Rövidkék

 Tommy Orange: Sehonnai

Egyáltalán nem akartam ezt a könyvet megvenni, de még a Könyvfeszten teljesen elveszejtettek a 21. Század kiadó standjánál, és ha összeszedtem négy tetszőleges könyvet, csak nyolcezer forintot kellett fizetnem, szerintem nálam erősebb emberek is meginogtak volna.

Amennyi érdemi információt kihámoztam a fülszövegből, az alapján nekem való könyvnek tűnt a Sehonnai; meglepő módon Lucia Berlin Bejárónők kézikönyve c. kötete jutott róla eszembe: rövid, akár pár oldalas bepillantások különböző emberek életébe, akiknek egy vagy több ponton összekapcsolódik az élete, a háttérben az elképesztő nyomorúsággal, a kilátástalansággal, hogy képtelenség kijutni ebből a közegből, minden fogcsikorgató erőlködés dacára. Azoknak pedig, akiknek sikerült a felszínre kapaszkodni, ott a gyökértelenség, a sehová nem tartozás anyátlanító érzése: ki vagyok én? Hova tartozom? kérdezik az indián-fehér félvérek. Kék (korábbi nevén Crystal) fehérnek érzi magát, úgy is nevelkedett, a környezete mégis barna bőrűként kezelte, de hiába kapott indián nevet és próbál ehhez a közösséghez kapcsolódni, nem találja a helyét. Edwin a lediplomázása után (az övé az egyik legerősebb fejezet) három évig depressziózik a számítógép előtt, az apjáról nem tud semmit, az információ égető hiánya taszítja a tehetetlenségbe - minden ember tudni akarja, honnan származik, kik az elődei, mivel foglalkoztak. Még ha nem is csapja fejbe a felismerés, hogy igen, ez én vagyok, a kirakós hiányzó darabja a helyére kerül és az ember nem érzi magát hitvány imágónak, ahogy Orvil szorong indiánjelmezben a tükör előtt, hogy valójában nem igazi indián, csak valaki, aki felvett egy indián jelmezt.

Nem volt ez rossz könyv, sok érzést az olvasó elé tár az őslakosok életéből, de nekem úgy tűnt, az író sokat markolt, de keveset fogott; jó pár nézőpontnál több háttérinformáció kellett volna, olyan gyorsan váltják egymást a fejezetek, hogy az adott ember története nem tud előttünk felépülni és elveszünk a nevek között, főleg a kötet vége felé, ahol nagyon gyorsan megtörténik a szálak összefonódása. Kellett volna még kb. 50 oldal, akkor talán érzelmileg is jobban megérintett volna.

Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ

Érdekes párja ez a Sehonnainak, itt is megjelenik a gyökértelenség érzése, az identitáskeresés, csak a jellemző társadalmi réteg a módos (vagy módossá vált) középosztály, ahol a szülők generációja állandó konfliktusban él a fiatalokkal. Az Indiában született és nevelkedett idősebbek jobban ragaszkodnak a szülőhaza merev hagyományaihoz, a gyerekek viszont szeretnének beilleszkedni az új közegbe, farmert hordani szári helyett, sminkelni, alkoholt inni és kimaradozni éjszakára. Amerikainak érzik magukat, de a családjuk folyton emlékezteti őket a származásukra, a fiúknak orvosnak vagy ügyvédnek kell lenniük, a lányokat próbálják minél hamarabb kiházasítani.

Kevés a szeretetteljes családi kapcsolat, rengeteg kimondatlan fájdalom, elszalasztott lehetőség nyomja a szereplők lelkét és távolítja el őket egymástól. Látszatéletet élnek, amely kívülről ideálisnak, rendben lévőnek tűnik, belül viszont nincs semmi, csak a kongó magány és a mardosó kétségek.

A végére csömöröm lett a hasonló sorsok hasonló problémáitól. Szerettem olvasni a kötetet, de kissé monotonná vált, nem biztos, hogy fogok még a szerzőtől olvasni, a közeljövőben biztosan nem.

Félix J. Palma: Az ég térképe

Hogy én ezzel mennyire megkínlódtam... aki olvasta, valószínűleg tudja, mire gondolok.

Az idő térképe se volt a szívem csücske - igen, jó könyv, jólesett olvasni az ötletparádét, de nem tudott megérinteni, erre mondják, hogy nem az én könyvem. Valami hiányzik Palmából, hogy rajongani tudjak érte, pedig tényleg jól ír. A folytatással - aminek a magyar megjelenése tényleg csodaszámba ment - is kellemesen töltöttük együtt az időt, egészen addig a bizonyos részig, ami totális depresszióba váltotta át az amúgy sem virágos kedvemet, ráadásul aránytalanul hosszú volt. Palma nagyon posztapokaliptikus hangulatban lehetett, lehangoló sorozatot nézett vagy kicsesztek vele a postán, nem tudom, de nagyon megbontotta nekem a könyv egyensúlyát.

Ezt leszámítva érdekes, fordulatos, izgalmas, bár nem árt előtte frissíteni a memóriát, mert erősen összefügg az előző résszel.

 Alessandro Baricco: Harag-várak

Sose tudom eldönteni Bariccóról, hogy zseni vagy sarlatán, életművész vagy életre szóló blöffölő. A nagy (ami nem is volt olyan nagy) Baricco-korszakom már elmúlt, túl cinikus vagyok hozzá és a Mr. Gwyn eléggé kiábrándított belőle, de ez még ott várt az olvasatlan könyveim között, rövid is, nézzük meg.

Kellemes. Habókosan bolond. Egy percig nem szabad komolyan venni és akkor nem fáj. Színpompás, gyönyörű nyelvezettel bíró kaleidoszkóp, bizonyos részek között szerintem kár keresni az összefüggést, csak hagyni kell, hadd lebegtessen, mint a langyos tengervíz, engedjük el szigorú prekoncepciónkat és elvárásainkat, hadd ússzanak el a semmibe és jótékony mosollyal hagyjuk, hogy Baricco ismét átverjen.