvek

Az antikvarium.hu blogversenye adta azt az ötletet, hogy az egyik tematikus post a régi kötetekről szóljon. A versenykiírásban az szerepelt, hogy legalább tíz éves, már csak antikváriumban kapható könyvekről írjunk, én kicsit kijjebb toltam a határokat; nem egy könyvet lazán be lehet szerezni bármelyik könyvesboltban, viszont régen íródott, más nem annyira régi, de én egy porszagú, rongyos példányt olvastam és ennyi elég volt, hogy helyet követeljen magának.
Elég hosszú (pedig mennyit kihúztam...) és vegyes lista lett, ezért bocsi, de nem fogok borítóképeket berakni, mert még délután háromkor is ezzel bíbelődnék.

Egy megjegyzés a versenyhez: Lobo, az egyik zsűritag írt egy postot erről, akit érdekel, tóduljon oda beszélgetni meg olvasgatni. Kommentben kifejtettem a becses véleményem, ezért (meg azért is, mert ennek a postnak nem a verseny a tárgya) csak annyit mondok, hogy ha nem shizoo nyerte volna a versenyt, nagyon igazságtalannak tartanám a világot és kicsit színvonaltalannak a versenyt. Örülök, hogy még vannak olyanok, akik a színvonalat értékelik, és nem azt, hogy kinek hány feliratkozott olvasója van. Ne sértődjön meg senki, nagyon jó írásokat küldtek be, de Zoli kilométerekre lehagyja az egész mezőnyt meg könyvesblog-érát. Aki nem tudja, miért, menjen művelődni.:)

Kép innen

Arto Paasilinna: Az akasztott rókák erdeje - nem kell félni, egy darab halott róka nincs benne. Humoros, tulajdonképpen idilli történet három emberről, meg egy Ötszázas nevű kis rókáról.
(Post)

Aszlányi Károly: Sok hűhó Emmiért - patinás, szép emlékű magyar regény egy szeleburdi lányról.

Bókay János: Bohémek és pillangók - Giacomo Puccini olvasmányos életregénye. Elég régen olvastam, de odáig voltam érte.

Carson McCullers: A Szomorú Kávéház Balladája - az egyik (sznobok által lefitymált) egyetemi órán olvasta fel a tanár. Nincs benne semmi különös, de baromi erős a hangulata - hiszen az amerikai Délen játszódik!

Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok - azon kevés könyvek egyike, ami kora ellenére nem vesztette el aktualitását. Mivel erről írtam az egyik versenypostom, nincs kedvem róla még itt is nyökögni. De annak örülök, hogy az olvasás után írt semmi kis bejegyzésem felülírhattam ezzel.

Elizabeth Barrett-Browning: Portugál szonettek - Elizabeth-et úgy imádom, ahogy van, a regényes szerelmével, kalandos életével és a gyönyörű szonettjeivel. Kardos László fordítása sokkal szebb, mint Czike Sándoré, inkább azt olvassátok.

Ernest Hemingway: Vándorünnep - Hemingway elfeledett gyöngyszeme. Gyönyörű, idilli képet fest párizsi életükről, annyira hangulatos, hogy aki időutazó, feltétlenül látogassa meg Hash-t és Hemet.
Paula McLain finom, érzékeny tükörregényét írta meg a párizsi éveknek Hadley Richardson, az első feleség szemszögéből.
(Post)

Françoise Gilot - Carlton Lake: Életem Picassóval - azt hiszem, a Túlélni Picassót egyik port.hu-s kommentjében olvastam erről a könyvről. A párizsi feleséghez hasonlóan a feleség (ill itt élettárs) szemszögéből mutatja be a művészt, bár itt első kézből értesülhetünk az eseményekről.

G. Szabó Judit: Megérjük a pénzünket! - talán ez volt az első könyv, amit, nagy szüneteket tartva, de elolvastam. Néhány éve újra elővettem és döbbenetes, mennyire megváltozott a nézőpontom; a fókusz a humorról átkerült arra, hogy mennyire idiótán viselkednek a szülők és arra, hogy milyen nehézségei vannak a családnak. Kiábrándító dolog felnőni.

