Farkasbőrben

Jim Butcher: Teliholdkór

2012-ben ezt írtam a Dresden-akták első részéről, a Pusztító viharról:

"Óóó, Monsieur Dresden, maga egyszerűen imádnivaló. Régimódi lovag és kemény macsó, vérprofi és bájosan esetlen. Úgy kotyvaszt főzetet, mint a sztárszakács ebédet, van varázspálcája, egy hatalmas, farkatlan macskája és egy nagy tudású, koponyában lakó dévaj szelleme. Jaj, és a humora, az a legjobb tulajdonsága, amit persze mindig akkor csillogtat meg, amikor nem kellene, azaz irgalmatlanul laposra verik szegényt."

Nyolc év nagyon-nagyon hosszú idő és az ember ízlése nagyon-nagyon sokat változhat; a fenti jellemzésemből kb. már semmi nem állja meg a helyét.

Katherine Mansfield 750 oldalnyi írása után szükségem volt egy ellenpontra, csúnya genderelőítéletesen valami fiúsra. kvzs akkor hozott a kedvesnek szó szerint egy szatyor kölcsönkönyvet, gondoltam, végül is, miért ne, nem volt rossz az első rész [semmire nem emlékszem belőle] és az urban fantasyn is kedélyesen elnyámmogok.

Nem akarom metaforikus síkon laposra verni szegény könyvet, mert nem érdemli meg, nem tehet róla, hogy kikerültem a célközönségből, aminek anno is csak a peremén álldogáltam. Kicsit megnyugtat, hogy azok a dolgok, amiktől én rózsaszín epét köptem, a kedvesnek is feltűntek, de csak egy elnéző fejcsóválás erejéig idegesítették. Szóval igen, fiúsnak mondható könyv ez, csak számomra nem kompatibilis módon.

Jim Butcher olyan, mint egy húszas éveiben járó geek, aki a képzeletében menő varázsló és fantáziaszülte kalandjait papírra is veti, annak minden gyermekbetegségével együtt; a nők egy külön állatfaj, melynek képviselői tiszták, puhák és elérhetetlenül gyönyörűek. Rendkívül hülyén éreztem magam, amikor tisztán kirajzolódtak a tinédzser felnőtt Jim Butcher verejtékes álmai a nőkről, akik egy személyben bajtársai, szeretői és anyukái Jimnek Harrynek. Nem, felnőtt ember egyszerűen nem írhat le olyat, hogy kemény fickónak tartja magát, aztán azzal a lendülettel elsírja magát egy nő karjában, szexelnek, utána a nő szépen előszedi a pasinak kikészített cuccait, felöltözteti, külön kitérve a sötét színű alsógatyára és az ajándékba adott bőrkabátra. Ja, közben a csaj meztelen marad.

Ezek az ábrándképek teljesen agyoncsapták az olvasás élményét, pedig magával a történettel egész jól elvoltam, Harry nyomozgat, lehet agyalni a gyilkosságokon, vannak különféle izgi vérfarkasfajták, Harryt meg akarják enni, le akarják lőni és tartóztatni, kapunk egy kis ízelítőt a szülei történetéből is, amely kellemesen indikál arra, hogy a további részeket is elolvassuk, aztán az utolsó 80 oldalra elszállt a maradék lelkesedésem is, pedig az író egész jól összehozta az epikus, végső összecsapást is.

Isten bizony, próbálom pozitív színben látni ezt a könyvet, de nehéz. Remélem, Jim Butcher a későbbiekben összeszedte magát, mert bőven van potenciál a langaléta varázslóban, de személyesen nem fogok meggyőződni róla.

Eredeti cím: Fool Moon

Sorozat: A Dresden-akták 2.

Kiadó: Delta Vision

Kiadás éve: 2018

Fordította: Tüzér Judit

Ár: 3990 Ft (érdemes kivárni a DV 50%-os akcióját)

Rövidkék

David Gemmell: Jon Shannow (Árnyékok farkasa + Az utolsó Őrző)

Tulajdonképpen már említettem a véleményem lényegét: szeretem Gemmellt, de évente-kétévente egy sorozatot szabad tőle olvasnom. Idén négy kötetével (két rövid sorozattal) ismerkedtem meg, a Jon Shannow volt az egyik, a Makedónia a másik. Az utóbbit júniusban olvastam, és csak az unalom halvány árnyéka vetődött ránk, de alapvetően szerettem, míg Jon Shannow egyáltalán nem érdekelt - nem, nem azért, mert posztapokalitikus western, egyszerűen... untam. Nem is voltam részese a szövegnek, mint amikor egy üvegfalon keresztül nézed, hogy főzőcskéznek, de az illatok nem jutnak el hozzád.

A fordulatok és bizonyos szereplők is túl ismerősek voltak, kilátszottak a panelek, amelyeket Gemmell alkalmaz. Vajon azért érzek egy erős stílusbeli különbséget ezen könyvek és a Trója között, mert azt még tavaly olvastam? Valószínűleg nem; az a sorozat jóval több szereplőt vonultat fel, a misztikus vonal nagyon halovány, a másik kettőben viszont központi szerepet tölt be, mondhatni, ugyanaz a mágiarendszere, ami négy kötet után már kezdett a könyökömön kijönni.

Még A hatalom kövei c. sorozat van meg tőle, de egy darabig várok vele, kicsit sok volt a Jó és a Rossz örök harcából meg a szipsztrasszokból. Alighogy befejeztem Az utolsó Őrzőt, felbukkant a Molyon a harmadik Jon Shannow, a Vérkő, neeem, köszi, ő is várni fog a sorára.

Delphine de Vigan: No és én

Baromi régen szereztem be ezt a regényt. Mindig néztem a polcon, hogy milyen kis vékony, az írónő Semmi nem áll az éjszaka útjába c. könyvét nagyon szerettem, ez se lehet rossz. Nos, nem is az, csak már én vagyok hozzá öreg, ill. túl cinikus. Lou majd egyszer megtanulja, hogy van, akit nem lehet megmenteni, mert ő sem akarja. Őt magát kedveltem, magányos, szorongó kislány, de a többi szereplő az én ízlésemnek nagyon fekete-fehérre van festve; az ügyeletes vágy tárgya-szépfiú kb. mindenből bukásra áll, de nem lusta ám vagy buta, hanem megveti a rendszert és valójában baromi éleslátó srác, a szülők meg szülők, nem értenek ők ugyan semmit - szerintem az, amit Noért tesznek, baromi nagy segítség, a többség gondolkodás nélkül nemet mondana.

