2016. május 31., kedd

Miért távolodnak a dolgok

Az elmúlt és a mostani hét nagyon próbára teszi a türelmem, és nagyon kevés hiányzik, hogy néhány embert elküldjek a faszba.
1. Kezdem a legtriviálisabbal: sovány vagyok.
Nem vagyok sovány. Vékony vagyok. Elegem van abból, hogy az Embereknek mindig megjegyzést kell tennie a súlyomra, attól függetlenül, mennyit mutat a mérleg.
Az pedig, hogy egy ruha ne adj' isten jól áll, vagy tudok menni pár métert felfelé és nem fáradok el tőle, a mögött nagyon sok kínlódás áll. Igen, kínlódás, mert negyed nyolcra érek az edzőterembe, fél tíz, mire hazaérek. Bármilyen hihetetlen, a normális súlyért, esztétikus kinézetért áldozatot kell hozni, azaz mozogni kell és átgondolni az étkezést. Én is szeretem az édességet meg a pizzát, de a mennyiség, a minőség és a gyakoriság nem mindegy.

2. Az Emberek fejében az a tévképzet él, hogy én gazdag vagyok.:DDDD Ez annyira vicces, hogy amikor leírtam a mondatot, elröhögtem magam.
Ennek a másik verziója, hogy a pasim eltart, meg eleve ezért vagyok vele. Különben is, nekem olyan jó dolgom van.
Mondjam azt, hogy ha beledobnám X vagy Y ismerősömet abba, amibe az elmúlt pár évben részem volt, sírva rogyna az anyja szoknyájára? Nem mondom, mert a magánéletemnek semmi közük és nem vagyok az a típus, aki a teljes ismeretségi körével megosztja minden titkát. Ja, és nekem már nincs anyám, akihez rohanhatok, ha valami bajom van.
A kedves Embereknek - mert érzelmileg annyira csököttek - nem jut el a töpörödött agyáig, hogy nekem milyen szar az anyák napja. Az október másodika. Az augusztus tizennyolcadika, meg a többi.

3. Az empátia hiánya. Mostanában ez dühít a legjobban. Elvileg hozzám közel álló embereknek eszébe nem jut, hogy:
- gondoljon arra, hogy amit kitalált, az nekem megfelel-e;
- meg se kérdez erről;
- esetleg jólesne, ha egy bizonyos dologban (ami elég megrázó) segítene. Annyit, hogy eljön velem valahova és tanácsot ad, mert nekem sokkoló és szerencsére eddig nem volt benne tapasztalatom;
- a saját bajaiért ne engem tegyen felelőssé 100%-ban, emelje fel néha a tekintetét és vegye észre, hogy próbálok neki segíteni;
- nem hív vissza, amikor fontos lenne.
Mindebben az a legironikusabb, hogy olyan emberek viszont sok mindent megtesznek értem - az én gazdag, önző, elkényeztetett személyemért -, akik számára jóformán idegen vagyok, ráadásul a fentebb körülírt problémákban. Elintézik helyettem a papírmunkát, ételt főznek nekem, amikor már remeg a kezem a fáradtságtól (de ugye nekem annyira fasza minden), felajánlják, hogy utána érdeklődnek ennek meg annak, vagy egyszerűen csak meghallgatnak - és közben nem gondolják azt, hogy mit nyafog ez a hülye picsa, nekem sokkal nehezebb dolgom van és utána nem kürtölik világgá.

Igen, az "introvertált" szitokszó és/vagy hiba mellé fel lehet vésni azt, hogy "agresszív", vagy "haragtartó". Igen, reggelente irritál a zene, igen, lakkozom a körmeimet (mert felszínes is vagyok), igen, jobban szeretem az állatokat az embereknél, nem, nem vagyok családbarát, nem, nem szeretem a gyerekeket és nem, nem vagyok barátságos. Ezeknek a miértje? Semmi közük hozzá. Olyan vagyok, mint a macskák. Ha valami nem tetszik, arrébb somfordálok. Néhol már csak egészen kicsi látszik belőlem.


2016. május 30., hétfő

Május 1:7

Némi csúsztatással sikerült elérni, hogy májusban csak egy beszerzésem legyen - bár az évi 35-ös csúcsom így is veszélyben van -, mert a leakciózott Napkeringőt nem lehetett kihagyni, régóta vártam, hogy olcsóbban hozzájuthassak.