Henrik Ibsen: Nóra - az infantilis, elkényeztetett fiatal hölgyről kiderül, hogy egészen más.

Homérosz: Odüsszeia - ezt lehet boltban kapni, de azzal senki nem vitatkozhat, hogy nem régi.:) Érzelmes viszony fűz hozzá, másfél nap alatt kétszer olvastam el (nem a rajongás, hanem az iskolai kényszer hajtott), azon kevés könyvek egyike, amit vittem magammal a kádba és ronggyá olvastam. Ilyen szoros együttélés szükségszerűen hozza magával az intimitást, na.

Jean Webster: Nyakigláb Apó - nekem ez az édibédi, pihe-puha olvasmányom, ami másoknak az Anne-sorozat.

Joyce Carol Oates: Bellefleur - hosszú, szövevényes, de élvezetes regény, pont olyan, amilyennek elképzelek egy kísérteties kastélyról, és egy régi, néha őrülteket felvonultató családról szóló könyvet.
(Ez volt a másik, versenyre beküldött post)

Kathleen Winsor: Amber - szeretnél egy olyan kiállhatatlan, talpraesett nőről szóló vadregényes könyvet olvasni, mint amilyen Scarlett? Tessék!

Kosztolányi Dezső - nem kell ám fintorogni az iskolában tanult magyar írókra-költőkre! Kosztolányi regényei a mai napig élvezetes olvasmányok, a nyelvezete nem avíttas, a témái nem idejétmúltak. Én még csak az Édes Annát és a Pacsirtát olvastam tőle; nagyon erős atmoszférájú, kicsit falhozvágós történetek.

Lev Tolsztoj: Anna Karenina - a klasszikus, amitől nem kell félni. A közhiedelemmel ellentétben a regény nem csupán Annáról, az ellentmondásos megítélésű fiatal nő házasságtöréséről szól, látleletet kaphatunk a korról, Tolsztoj gondolatairól és a többi szereplő lelkivilágáról is.

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos - Atwoodot szeretni vagy utálni lehet, szerencsére én az első csoportba tartozom, bár még csak két könyvét olvastam. Ezt szeretem jobban, mert hihetetlenül komplex, és az összetett, csavaros, átejtős regények a gyengéim.
(Post)

Mariana Alcoforado: Portugál levelek - ez a picike, öt levélből álló könyv kész rejtély. Elvileg egy portugál apáca szerelmének története az 1500-as évekből, valójában az se biztos, hogy létezett-e ilyen nevű nő, és valószínű, hogy egy korabeli francia férfi írta a leveleket. A naiv, mégis szép stílus és Szabó Magda fordítása sokat lendít a történeten, ami, valljuk be, kicsit banális - igen, a francia hadnagy elhagyja a nőt.

Molnár Ferenc: Liliom / Az üvegcipő / Játék a kastélyban - a 2012-es karácsonyra kaptam Andiamótól a MF három színművét tartalmazó kötetet, azóta is jó szívvel gondolok rá. Mindegyik jól árnyalt, elgondolkodtató történet és érdekes, hogy a "falhozvágó szint" egyre csökken, az utolsó darabon hangosan röhögtem, kicsit se néztek hülyének a vasúti kupéban.
(Post)

Német László: Iszony - egy friss olvasmányom. Nem mondom, hogy nagyon fáj, de megterhelő, aprólékos olvasmány, kíméletlenül pontos látlelet egy rossz kapcsolatról.
(Post)

Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Holt lelkek - azt hinné az átlagember, hogy ez egy hótt unalmas, túl régi könyv, de nem, roppant érdekes, és nagyon meglepő, de humoros könyv.

Paul Éluard: Éluard versei - a műfaj felé bátortalanul tapogatózó embereknek tökéletes kezdés, gyönyörű versei vannak.

Pierre La Mure: Moulin Rouge - az indoklásom ugyanaz, mint a Bohémek és pillangóknál; szeretem a regényes életrajzokat.