Ahhoz, hogy ennyi idősen szeressem ezt a kis könyvet, több őszinte és valóságközeli mozzanat kellett volna, de lehet, hogy az én elvárásaim voltak magasabbak a kelleténél.

Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Egyértelműen a legjobb könyv a hármasból.

Nagyon örültem a 21. Század kiadó Kult sorozatának, az ilyenekre szokás mondani, hogy "öröm kézbe venni"; szép, igényes kiadások, keményfedéllel, őrületesen tapizható védőborítóval, szemet gyönyörködtető orcával, legszívesebben velük aludnék, pedig ezt csak szemfestékpaletták esetén szoktam érezni - a könyvek nagyobbak és élesebbek a sarkaik.

Jó pár Délen játszódó, a rabszolgaság témáját tárgyaló-érintő könyvet olvastam már, de A föld alatti vasút magyar megjelenésének azért is örültem, mert eddig csak női szerzőktől olvastam a témában, és kíváncsi voltam, egy férfi máshogy ábrázolja-e a rabszolgaságot - érdekes volt, hogy ő is egy nőt tett meg elbeszélőnek-főszereplőnek. Olyan igazán "újat" Whitehead se tud mondani, de a szenvedés és a fájdalom, amit az emberek egymásnak és az élővilág többi tagjának okoznak, nem is lehet ennek a témája. Az se új, hogy a feketék és fehér segítőik folyamatos űzöttségben élnek, a boldog, kiegyensúlyozott életet előbb-utóbb porig rombolják (megint) és minden kezdődik elölről, ez a történet befejezésen is érződik. Létezik-e tényleges szabadság? Megszabadulhatunk-e minden kötöttségtől és leszámolhatunk-e valamennyi előítélettel?

Jó kis könyv ez, pörögnek a lapok, van egy-két meglepő dolog - pl. a tényleges földalatti vasút, fájó fordulatok, de nem tudott hozzám közel kerülni. Az ötös skálán egy erős négyes, ha háttérbe szorítom a szubjektív nyavalyámat és az objektív erényekre koncentrálok.

Akarsz spártai démonokról olvasni?

"- A királyoknak nincsenek barátaik, úrnőm, csak hűséges szolgáik és elkeseredett ellenségeik."

Meg se merem nézni, mikor olvastam ezt a sorozatot, inkább essünk túl rajta.

David Gemmell: Makedónia oroszlánja + A sötét herceg

A Trója előtt egyetlen írónak sem sikerült - leszámítva a kezdeti, összeolvasok-mindenfélét könyvmoly-időszakot - elérnie, hogy zsinórban olvassam el egy sorozat köteteit. Emellett a Trója olyan magasra tette a lécet, hogy nem hittem, sikerülhet bármely másik Gemmell-regénynek megugrania.

A Makedónia-sorozatnak nem jött össze, de ez nem azt jelenti, hogy rossz könyvekről lenne szó, csak nehéz a kiváló után egy két olyan regényt elfogulatlanul megítélni, ami "csupán" jó élmény volt, kisebb megbicsaklásokkal.

A Trója monumentalitása - sajnos az összehasonlítgatást nem fogom tudni elhagyni - ezekre a regényekre nem jellemző; habár a Makedóniában is városok, birodalmak sorsáról van szó, valamiért kisebb léptékűnek éreztem. Talán azért, mert a több (mondhatjuk azt, hogy sok) szereplő ellenére egyértelműen kirajzolódik, ki ennek a sorozatnak a központi alakja; nem, nem Nagy Sándor és nem is az apja, II. Philipposz, hanem az ókor egyik titokzatos, elfeledett alakja, Parmenión, akit Gemmell a fantáziája révén epikus, természetfeletti erők csatájába léptet.  

Ebben a sorozatban (hányszor fogom még leírni ezt a szót...) a misztikus jelleg sokkal erőteljesebb, mint a Trójában, amit többen hibának róttak fel. Természetesen a Jó és a Rossz örök csatájáról van szó, amely Gemmellnél a Forrás és a Káoszszellem nevet kapta, értük, az ő nevükben küzdenek mágusok, varázslónők és démonok, jelen esetben a Sötét Isten - aki pusztulást hozna a világra - megszületését próbálják megakadályozni, illetve megvalósítani, ennek az eszköze a spártai-makedón Parmenión. Nekem ezzel nem volt problémám - annyi elvárásom volt, hogy a Gemmell-mágia hatására csillogó szemű, mesét hallgató kisgyerekké változzam, de közben ne nézzenek hülyének, és ezt az élményt meg is kaptam. Egyedül az akadályozta meg a trójai piedesztálra kerülést, hogy a második kötetben a cselekmény nagyon elkanyarodott a fantasy irányába, ami nem igazán passzolt a történet egészéhez, felborult a valóság-fikció egyensúly. Nekem kicsit erőltetett és didaktikus volt, a gyermeki örömöt elkezdte csiklandozni a felnőtt szarkazmusa.

Amennyire az emlékeim engedik felidézni, Parmenión összetett és részletesen ábrázolt karakter, sokkal jobban megismerjük az életét, a személyiségét, mint a Trója szereplőiét. Ha kivesszük az egyenletből a misztikus vonatkozást, akkor is kemény, rideg élete van (mi más lehetne Spártában, mondhatnánk, de a vele történtekre még a nagy Leonidász is azt mondaná, ez már túlzás) gyermekkorától kezdve. Nagyon nevettem, amikor az oldschool, vén spártaiak azon borongtak, hogy a mai fiatalok nem maradnának életben két tányér levesen és egy szelet kenyéren - a katonás életmódhoz kissé keveslem az étel tápanyagtartalmát, de mindegy, ők tudják.:)

Amiatt, hogy a Hős mellett több idő-hely marad az Ember bemutatására, a lelki folyamatokat, a szereplők egymáshoz való viszonyát is jobban megismerjük. Valószínűleg a legtartósabb emlékem lesz a könyvekről, hogy milyen árnyaltan mutatja be a generációk, apák és fiúk közötti konfliktusokat - hogy hiába jó ember és/vagy kiváló vezető valaki, ez nem elég ahhoz (vagy pont hátrány), hogy boldog, lelki sebektől mentes családi kapcsolatot alakítson ki.