Paula McLain: Napkeringő

Meglepődtem, hogy sikerült hét könyvet elolvasni ebben a hónapban, kevesebbre számítottam.
David Gemmell: Trója – A Villámlás Pajzsa David Gemmell – Stella Gemmell: Trója – Királyok bukása Helen Macdonald: H, mint héja Naomi Novik: Rengeteg Lionel Shriver: Nagytestvér
Andrea Molesini: Nem minden mocsok bécsi Julie Orringer: Légzőgyakorlat fuldoklóknak
Még tartott a Trója-mánia, utána héját neveltem-röptettem Helennel, ebben az édes-bús, szép nyelvezetű történetben, aztán csalódtam egy jó nagyot a Rengetegben. Shriver szokás szerint bevitt egy gyomrost, annak ellenére, ez a könyve nem volt olyan durva, mint a korábbiak. Sajnos a Nem minden mocsok bécsi rohadtul idegesített, de ebben nagy szerepe van a zaklatottságnak meg a rossz híreknek, lehet, hogy egyszer még előveszem, hátha tisztázzuk a dolgot. A hónap meglepetése a Légzőgyakorlat fuldoklóknak volt; a könyvtárból vettem ki, inkább unalomból, mintsem vegytiszta kíváncsiságból, ráadásul majdnem visszavittem anélkül, hogy belenéztem volna. Örülök, hogy rávettem magam az olvasására, mert szuper kis könyv, a novellái nagyobbat ütöttek, mint a Nagytestvér - néztek, mint Rozi a moziban, mi? Pedig így volt.

Jövő héten Könyvhét, remélem, sikerül megállnom a harácsolást.:)

A többiek:
Katacita
PuPilla
Nikkincs
Nita
Dóri

2016. május 27., péntek

A háború nem gyermeki dolog

"A bakákat az elhagyott házakban szállásolták el a tér körül. Az a néhány tiszt pedig, aki a villába került, szinte láthatatlan volt. »Nagyon jól neveltek« - mondogatta a néni némi csodálattal. A nagypapa meg is állapította, hogy ha a néni látna egy hóhért, amint előzékenyen köti a hurkot, értékelné a finom modorát."

Andrea Molesini: Nem minden mocsok bécsi

A papírforma szerint ezt a könyvet szeretnem kellett volna, de a hétfő reggel, és a később érkező rossz hírek miatt síkideg voltam és rosszkedvű, ezért nem tudtam kellően figyelni a regényre. Úgy éreztem, "kicsúszom" a történetből, mintha egy síkos falon próbálnék megkapaszkodni. Kedélyes hangulatú, a háború borzalmaitól elszigetelt, a véletlen által összehozott, színes társaság kalandjaira számítottam, helyette voltak templomban megerőszakolt fiatal lányok - elsőáldozási medáljaikat a katonák a kutyáik nyakába kötötték -, felakasztott árulók (csonttá fogyott fiúk), állandó latrina-és kénbűz, meg néhány unszimpatikus szereplő.
Az elbeszélő a tizenhét éves Paolo. Sajnos pont ő volt a legellenszenvesebb ember, jobban örültem volna egy koravén gyerek elbeszélőnek vagy egy felnőttnek. Paolo ismeretei az egyetlen forrásunk az eseményekről, és elég soká esik le neki, hogy az olasz hírszerzésnek kémkedni, miközben az otthonában hemzsegnek az ellenséges katonák, nem okos dolog, angol pilótát rejtegetni pedig végképp nem. Igen, fiam, ezért megölhetnek, nemigen érdekli őket, hány éves vagy. Nem fogja fel, mi történik körülötte, mert tizenhét éves fiú, csak a kacér Giulia szeplői meg kemény ajka érdekli, és hogy a lány vajon lefekszik-e a birtok újdonsült intézőjével.
Egyedül Guglielmo nagypapát kedveltem, a hálósipkájával, az ezer meg ezer bölcselkedő mondásával, a soha el nem készülő regényével, amit a Töprengőnek nevezett szobácskában ír. Az írógépét Belzebubnak hívják, és az "Érzem, hogy Belzebub nem szól hozzám" volt az egyetlen megmosolyogtató mondat az egész könyvben. Érdekes, hogy négy erőteljes női szereplő is van a regényben, szívesebben olvastam volna Nancy nagymama vagy Maria gondolatairól, mint Paolo setesutaságáról.