Ráth-Végh István: A könyv komédiája - Ráth-Végh a végtelen emberi hülyeség hű krónikása, ebben a kötetben a könyvekkel kapcsolatos hóbortokat, hajmeresztő eseteket meg ilyesmiket gyűjti össze. Könyvmolyoknak tényleg ajánlott.

Susan Kay: A fantom - ha uncsi volt Az operaház fantomja, ez tetszeni fog. Kay nem csupán leporolta és friss világításba helyezte a párizsi Operaház eseményeit, hanem a fantom egész életét megírta.

Szerb Antal - az "új" magyar felfedezettem. Szerb Antalnak nagyon változatos a stílusa, a humora, és ami a fő, a hangulatteremtése (ami nálam sokat számít) kiváló.
Utas és holdvilág
A Pendragon legenda

Vaszary Gábor: Ketten Párizs ellen + Hárman egymás ellen - nagyon régen olvastam ezeket a könyveket, de sírva röhögtem a két-három srác balatoni és párizsi idétlenkedésein.

Világszép Vaszilisza - tegyünk be egy mesekönyvet is. Az alcíme Orosz tündérmesék, szerintem ez sok ínyenc könyvmoly szívét megdobogtatja. A meséket Bilibin gyönyörű illusztrációi díszítik.


2014. november 4., kedd

Mesék, amelyek rosszul végződnek


Daphne du Maurier: Madarak

Felvidultam, amikor láttam, hogy a Gabo A Manderley-ház asszonya után (igazán megérdemelt egy új kiadást) a szerző elbeszéléskötetének is bizalmat szavaz, pedig nem valószínű, hogy elkapkodják majd az emberek. Nagy, kövér piros pont jár érte.
Du Maurier fura szerzet, akár bizarrnak is mondhatnám. Ahogy kezd bennem leülepedni az élmény és elrendezem az eddig olvasott könyvek szövedékében, egyre erősödik bennem az érzés, hogy hiába közepes színvonalú elbeszéléskötet - a Manderley-nek a közelében sem jár -, mégis érdemes elolvasni.
Az első két mű, a Madarak és a Monte Verità még nem ezt igazolta. Az első elbeszélésből készült a legendás Hitchcock-film, és valószínűleg a megkergült madarak garmadája az egyetlen megmaradt közös vonásuk. Ez a novella vállrándítósan "És aztán?"-élmény volt, nem volt benne annyi feszültség, hogy érdekeljen, miért akarják kiiktatni az embereket a madarak. A stílusa egyszerű, tükrözi az E/1-es elbeszélő, a majorban dolgozó Nat személyiségét; ez a férfi valószínűleg nem túl okos (bár, ahogy a szomszédok gyanakodva megjegyzik, "könyveket olvas meg minden"), kicsi a világa, de rendíthetetlenül megoldja a feladatokat, felszínre törnek a háborús tapasztalatai és ezek viszik előre. Tulajdonképpen igaza van, háború zajlik, csak nem ember-ember ellen.
A Monte Verità volt a számomra legérdektelenebb történet, egy falba vájt sziklakolostorban élő, a Napot és a Holdat imádó vallási (?) rendről szól egy kívülálló szemszögéből, meg persze a babonás emberekről.