Ui.. Bosszantóan sok hiba volt a magyar kiadásban, akadt értelmetlen mondat is (ugyanaz máshogy megfogalmazva egy mondat elején és végén), látszott, hogy nagyon kapkodtak a szöveggondozás során.

Eredeti cím: Lion of Macedon, Dark Prince

Sorozat: Makedónia 1-2

Kiadó: Delta Vision

Kiadás éve: 2013; 2014 

Fordította: Sziklai István

Ár. 3490 Ft mindkettő, de akcióban akár féláron is hozzá lehet jutni

Oldschool rémisztgetés

Fritz Leiber: Éjasszonyok

Időtlen idők óta nem haladtam ennyire lassan egy könyvvel, ami részben nekem, részben a két kisregénynek köszönhető - a komótos tempó sajnos az élvezet rovására ment, mert egyik történet se volt annyira jó, hogy hosszú napokig akarjak tapicskolni bennük; túl régimódiak ahhoz, hogy megcsiklandozzák a könyvmoly énemet, de igazán nem róhatom fel az írónak, amiért nem képes az időutazásra.
Ez főleg a Boszorkányfeleségre volt igaz; az egyetemi tanár Norman Saylor felfedezi, hogy a felesége boszorkánypraktikákat űz, és rábeszéli, hogy hagyjon fel a varázslással, amit Tansy meg is tesz, a bajok pedig rögtön csőstül jönnek a házaspár fejére. Az én szájízemnek túl gyorsan ment az asszony meggyőzése, a párbeszéd elég esetlen volt, az utána következő baljós események pedig túl... hatásvadászok, nem tudok rá jobb szót. A vége felé javult a helyzet, néha a kezdődő érdeklődés jeleit is felfedeztem magamon, de összességében nem győzött meg. Ha kimarad az életemből, nem vesztek sokat, de gondolatban kap négy csillagot az ötből, 1943-ban jelent meg, na.

A Sötétség Anyja szerencsére jobban tetszett, Vicomte jól tippelt. A főszereplő, Franz Westen még alkoholmámoros időszakában impulzusvásárol egy antikváriumban két kötetet (megesik az ilyen), az egyik Clark Ashton Smith naplója [nálunk nem annyira ismert, de az SFF-ben alapműnek számítanak az alkotásai. Magyarul a Gonosz mesék és A sír szava olvasható tőle, meg pár novella], a másik egy gonosz vénemberhez kapcsolódik, aki fénykorában afféle mágikus guruként tevékenykedett és a nagyvárosok kártékony varázserejét taglalja a könyvében. A főhős a könyveket olvasgatva egy kibontakozó rejtély nyomába ered, miközben hajmeresztő paranormális élményekben lesz része.
Ennek a hangulata sokkal jobban passzolt hozzám, mint a Boszorkányfeleségé; jól visszaadta a nagyvárosban élő magányos ember általános életérzését, és mekkora ötlet már a megapoliszomancia! Tudom, ez ma már nem olyan újdonság, de ez a kisregény se mai csirke, 1977-es írás. Sajnos az ígéretes kezdés nem tartott ki a befejezésig, nekem elég laposra és setesutára sikeredett a nagy "konfliktus" és annak megoldása. Ennek ellenére sokkal szívesebben olvastam, mint a Boszorkányfeleséget, kevésbé unatkoztam, de, ha nagyon őszinte akarok lenni, bevallom, hogy megkönnyebbültem, amikor a végére értem és visszarakhattam a polcra a kötetet. Elég kevés szabadidőm volt, amikor olvastam és annyira zombi voltam, hogy nehezemre esett koncentrálni, szívesebben bambultam ki a fejemből és nyünnyögtettem (by PuPilla) a macskákat, vagy nyomkodtam a telefont, ami nálam elég ritka. A főszereplők nevéért is fel kellett lapoznom a könyvet, pedig negyedikén fejeztem be, másokéra meg 10-15 év távlatából is emlékszem, szóval nem éppen szerencsés csillagzat alatt találkoztunk.

Ui.: Szimpatikus kifejezések: "szociális kenőzsír" (kávé, tea, dohány stb.) és "menedékkönyv", ami kb. lefedi az általam használt kabátkönyv szót, vagyis az olyan könyveket, amelyek elringatnak és kisimogatják a lelki ráncokat, azaz megszüntetik a nyűgösséget túlzott agymunka nélkül. Vagy valami ilyesmi.

Eredeti cím: Dark Ladies
Sorozat: A képzelet mesterei
Kiadó: Delta Vision
Fordította: Kollár Emese
Eredeti ár: 2350 Ft

A hősök kora lejár

"Remélem, soha nem látod meg, hogy mit csinál a háború az emberekből."

David Gemmell: Trója

- Meghalsz, gaz mükénéi! - ordítottam, miközben az ágyra vetődtem. - Levágom a fejedet!
A mükénéi egykedvűen tovább bámulta a monitort, a csatakiáltásom nemigen hatotta meg. - Sajnálom, szívem - mondta enyhe részvéttel a hangjában -, egyáltalán nem vagy félelmetes.
Elcsüggedtem. - Akkor nem is lehetek harcos?
Biztatóan rám mosolygott. - De, lehetsz.
- VÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!

Szerencsére ő jobban tűri időnkénti magatartászavaraimat, mint az apám gyerekkoromban. Képzeljetek el Zorróként vagy a Fekete Tulipánként, amikor lila melegítőnadrágban (feketém nem volt) és papírmasé álarcban, fakanállal felszerelkezve megtámadtam és teljes erőből ráhúztam a tévéműsoron békésen szendergő ősömre. Az finom kifejezés, hogy az egész lakótelep zengett.

