A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Helikon. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Helikon. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. szeptember 5., vasárnap

Rövidkék

 

Ljudmila Ulickaja: Csak egy pestis

Témája ellenére nekem nagyon tetszett ez a kis szöveg, azonnal beszippantott és reggel valójában nem is a villamoson ültem, hanem a Jekatyerinyinszkaja kórházban voltam és, miután beértem a munkahelyre, még tele volt a fejem a szereplőkkel és nem értettem, mit jönnek nekem számlákkal meg betöltésekkel, kis híján megszólaltam, hogy hát nem értitek, hogy kitört a pestis?

Azt hihetnénk, hogy hiba volt egy ilyen rövid történetet ennyiféle nézőpontkarakterrel megterhelni, de pont jót tett neki, feszes cselekményívet és hihetetlen feszültséget eredményezett, szerintem olvasás közben mindenki látta előtt a forgatókönyv vázát, ahogy gyorsan pergő snittekkel követik a pestis útját. Annyira izgalmas, hogy még csak nem is depresszív, posztcovid beidegződésekkel is lehet olvasni - és nem, nem gondolunk bele, hogy mi történt volna, ha koronavírus helyett pestisjárvány tör ki.

Zadie Smith: Sugallatok

Bizonyos könyvek a fejemben párt alkotnak, a kicsiny Ulickaja és a szintén kicsit Zadie Smith is ilyen. Számomra az utóbbi volt a gyengébb olvasmány, ha nagyon őszinte akarok lenni, egy kis semmiség, amiben van néhány jól elkapott pillanat (főleg a különféle jellemrajzok), de ezt leszámítva nyom nélkül átfolyt rajtam. Nem bánom, hogy megvettem, mert szeretem Zadie Smith stílusát, tetszik, ahogy a világot látja, de ez a könyvecske tipikusan könyvtárból kikapkodós olvasmány.


Lauren Beukes: Torzók

A könyv, amire nagyon kíváncsi voltam, de nagyon sokáig halogattam [valójában nem, csak tavaly vettem. Van, aki hét évig vár a sorára]. A Tündöklő lányok annyira összetört, hogy féltem a fájdalomtól, de a Torzók (témája ellenére) meglepően olvasóbarát Beukes-regény olyan szürreális befejezéssel, amibe az agy beleborzong, de a szív nem facsarodik össze, olyan társadalomkritikai felhanggal, ami belesimul a történet szövetébe és nem kiáltvány lesz belőle.


Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve

Sose gondoltam volna, hogy Beukest vidoran fogok olvasni és egy nőtörténeti nonfiction olyan mély depresszióba taszít, hogy több regény közbeiktatásával tudom csak befejezni. A tizenkilencedik századvégi viselkedési normákat, szokásrendszereket ilyen-olyan módon mindannyian ismerjük, de amikor szembesültem ennek a berendezkedésnek a zártságával, azzal a (21. századi nő számára) kilátástalansággal, amit ez a világ jelentett a nőknek, legszívesebben elhajítottam volna a kötetet.

Ezt leszámítva nagyon érdekes, informatív olvasmány, ami több, a korszakban kiemelkedő nő életrajzához meghozta a kedvem, Jászai Mari pl. olyan nyíltan, kendőzetlenül ír a klimaxszal járó testi-lelki állapotváltozásokról, hogy szemléletmódja teljesen mainak érződik.



2020. december 2., szerda

Árnyékország

"A kétkedő kérdések. Hajnali rossz gondolatok. Úgy ketyegnek az agyban, mint az óra. Már reggel négy van, de az ember még minidg csak bámul kifelé az ablakon. Mi lett volna, ha azzal a másikkal házasodom össze? Vagy ha házasulatlan maradtam volna? Mi lett volna, ha elfogadom azt az állást, ha kivándorlok, vagy ha maradok, vagy másképp éltem volna az életem, talán hűbben magamhoz, ha nem féltem volna, mit mondanak vagy gondolnak az emberek?

No látja, az a másik lényünk pont ezeket teszi meg. Elképzelni annyi, mint megtenni. (...)

És akkor kitör az ádáz düh. De már túl későn.

Erre az egyre jön rá végül az ember: hogy árnyékországban élünk." 


Joseph O'Connor: Árnyjáték

Oké, bevallom, a szép borító vonzotta magára a figyelmem, amit a fülszöveg se lombozott le; magáról a szerzőről nem sokat tudtam, de amiben Bram Stoker, Hasfelmetsző Jack, Oscar Wilde és egyéb híres történelmi alakok nyüzsögnek, azt nekem el kell olvasni. A regényes történelem mindig a gyengém volt, az efféle könyvek révén mindig könnyebben tágítottam a tudáshorizontom, mint csupán a tények által, amik önmagukban sokkal könnyebben felejtek el, mint amikor izgalmas környezetbe ágyazva ismerem meg őket.

A regény a viktoriánus Londonban játszódik, főszereplője az ír kishivatalnokból színházigazgatóvá lett Bram Stoker, aki a hirtelen szerepkörváltástól megzavarodva igyekszik megfelelni a szeszélyes Főnöknek, az extravagáns különcnek, Henry Irvingnek, kora legkiválóbb színészének. A harmadik jelentékeny szereplő az ünnepelt színésznő, Ellen Terry, akit Irving szerződtet a Lyceum színházba. Hármuk közös éveiről és viharos kapcsolatáról szól a regény, a korabeli milőt is bemutatva.

O'Connor bevallottan nagyon szabadon kezelte a tényeket, még Stoker regényeinek megjelenési idejét is megváltoztatta. Kissé zavarban vagyok, mert az internet bugyraiban kutatva kiderül, hogy ez a könyv tényleg fikció, még a halál sem biztos; a regényben Stoker agyvérzésben hal meg, a Wikipédia szerint szifiliszben, esetleg a munka okozta túlhajszoltságban. 