Sajnálom, hogy ennyire nyögvenyelős olvasmányélmény lett belőle. Nem tudom, hogy pihentebb állapotban jobban tetszett volna-e, de valószínűleg nem.

Eredeti cím: Non tutti i bastardi sono di Vienna
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2014
Fordította: Nádor Zsófia
Ár: 3250 Ft


Nekem is, légyszi

Edina tweetje után szabadon:
Egész héten nap normálisan viselkedtem, türelmes voltam és senkit nem küldtem el az anyjába. Szerintem megérdemelnék egy délutánt estét, hogy olvassak, édességet egyek és a körömlakkjaimmal meg a növényeimmel piszmogjak.



2016. május 26., csütörtök

Futós hülyeségek

Néhány körmös, két könyves bejegyzés után legyen futkosásról is szó (továbbá: a Lipóti túró rudija borzalmasan műízű), egész pontosan a fóbiáim garmadájáról:
1. Amikor elkezdtem próbálkozni, az volt a fixa ideám, hogy csak akkor fog "jól" menni, ha előtte valamilyen más kardiós géppel (is) átmozgatom a lábizmaimat;
2. Utána boldogan fedeztem fel, hogy enélkül is megy;
3. Idén kezdtem el kint futkorászni, korábban csak edzőteremben próbálkoztam. Nem ment; úgy éreztem, minden belső szervemet dobálja még a legsimább bitumen is, kapkodtam a levegőt és borzasztó lassúnak éreztem magam;
4. Ettől annyira begörcsöltem, hogy inkább felhagytam az utcai próbálkozással;
5. Idén, talán egy hónapja megpróbálkoztam, és boldogan fedeztem fel, hogy megy. Nem gyorsan és nem sokáig, de legalább nem kudarcra ítélt vállalkozás;
6. Ja, hogy tavaly nem biciklizés után kellett volna futni, azért éreztem lassúnak és azért "futottam el magam"!;
7. De vannak ám új hülyeségek is, mert szeretem megnehezíteni a dolgom:
7. a. Öltözzünk fel, mert megfázok.
7. b. Hú, de melegem van!
7.c. Nem viszek magammal semmilyen órát vagy mérőeszközt, mert akkor állandóan arra gondolok, hogy mennyinél járok és így hamarabb elfáradok.
7.d. Nem futok együtt a pasimmal, mert amíg csak egy pöttyöt is látok belőle sokkal előttem, ideges leszek. Emiatt biciklivel se kísérhet, hogy mérje a sebességem, plusz csak azon kattogna az agyam, hogy milyen lassú vagyok.
7.e. Nem futok az ő útvonalán, mert azt nagyon ismerem és irdatlan hosszúnak tűnik, és mintha orvul megnyúlna, ahogy nekem fogy a levegőm.

Ezért hirdettem meg tegnap az örömfutást, avagy leszarom, mekkora távolságot teszek meg és mennyi idő alatt. Per pillanat az a lényeg, hogy este nyolckor, éhesen sikerül rávennem magam, hogy elinduljak és csalás, folyamatos engedmények nélkül fussak annyit, amennyit az energiám (meg a hülye agyam) enged.

Könyvstop

Röhejesen hangozhat, de könyvstopot hirdetek magamnak a Könyvhétre; a könyvzabáló hörcsögöm pukkadásig telezabálta magát a Könyvfesztiválon (11 könyv, plusz az Anyám ajándékai, amit a kedvestől fogok szülinapra kapni - ebből még csak ötöt olvastam el), nálam dekkol Ilweran két könyve (A varázslókirály és A kérés művészete), egy könyvtári (Légzőgyakorlat fuldoklóknak), és, ami a fő, két hónap múlva szülinapom lesz, ami kb. +5 könyvet jelent.
Ezen rendkívül borzalmas okoknál fogva megpróbálok júniusban csupán két könyvet beszerezni:




Igen, tudom, két női szerző és mindkettő krimi, de tegnap meghirdettem az örömfutást, amiről eszembe jutott, hogy 2016 az örömolvasás éve, szóval ezek jönnek velem és kész.
A Gonosz pálya június 30-án jelenik meg, az Arkangyal éjjel Könyvhétre, ahogy az tudott. Utóbbiba bele is lehet már olvasni.

