Hat évvel ezelőtt olvastam a Hyperiont - talán ez volt az első sci-fim -, nagyon sok mindent elfelejtettem belőle, de a lényeg, a spiritusz megmaradt; ez a lenyűgözően intelligens, mégis humoros-játékos stílus, a logikátlannak tűnő, mégis teljesen helyénvaló irodalmi párhuzamokkal megtömködött szöveg az Ílionban ugyanaz, és hasonlók miatt szerettem meg a Napok házát Reynoldstól. Imádom az összetett, rafinált "fúziós" regényeket (csak ezt a kifejezést nem, bűnronda), és Dan Simmons ennek mestere.
Hogy fér össze a kvantumfizika, a trójai háború és Shakespeare - mindez a Marson? Nagyszerűen, ha valaki olyan író-polihisztor, mint Simmons, aki három, elsőre széttartónak tűnő szálon indítja el eposzi regényét; a trójai síkon kezdünk, ahol egy hamvaiból feltámasztott-összefércelt tudós, Hockenbarry a (meglehetősen vicces) nézőpontkarakter, ott szaladgálnak körülötte az egész földi életében tanulmányozott homéroszi hősök, akikkel úgy játszanak a nanotechnológiát magas szinten alkalmazó istenek, mint kislányok a babáikkal. Aztán megismerkedünk az ún. ódivatú emberekkel, akik faxolással (vártam a távnyelőkapukat, de hiába - a Hyperion világa technológiailag jóval fejlettebb) jutnak el nagyobb távolságokra, és olyan gépek szolgálják ki és védik őket, amelyeknek az eredetét nem ismerek, és nem is érdekli őket. Az általunk ismert világ olyan régen elpusztult, hogy az olvasásnak már az alkalmazása sem elérhető, nemhogy maguk az emberek olvassanak, nem tudják, mi a kutya vagy a Földközi-tenger. A bonyodalom ott kezdődik, hogy egy idős, extravagáns fickó túl kíváncsi, és mindenáron szert akar tenni egy űrhajóra, hogy eljuthasson a poszthumánokhoz, akikhez haláluk után társulnak az emberek - nektek is gyanús, ugye? A harmadik szálon a Mahnmut nevű moravec, félig gép, félig szerves a főszereplő, aki Fekete Hölgy nevű tengeralattjáróján Shakespeare szonettjeit olvassa és értelmezi, mígnem néhány másik fajtársával küldetést kap és a Marsra kell utaznia.
A legizgalmasabb a trójai hadszíntér volt, a butácska, egy mai négyéves gyerek tudásszintjével bíró emberek és a moravecek - habár dínók és krakenek is feltűnnek! - kevésbé izgattak, de engem a múlt mindig jobban érdekelt, mint a jövő. Hockenbarry, minden halmozott tudós-teszetoszasága ellenére nagyon vicces és vagány, az pedig, hogy a daliás hősök vérmocskosan, tetves ruhában (el tudtok képzelni egy tetves Akhilleuszt?!), mégis pátosszal telve ölik egymást és gyönyörű hexameterek helyett ordítva káromkodnak, még viccesebb. Valahányszor eszembe jutott ez az idézet, rám tört a röhögés. És még ilyen is van! A kedves szerint engem tulajdonképpen szórakoztat a trágár beszéd, és lehet, hogy neki van igaza, mert más nem indokolja az önkéntelen vihogást. Simmons olyan jól ötvözi a saját elképzeléseit a jövőbeli technológiáról, a valószínűsíthető valóságot és a ránk maradt emlékeket a múltból, hogy olyan lenyűgözve olvastam, mint gyerekként a görög regéket.
Persze később az emberekkel és a moravecekkel is csupa izgalmas dolog történik, apránként kiderül, mi történt az emberiséggel és mi a színfalak mögött rejtőzködő valóság. Minden részletre nem derül fény, ahogy a csodás végkifejlet is elmarad - az utolsó oldalaknál döbbentem rá, hogy a történet nem ér véget, hanem kb. egy év múlva fog folytatódni, amikor az Olympus megjelenik magyarul. Nagyon remélem, hogy ennyit nem kell rá várni, mert addigra még a főszereplők nevét is elfelejtem, nemcsak a lényeges apróságokat.
Sorozat: Ílion 1.
Kiadó: Agave Könyvek
Fordította: Huszár András
Ár: 4680 Ft