O'Connor Stokere gátlásos, az érzéseit magába fojtó, magányos férfi. Hiába várja otthon a felesége - akivel kezdetben boldog a házassága - az új munkája teljesen felemészti és elidegeníti a családjától. Habár a valóságban a Drakula már a megjelenésekor sikeres, ebben a történetben Stokernek az írás inkább átok, mint áldás; az általa írt kísértettörténeteket bizarrnak találják, kigúnyolják, a regényei kis példányszámban jelennek meg és hamar eltűnnek a boltok polcairól. Az írót emészti a kudarc, főleg, hogy szikrázó tehetségek veszik körül a színházban, de ismerte Oscar Wilde-ot, találkozott Mark Twainnel, Arthur Conan Doyle-lal és példaképével, Walt Whitmannel is.

Ellen Terry Lady Macbeth-ként.
John Singer Sargent festménye

Henry Irving ünnepelt, bár ripacskodásra hajlamos színész, akinek beteges megalomániája sokakat elmar mellőle, kegyetlen fricskái olajat öntenek a tűzre Stoker lelkében, a férfi mégis kitart mellette, ellensúlyozza Irving ingatag természetét, ő a horgony, ami a színészt a realitás talajához köti. Ellen Terry Svájcot alakítja kettejük között, igaz barátjának tartja Stokert és mindig bátorítja az írásban, akire persze - akárcsak a rajongók hadára - hatással van a színésznő természetes bája, aki mai szemmel nézve is nagyon szép hölgy volt.

Habár a fülszöveg szerelmi drámára utal, ez a szál nem jelentős a regényben, inkább a keserédes nosztalgia jellemzi; nagyon jól átjön a könyvben az "azok a régi szép napok" és a "micsoda idők voltak" hangulat, a zanzásított visszatekintés az amerikai turnéra, a közös kirándulások a három főszereplő gyerekeivel, az előadást követő dorbézolás utáni közös belealvós esték a lószőr takarók alatt, a tűz pattogása mellett.

P. Djèlí Clarkkal ellentétben - tudom, igazságtalan összehasonlítani egy fantasztikus kisregényt egy történelmi fikcióval - O'Connor ügyesen vázolja fel a viktoriánus Londont a szereplők köré, minden nagyon kiegyensúlyozott a regényben és minden egyéb szereplő (és maga a város is) pont akkora szerepet kap, hogy úgy érezzük, olvasás közben mi is A velencei kalmár próbáján ülünk és együtt rójuk a mérgező ködben a várost a nyughatatlan Stokerrel, miközben az utcákon a Hasfelmetsző réme kísért.

Borzasztóan fiktív, de nagyon érdekes korrajz, fantasztikusan illik az időjáráshoz és igazi sztahanovista testvériséget éreztem Bram Stoker őnéniségével olvasás közben. Ő biztosan megbocsátja, hogy a cselekmény néhány részlete a fáradtságból adódóan kiesett az emlékezetemből...

Eredet cím: Shadowplay

Kiadó: Helikon

Kiadás éve: 2020

Fordította: Falcsik Mari

Ár: 4500 Ft

2019. június 17., hétfő

Rövidkék

 Tommy Orange: Sehonnai

Tommy Orange: Sehonnai
Egyáltalán nem akartam ezt a könyvet megvenni, de még a Könyvfeszten teljesen elveszejtettek a 21. Század kiadó standjánál, és ha összeszedtem négy tetszőleges könyvet, csak nyolcezer forintot kellett fizetnem, szerintem nálam erősebb emberek is meginogtak volna.

Amennyi érdemi információt kihámoztam a fülszövegből, az alapján nekem való könyvnek tűnt a Sehonnai; meglepő módon Lucia Berlin Bejárónők kézikönyve c. kötete jutott róla eszembe: rövid, akár pár oldalas bepillantások különböző emberek életébe, akiknek egy vagy több ponton összekapcsolódik az élete, a háttérben az elképesztő nyomorúsággal, a kilátástalansággal, hogy képtelenség kijutni ebből a közegből, minden fogcsikorgató erőlködés dacára. Azoknak pedig, akiknek sikerült a felszínre kapaszkodni, ott a gyökértelenség, a sehová nem tartozás anyátlanító érzése: ki vagyok én? Hova tartozom? kérdezik az indián-fehér félvérek. Kék (korábbi nevén Crystal) fehérnek érzi magát, úgy is nevelkedett, a környezete mégis barna bőrűként kezelte, de hiába kapott indián nevet és próbál ehhez a közösséghez kapcsolódni, nem találja a helyét. Edwin a lediplomázása után (az övé az egyik legerősebb fejezet) három évig depressziózik a számítógép előtt, az apjáról nem tud semmit, az információ égető hiánya taszítja a tehetetlenségbe - minden ember tudni akarja, honnan származik, kik az elődei, mivel foglalkoztak. Még ha nem is csapja fejbe a felismerés, hogy igen, ez én vagyok, a kirakós hiányzó darabja a helyére kerül és az ember nem érzi magát hitvány imágónak, ahogy Orvil szorong indiánjelmezben a tükör előtt, hogy valójában nem igazi indián, csak valaki, aki felvett egy indián jelmezt.

Nem volt ez rossz könyv, sok érzést az olvasó elé tár az őslakosok életéből, de nekem úgy tűnt, az író sokat markolt, de keveset fogott; jó pár nézőpontnál több háttérinformáció kellett volna, olyan gyorsan váltják egymást a fejezetek, hogy az adott ember története nem tud előttünk felépülni és elveszünk a nevek között, főleg a kötet vége felé, ahol nagyon gyorsan megtörténik a szálak összefonódása. Kellett volna még kb. 50 oldal, akkor talán érzelmileg is jobban megérintett volna.


Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ

Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ
Érdekes párja ez a Sehonnainak, itt is megjelenik a gyökértelenség érzése, az identitáskeresés, csak a jellemző társadalmi réteg a módos (vagy módossá vált) középosztály, ahol a szülők generációja állandó konfliktusban él a fiatalokkal. Az Indiában született és nevelkedett idősebbek jobban ragaszkodnak a szülőhaza merev hagyományaihoz, a gyerekek viszont szeretnének beilleszkedni az új közegbe, farmert hordani szári helyett, sminkelni, alkoholt inni és kimaradozni éjszakára. Amerikainak érzik magukat, de a családjuk folyton emlékezteti őket a származásukra, a fiúknak orvosnak vagy ügyvédnek kell lenniük, a lányokat próbálják minél hamarabb kiházasítani.

Kevés a szeretetteljes családi kapcsolat, rengeteg kimondatlan fájdalom, elszalasztott lehetőség nyomja a szereplők lelkét és távolítja el őket egymástól. Látszatéletet élnek, amely kívülről ideálisnak, rendben lévőnek tűnik, belül viszont nincs semmi, csak a kongó magány és a mardosó kétségek.
A végére csömöröm lett a hasonló sorsok hasonló problémáitól. Szerettem olvasni a kötetet, de kissé monotonná vált, nem biztos, hogy fogok még a szerzőtől olvasni, a közeljövőben biztosan nem.

Félix J. Palma: Az ég térképe

Félix J. Palma: Az ég térképe
Hogy én ezzel mennyire megkínlódtam... aki olvasta, valószínűleg tudja, mire gondolok.

Az idő térképe se volt a szívem csücske - igen, jó könyv, jólesett olvasni az ötletparádét, de nem tudott megérinteni, erre mondják, hogy nem az én könyvem. Valami hiányzik Palmából, hogy rajongani tudjak érte, pedig tényleg jól ír. A folytatással - aminek a magyar megjelenése tényleg csodaszámba ment - is kellemesen töltöttük együtt az időt, egészen addig a bizonyos részig, ami totális depresszióba váltotta át az amúgy sem virágos kedvemet, ráadásul aránytalanul hosszú volt. Palma nagyon posztapokaliptikus hangulatban lehetett, lehangoló sorozatot nézett vagy kicsesztek vele a postán, nem tudom, de nagyon megbontotta nekem a könyv egyensúlyát.
Ezt leszámítva érdekes, fordulatos, izgalmas, bár nem árt előtte frissíteni a memóriát, mert erősen összefügg az előző résszel.

 Alessandro Baricco: Harag-várak

Alessandro Baricco: Harag-várak
Sose tudom eldönteni Bariccóról, hogy zseni vagy sarlatán, életművész vagy életre szóló blöffölő. A nagy (ami nem is volt olyan nagy) Baricco-korszakom már elmúlt, túl cinikus vagyok hozzá és a Mr. Gwyn eléggé kiábrándított belőle, de ez még ott várt az olvasatlan könyveim között, rövid is, nézzük meg.

Kellemes. Habókosan bolond. Egy percig nem szabad komolyan venni és akkor nem fáj. Színpompás, gyönyörű nyelvezettel bíró kaleidoszkóp, bizonyos részek között szerintem kár keresni az összefüggést, csak hagyni kell, hadd lebegtessen, mint a langyos tengervíz, engedjük el szigorú prekoncepciónkat és elvárásainkat, hadd ússzanak el a semmibe és jótékony mosollyal hagyjuk, hogy Baricco ismét átverjen.

2018. július 2., hétfő

Rövidkék

Orhan Pamuk: A Piros Hajú Nő

Nincs is annál jobb kapcsolaterősítő mint megosztva hazacipelni három jyskös kisszéket közösen köpködni egy szerzőre ugyanazon felrótt hibákért. A havi zárásban nem voltam elég egyértelmű: ez a könyv nem azért fájt, mert jó értelemben a falhoz csapkodott, hanem mert annyira szar volt. Rosszul van megírva (számomra) az egyébként jó téma, Ayse kivételével az összes szereplő idióta, ordenáré módon direkt és átlátszó az egész, logikátlan, ráadásul rohadt unalmas. Nem fejtem ki bővebben, mert nem akarok még több időt pazarolni rá.
Ha ezt kiheverem, belenézek Pamuk a Furcsaság a fejemben című könyvébe, amúgy ennyi volt a mi történetünk.


Faragó István - László Zsuzsa: Leghathatósabb arcz-és hajkenőcsök

Valamiért szívdobogtató számomra a Tandem Grafikai Stúdió Anno sorozata, úgy érzem, hagyomány lesz a gyűjtögetésükből, jó érzés afféle emlékkönyvként hazatérni velük. A szentendrei szép kis könyvesboltban szimatolva persze, hogy ennek a darabnak kellett velem hazajönnie. Ugyanolyan igényes kiadvány, mint a parfümüvegcsés társa, de a tartalom kapcsán egy kis csalódottságot érzek: abban reménykedtem, hogy több szó esik az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején használt hatóanyagokról, kencetípusokról, de lehet, hogy sokat vártam el egy ilyen apróságtól, ekkora terjedelemben képtelenség mindent kivesézni erről a témakörről.


Jelena Csizsova: Nők férfi nélkül

"Megvettem, de minek?" kategória, pillanatnyi elmezavar a tavalyi tavalyelőtti Könyvfesztiválon, hála a Várólistacsökkentésnek kipipálhattam végre.
Nem mondom, hogy fájt vagy nagyon szenvedtem volna vele, de nem veszítek semmit, ha kimarad az életemből; látlelet néhány nő életéről a hatvanas évek Oroszországában, akik közül három nagymamakorú idős néni, ennek megfelelően elég sokat keseregnek, de ugyanúgy marják egymást, ahogy valószínűleg fiatalabb korukban tették. Ők hárman nevelgetik Antonyina néma kislányát, aki naiv vidéki fruskaként kerül fel a nagyvárosba, és úgy teherbe esik az első szélhámostól, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tonyka végig borzasztó bizonytalan, ha kicsit szigorú lennék, azt mondanám, szerencsétlen, esetlenül botorkál az életben és nem tanul abból, hogy újra meg újra a falhoz koppan a feje. A töredezett elbeszélésmódjától idegbajt kaptam, utálom ezt a stílust, a szovjet nélkülözéssel, tervteljesítéssel, hogyan-éljünk-meg-a-semmiből meg hasonló témákkal vegyítve ritka önsajnáló, irritáló felhangot kölcsönzött a történetnek.
Bezzeg a nénik! Becsülöm a túlélni akarásukat, ahogy foggal-körömmel próbálják jó körülmények között nevelni Szofját (eredetileg Szüzannát, de természetesen ördögtől valónak tekintik a nevét, ezért újat adnak neki:D), de jobban örülnék, ha senkinek nem kellene ezt az életet megtapasztalnia, amelyben szidalmazott, véresre gyepált igásállatokként menetelnek végig az életen, mindent-ki-kell-bírni - alapon.