Akárcsak az, hogy a Trója elején nagyon szkeptikus voltam; Simmons Ílionja olyan magasra tornázta fel az elvárásaim, mint az aranyváros megmászhatatlan falai. Gőgömet tetézte, hogy a sorozat évekkel a háború előtt veszi fel a történet fonalát, és hajózunk, basszus, a Nagy Zöldnek nevezett Földközi-tengeren. Hogy a pokolba lesz itt csata, faló, hol van Hektór meg Akhilleusz? Az Ílion extravaganciája, humora lebegett a szemeim előtt. Áh, kizárt, hogy pár hajó utolérje ezt, meg hogy Aineiász, aki itt Helikáón, haladjunk már...
[Kis szünet]
Tegnap éjszaka tizenegy órakor ütemesen vertem a fejem a párnába. Nem igaz, bazmeg, nem igaz. Ezt miért, miért kellett? Hülye fasz Gemmell, miért nyírsz ki olyat, aki... árgghhhh, nem hiszem el. Lekapcsoltam a lámpát és gondolatban sárkányokkal megpörköltem az egész kurva mükénéi bagázst.
Amióta tizenpár évesen olvastam A Jég és Tűz Dala első részét, nem éltem bele magam ennyire epikus regénybe - néhány éve az apró, emberi játszmák, a családon belüli hatalmi viszonyok foglalkoztatnak, nem megalomániás királyok kapzsisága és ún. hősök csatározása (bár a látványos űrhajócsaták iránti vonzódásom árulkodó lehetett volna - végülis, oly mindegy, hogy a hajó a vízben siklik vagy a levegőben...). Ehhez képest majdnem lerágtam a csodás manikűrjeimet néhány nyavalyás katona meg a kibaszott Xanthosz [Helikáón hajója] miatt, Odüsszeusz és Pénelopé találkozásán meg majdnem elbőgtem magam, én, akit csak az állatszereplők halála volt képes elszomorítani, felőlem az emberek hullhattak, akár a legyek. Persze most is érdekelt Szeplős, a fekete disznó sorsa - majdnem belepusztultam az aggodalomba -, meg hogy megúszta-e a lókolbász véget Halüszia táltosa, de most az összes szimpatikus szereplőért reszkettem.
Kicsit felüti fejét a szépirodalmárkodó gőg: azért olyan aprólékos jellemrajzokat -fejlődéseket nem kell várni, de Gemmell rengeteg szereplőt mozgat, korabeli szokásokat, ruházkodást, hadviselést, kereskedést mutat be (vagy talál ki), és közben gyökeresen átírja a világ legismertebb eposzát. Az Ílionban is van eltérés az "eredeti" cselekményhez képest (höhö), de Gemmell a szerves egészre, egy nagyobb időszakra és téregységre koncentrál - Trója ostroma csak a jéghegy csúcsa. Azért hajózgatunk komótosan Az Ezüst Íj Ura elején, mert a szerző megpróbál egy reális történelmi képet kirajzolni és lesöpörni az utókor mesés patináját; itt Helené csak egy mellékeleme a támadásnak (egy férj se lehet ennyire dühös, és akkor még bankkártya és tartásdíj se létezett), habár Gemmell egész szép történetet alakít neki. Annyira jól csinálja! Priamosz egy igazi rohadék, kapzsi, de ravasz, hatalomimádó, egoista és könyörtelen, ám karizmatikus. Hekabéval olyanok, mint zsák és a foltja, sajnáltam, hogy haldoklik és kevés szerepe jut a történetben. Kasszandra élettörténete is egészen más, mint Homérosznál - képzeljetek el egy kislányt, aki kellemetlenül mindig igazat mond:D -, szó sincs Apollón ajándékáról, a látomások, víziók okozója a gyerekkorban túlélt agyláz.
Bevallom, a női főszereplőt, Andromakhét nem tudtam megkedvelni - szívesebben olvastam volna a fentebb felsorolt nőkről, Andromakhé túl tökéletes (és vörös a haja!); szép, okos, bátor, és mesteri íjász. Helikáón-Aineiász szerencsére nem, olyan kegyetlenség lakozik benne, ami, ha nem vigyáz, felfalja a lelkét és gyarló emberi reakciókat mutat. Talán az egyetlen dolog, ami idegesített ebben a gigászi regényfolyamban, az az, hogy Andromakhé lángoló vörös haja, mély tüzű zöld szeme és Helikáón jégkék szeme az egészségesnél többször kerül szóba. Brrr.

"- Az arcodból valóságos pépet csinált - jelentette ki. - Szerencse, hogy amúgy is egy ronda kurafi voltál."

Egy levelezésben említettem, hogy minden történetbe - különösen a történelmi / irodalmi fikciós történetekbe - kell egy gonosz. A gonosz lehet akárki, az író nézőpontjától függ; lehet Virgnia Woolf, Augustus császár, J. D. Salinger [kicsit sántít, mert Joyce Maynard egy rossz szót nem ír róla, de ha az ő olvasatát vesszük, a negatív hatás egyértelmű], Léda, Seneca, Medici Katalin, Ernest Hemingway, stb.* A gonosz itt Agammemnón - ő egyik feldolgozásban se jön ki jól a buliból -, a hatalommániás, egoista és pszichopata mükénéi király, aki beleőrül a rögeszméjébe, és valódi célja a teljes pusztítás. Annyira vicces lett volna, hogy ha itt is a felesége és a fia gyilkolja meg, de Gemmelll más sorsot szánt neki. Akhilleuszt viszont rehabilitálják; Christa Wolfnál Kasszandra még "Akhilleusz, a barom"-nak nevezi, de az Ílionban már pozitív szereplő (imádom, hogy azt mondja, hogy "kicsiny gépezet" - a szeme se rebben egy félig-meddig humanoid robotra), bár vannak émelyítő tettei. Gemmellnél Gyilkos Akhilleusznak nevezik a félelmetes ereje és elszántsága miatt - a válasz, ahogy érzékenyebb korokban lenni szokott, a gyermekkori traumatizálásban és egy becsvágyó szülőben gyökerezik (a szülők se ússzák meg a gonosz bélyegét) -, de nem irgalmatlan vadállat, a katonák többségével ellentétben nem bánt nőket és gyerekeket, és szerte a világon becsületességéről ismerik. A Helenével közös jelenete már-már epikus, a Hektórral való párharca... arra nincsenek szavak. Az ötvenes villamos nem látott még ilyen csatát.
Ja, és ezekben a könyvekben is van humor, habár az Ílionnal ellentétben kicsit archaikus.:) Egyik forrása Banoklész, a renegát mükénéi harcos, az abszolút őstulok prototípusa, de olyan... cuki vicces. Párbeszéd:
- Kezdened kellene valamit azzal az orrvérzéssel.
- Milyen orrv...
- BUMM!
Aki valamennyi, általam ismert feldolgozásban pozitív, kulcsfontosságú figura, az Odüsszeusz, a Nagy Mesélő (avagy a Hazugságok Hercege - ez a könyv imádja a beceneveket), Ithaka rút királya, akinek a szavain a martalóc kalózok is úgy csüggnek, mint az óvodás gyerekek. Rajta is rengeteget lehet nevetni, a második részben pl. egy disznókonda üldözi (akinek eszébe jut az Odüsszeia isteni kondása, még jobban röhög). Talán mondanom se kell, hogy itt nincsen holmi faló, Odüsszeusznak egészen más, remek ötletei vannak. Ha itt a trójaiak egy bazinagy falovat találtak volna a kapuk előtt, szerintem inkább felgyújtották volna, mintsem bevonszolták volna a városba.

