Tej és méz

"- Örömmel tölt el, hogy ma meglátogatja a húgomat. Az utóbbi időben meglehetősen melankolikus, de ön mindig vidámságot hoz az otthonunkba.
- Valóban? Pedig azt hittem, egy csokor falevélen kívül semmi mást nem hozok."

Mary Robinette Kowal: Tünékeny illúziók
Értékelés: 4.7 fodor az 5-ből
Kedvenc karakter:

Jane Austen regényeinek töméntelen mennyiségű folytatása, átirata és feldolgozása született az idők folyamán, és még a fantasztikum is „megjelent” a műveiben, Seth Grahame-Smith-nek „köszönhetően” aki a Büszkeség és balítélet meg a zombik című, egyáltalán nem örökbecsű kötetet hozta a világra.

Mary Robinette Kowal azonban egészen más módon közelítette meg a Jane Austen-i tematikát, amikor belevágott fantasztikus elemekkel átszőtt regénye írásába: egyrészt alaposan tanulmányozta a 19. századi írónő nyelvezetét és általa használt szavakat alkalmazott; másrészt olyan finoman belesimította a cselekménybe a bűbájolást, hogy az nem teszi nevetségessé vagy hiteltelenné a regényt. A végeredményre nyugodtan mondható, hogy pontosan olyan, mintha Jane Austen írt volna fantasztikus regényt – persze a saját modorában.
Az alapszituáció klasszikus Austen-i helyzet: adott egy két leánygyermekkel megvert család, amely nincs olyan fényes anyagi helyzetben, hogy mesés hozománnyal – és ezáltal kimagasló házasulási esélyekkel – lássa el a fiatal hölgyeket. A fiatalabb Ellsworth-lánynak, Melodynak szépsége révén fényesebbek a kilátásai, azonban az idősebb, Jane már nincs ilyen jó helyzetben; lassan vénkisasszony-korba lép (hisz közelebb van a harminchoz, mint a húszhoz), emellett csúnyácska és visszahúzódó természetű. Ám a festészetben és a bűbájolásban legalább olyan tehetséges, mint amilyen csinos a húga.
A szereplők többsége is olyan, mintha a Büszkeség és balítéletből lépett volna elő: Mrs. Ellseworth és Mrs. Bennet kiválóan eldiskurálnának az idegeikről, Mr. Ellsworth Mr. Bennetben találna jó beszélgetőpartnerre, és még egy Wickham-féle szélhámos is feltűnik. Jane azonban nem hasonlít egyetlen általam ismert Austen-hősnőre sem, inkább a névrokonát, Jane Eyre-t idézi fel, aki szintén csúnyácska, ám intelligenciája és korát meghaladó jelleme, gondolkodásmódja többet ér egy bájos arcnál. Melody sem fér bele ebbe a skatulyába, talán csak az illetlen viselkedése, de fel-feltűnő rosszindulata, irigysége a nővére iránt nem Austenre vall. Olvasás közben többször eszembe jutott, hogy legszívesebben belehajítanám a szökőkútba ezt az ostoba libát, neve mellett a jegyzeteimben konkrétan az szerepel, hogy „Melodyt verje ki a ragya” – igazán megfelelő büntetés lenne a számára.

Ebben a sok olvasó által ismert és szeretett világban új elem a mágia, amely olyan mindennapi dolog a hölgyek oktatásában, mint a festészet vagy a tánc, és, akárcsak az előbbieknek, ennek is vannak művésznek számító gyakorlói, mint Mr. Vincent, a mogorva bűbájmester. Jane is magas szinten műveli az illúziók és fodrok létrehozását, olyannyira, hogy egy alkalommal akaratlanul is elkápráztatja Mr. Vincentet – pedig alacsony önbizalma és tapintata miatt a legkevésbé sem vágyik mást lekörözni vagy a középpontba kerülni. Kicsit hitetlenkedve olvastam, mennyire szerény és empatikus lány, mindig mások érdekeit, érzéseit veszi először figyelembe, ám ahogy halad előre a cselekmény, Jane is kénytelen kilépni a háttérből és a saját kezébe venni a dolgok irányítását. Azon is csodálkoztam, hogy helyzete ellenére – sajnos nem átallják emlékeztetni előnytelen külsejére és vénkisasszony-jövőjére – nem mérgezte meg még lelkét a keserűség.

A történet a bűbájolás, a bálok, társasági összejövetelek és a férjhez menés témái körül forog, de történik benne egy és más, ami miatt a Nebula-díjra jelölt Tünékeny illúziók más lesz, mint egy újabb üdítő „kisasszonyos könyv”; a biztosnak látszó cselekmény vesz néhány izgalmas fordulatot, amitől az archaikus olvasók biztosan elaléltak volna. Kellemes, ellazító hatású könyv, tökéletes szezonális olvasmány – remélhetőleg az eredetiben Glamour in Glass címre hallgató folytatásra sem kell sokat várni.