2014. április 14., hétfő

Átmeneti üresedés

"Megértette, hogy ő is abba a sokak által jól ismert helyzetbe került - amitől persze az még nem volt kevésbé fájdalmas - miszerint az egyetlen dolog, amitől az ember élőnek érzi magát, egyben az a valami is, ami arra rendeltetett, hogy a végén megölje őt."

Alessandro Baricco: Mr. Gwyn

Elég hullámzó Balaton-viszonyom van a népszerű olasz szerzővel, vagy szeretem a könyveit, vagy hidegen hagynak. Sajnos a Mr. Gwyn az utóbbi kategóriába fog tartozni, bár voltak érdekes momentumai. Hogy is mondjam... olyan kimódolt volt. Mesterkélt. Értettem, mi a problémája Jasper Gwynnek, de nekem nem kellett megvárni a körhintás lovat [ha jól emlékszem], hogy azt mondjam magamban, ez már túlzás. Rebeccát azonban kedveltem - meg a kézzel készített, királynőkről és hercegnőkről elnevezett villanykörtéket -, ahogy haladt előre a történet, egyre közelebb került hozzám. Ő egy egyszerű, földi lény, aki nem harminc centivel a föld felett lebeg, mint Jasper Gwyn (bár, van az néha fél méter is), és a problémái is teljesen hétköznapiak - egészen addig, amíg nem találkozik a kissé eszelősnek tűnő íróval. Egyébként Rebeccát végig úgy képzeltem el, mint a közeli Sparban dolgozó magas, duci lányt, akinek gyönyörű arca van, olyan "rebeccásnak" tűnik.

Mi a fenét fogok én erről írni? - morfondíroztam olvasás közben. Előfordul velem, hogy nem akarok jegyzetelgetni, a könyvről agyalni, csak olvasni, belehullni a szavak erdejébe. Szemlélődni. A szemlélődés pedig olyan regényeknél is jelentkezhet, amiken nincs kedvem hosszan kérődzni, ami postírás szempontjából katasztrofális - de, mivel magamnak írom elsősorban, kényelmesen kiteszem a mondat végére a pontot, beillesztem a borítót és megnyomom a "Közzététel" gombot.
"Sok mindennek nincs értelme, ha Jasper Gwynről van szó." - legalább illeni fog hozzá ez a nyúlfarknyi bejegyzés. Azért levadászom a könyvtárban a Háromszor hajnalbant, ami ehhez a könyvhöz kapcsolódik. Egyszer. Amikor Baricco-kompatibilis állapotban leszek.

"Félelem nélkül semmi jót nem lehet létrehozni."

Ui.: a Shakespeare-szonáta tényleg nagyon fáj.

Eredeti cím: Mr. Gwyn
Kiadó: Helikon
Kiadás éve: 2012
Fordította: Gács Éva
Ár: 2490 Ft


2013. december 20., péntek

A pillanat

Azért szeretem Bariccót, mert olyan a stílusa, mint egyetlen szó a hófehér papíron. Olyan tökéletes, magába zárt, mint az üveggolyó, harmonikus ívek ölelik körbe a szikrázó belsőt, amelyet hiába próbálunk megfejteni,
nem lehet. Megcsillan benne valami, ami szikrát gyújt bennünk, de mielőtt kibonthatnánk, gurulva elrejtőzik.
A szavak olyan élesek, mint a kés, mégis annyi érzelmet kötnek magukba és szabadítanak fel, mintha nem szikár, a lényegig lecsupaszított mondatok sorakoznának előttünk, hanem barokk körmondatok spirálja tekeregne a szemünk előtt.
Lényegtelen, milyen földön, milyen országban játszódik.
Lényegtelen, kik a szereplők és hogy hívják őket.
Az ember számít.
A gondolatok. Az érzelmek.
A tett.
A pillanat. A pillanat amikor a világ megszűnik létezni és minden elenyészik és az ember egyetlen pillantás nélkül cselekszik amit aztán magában hordoz amíg él. Nem szabadul a súlyától nem is tud és valójában nem is akar mert a legbenső lényegévé vált és egész életében arra vár hogy visszatérjen ez a pillanat.
Kérdés, hogy ezután mi történik.

"Ekkor az jutott eszébe, hogy bármennyire kifürkészhetetlen is az élet, valószínűleg azzal az egyetlen vággyal szívünkben éljük életünket, hogy visszatérjünk a minket nemző pokolba, és ott éljünk annak az oldalán, aki valaha, egyszer, kimentett abból a pokolból. Igyekezett megfejteni, honnan ez a ragaszkodás a rettenethez, de rájött, hogy nincs rá válasz. Csak annyit érzett, hogy nincs erősebb annál az ösztönnél, mely arra késztet, térjünk vissza oda, ahol tönkretettek bennünket, és éveken át újraéljük azt a pillanatot. És csakis azt gondolhatjuk, hogy aki egyszer megmentett bennünket, az képes rá újra meg újra. Egy hosszan tartó pokolban, mely azonos azzal, ahonnan jövünk. De egyszer csak kegyes lesz hozzánk az a pokol. És vértelen."