Nagy, már-már ciki szerelembe estem ezzel a regényciklussal, de csak egy kicsit szégyellem a tinédzserkort idéző lelkesedésem.:P Akit egy kicsit is érdekel Trója mítosza és nem berzenkedik az öles, de nem hiteltelennek tűnő változtatásoktól, annak érdemes elolvasnia - de azok is élvezhetik, akik szimplán néhány jó könyvre vágynak.:)

* Kíváncsi vagyok, Augustus feleségét hogyan ábrázolják az Én, Liviában - erről a nőről egy jó szót nem olvastam korábban.:)

Eredeti cím: Troy
A sorozat részei: Az Ezüst Íj Ura I-II (The Lord of The Silver Bow)
                            A Villámlás Pajzsa (Shield of Thunder)
                            Királyok bukása (Fall of Kings)
Egyébként marha érdekes, hogy a második kötet borítóján férfi szerepel, holott A villámlás pajzsa egy nő, de mindegy.
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2010, 2012, 2013
Fordította: Sziklai István
Ár: 2990 Ft, 3490 Ft, 3490 Ft (annyi akció szokott lenni a kiadónál, hogy fél áron hozzá lehet jutni)

A kimondhatatlan kora

"- ... A »Richard Cory« tényleg nem olyan jó költemény. Nem ad reményt.
 - Néha nincs remény. - suttogta Dász.
 - Mindig van remény, Mr. Dász.
 - Nem, Mr. Luczak, nincs. Néha csak a fájdalom van. És a fájdalom elfogadása. S talán valami dac a világal szemben, ami ilyen fájdalmat követel.
 - A dac a remény egyik formája, nem, uram?"

Dan Simmons: Káli dala

Dan Simmons bekerült a kedvenc íróim közé, bár valószínűleg már korábban is közéjük tartozott, csak nem tudatosítottam magamban a tényt.  Azonban a hallatlan dicsőséget nem, csak a ráébredés tényét köszönheti a Káli dalának - valamiért úgy érzem, hiába a különböző fordítók alkotta magyar szövegváltozatok, akkor is megismerném az írói hangját, ha a könyvre nem lenne nagy betűkkel rányomtatva a neve.
A Káli dalában elkapott az ismerősség érzése, mintha egy hosszú út után hazaértem volna. Bántam is én, hogy a regény nem tökéletes; hogy következetlenségek vannak benne, hogy (nekem) nem horror - főleg nem természetfeletti -, hogy a főszereplő lelkivilága, a világra adott reakciói és a későbbi cselekedetei nincsenek összhangban, hogy a befejezés csonka és a regény egésze más lezárást kívánt volna.

"A halmazok és a számelméletek átfedik egymást - mondta Amrita. Hangjának feszültsége hirtelen ráébresztett, hogy nagyon komolyan beszél. - A geometriák nem. A különböző geometriák különböző kiinduló tételeken alapulnak, különböző axiómákat definiálnak, és különböző valóságokat teremtenek.- Különböző valóságokat? - ismételtem meg. - Hogyan létezhetnének különböző valóságok?- Talán nem létezhetnek - felelte Amrita. - Talán csak egy »valódi« van. Talán csak egy geometria igaz. De a kérdés az, hogy mi történik velem... mindnyájunkkal... ha a rosszat választottuk?" 

Egy rejtélyesen eltűnt, majd évekkel később felbukkanó indiai költő, emberáldozatot követelő híd-avatások és szekták, az erőszak négykarú démonistennője, akin sem az idő, sem a halál nem uralkodik, az elfojtott, felszín alatt lappangó agressziótól forrongó, szeméthalmoktól és mosdatlan testektől bűzlő város, Kalkutta - ezek Dan Simmons első regényének kulcselemei, ill. főszereplői. Meg egy átlagos amerikai férfi, aki, a szerző más hőseihez hasonlóan, véletlenül keveredik bele nála sokkal grandiózusabb események sodrásába. És néhányszor jól megszívja, ahogy az lenni szokott.
Ahogy fentebb jeleztem, ez a regény messze van a Hyperion-ciklus gyönyörűségétől, nem olyan összetett, okos könyv, és sokkal inkább a szereplőkre koncentrál, mintsem saját univerzumának egészére, de számomra ez siklatta ki a cselekményt; a főhős, Robert Luczak olyan jelenséggel-jelenségekkel találkozik kalkuttai útja során, ami távol esik saját mentalitásától - ha kicsit gonosz lennék, úgy is mondhatnám, hogy túl amerikai hozzá -, de ezek felpiszkálnak benne valamit, amit a lelke mélyére temetett. Sajnos Simmons nem ebbe az irányba kanyarodik el, hanem ellavírozik a felszínen, hogy egy kicsit sablonos, de annak is csonka megoldás felé futtassa ki az egészet. Kár érte.
Bizonyos témák viszont, úgymint az irodalom, a költészet és a mitológia szeretete már itt is felbukkannak, amelyek a matematikával keringőznek végig a regényen.

Pat értékelésében azt veti fel, hogy bizonyos értelemben a Káli dala a Hyperion előzményének tekinthető. Hát, lehet, túl régen olvastam ahhoz az utóbbit, hogy példák százával támasszam alá, de elképzelhető.:)

Eredeti cím: Song of Kali
Sorozat: A képzelet mesterei
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2007
Fordította: Békési József, versbetétek: Körmendi Ágnes
Ár: 2250 Ft

Álviktoriánus nyűglődés

"A férfi enyhe magnéziumpor-illatot árasztott, s ez még jobban felizgatta a lányt."