Itt ütök egy entert, mert kezdődik a jó részek szakasza.
A morcosságomat elfújta Az almafa, amelyben egy férfi álszenvedő, mártírkodó felesége egy almafában születik újjá. Szegény fickó, némi bűntudattal, de élvezni kezdené az életet; senki nem mered rá szemrehányóan porszívóval a kezében, amiért ő a napsütötte kertben sétál vagy este pipázgatva elmerül egy jó könyvben. Erre jön ez a dög fa, a görnyedt vállra emlékeztető ágaival és a tweedszoknyára hajazó rátekert dróttal.
Megcsillan az, amiben Du Maurier annyira jó: a sejtetés. Nem tudjuk, hogy tényleg egy fában reinkarnálódott-e a halott Midge, vagy csak a férje (akinek nem tudjuk meg a nevét, akárcsak a második Mrs. de Winterét) lett paranoid, de ez egy paranoid elbeszélés. Ugyanerre az érvre épül Dino Buzzati: Hét emelet c. novellája. Habár szeretem ezt a trükköt, pardon, szeretek róla olvasni, mégis megkönnyebbülök, amikor vége van a történetnek.
Ennek a történetnek már van mélysége, lehet rajta gondolkodni. Biztos vagyok benne, hogy a férj nem vette észre a jeleket (ahogy erre csak a pasik képesek), amik ebbe az irányba vitték a feleségét, hanem egyszer felnézett, és egy összeszorított szájú, besavanyodott apácát talált maga mellett, és biztos benne, hogy huszonvalahány évvel ezelőtt nem ezt a nőt vette feleségül. Kíváncsi lennék Midge szemszögére. Az egyik dolog, amit felnőve meg lehet tanulni, az, hogy mindenkinek megvan a saját története; régen mindenki jó lelkű fiatal volt, sebekkel, de elhatározták, hogy ők nem lesznek olyanok, mint a szüleik, a kettővel alattuk lakó nő vagy az idősebb munkatársuk. Aha.
A kis fényképész volt a kedvencem a kötetből. Tudom, hogy jóval később játszódik, de az unatkozó, szép márkiné alakja rokokó mintákat varázsolt a kerevetre, őrá fehér, rizsporos parókát és fűzős selyemruhát. Egy kibontakozó liezont figyelhetünk meg, melynek másik tagja a címadó fényképész, aki egy tengerparti városban találkozik a gyerekeivel és az angol nevelőnővel ott nyaraló márkinéval. Eszembe jutott egy film és belőle egy mondat, de spoileres lenne, helyette ismétlem az előző bejegyzésem szavait: a sötétség mindenkiben fellelhető.
A Csókolj meg még egyszer, idegen! főszereplője kicsit Natre emlékeztet, bár jóval fiatalabb; egyszerű, naiv, kedves fiú, aki beleszeret a vörös hajú jegyszedőbe a moziban. Amikor az írás végére értem, bevillant egy mondat, ami a lány szájából hangzik el és ami előre mutat a későbbi eseményekre. Émelyítő volt, le merem fogadni, hogy Du Maurier direkt ezt a hatást akarta elérni. Elég rövid, megdöbbentő történet, ami egy csomó utóiratot vonna maga után, de ez sokkolóan hiányzik és akárcsak az előzőeknél, ismét a motivációkon kattogott az agyam.
Az öreg. Az írónő az orromnál fogva vezetett. Ez is egy közismert írói trükk; elhitet veled valamit, amiről a végén kiderül, hogy egyáltalán nem az, aminek látszik. A jó tollú írók fantasztikus dolgokra képesek, pár, lapra mázolt festékpöttyel kifordíthatnak az egész világodból. És én jóízűen fogadom a beetetést, mert imádom a katarzisokat, amiket a könyvek váltanak ki belőlem. Részben ezek tesznek élő (érző) emberré.

Eme hosszú, fecsegős post végén pedig elárulom, mi az, ami közös a novellákban és ami miatt érdemes őket elolvasni: mindegyikben jelen van egy sötét, baljós hangulat, és az az érzés, hogy a történetnek rossz vége lesz, egyre fokozódik. Nincs megoldás vagy feloldozás. Az alaktalan félelemtől kiszárad a szád, hogy a megszokott, kényelmes kis életed bármikor a feje tetejére állhat. Én átéltem, amikor valósággá válik az elképzelhetetlen - ezt a mindent kiforgató érzés idézték fel bennem az elbeszélések.

Ui.: Az előbb hallottam valami fura hangot és majdnem befostam, de csak a takarító söpri fel a folyosót.

Eredeti cím: The Birds and Other Stories
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2014
Fordította: Bihari György (tapsoljuk meg!)
Ár: 3490 Ft

2014. november 3., hétfő

"... ránéztem és az ördögöt láttam."