Ui.: igen, ez az ekultos ajánlóm egy az egyben átmásolva. Általában külön postot írok ide, de most lusta vagyok. De azt hozzá kell tennem, hogy se a magyar borítóval, se a címmel nem vagyok megelégedve.

Az ajándékot köszönöm RandomSky-nak!:)

Eredeti cím: Shades of Milk and Honey
Sorozat: nem tudom, mi a sorozat neve, de ez az első rész
Kiadó: I.P.C. Könyvek
Kiadás éve: 2013
Fordította: Szántai Zsolt
Ár: 3200 Ft
Az írónő honlapja

Roppant szórakoztató és iszonyúan illetlen

"- Egyébként tegnap este egy vámpír is megtámadott - tette hozzá.
 Ivy ájulást színlelt, Alexia a karjánál fogva tartotta meg.
 - Ne játszd meg magad! - utasította rendre barátnőjét. - Egyetlen fontos ember sincs a közelben, hogy elkapjon."

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen
Értékelés: 4.8 hajtőr az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): mindenki, de legfőképpen Lord Akeldama. Imádom az alapvámpír típus ilyetén kifigurázását

Azóta kíváncsi voltam erre a regényre, amióta megjelent, ami, valljuk be, nem mostanában volt, főleg a hype akadályozott abban, hogy elfogadjam Miss Tarabotti meghívását egy ismerkedő teázásra. Bizalmasan megsúgom nektek, hogy szerfölött kellemes csalódásban volt részem, Miss Alexia, bár nem felel meg a korabeli társadalmi igényeknek - miszerint a kívánatosnál nagyobb az orra, sötétebb a bőre, olasz származású, és ún. természeten túli, azaz lélektelen, pejoratíve kifejezve. Ám személye elbűvölő, gondolkodása imponáló, a modora pedig, bár kicsit extrém, szerintem teljességgel elfogadható.

Na, jó, ezt abbahagyom, mielőtt megbolondulok tulajdon édeskés bájolgásomtól.

Ez a nő totálisan, abszolút lökött. Jó értelemben.

Olyan ez a könyv, mintha összeeresztették volna Jane Austent és Karen Marie Moningot. Az eredmény fölöttébb imponáló kuss legyen, vagány és kisasszonyos egyszerre, csajos és illedelmes. A pararománcot ilyen formában kedvelem, a nyűgös, horzsolásos időszakokra megfelelő gyógyír, pedig istenbizony, Lord Maccon és Alexia, akiknek megismerkedésében kulcsszerepet játszott egy sündisznó (szegényke csöppet sem volt elegáns ezúttal), állandóan enyelegnek, ó, és persze vitatkoznak, amolyan parázs módra, értitek, a szócsaták csak úgy izzanak a visszafojtott, mindenféle szenvedélyektől. Alapvetően ez engem nagyon taszít, de Ms. Carriger olyan gunyorkás humorral és szórakoztatóan adja elő a történetét, hogy nem váltott ki belőlem berzenkedést meg szemforgatást. Pedig a karakterek se olyan egyediek, Alexia az öntudatos, a korabeli szemléletet meghaladó nő (szerintem Dávid Veronnal nagyon jól megértenék egymást), akiből a kellő vérmérséklet sem hiányzik felforgató egyéniségéhez. A káromkodások grófja meg, aki mérgében kifejezetten skótnak tűnik (mint ahogy az is), olyan, mintha Darcy és Barrons karakterét összegyúrták volna, tipikus alfahím és még tipikusabb pasi. Nekem ez a fortyongó típus nem tetszik, de élvezettel olvastam, ahogy Tarabotti kisasszony aláássa a tekintélyét, magyarán komplett idiótát csinál belőle.:)

"- Az vagyok?- Hogy micsoda? - Miss Tarabotti zavart tettetve lesett ki rá kusza fürtjei mögül. Nem, szó szem lehet róla, hogy megkönnyítse a gróf dolgát.- A szerelme?- Nos, ön farkasember, skót, mezítelen, talpig véres, és én mégis fogom a kezét."

A történetről nincs nagy ingerenciám mesélni, mert a könyvmolytársadalom rogyásig olvasta ezt a kötetet, de a szűkszavúság oka az, hogy ez a regény inkább az olvasós, mint az elemzős kategóriába tartozik. Ill. írhatnék még egy kövér bekezdést az alternatív múltról, hogy még a természetfeletti lények is illedelmesen támadnak, az újszülött vámpíroknak pedig gratulálnak az átalakuláshoz és történelmi létet kívánnak, a steampunkos beütésről, a kötelező léghajótól a spektakuláréig és a kurblis vízmelegítőig a homokfutóban, de feleslegesnek tartom. Olvasni kell, befogadni, röhögni, felvidulni és jó szívvel megtartani emlékezetünkben. Meg persze beszerezni a folytatásokat.