Philippe Boulle: Különös beavatás

Látjátok, ezért nem szabad évekre elegendő könyvet összehörcsögölni! Ez egy lejárt szavatosságú várólistás regény, kétségtelen tény. Ahogy Nima bölcsen megállapította, néhány évvel ezelőtt - mondjuk az Anita Blake meg ilyesmik idején - legalább minimális mértékben tetszett volna, de ma már csak néhány unalmas órát szerzett nekem, meg némi hajtépést (lásd első mondat).

Csak röviden foglalom össze, mert utálok rossz könyveket hosszan taglalni:
Főhősünk Regina, a modern szellemű fiatal lány a viktoriánus Angliában, apja a gerinces, igazságos, lányát talpraesettségre nevelő ezredes, anyja a szép, törékeny, beteges Emma. Már ez a három karakter is iszonyatosan sablonos; a korát meghaladó nő annyi regényben szerepel, hogy üdítő történet híján szörnyen unalmas, az apa karaktere mindig szigorú, de következetes (aki később lezüllik, jellemzően alkoholista vagy ópiumfüggő lesz), az anya pedig mindig, de mindig az ágyat nyomja a cselekményidő 90%-ában, vagy elhalálozik.
Jelen esetben az utóbbi történik, és Lady Emma borzasztó, titokzatos halála indítja el az eseményeket, ill. válik azok mozgatórugójává. Szegény Reginát ugyanis végig azon gyötrődik, mi történt az édesanyjával - és a fülszövegek alapján a két másik kötetben is ezt teszi -, és az igazság érdekében képes a végsőkig elmenni, ami az álmait, testi épségét, jó hírét, ja, meg az életét is veszélybe sodorja.
A történet ennek megfelelően bonyolódik, van benne ármány és szerelem, üldözés és hátborzongattatás, titokzatos szimbólumok, összeesküvés, titokzatos társaságok. Ahogy A Vörös Halál karneváljában, itt is minden vámpír ősöreg, gyönyörű, szuperveszélyes és atomkúl. Oké, van néhány randa dög, de ők is menők a maguk módján.
Hatásvadász és erőltetetten viktoriánus rémjelenetekben tobzódunk, pedig ez volt az utolsó reményem - korábban már említettem, hogy meglehetősen igénytelen olvasó vagyok; ha egy könyv elszórakoztat a maga bugyuta módján vagy elringat a hangulatával, hajlandó vagyok elnézni a hibáit. Ilyen pl. a Déli álmok vagy a Longbourn árnyékában - egyik se a világirodalom remeke, mégis szerettem őket.
Sajnos a Különös beavatás a kellemes hangulatot se hozta, ellenben felsorakoztatott néhány öncélúan undorító jelenetet, ami nem tudom, hogy a világhoz kapcsolódó követelmény vagy Boulle személyes perverziójáról van szó. A megítélés szempontjából mindegy is: üdvözlöm az idei év eddigi legrosszabb olvasmányát.

Ui.: Annak, hogy végre rávettem magam az olvasására, egyetlen pozitív hozadéka volt: leszedhettem a várólistáról a másik két kötetet.

Eredeti cím: A Morbid Initiation
Sorozat: Viktoriánus vámpír 1.; Vampire The Masquerade
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2005
Fordította: Orosz Kata
Ár: 1990 Ft

Csipkerózsika - Az ébredés

"A nyugati történetek azzal érnek véget, hogy a szereplők összeházasodnak, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Az orosz tündérmesék jóval túltesznek ezen: van bennük árulás, házasságtörés, gyilkosság, mindez abban a romantikus házasságban, amelybe a mese vándora belekeveredett. Csipkerózsika története az angoloknál és a franciáknál boldogan ér véget, de ez itt Oroszország. Csak egy bolond akarná átélni a tündérmesék orosz változatát."

Orson Scott Card: Bűvölet

Tudtam, hogy valamikor januárban megjelenik az író Bűvölet c. kötete, de, mivel a cím elég általános és nem olvastam semmit Cardtól, a tény hidegen hagyott.
A fülszöveg elolvasása után azonban teljesen elvesztettem az eszem - valószínűleg mindenki ismeri azt a kórságot, amikor egy könyv most, rögtön, azonnal kell, és még az ára is majdnem mindegy. Gyerekkoromban a Csipkerózsika volt az egyik kedvenc mesém (a fő-fő Az utolsó egyszarvú) és tudattalanul mindig arra vártam, hogy valaki megírja a mese felnőtt, ám a varázslatot megőrző változatát. Ezért buktam rá annakidején Yolen Csipkerózsájára (sajnos nem erre vártam), és most Card Bűvöletére. Kb. egy tucatszor elolvastam az ismertetőt, ami alapján egy Valente-stílusú regényt vártam, őszillatú, kegyetlenül őszinte mesét, ami olyan gyönyörű, hogy belemar a szívembe.

Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Ám ez nem azt jelenti, hogy nem tetszett a regény.
(Mindenki kifújhatja a levegőt.)

Card az időutazásra építette fel a regényét; a főszereplő, Iván - gyakorlott olvasókban a név megrebbenti az orosz mesék Iván nevű főhősét - gyermekkorában, az ukrajnai, érintetlen erdőben való csatangolás közben megbabonázott helyre bukkan; egy tisztásra, ahol egy levelekkel borított szakadékban, egy emelvényen csodaszép, fiatal nő alszik, esetleg halott. Az viszont biztos, hogy nem összeaszalódott múmia, ahogy a tíz éves főhősünk próbálja magával elhitetni. A fiúnak a levélrengetegben rejtőző valamitől inába száll a bátorsága és hazáig szalad. Még nem jött el az ideje.
De az emlék örökre vele marad, a tisztás és a nő pedig vár.

"Ismerte a csirkelábon álló, a boszorkány parancsára egyik helyről a másikra rohangáló kunyhó eredetének történetét. Hosszú tanulóévei alatt egyik néprajzkutatónál vagy irodalomtörténésznél sem olvasott olyan elméletet, hogy a boszorkány sétáló kunyhójának eredetije egy Boeing 747-es."