2013. május 22., szerda

Tűztövis

"A nagyanyám nem volt érzéketlen, sem ostoba vagy gonosz, és tökéletesen tudta, mit művel, és hogy keserűséget okoz a nagyapámnak. És ezt a világ kincséért sem akarta. A világ minden kincséért nem, de a szerelméért igen."

Milena Agus: Szerelemkő
Értékelés: 3 szárd módra felbúbolt kontyocska az 5-ből
Kedvenc karakter: a nagyanya


Régóta szerettem volna elolvasni ezt a kis könyvet, a(z egy kivételével) csupa pozitív értékelés szerelemről, Márquez-utánérzésről, megdöbbentő befejezésről megtáncoltatta a radarom, és úgy lecsaptam rá a száz forintos Könyvudvarban, mint gyöngytyúk a langyos ta... öö, inkább hagyjuk.

A történet középpontjában az elbeszélő nagymamája áll, aki igazi szépség, de valamiért a szerdán érkező kérőjelöltek rendre elmaradoznak és a szerelemre éhes lány kesereg, amiért nem adatik meg neki az, ami az életben a legfontosabb. Bánatában összevagdossa a csuklóját, csutkára nyírja a haját, kútba ugrik - a környezete pedig rosszul kezeli az állapotát, amelyet "szerelmi tébolynak" tituálnak, és a kedves édesanyja elveri bikacsökkel, serpenyővel, ami csak a kezébe akad. Aztán, már férjes, ám szerelemtelen asszonyként a nagymama elutazik a veseköveivel egy fürdőhelyre, ahol végre találkozik élete szerelmével.

A többiekkel ellentétben nekem nem tetszett Milena Agus története. Kusza volt és zavaros, még sokat kellett volna még dolgozni rajta - itt-ott megcsillan az, hogy a regényke mi szeretne lenni, viszont ebben a formában ez édeskevés, néha szó szerint csak egymásra hajigált szavak halmaza. Teljesen hidegen hagyott, mi történik az egymásra talált Paolóval és Francescával, boldog lesz-e a nagymama, átörökítette-e a fiára azt, ami belőle hiányzik. Persze könnyen lehet, hogy csak a hangulatom nem passzolt a könyv miliőjéhez és türelmetlen voltam, nálam óránként is képes változni, hogy mit akarok olvasni, illetve több mindent szeretnék egyszerre, és néha rossz könyv mellett kötök ki.

Az egyensúly érdekében mutatok egy szép idézetet a regényből, hogy segítsek Nokedlinek dönteni, vagy még jobban összezavarjam, ha úgy tetszik:



"Isten hozzád Cagliari, a Vár szűk és sötét utcácskái, melyek hirtelen a fényben fürdő tengerre tárulnak, isten hozzád otthoni virágok, amelyeket oly gondosan ápolt és színes zuhatagjuk betöltötte a Manno utcai teraszt, isten hozzád a misztrál szelében száradó ruhák. Isten hozzád poettói tengerpart végtelenbe nyúló, hófehér dűnei az áttetsző, sekély víz felett, melyben a lábak között úszkáltak a halrajok. Isten hozzád nyarak az égszínkék-fehér csíkos faházikóban, malloreddusszal* púpozott tányérok, fürdés után elköltött kolbász. Isten hozzád füst-és disznóól és birkaszagú szülőfalu, nővérek ünnepi miséinek tömjénillata."


A magyar cím tetszik, sokkal jobb, mint az eredeti vesekő (Mal di pietre), hiszen a nagymamának a nagy kínokat okozó kövek hozzák el a szerelmet. Egyszer talán újraolvasom, hogy adjak neki még egy esélyt.

Eredeti cím: Mal di pietre
Kiadó: Helikon
Kiadás éve: 2008
Fordította: Balkó Ágnes
Ár: 1990 Ft (eredetileg),  a Könyvudvarban 100 Ft




2013. január 2., szerda

Semmi kis pillanatok

"– Tudja, lefogadtam volna, hogy az admirálisoknak a tengeren a helyük…
– Én is lefogadtam volna, hogy a papoknak a templomban a helyük.
– Ó, tudja, Isten mindenütt jelen van.
– A tenger is, atyám. A tenger is."



Alessandro Baricco: Tengeróceán
Értékelés: 5* hálósipka az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): mindenki

Ezzel a könyvvel sokáig kerülgettük egymást, de úgy érzem, megérte várni. Nagyon fájó állapotban pillantottunk egymásra, olyan megnyugtató, elvarázsoló hatása volt, hogy rögtön a lelkembe szippantottam a szavait. 
És tudjátok, mi a vicc? Olvasás közben éreztem a tenger illatát.
Baricco szövege elképesztően egyszerű (lehet őt minimalista prózának nevezni?) , mégis olyan fenségesség árad belőle, amely elbűvöli az embert. Bár csak három könyvét olvastam ezzel együtt, úgy érzem, ebben a történetben bontakozik ki a legjobban a szerző tehetsége.
Néhány ember elkeveredik a kutya által sem ismert Almayer fogadóba, amely a véges-végtelen tengeróceán partján áll, a világ legeslegvégén. Mindannyian keresnek valamit. Lehet, hogy itt megtalálják - de az is lehet, hogy nem.

"Mondani a tengert. Mert ez az, ami nekünk megmarad. Mert neki, nekünk, akik kereszt nélkül, varázslat nélkül állunk itt, kell, hogy legyen valami fegyverünk, hogy ne csak úgy csöndben, megadóan haljunk meg."

Mert a tenger nemcsak szép. A tenger egy borzalmas gyönyörűség, megöl és elkápráztat, teremt és pusztít. "Anyaöle minden embriónak és gyomra minden halálnak." Lehet, hogy életet ad neked, egy számadatot, megnyugvást, feloldozást, választ, de az is lehet, hogy elvesz tőled mindent, a szerelmedet, az életedet, a reményt. Nem tudhatod, amíg szemben állsz vele és nem benne vagy. Aztán visszatérsz épségben - vagy benne maradsz.
Én benne vagyok. Jelenleg a térdemig ér.