Ui.: nekem is kell egy Alexia-ernyő, bocsánat, paraplé!

Eredeti cím: Soulless
Sorozat: Napernyő Protektorátus 1.; Arany Pöttyös Könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2012
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

Boldogság és állhatatosság

"Egyetlen alkalommal szenvedtem testileg és lelkileg, egyszer éreztem rosszul magam, egyszer fordult meg a fejemben a veszély gondolata, s ez azon a télen történt, amelyet magamban töltöttem Dealben, mert az admirális (illetve akkor még Croft kapitány) az Északi-tengeren járt. Örökös rémületnem éltem, tele voltam képzelt bajjal, panasszal, nem tudtam, mit kezdjek magammal, sem azt, hogy mikor kapok megint hírt a férjemtől; de amint vele együtt  lehettem, nem bántott engem semmi, és nem volt nekem soha semmi kellemetlenségem.
 - No igen, ez már így van..  Teljesen egyetértek kegyeddel, Mrs. Croft -  helyeselt szívből Mrs. Musgrove. - Nincs annál rosszabb, mint elszakadni egymástól. Nekem is pontosan ez a véleményem. Én aztán tudom, mi az, mikor Mr. Musgrove örökké ott ül az esküdtszékben, ó milyen boldog vagyok, mikor vége az ülésszaknak, és épségben hazatér." (Mrs. Musgrove)


"De mégiscsak az az igazság, hogy elképesztően sok a csúnya nő Bathban; ami pedig a férfiakat illeti, azoknál még sokkalta rosszabb a helyzet! Madárijesztőkkel van tele az utca!" (Sir Walter)

Jane Austen: Meggyőző érvek
Értékelés: 4 kellemes modor az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): Anne, Mr. és Mrs. Croft