Iván, immár fiatal felnőttként visszatér, igaz, magának is se vallja be, hogy a hely kísérti. Miután végez a disszertációjához szükséges kutatással, elmegy a tisztásra, és ezzel az élete gyökeresen megváltozik, akárcsak az emelvényen alvó nő, Katyerináé, a kilencedik században élő, tajnai királylányé.
Azon túl, hogy az író alaposan kihasználja a helyzetkomikum adta lehetőségeket és esetenként szilaj vigyorgásra késztet, komolyabb kérdésekkel is foglalkozik. Kicsoda tulajdonképpen Iván? Egyetemista? Tajnai királyfi? Amerikai vagy orosz? Melyik az anyanyelve, és milyen vallású, katolikus, zsidó, esetleg ateista? A főszereplő bizonytalanságát mutatja nevének változó alakja, hol Ivánként, hol Ivanként jelenik meg - a születési neve pedig Itzak Slomo. És mit akar az élettől? Visszatérni az Egyesült Államokba, Tantalusbeli otthonába, hogy egyetemi tanárként folytassa az életét azzal a lánnyal, akit elutazása előtt eljegyzett? Vagy kitart Katyerina mellett, akitől elképesztő kulturális és időbeli szakadék választja el, ráadásul nagyon nem akar beleszeretni, ahogy egy tisztes, mesebeli királylánynak tennie kellene? Ráadásul ott van Baba Jaga, a tündérmesék legrettegettebb, emberevő boszorkánya, aki ellopta egy isten erejét?

Baba Jaga
(Bilibin illusztrációja, kép innen)

Az a kérdés is felmerül, hogy valami felsőbb entitás irányítja az eseményeket, vagy minden véletlenül történik, és sorsuk a szerencsére van bízva? És ha van isten, melyik az, kihez imádkozzanak?

"Legjobban mégis a Baba Jagából áradó hatalom és gonoszság rémisztette meg. Mindez viszont nem árnyékolta be az örömét, mert végig erre a pillanatra várt. Évekkel ezelőtt, mikor Baba Tyilától tanult, azt hitte, a bűbájok, kotyvalékok, varázsszavak és átkok azért kellenek, hogy megvédjék a családját a KGB-től vagy valami jövőbeni üldöztetéstől. Most megértette, hogy egész élete ide, e pillanat felé vezetett, amikor megvédelmezheti Tajna leendő királyát és királynőjét a történelem legveszélyesebb boszorkányától."

A legfőbb kérdés azonban az, hogy sikerül-e legyőzniük a boszorkányt, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak - vagy elbuknak és Tajna királysága eltűnik a föld színéről?
Ui.: ismét ajánlom mindenki figyelmébe a Világszép Vaszilisza c. mesekönyvet, kár, hogy csak elvétve lehet kapni...

Eredeti cím: Enchantment
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2013
Fordította: Kőszeghy Anna
Ár: 3490 Ft

Óriáscsontok

"- Áruld el a nevedet, gyermekem!
 Tai-sarm elfáradt a hosszú gyaloglástól. Ingerülten válaszolt:
- Nem vagyok a gyermeked, hanem Tai-sarm, , Sarm lánya. Engedj be, tökfilkó!
- Á, egyre jobb. - A miniszter megdörgölte sima, kerek állát. - áruld el, Tai-sarm, mi a neve ennek a falunak? - Ugyanis erről neki sem volt több fogalma, mint nekünk, vagy mint a Fors na'Sahimi királynőnek a mi falunkról, és jobb is így, ó, igen, jobb nekünk így. 
- Neve? - Azt beszélik, Tai-sarm kacagása olyan volt, mint az első tavaszi esők halk csilingelése. - Ahány lakosa, annyi neve van... mi úgy nevezzük: itt, vagy ez a hely, vagy azt mondjuk rá: otthon. Mindegyikünk úgy hívja, ahogy neki tetszik, de mindannyian tudjuk, hol van. Hogyan másként lehetne nálunk?
Akkora miniszter ismét elmosolyodott, és újabb kérdést szegezett Tai-sarmnak:
- És ki ennek a birodalomnak a királya?
- A király? - Tai-sarm másodszor is kinevette. - Öreg, itt nincsen király, csak a szél, nincsen király, csak a sáskaraj, nincsen király, csak a kiszáradt kút. Hogyan másként lehetne nálunk?"

Peter S. Beagle: A karakoszki varázsló
Értékelés: 4 szélboszorka az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): Lal és Szoukian

Kb. hat év telt el az utolsó Beagle-olvasásom, A fogadós éneke óta [csak tippelek, mert lusta vagyok visszanézni]. Nagyon nem szerettem azt a könyvet, sőt, azt hiszem, az az egyetlen Beagle-kötet, ami nem lopta be magát a szívembe, és még azt se tudtam anno, hogy kultuszkönyvnek számít fantasy körökben. Nem mintha ez változtatna az emlékeimen, annyira utálom, amikor egy regény ózonszagú piedesztálra kerül, mert emiatt van bennem egy félsz, a Száz év magány előtt is teljesen begazoltam, ráadásul évek óta szemeztünk egymással, pedig annyira testhezálló a története, mintha nekem írták volna.

Tehát nem szerettem A fogadós énekét, és ez tartott vissza ennyi ideig, hogy a kezembe vegyem A karakoszki varázslót, aminek az egyik novellája az előbbi regényhez kapcsolódik. A memóriám a képembe röhögött, semmire nem emlékszem A fogadósból, csak néhány kusza kép maradt meg belőle, úgyhogy a kezdeti, többéves szorongás megszűnt, ráadásul a címadó novella még tetszett is, úgyhogy érik egy A fogadós újraolvasás, csak azt nem tudom, mikor, lehet, hogy ismét éveket kell várnunk egymásra.

Beagle itt is szépen mesél, de vagy én vesztettem el valamit a korábbi énemhez képest, vagy a zaklatott időszak tehet róla, de annyira nem kerültem a hatása alá, mint Az utolsó egyszarvú, a Tükörbirodalmak és a Tamsin története esetében. Inkább az utóbbit húzom alá, mert ha annyira elkorcsosult az ízlésem, hogy már nem tetszik Beagle, akkor szívem szúrom magam. És még egy Az egyszarvú újraolvasásom is lesz, lehetőleg idén, mert a Könyvfesztre megjelent Csilla fordítása.

Az Óriáscsontok és a Szirit Biar utolsó éneke tetszettek a legkevésbé, a többi kellemesen elringatott, és nincs kedvem mesélni a tartalmukról, se külön-külön elemezgetni őket, inkább megyek olvasni.