"-... Micsoda egy alak volt az apám.
  - Él még?
  - Nem. Három éve meghalt. Cukorbeteg volt, és szép lassan ráment a szíve. Amikor magam alatt vagyok, arra gondolok, hogy megszakadt a szíve, amiért a fiai azok lettek, amik. Ő egy építészt meg egy orvost szeretett volna, ehelyett kapott egy alkoholistát meg egy drogdílert. De nem ez ölte meg. Hanem az étrendje. Cukorbeteg volt, és huszonöt kiló túlsúlyt cipelt. Lehettünk volna mi Petey-vel Jonas Salk és Frank Lloyd Wright, az sem mentette volna meg az apámat."

Lawrence Block: Sírok között

Ördögök tényleg léteznek. New Yorkban pedig, a nyolcmillió halál városában szinte törvényszerűen nyüzsögnek. Matt Scudder, a félillegális magánnyomozó és gyakorló antialkoholista ismét ördögökkel kerül szembe - ami elsőre szimpla emberrablás-váltságdíj-ügynek néz ki, kiderül, hogy utazás a sötétség mélyére, két gyomorforgató, szadista sorozatgyilkos lelkébe.

Blocknál mindig előfordultak az emberi tűréshatárt és ingerküszöböt feszegető jelenetek, de zsinórban ez a második könyv, ami ilyen... khm, darabolós elkövetőkkel foglalkozik. Persze az is lehet, hogy rosszul emlékszem és valójában minden kötetben szétdarabolt hullák vannak, eléggé összefolynak az emlékezetemben a különböző részek eseményei.
Ezúttal két kéjgyilkosról van szó - azt hiszem, nyugodtan rájuk aggatható ez a címke -, akik elrabolják a diszkrét, fair play-játékos drogüzér, Kenan Khoury feleségét. Váltságdíjat követelnek, Khouryt majdnem az őrületbe kergetik azzal, hogy keresztül-kasul bejáratják vele a várost. Végre létrejön a csere - de a zsarolók nem tartják be az ígéretüket, Francine holtan és darabokban kerül vissza a férjéhez.
Mattet Khoury béreli fel, hogy találja meg a gyilkosokat. Innentől Matt járja a szokásos Canossát; az utcákat rója, embereket kérdez ki, AA-gyűlésekre ül be, telefonál, pénzt csúsztat. Apró, nehezen összekapart információkból próbálja kirakni a képet, néha sehova nem vezető nyomokat követ (avagy a nyomozói munka szívás), egy ponton majdnem kiszáll, aztán történik valami, ami finoman szólva új lendületet ad a könyvnek, és ami miatt a képzeletbeli körmeimet rágva olvastam végig a történet utolsó száz oldalát.
Persze szokás szerint sok téma felmerül, a rasszizmus, az önbíráskodás - utóbbi kapcsán Block szereplői nem az egyetemes becsületkódex szerint járnak el. Nem angyalokról van szó, hanem emberekről, és a sötétség mindenkiben fellelhető. Valamennyire mindenki megmerítkezik a mocsokban.

Hogy milyen volt? Durva. Fájdalmas, néha émelyítő, amit tovább erősít a szikár stílus. Tulajdonképpen a Scudder-kötetek is őszi könyvek, de nem az aranypászmás, füstillatú fajtából, hanem a tél és a halál közelségét hirdető, rideg, sötét őszt idézik, amikor a talaj keményre fagy és a színek eltűnnek a világból.

Ui.: Igazán bájosan retró a könyv (1992-ben íródott), de akárcsak a krumplira, a telefonfülkékre se fogok tudni ugyanúgy nézni, ahogy olvasás előtt.
Ui2.: Értem én, hogy marketing meg minden, de a könyvmoly szívem vérzik a borító miatt. Szörnyen ki fog lógni a többiek közül. Hüpp.

A könyvet köszönöm az Agave Könyveknek!

Eredeti cím: A Walk Among the Tombstones
Sorozat: Matt Scudder 10.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2014
Ár: 3380 Ft