Olyan jó, hogy van ez a Jane Austen Könyvklub nálunk. Nemcsak azért, mert kiválóan lehet ott ismerkedni - akkor is, ha a szörnyű A klastrom titka van terítéken -, hanem mert ezáltal rá vagyok kényszerítve, hogy Austent olvassak, és megismerjem a jobb könyveit. Mert igen, az a szégyenletes titkom van nékem, hogy nem szeretem a nagy tiszteletű írónő regényeit, ilyen az, amikor a kánon párbajt vív az egyéni ízléssel, és az utóbbi szolid szúrással győz. Évekkel ezelőtt nagy szerettem a Büszkeség és balítéletet (pontosan ezért nem merem újraolvasni), de ismeretségünk pozitív oldala ennyiben ki is merül; A klastrom másodjára még rosszabb volt, mint az első, az Értelem és érzelemből pedig olyan 30 oldalt bírtam elolvasni, néhány napja raktam vissza a polcra, ne porosodjon a többi félbehagyott között. Szerencsére a Meggyőző érvek kicsit javított az átlagon, de figyelmeztetek minden Jane-rajongót, hogy inkább ne olvassa tovább ezt a bejegyzést.
.
.
.
.
Én szóltam.
Kezdjük ott, hogy Austennek különleges tehetsége volt a vérlázítóan idegesítő szereplők megalkotásában, annyira arcba mászóan rémesek, hogy az ember borzalommal vegyes élvezettel olvassa a hülyeségeiket, egyszóval annyira szörnyűek, hogy már jó karaktereknek tekinthetők. A szellemi és jellembeli gyengeség jelen esetben is családon belül tenyészik: itt van rögtön Sir Walter Elliott, kinek elragadó személyiségét az első oldalon az arcunkba kapjuk - kedvenc olvasmánya a családi kalendárium, szépségideálja önnön fenséges képesfele és korpusza, ha a mai kor embere lenne, "Nárcisszusz" néven chatelne, csak sajna ő nem szenved ki úgy, mint az önmagába szerelmes ifjú. Legidősebb leánya, Elizabeth.... (itt eszembe jut, mit mondott róla a pasim, azt szentségtörés lenne leírni:D), aki tipikus apja lánya; szép, ám szikkadt vénkisasszony, Kellynch kastély úrnője, aki atyjához hasonlóan idült rangkórságban szenveleg, illetve lubickol. Nárcisszusz legifjabb sarja Mary, istenem, ez a nő a csúcs! Idegbeteg, neurotikus, hisztisebb, mint egy osztálynyi hétéves, a sérdődöttség az alapértelmezett állapota, és patologikus mértékben figyelemhiányos, nem bírja elviselni, ha valaki hat percig nem rá figyel. Ő volt a csúcskategóriás idegcincáló az egész bagázsban, az egyetlen épeszű családtag helyében rég lehajítottam voltam Kellynch egyik magaslati ablakából, rettenetesen sajnálom a férjét és a gyerekeit, az előbbi helyében beadnám Maryt egy szanatóriumba, ott kitűnően érezné magát.
Aztán itt vannak Musgrove-ék, az anyjuk szellemi éleselméjűségét a fenti idézet kellőképpen igazolja, szükségtelen további szavakat fecsérelnünk rá. Leányai, a bájos Louisa és Henriette rá hasonlítanak IQ és EQ tekintetében is. Lujza akkora egy szánalom, mint ház (bocsánat, ezt muszáj volt), képes a jellemétől radikálisan eltérő dolgot művelni, csak azért, hogy egy pasinak imponáljon, grr. Az említett pasi természetesen a mindenki által bálványozott Wentworth kapitány, és aki még nem kapcsolt el innen, az most fog, mert én ezt a nagyképű, kicsinyes istencsapását úgy eltángáltam volna egy vasmacskával, hogy szinte reszketett belé a kezem. Meg az ő fantasztikus levele, hát, sokkal szebbeket és szívhez szólóbbakat alkottak az irodalomtörténet folyamán. El se tudom képzelni, hogy volt képes tengerészkarriert befutni, amikor a regény egyik jelenetében, amikor hidegvérre és tiszta fejre volna szükség, együtt hisztériázik a többiekkel, miközben az a személy vezényli le az egész katasztrófát, akit ő megvetett egy múltbéli döntése miatt.
Másodjára kerül szóba egy eddig néven nem nevezett szereplő. Ő Anne Elliott, a történet főhőse. Ő tényleg egy hős... esküszöm, nem bánom az egész zizzent bagázst és a kiszámítható cselekményt, cserébe az ő megismeréséért. Csodálom ezt a nőt szilárd, nemes jelleméért, az állhatatosságáért és a türelméért, meg persze a jóságáért. Visszafogott, művelt, kiváló megfigyelő. A legtöbb ember az ő helyében rég megkeseredett, mizantróp vénkisasszonnyá, ill. vénemberré vált volna; egyrészt ilyen családtagokkal együtt élni, mint Sir Walter és Elizabeth, iszonyú érzelmi erodálódást jelent - hogyan spóroljunk? Nem veszünk Anne-nek ajándékot! Abszolút semmibe veszik, felőlük gyakorlatilag halott is lehetne, Mary vekengését hallgatni sem léleképítő tréning, pláne, hogy az összes feladatát képes rálőcsölni - óó, igen, Anne-ben nincs meg az anyai érzés, de ő képes megnyugtatni a lábadozó gyereket, míg Szentlélek szállta édesanyja elmegy mulatni. Másrészt Anne-t folyamatosan sorvasztja nyolc évvel ezelőtti döntése, amikor elutasította Wentworth kapitány házassági ajánlatát, mert nem a szívére, hanem ún. meggyőző érvekre hallgatott. Drága Anne, miért tűnt olyan kockázatosnak, hogy 19 évesen feleségül menj ahhoz, akit a világon a legjobban szeretsz, és aki viszont szeret téged? Nálad alacsonyabb sorból származik, vagyona, tekintélye nincs, csak önbizalma? Kötve hiszem, hogy Nárcisszusz kitagadott volna az örökségedből és hozomány nélkül eresztett volna világgá, valamint probléma esetén ne nyújtott volna segítséget - igen, Sir Walter ostoba, hiú ember, de nem kegyetlen és rosszindulatú. Persze rossz döntéseket mindannyian hozunk, szerencsére Anne csak egyszer tesz ilyet - az átlagemberek sajnos többször -, bár az elbaltázott nyolc évet egy szemérmetlenül átlátszó indokkal elintézni arcpirító, de annyi baj legyen. De valahányszor saját sorsom felett kesergek, mindig eszembe fog jutni Anne Elliott, és az ő alakja némileg visszatarthat attól, hogy megkeseredett, mizantróp vénkisasszonnyá váljak.
(Ugye azt nem kell bemutatnom, mi lesz a történet vége?)

Ui.: ja, Croft admirálist és kedves nejét is nagyon megkedveltem, józan, bátor emberek. Mrs. Russell... kedves, de korlátolt ember - amely tulajdonság néha végzetes lehet.

Eredeti cím: Persuasion
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1980
Fordította: Róna Ilona
Ár: passz, könyvtári, újrakötött példány volt, a bolti ára 2500 Ft