2014. november 4., kedd

Mesék, amelyek rosszul végződnek


Daphne du Maurier: Madarak

Felvidultam, amikor láttam, hogy a Gabo A Manderley-ház asszonya után (igazán megérdemelt egy új kiadást) a szerző elbeszéléskötetének is bizalmat szavaz, pedig nem valószínű, hogy elkapkodják majd az emberek. Nagy, kövér piros pont jár érte.
Du Maurier fura szerzet, akár bizarrnak is mondhatnám. Ahogy kezd bennem leülepedni az élmény és elrendezem az eddig olvasott könyvek szövedékében, egyre erősödik bennem az érzés, hogy hiába közepes színvonalú elbeszéléskötet - a Manderley-nek a közelében sem jár -, mégis érdemes elolvasni.
Az első két mű, a Madarak és a Monte Verità még nem ezt igazolta. Az első elbeszélésből készült a legendás Hitchcock-film, és valószínűleg a megkergült madarak garmadája az egyetlen megmaradt közös vonásuk. Ez a novella vállrándítósan "És aztán?"-élmény volt, nem volt benne annyi feszültség, hogy érdekeljen, miért akarják kiiktatni az embereket a madarak. A stílusa egyszerű, tükrözi az E/1-es elbeszélő, a majorban dolgozó Nat személyiségét; ez a férfi valószínűleg nem túl okos (bár, ahogy a szomszédok gyanakodva megjegyzik, "könyveket olvas meg minden"), kicsi a világa, de rendíthetetlenül megoldja a feladatokat, felszínre törnek a háborús tapasztalatai és ezek viszik előre. Tulajdonképpen igaza van, háború zajlik, csak nem ember-ember ellen.
A Monte Verità volt a számomra legérdektelenebb történet, egy falba vájt sziklakolostorban élő, a Napot és a Holdat imádó vallási (?) rendről szól egy kívülálló szemszögéből, meg persze a babonás emberekről.

Itt ütök egy entert, mert kezdődik a jó részek szakasza.
A morcosságomat elfújta Az almafa, amelyben egy férfi álszenvedő, mártírkodó felesége egy almafában születik újjá. Szegény fickó, némi bűntudattal, de élvezni kezdené az életet; senki nem mered rá szemrehányóan porszívóval a kezében, amiért ő a napsütötte kertben sétál vagy este pipázgatva elmerül egy jó könyvben. Erre jön ez a dög fa, a görnyedt vállra emlékeztető ágaival és a tweedszoknyára hajazó rátekert dróttal.
Megcsillan az, amiben Du Maurier annyira jó: a sejtetés. Nem tudjuk, hogy tényleg egy fában reinkarnálódott-e a halott Midge, vagy csak a férje (akinek nem tudjuk meg a nevét, akárcsak a második Mrs. de Winterét) lett paranoid, de ez egy paranoid elbeszélés. Ugyanerre az érvre épül Dino Buzzati: Hét emelet c. novellája. Habár szeretem ezt a trükköt, pardon, szeretek róla olvasni, mégis megkönnyebbülök, amikor vége van a történetnek.
Ennek a történetnek már van mélysége, lehet rajta gondolkodni. Biztos vagyok benne, hogy a férj nem vette észre a jeleket (ahogy erre csak a pasik képesek), amik ebbe az irányba vitték a feleségét, hanem egyszer felnézett, és egy összeszorított szájú, besavanyodott apácát talált maga mellett, és biztos benne, hogy huszonvalahány évvel ezelőtt nem ezt a nőt vette feleségül. Kíváncsi lennék Midge szemszögére. Az egyik dolog, amit felnőve meg lehet tanulni, az, hogy mindenkinek megvan a saját története; régen mindenki jó lelkű fiatal volt, sebekkel, de elhatározták, hogy ők nem lesznek olyanok, mint a szüleik, a kettővel alattuk lakó nő vagy az idősebb munkatársuk. Aha.
A kis fényképész volt a kedvencem a kötetből. Tudom, hogy jóval később játszódik, de az unatkozó, szép márkiné alakja rokokó mintákat varázsolt a kerevetre, őrá fehér, rizsporos parókát és fűzős selyemruhát. Egy kibontakozó liezont figyelhetünk meg, melynek másik tagja a címadó fényképész, aki egy tengerparti városban találkozik a gyerekeivel és az angol nevelőnővel ott nyaraló márkinéval. Eszembe jutott egy film és belőle egy mondat, de spoileres lenne, helyette ismétlem az előző bejegyzésem szavait: a sötétség mindenkiben fellelhető.
A Csókolj meg még egyszer, idegen! főszereplője kicsit Natre emlékeztet, bár jóval fiatalabb; egyszerű, naiv, kedves fiú, aki beleszeret a vörös hajú jegyszedőbe a moziban. Amikor az írás végére értem, bevillant egy mondat, ami a lány szájából hangzik el és ami előre mutat a későbbi eseményekre. Émelyítő volt, le merem fogadni, hogy Du Maurier direkt ezt a hatást akarta elérni. Elég rövid, megdöbbentő történet, ami egy csomó utóiratot vonna maga után, de ez sokkolóan hiányzik és akárcsak az előzőeknél, ismét a motivációkon kattogott az agyam.
Az öreg. Az írónő az orromnál fogva vezetett. Ez is egy közismert írói trükk; elhitet veled valamit, amiről a végén kiderül, hogy egyáltalán nem az, aminek látszik. A jó tollú írók fantasztikus dolgokra képesek, pár, lapra mázolt festékpöttyel kifordíthatnak az egész világodból. És én jóízűen fogadom a beetetést, mert imádom a katarzisokat, amiket a könyvek váltanak ki belőlem. Részben ezek tesznek élő (érző) emberré.

Eme hosszú, fecsegős post végén pedig elárulom, mi az, ami közös a novellákban és ami miatt érdemes őket elolvasni: mindegyikben jelen van egy sötét, baljós hangulat, és az az érzés, hogy a történetnek rossz vége lesz, egyre fokozódik. Nincs megoldás vagy feloldozás. Az alaktalan félelemtől kiszárad a szád, hogy a megszokott, kényelmes kis életed bármikor a feje tetejére állhat. Én átéltem, amikor valósággá válik az elképzelhetetlen - ezt a mindent kiforgató érzés idézték fel bennem az elbeszélések.

Ui.: Az előbb hallottam valami fura hangot és majdnem befostam, de csak a takarító söpri fel a folyosót.

Eredeti cím: The Birds and Other Stories
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2014
Fordította: Bihari György (tapsoljuk meg!)
Ár: 3490 Ft

3 megjegyzés:

  1. Az utóiratos résznél felnyerítettem itt a gép előtt ülve. Bocsánat :D :D :D Brrr, milyen félelmetes ez a külföldi borító = lényeglátás leves 9823284.

    VálaszTörlés
  2. Még sose olvastam az írónőtől, de most kedvem támadt ;) (jövő halloweenre be kéne terveznem ezt a könyvet...is).

    VálaszTörlés
  3. zakkant: sikeresen beparáztattam saját magamat, mert a könyv nem félelmetes.:)

    theodora: neeem olvastad a Manderley-t?! Sztem jövőre iktasd be.

    VálaszTörlés