Plasson tengervízzel festette a tengert. Baricco pedig tengervízzel írta a Tengeróceánt.


Eredeti cím: Oceano mare
Kiadó: Helikon
Kiadás éve: 2001
Fordította: Székely Éva
Ár: 2690 Ft


2012. november 21., szerda

Fehér zene

A kötet újbóli megjelenésének tiszteletére, és azért, mert örülünk, hogy a Történet ismét kapható. És mert a Tengeróceán már nagyon türelmetlen, hogy mikor olvasom már el.
A kommenteket itt tudod elolvasni, ha kíváncsi vagy rájuk.

***

,,Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak."

Alessandro Baricco: Selyem
Értékelés: 5 hernyóka az 5-ből
Kedvenc karaktere(ek): mindenki

Hervé Joncour egy dél-franciaországi kisvárosban, Lavilledieu [beszélő név?] -ben él szép hangú feleségével. A városka fő kereseti forrása a selyemkészítés és selyemhernyók tenyésztése. Amikor a petéket megtámadja a végzetesnek tűnő szemcsekór, Hervé Joncour útnak indul abba az országba, ami 200 évig megközelíthetetlen volt az idegenek számára, a selyem hazájába - Japánba...
Nem értettem, mire fel ez a nagy Selyem-meg Baricco-mánia, ezért gondoltam, megnézem magamnak. Most már értem. Ebben a kis könyvben több minden van a szerelemről, mint amit valaha is képesek leszünk szavakba foglalni. Gyönyörű. Felvillantja a szerelem gyilkos, pusztító oldalát is, mely Héléne-t, Hervé Joncour feleségét támadja meg, ám a férfi nem veszi észre felesége szenvedését. A könyv picike, még 100 oldal sincs, van olyan, hogy csak pár mondat van a papírra vetve, mégis oly sokatmondó, mint egy nyolcszáz oldalas elmélkedés. A borítót hál' Istennek nem szúrták el, egyszerű, mégis nagyon szép, a Helikon csak dicséretet érdemel érte (tudja valaki, mit jelent a borítón lévő írásjel?), habár nekem az olasz változat is tetszik. És csak 1490 Ft, habár ez az ár az oldalszámot figyelembe véve nem is olyan kevés:) Bonyolult, elvont gondolatokra számítottam, ezért nem akaródzott kézbe venni. Ehelyett kaptam egy könnyeden elvont:) vágyódó szerelmi történetet (mert ez nem regény, és nem is elbeszélés, hanem egy történet), amiben alkalomadtán a humor is felcsillan, ott, ahol nem is számítunk rá. Végezetül annyit, hogy mindenképpen megéri elolvasni. Veszíteni nem veszítünk vele semmit.

Egyébként segítenétek abban, hogy melyik könyvével folytassam Bariccót? Csak mert azt olvastam, a Tengeróceán már jóval nehezebb, addig trenírozni szeretném rá az agyamat más műveivel:) Nos?

És egy ilyen humoros fordulat:
,,- Hervé fiam két nap múlva visszamegy Párizsba, ahol fényes karrier várja a hadseregünkben, ha Isten és Szent Ágnes is úgy akarja.
- Pontosan. Csakhogy Isten máshol van elfoglalva, Szent Ágnes meg utálja a katonákat."

Ui.: Van ám a könyvnek magyar blogja is.

Eredeti cím: Seta
Kiadó: Helikon
Kiadás éve: 2005 [az általam olvasott példány]
Fordította: Székely Éva
Ár: 1490 Ft




2012. május 12., szombat

Amikor elhagytak

"Úgy szerettelek, mint egy tébolyodott..."


Mariana Alcoforado: Portugál levelek
Értékelés: 4.5 erkélykorlát az 5-ből
Kedvenc karakter: -


Régóta kíváncsi voltam az összetört szívű, fiatal apáca szépirodalmi igényességű szomorú leveleire, és Esmeraldának hála hozzá is jutottam. 150 forintba került. Komolyan. Igen, picike, mindössze kilencven oldalas könyvecske, mégis, a tartalma jóval magasabb árért kiált - és ekkor jutnak eszembe a lassan ötezres határt elérő habkönnyű regények, amelyek az adott helyzetben kellemes kikapcsolódást nyújtanak, de ezen kívül semmi mást. Én pedig egy portugál apáca több mint 400 éves szerelmes leveleit olvasom. Sznobos mélázás befejezve.

