Befejeztem az idei Várólistacsökkentést

Nem voltam túl szorgalmas, "csak" az előírt tizenkét könyvet olvastam el, a többieket lesöpörte a színről az új kattanásom, miszerint a friss beszerzések közül próbáljak minél többet elolvasni - ezt nem sikerült 100%-osan teljesítenem, de nem baj, mert élveztem a dolog újdonságát és sikerült pár olyan könyvet kipipálnom, amelynél éreztem, hogy ha nem kezdek neki, évekre betokozódik a várólistára - de térjünk vissza a VCs-hez.

Az eredmény elég felemásra sikerült, ami a bejegyzéseken is meglátszik, sokakat suvasztottam be mindenféle rövidkés posta, és van egy olyan is, amiről még nem írtam. Olyan igazán veszett szart nem olvastam, de jó párat kevésnek találtam ilyen-olyan okok miatt.

    

Az idő (és a tea+süti kombináció) sokat tud változtatni az ember véleményén; olvasás közben és után nem voltam annyira elragadtatva a Szívlekvártól, valamiért most mégis a jobbak közé válogatom be. A Színarany és a Hideghegy a fejemben kicsit testvérkönyvnek számítanak, hasonló a kinézetük, a stílusuk - nem az érfelvágós szépirodalom, de azért elég gyötrelmes életet élnek a szereplők, hogy megcsappantsák az életkedvemet. Olyan küzdősen jók, amikor az élvezet lelki fájdalommal jár, örülsz, hogy elolvastad, de nagy feladatnak érzed és öt-tíz évig nem tervezed újraolvasni. Összehasonlításképpen: a Csernobili imára gondolni se akarok, életre szóló traumát okozott, és nem akarom újraolvasni, az örökségében élünk és nem tanultunk abból a borzalomból - illetve sokan igen, de a kompetensek nem.

A Sammler bolygójával érdekes volt a kapcsolatom; lekaptam az antikvárium polcáról, beleolvastam és vittem a kasszához. Kellemes emlékeim vannak róla, de tudom, hogy voltak olyan szakaszok, amelyeken halálra untam magam, de lehet, hogy csak éretlen vagyok még, hátha egyszer kiderül. Az Ébredés biztonságosabb terep volt - unatkozó, fürdőző szépasszony aranykalickában, meglepő (vagy mégsem?) véggel.

A csúcs egyértelműen az Abban a Házban volt, ami azért ironikus, mert nem az én, hanem a kedves könyve, igazán kedves tőle, hogy én olvashattam először. Toronymagasan kiviláglik nemcsak a tizenkét várólistajátékos, hanem az idei könyvek közül is ez a, ez aaaa csoda, ami szép teljesítmény.

    

Mint említettem, ezek se voltak rosszak, csak olyan so-so élmények. Az Én és te, valamint a No és én (hehe) esetében esélyes, hogy én vagyok túl öreg hozzájuk, az utóbbi esetében biztosan. Ammanitire haragszom egy kicsit, mert az Én nem félekkel képes volt nagyon ütős, gyerekfőszereplős könyvet írni, ezzel meg nem. 

A Sherlock Holmes visszatér meglepő? Már olvastam két kötetet Conan Doyle-tól és kezdtem unni az egykaptafát, Holmes fölényességét, és hogy olyan részletek segítségével oldja meg az eseteket, amelyek tényleg túlmennek a hitetetlen kategóriáján. Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott feldühített az ellentmondásosságával, pedig jó is lehetett volna, plusz állatokat bántanak benne, amit nagyon nem bírok - igen, eleve keserű szájízzel kezdtem neki, de, ha egyébként tetszett volna, nem soroltam volna ide. Nem így történt.

Az Éjasszonyok általában véve túl oldschool volt, ami a második kisregénynél nem volt gond, az elsőnél viszont szétlapította a cselekményt, elég unalmas volt. A Felhőatlasz egyáltalán nem rossz könyv, de nekem a Szellemírók sokkal jobban tetszett, valami hiányzott a katarzishoz, ennyi a hibája szegénynek.

Jövőre is fogok játszani, ez az egyetlen könyves kihívás évek óta, amin részt veszek. Néha nyűgnek érzem ezt a tucat könyvet, ami kész röhej, de ha csak egy-két olyan kincs a kezembe kerül, mint Mariam Petroszjan könyve, vagy a Színarany-Hideghegy páros (amelyek hosszú évek óta vártak), már akkor is megéri játszani.

[Nem szeretek a bejegyzések végén kérdésekkel kommentet kuncsorogni, szóval, aki gondolja, írja meg a saját élményeit itt vagy a saját blogján, és ez a kijelentés mindenkori érvényességű.]