Ui.: bezzeg a Tükörbirodalmak meséi egyenként kaptak postot. :D

Eredeti cím: Giant Bones
Kapcsolódó kötet: A fogadós éneke
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2006
Fordította: Kleinheincz Csilla
Ár: 2350 Ft
Az író honlapja

Pirkadattól alkonyatig

"- Hova akarsz menni?
 - Az Esélyegyenlőségbe. Hova máshova?
 - Rendben. Veled megyek.
 - Jöhetsz, de jobb lesz, ha egyedül beszélek Bélával.
 - Melyik Bélával? Tetves Béla vagy Fülbevalós Béla?
 - Fúj, egyik rosszabbul hangzik, mint a másik. Nem tudom. Tetvet nem láttam a hajában, és a fülembe se nyalt, hála az égnek. Viszont mindig hosszú, fekete bőrkabátot hord, mintha valami hollywoodi produkcióhoz szerződtették volna.
 - Á, Bőrkabátos Béla!"

Gaura Ágnes: Vámpírok múzsája
Értékelés: 5 málnapálinka az 5-ből
Kedvenc karakter. Bori:)

Gaura Ágnes regényére még az SFmag egyik cikkében figyeltem fel, természetesen az Anita Blake-párhuzam miatt; amióta Hamilton bárcás ribanccá fokozta le kedvenc vámpírvadászomat, tudattalanul keresem az utódját, de ez sajnos nem sikerült - eddig.
Nana, csak lassan a testtel, nem azt mondtam, hogy Bori a magyar Anita Blake, nem, közel sem erről van szó, a regény stílusa és a háttérvilág némely eleme az, ami emlékeztet LKH fénykorára. Bori nagyon más, mint Anita; ő vámpírszociológusként nem levadássza a vérszívókat, csupán megcsapolja egy kicsit őket - szigorúan kutatás céljából -, ha ő nyeri a különleges szórakozóhelyen, az Esélyegyenlőségben tartott dartsversenyt, a haja nem fekete, hanem vörös, ízig-vérig bölcsész, ami magában foglalja a laza öltözködési stílust is. Az tény, hogy neki is felvágták a nyelvét, de teljesen más a mentalitása, mint a Hóhérnak, nem olyan hardcore módon kemény, nagyon is érzi és fájlalja, hogy a munkája elszigeteli a barátaitól, a hétköznapi(bb) élettől. Ja, és imádja a málnapálinkát, amit annyiszor emleget a regényben, hogy valahányszor ránézek a könyvre, eszembe jut és megkívánom minimum a málnaszörpöt.
A történet háttérvilága nagyon izgalmas, eleve már azért különleges, mert Magyarországon játszódik - amúgy az igazi magyar szórakoztató irodalom egyik újabb példánya került az utamba a Kísértés Rt. után -, senki ne ijedjen meg, nincs a regényben semmi érthetetlen elszálltság, a semmibe elúszó fejezetek, ez egy nagyon jó kis könyv, nálam az év egyik legjobbja. Kis hazánkban az Emberfeletti Összefogás Pártja került hatalomra, amelynek tagjai emberek, ám számos természetfeletti lényekből álló szervezettel van kapcsolatban, köztük az IQ-vámpírokkal, akik nagyon értékes tanácsadók. A különféle lények összefogása, mindenki legnagyobb ámulatára, működik, egészen mostanáig, amikor az agyas agyarasok hirtelen hallgatásba burkolóznak, és emberi szövetségeseik megijednek, hogy a szipolyok ellenük terveznek valamit - itt jön a képbe Bori, akinek a titkosszolgálat érdekes ajánlatot tesz: be kell épülnie az IQ vámpírok közé, hogy megtudja, miben mesterkednek. Mivel hősnőnk eddigi munkahelye, a Vámpírkutató Intézet megszűnik, emellett véget akar vetni egy kisebb magánéleti válságának, a változás (na és persze a szakmai kíváncsiság) jegyében elvállalja az ügyet.

Minden mozzanatát imádtam ennek a regénynek. Itt vannak ezek a fantasztikus szereplők, a fentebb alaposan kielemzett Bori, Attila, a pedáns, mogorva főnöke - a kettejük közötti szelíd dominanciaharc (vagy nem is tudom, minek nevezzem hajnali negyed kettő magasságában, igen, ekkor írtam, csak máskorra van ütemezve) kiapadhatatlan humorforrás, végigröhögtem a közös jeleneteiket. Ó, a vámpírok, hát azok valami fantasztikusak, főleg ezekkel a jelzőkkel, kedvencem a Ledér Lili. És igen, olyan jó látni, hogy egy (illetve három) vámpírt Bélának hívnak, és nem Jean-Francoise-Louis-izének, mindegy, csak cool francia neve legyen, a francia név nem záloga a szexisségnek! Itt van például Koppány, a festő IQ-vámpír, akinek a humora sem utolsó:

"- Ne aggódj! A könyvtári rend előttem szent és sérthetetlen. Hisz bölcsész vagyok, tudod.
 - Az összes könyvtolvaj, akit ismertem, bölcsész volt. Egy kakaduidomár ritkán érez ellenállhatatlan vágyat egy vámpírkódex lenyúlása iránt. Szóval, én a helyedben nem hivatkoznék erre a tényre."

Aztán ne higgyétek, hogy ebből a könyvből nem lehet okosodni; van benne Poe-elemzés, az egyiptomi hitvilág bemutatása, szóba kerül McCullough Róma-sorozata, és a magyar mondavilág is szerepet kap.
A gyilkosság alkímiájához hasonlóan nem bánom, hogy úgy beletenyereltem egy sorozatba, mint Bori a terquilszarba, legszívesebben alighogy letettem a Vámpírok múzsáját, nekiestem volna a következő résznek. Tudjuk, hogy kész a kézirat, kedves kiadó, tessék ám hamar kiadni! Viccet félretéve, ha minden igaz, még idén megjelenik Vámpírcsapoló Bori újabb kalandja. Akit bővebben érdekel, Shanaránál olvashat egy interjút az írónővel, itt pedig egy novellát.

Elég összefüggéstelen, zagyva postot sikerült összetákolnom, úgyhogy olvassátok el inkább az ekultosat, ott általában képes vagyok összefüggő mondatok megalkotására.
Ui1.: imádom a címét, a borítóját, a fülszövegét is, tehát az egész könyvet, szőröstül-bőröstül.
Ui2.: én is élhetetlen bölcsész vagyok, lehetek vámpírológus?

Sorozat: Borbíró Bori 1., Delta Vision Exkluzív
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2012
Ár: 2990 Ft