A levelekben tulajdonképpen nincs semmi különös - jelzem, a fordító, Szabó Magda előszavát nagyon élveztem -, egy tapasztalatlan nő szívfájdalmától vibrálnak, azt az érzelmi poklot mutatják be, ami csak az első szerelmesek sajátja. Talán ez a legveszélyesebb érzelem; orvul, észrevétlenül lesz az életünk szerves része, ráadásul elég rövid idő alatt, és ugyanilyen rövid idő alatt iszonyú kínná tud válni, amely viszont sokáig nem ereszti az embert. Olyan, mint egy drog, szinte képtelenség róla leszokni.
Rettenetesen sajnáltam Marianát, főleg azért, mert nincs mellette egy megértő barát, aki meghallgatja, akivel beszélhet a fájdalmáról. Ráadásul Mariana mindent feláldozott ezért a hamvában holt kapcsolatért (kíváncsi vagyok, hogy vajon tudta-e ezt, és ennek tudatában döntött úgy, hogy megéri az áldozatot), azt csodálom, hogy  - legalábbis a levelek alapján - semmilyen büntetést nem kapott a kolostorban és a családja felől sem érkezett megrovás, bár, úgy is lehet nézni, hogy legalább ennyi szerencséje volt a szerencsétlenségek közepette, és azt se felejtsük el, hogy élete végéig magában fogja hordozni csalódását, mint valami különös zárványt, hiszen a viszony színterét, a kolostor zárt világát nem hagyhatja el.
A bejai kolostor
Mariana az őt elhagyó férfinak írja a leveleket, aki azonban magasról tesz az apáca kérdéseire. Durva megfogalmazás, de az igazság: Chamilly grófjának csupán egy jelentéktelen, futó viszonyt jelentett a fiatal nő odaadó, ragyogó szerelme. A francia hadnagy a gaz csábító prototípusa (remélem, legalább egy jó kis szifiliszt összeszedett), emellett még csak nem is úriember, a leveleket ugyanis sok embernek körbeadja, így kezdődik a Portugál levelek pályafutása; 1669-ben jelenik meg Párizsban, francia nyelven, és csak a XVII. században huszonkét (!) kiadása jelent meg, olvasták Amszterdamban, Londonban, Kölnben és Hágában is.
Vajon mi a sikerének a titka? Számomra a kendőzetlen fájdalom nyíltsága, az a bátorság, amivel Mariana mesterkedés nélkül vállalja az érzelmeit, nem taktikázik, csak tisztán, őszintén szeret és ezt szerelmese tudomására is hozza, pedig hányszor halljuk, hogy a férfit pórázon kell rángatni, hadd imádjon rideg bálványként minket, csússzon a porban lábaink előtt! Fájt a szívem ezért a naiv, ártatlan lélekért, és ahogy végigjárta a szerelem poklának stációit, a vádaskodástól a belenyugvásig, a saját csalódásaim jutottak eszembe, és az is, ami miatt a mai napig keserű ízt érzek a számban. Annyira szeretnék Mariana szemébe nézni és megkérdezni: megérte? Megéri ez a tiszavirág életű boldogság azt az élethosszig tartó fantomfájdalmat?
Hát persze, hogy megéri. Mind a szerelem bolondja vagyunk.


Eredeti cím: Lettres Portugaises
Kiadó: Helikon
Kiadás éve: 2002
Fordította: Szabó Magda
Ár: 150 Ft a Könyvudvarban, eredetileg 1200

Kép forrása: wikipédia



2012. május 5., szombat

Egy igazi filozófus

"A gyűlölet nemcsak gyűlölet: a gyűlölet szeretet is."


Virginia Woolf: Flush
Értékelés: 4.5  írországi burgonyavész az 5-ből
Kedvenc karakter: naná, hogy Flush


Úgy tűnik, a 2012-es év olvasási programjának egyik kitétele lesz Virginia Woolf felfedezése; elsőként a Saját szoba került terítékre, ezt követte óvatos tapogatásként a legkönnyedebbnek tartott műve, a Flush. Igen, tervszerűen olvasom az írónő történeteit -és oly kedélyessé vált a viszonyunk, hogy van pofám Ginny néninek hívni, igen -, mégpedig ilweran útmutatása alapján, a Saját szoba postjának végén elolvashatja, aki kíváncsi rá.
Bár macskás vagyok, a kutyákat sem vetem meg, főleg az olyan aranyos fajtákat, mint a cocker spániel. És Flush nem akármilyen spániel ám, hanem fajtájának díszpéldánya! Egy igazi kutyarisztokrata, aki, bár kissé sznob, éles rálátással viseltetik a világ dolgai iránt, és hiába képtelen költemények megalkotására, mint gazdája, gondolatait tekintve szerintem sok filozófust leköröz.
A VW-program kellemes és kényelmes módon kereszteződött egy újkeletű szeszélyemmel, melynek társa Elizabeth Barrett-Browning, akibe a Portugál szonettek óta mélységesen beleszerettem, és muszáj minél több információt megtudnom róla [és majd Kertész Erzsébet róla szóló regénye is a karmaim közé kerül, hála a tündér Heloise-nak:].
Nos, számítottam rá, hogy Miss Barrettre nem lesz olyan éles rálátásom, de ettől függetlenül nagyon szerettem olvasni ezt a könyvecskét; tényleg nagyon egyszerű, tehát aki fél Virginia Woolftól, de mégis szeretne megismerkedni vele, annak kitűnő alapozó kötet a Flush. Nem a kiskutya élete varázsolt el, hanem Ginny néni stílusa, olyan vicces, a Saját szobánál ugyanez volt a helyzet, a feminizmus miatt kezdtem el, aztán minden vérmes gondolat kiment a fejemből, és csak olvastam, olvastam, tátott szájjal lubickolva. Ha van lapulevelekről vagy papucsállatkákról szóló szösszenete Woolfnak, azt is szívesen elolvasom.
Egyébként Flush nagyon jó fej kis jószág, az még hagyján, hogy oldja Miss Barrett magányát - akit apja zsarnoki módon bezártságra kárhoztat, így egész nap csak fekszik a kereveten indiai kendőibe burkolózva, és felváltva ír, olvas és fogadja csekély számú látogatóit -, úrnője kedvéért lemond a szabad levegőn futkosásról, a szerelemről, segítségére van a vacsora elfogyasztásában, egyszóval társa az élet minden területén, sőt, még Robert Browningot is a szívébe fogadja, habár kezdetben szabotálni akarta, ezáltal megtudhatjuk, hogy a jelentékeny költőnek igen kemény vádlija van:D Kíváncsi vagyok, hogy vajon az én macskáim is így éreznek-e?

Összességében nem nagy kunszt ez a regényke, de nagyon aranyos és értékes olvasmány. Igen, az egyszerű dolgok is lehetnek értékesek, na.


Eredeti cím: Flush
Kiadó: Helikon
Kiadás éve: 1993
Fordította: Rónay György
Ár: passz, cseréltem, de eredetileg 190 Ft volt


2012. március 16., péntek

"Fázott bennem a remény..."



