Rövidkék

David Gemmell: Jon Shannow (Árnyékok farkasa + Az utolsó Őrző)

Tulajdonképpen már említettem a véleményem lényegét: szeretem Gemmellt, de évente-kétévente egy sorozatot szabad tőle olvasnom. Idén négy kötetével (két rövid sorozattal) ismerkedtem meg, a Jon Shannow volt az egyik, a Makedónia a másik. Az utóbbit júniusban olvastam, és csak az unalom halvány árnyéka vetődött ránk, de alapvetően szerettem, míg Jon Shannow egyáltalán nem érdekelt - nem, nem azért, mert posztapokalitikus western, egyszerűen... untam. Nem is voltam részese a szövegnek, mint amikor egy üvegfalon keresztül nézed, hogy főzőcskéznek, de az illatok nem jutnak el hozzád.

A fordulatok és bizonyos szereplők is túl ismerősek voltak, kilátszottak a panelek, amelyeket Gemmell alkalmaz. Vajon azért érzek egy erős stílusbeli különbséget ezen könyvek és a Trója között, mert azt még tavaly olvastam? Valószínűleg nem; az a sorozat jóval több szereplőt vonultat fel, a misztikus vonal nagyon halovány, a másik kettőben viszont központi szerepet tölt be, mondhatni, ugyanaz a mágiarendszere, ami négy kötet után már kezdett a könyökömön kijönni.

Még A hatalom kövei c. sorozat van meg tőle, de egy darabig várok vele, kicsit sok volt a Jó és a Rossz örök harcából meg a szipsztrasszokból. Alighogy befejeztem Az utolsó Őrzőt, felbukkant a Molyon a harmadik Jon Shannow, a Vérkő, neeem, köszi, ő is várni fog a sorára.

Delphine de Vigan: No és én

Baromi régen szereztem be ezt a regényt. Mindig néztem a polcon, hogy milyen kis vékony, az írónő Semmi nem áll az éjszaka útjába c. könyvét nagyon szerettem, ez se lehet rossz. Nos, nem is az, csak már én vagyok hozzá öreg, ill. túl cinikus. Lou majd egyszer megtanulja, hogy van, akit nem lehet megmenteni, mert ő sem akarja. Őt magát kedveltem, magányos, szorongó kislány, de a többi szereplő az én ízlésemnek nagyon fekete-fehérre van festve; az ügyeletes vágy tárgya-szépfiú kb. mindenből bukásra áll, de nem lusta ám vagy buta, hanem megveti a rendszert és valójában baromi éleslátó srác, a szülők meg szülők, nem értenek ők ugyan semmit - szerintem az, amit Noért tesznek, baromi nagy segítség, a többség gondolkodás nélkül nemet mondana.

Ahhoz, hogy ennyi idősen szeressem ezt a kis könyvet, több őszinte és valóságközeli mozzanat kellett volna, de lehet, hogy az én elvárásaim voltak magasabbak a kelleténél.

Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Egyértelműen a legjobb könyv a hármasból.

Nagyon örültem a 21. Század kiadó Kult sorozatának, az ilyenekre szokás mondani, hogy "öröm kézbe venni"; szép, igényes kiadások, keményfedéllel, őrületesen tapizható védőborítóval, szemet gyönyörködtető orcával, legszívesebben velük aludnék, pedig ezt csak szemfestékpaletták esetén szoktam érezni - a könyvek nagyobbak és élesebbek a sarkaik.

Jó pár Délen játszódó, a rabszolgaság témáját tárgyaló-érintő könyvet olvastam már, de A föld alatti vasút magyar megjelenésének azért is örültem, mert eddig csak női szerzőktől olvastam a témában, és kíváncsi voltam, egy férfi máshogy ábrázolja-e a rabszolgaságot - érdekes volt, hogy ő is egy nőt tett meg elbeszélőnek-főszereplőnek. Olyan igazán "újat" Whitehead se tud mondani, de a szenvedés és a fájdalom, amit az emberek egymásnak és az élővilág többi tagjának okoznak, nem is lehet ennek a témája. Az se új, hogy a feketék és fehér segítőik folyamatos űzöttségben élnek, a boldog, kiegyensúlyozott életet előbb-utóbb porig rombolják (megint) és minden kezdődik elölről, ez a történet befejezésen is érződik. Létezik-e tényleges szabadság? Megszabadulhatunk-e minden kötöttségtől és leszámolhatunk-e valamennyi előítélettel?

Jó kis könyv ez, pörögnek a lapok, van egy-két meglepő dolog - pl. a tényleges földalatti vasút, fájó fordulatok, de nem tudott hozzám közel kerülni. Az ötös skálán egy erős négyes, ha háttérbe szorítom a szubjektív nyavalyámat és az objektív erényekre koncentrálok.