Elizabeth-Barrett Browning: Portugál szonettek
Értékelés: 5 vallomás az 5-ből

"Mert hatalmadban áll s megadatott,
 Hogy maszkomon át és mögéje nézz
 (Esőkkel verték sáppadtra nehéz
 Esztendők) s igaz arcom láthatod:"


Barrett-Browninggal való viszonyom meglepő módon egy YA disztópiának köszönhető: a Delíriumban hangzik el az egyik szereplő szájából a 43. portugál szonett néhány sora. Annyira gyönyörű volt, és annyira hozzám talált, hogy muszáj volt utánanézem, így került a kívánságlistámra ez a vékony kötet - valamint Kertész Erzsébet Elizabeth-je és Virginia Woolftól a Flush, utóbbit cserével már sikerült is beszereznem -, majd a kosaramba.
Egy reggel (délben...), az ágyban fetrengve végigolvastam az egészet, de a líra nem olyan, mint egy regény, amelyet szépen elkezdek az első oldallal, lineárisan haladok előre, befejezem az utolsó oldalon, felteszem a polcra, és általában ennyi [no nem mindig, de ez más lapra tartozik]. Számomra a szonettek, versek, balladák spontán műfajt alkotnak, amiket akárhányszor elolvasok, sosem érzem elkoptatottnak a soraikat... mindig előáll olyan helyzet, amelyben a mondanivalója valami újat, többet ad nekem.
Igazából nem tudok a köteten mit elemezni, sőt, nincs is kedvem elemezgetni a motívumait, szerkezetét, ezt már irodalomórákon se soroltam a kedvenc tevékenységeim közé.

Ami viszont roppant izgatja a fantáziámat, illetve az idegeimet őrli, azok a fordítások.
Azt írja a Magyar Helikon 1976-os kiadásában a fordító, Kardos Lászó, hogy "A Portugál szonettek teljes magyar fordítását először Máté József adta, 1936-ban. Egyes darabokat mások is fordítottak, így Babits Mihály a 21., Gáspár Endre a 20., 22., 24., 25., 35., Lányi Viktor a 18., 23., Szabó Lőrinc a 43. szonettet."

Szabó Lőrinc. A 43.-at. Márpedig a másik fordítás, amit találtam róla, Babits fordításaként volt jegyezve - a Delíriumban is ez szerepel, meg a honlapon, ahol megtaláltam a teljes verziót... az oldalon viszont nem találom valamiért, mondjuk az is csak egy blog, tehát téves forrás is lehet -, úgyhogy be kellene vetnem magam a könyvtárba, amúgy is kíváncsi vagyok a fentebbiek többi verziójára is. Már csak idő kellene hozzá.

Addig is nézzük fixa ideámat, illetve annak három fordítását, mindenki döntse el, melyik tetszik neki a legjobban.
Így hangzik az eredeti:


SONNET #43, FROM THE PORTUGUESE

By Elizabeth Barrett Browning


How do I love thee? Let me count the ways. 

I love thee to the depth and breadth and height 

My soul can reach, when feeling out of sight 

For the ends of Being and ideal Grace. 
I love thee to the level of everyday's 
Most quiet need, by sun and candle-light. 
I love thee freely, as men strive for Right; 
I love thee purely, as they turn from Praise. 
I love thee with the passion put to use 
In my old griefs, and with my childhood's faith. 
I love thee with a love I seemed to lose 
With my lost saints!---I love thee with the breath, 
Smiles, tears, of all my life!---and, if God choose, 
I shall but love thee better after death. 



Babits Mihály fordítása:

Mennyire szeretlek? Hadd számolj csak!
Magosában, hosszában s széltében szeretlek.
A térnek hova lelkem elér, ha száll s felkél
a lét határa az Úrhoz, ki elvesz s ad.
Szeretlek halk vágyában a köznapoknak, 
mikor a nap ragyog s a gyertya ég.
Szeretlek lángra gyúló szenvedéllyel,
bánatom erejével, gyermekkorom hitével.
Szeretlek lélegzetemmel, mosolyommal s könnyemmel,
szeretlek elveszett szentjeim helyett, 
Ennél jobban csak az Úr kegyelmével, 
halálom órája után szerethetlek.

Szabó Lőrinc fordítása:

Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire 
csak hatolni bír föl s le s szerteszét 
a lelkem mikor kiröppen a lét 
és az eszmény végső egeibe. 
Szeretlek a köznap szükséglete 
fokáig; s ha nap süt, s ha gyertya ég; 
nyíltan, ahogy férfi küzd a jogért; 
tisztán, ahogy a hiúak sose. 
Szeretlek, oly szenvedéllyel, ahogy 
kínom lángolt, rég, s lánykori imám; 
vesztett szentjeim szerelme lobog 
benne; – könnyem ez, s mosolyom, s talán 
egész életem! – s isten adja, hogy 
még nagyobb legyen a halál után. 

Kardos Lászó fordítása:

Hogy hogy szeretlek? Hadd soroljam el.
Ameddig lelkem ér, oly messze forr
Szerelmem, s mélybe és magasba, hol
A Lét s a Menny határaira lel.
Szeretlek, mint ha hétköznap lehel
Békét - ha nap süt, gyertya haldokol.
Ahogy a Jogért harcol-robotol
A hős, akinek dicséret se kell.
Oly lángolón szeretlek, oly vadul,
Mint búm tüzelt, s mint hisz-vall kicsi lány,
S ahogy szerettem vesztett, szomorú
Szentjeimet - szeretlek én vidám
Vagy könnyes arccal, mindig! - s ha az Úr
Hagyja, még jobban halálom után.


Czike Sándor fordítása:

Hogyan szeretlek? - Halljad hát, miként:
Ahogy csak lélek tud csapongani
Tágas terünk  minden irányai
Felé... a Szellem határához ért...

Szeretlek szürke hétköznapokért,
Napfényes nappal - mécsnél, ha éji;
Küzdőn ("férfiként: jogát kiéli"...)
De szívem jó, hivalkodón nem élt.

Vad nőiségem ott zihált, kegyet
Kérő imám szállt szent szűzeimhez:
Kamaszlány-sírón sajgott, fájt e seb!

Mosolygó vágyam... Én Dús Életem:
 Énem, létem vagy (gyöngykönnyem itt ez);
 Halál után - Ég add! - örök legyen!