Ui.: Kezdhetek azért imádkozni, hogy az olcsókönyves szekciók ne csábítsanak el.




Egy nő élete

"Az a kapcsolat, ami olvasóim és köztem kialakul a rovat elindulása után, egészen különleges a számomra. Megírják, hogy úgy érzik,  mintha személyesen ismernének. Már hozzátartozik a szombat délelőttjükhöz, hogy kinyissák az újságot, és megnézzék, miről gondolkodtam, és mi történt nálunk. Megismerem a kézírásukat a borítékon, a gyerekeik és férjük nevét. Kiteszem fényképeiket az íróasztalom mellé a falitáblámra, s az rövidesen megtelik a személyesen soha nem látott asszonyok arcával. Ismeretlen ismerőseimnek hangjai a postaládámban - azok a hangok, amik ellen Jerry Salinger annyira óvott - egyfajta kapcsot jelentenek a világgal."



Joyce Maynard: Otthon a világban

Nem lesz egyszerű összetákolni egy bejegyzést erről a könyvről, de - mivel az év egyik legjobb olvasmányélménye volt és az is marad -, mindenképpen szeretnék róla írni.
A regényes (ön)életírások, vallomások aktuális ízléstől és hangulattól függetlenül mindig ínyencfalatnak számítottak nálam. Nagyon a hatása alá kerültem Joyce Maynard önéletírásának; hiába több mint 500 oldal, annyira nem akartam befejezni, hogy random módon újra és újra beleolvasgattam a metrón. Az jutott eszembe, hogy mennyi nehézséggel és fájdalommal kellett szembenéznie és milyen iszonyatosan magányos volt - más csak elolvasni a tárgyilagos hangvételű, pár soros összefoglalásokat, az odavetett megjegyzéseket fordulópontokról, és mennyire más megélni. Nem sajnálni akarom Maynardot, de borzalmas volt belegondolnom, hogy egy katasztrofális, romboló kapcsolat után házasságot kötött egy jóformán ismeretlen, és, ami a rosszabb, homlokegyenest más emberrel, és egyetlen vigasza a három gyerek mellett a Családi ügyek című rovata volt, amelyben (kicsit szépítve) megírta a mindennapjaikat, a meggyötört, depressziós anyák gondjait.
Igyekszem egy egészséges, három lépésnyi távolságot fenntartani a szövegtől, ahogy minden fikciós (ön)életrajz esetében; szerintem minden, ebbe a tárgykörbe tartozó műnél fontos figyelembe venni, hogy mindig az adott író saját olvasatáról, nézőpontjáról van szó, ő pedig úgy csiszolgathatja a bántó éleket, a kiugró sarkokat, ahogy akarja. Igaz ez Kleopátrára, Hemingwayre, Virginia Woolfra, bárkire - nem szabad őket kizárólag egy történet alapján megítélni. Ugyanezért nem fogok Salingerre köpködni - bár Joyce Maynard egy rossz szót nem ír róla -, nem tudni, ő hogyan élte meg az akkor tizennyolc éves lánnyal való kapcsolatát, és már nem is fog kiderülni. Ha Maynard nézőpontját vesszük alapul, akkor ez egy borzalmas viszony volt. Ami most szöget ütött a fejembe: hol voltak ekkor a lány szülei? Egyáltalán, általában hol voltak?
Az erőteljes, karizmatikus, vagy inkább nárcisztikus szülők Salinger mellett Maynard életének, mentalitásának origóját képezték; elképesztő ambícióval nevelték, de nekem, a külső szemlélőnek elsikkadt a lényeg. Egy kövérkés anya szerint miért kell a lányának soványnak lennie? Ha még tizenévesen is ő fürdeti, miért nem akarja észrevenni, hogy a gyereke éhezteti magát, hogy elnyomó, abuzív olyan párkapcsolatban él, ahol hála istennek az anorexiája mellé felveszi hobbinak a bulimiát is?
"Úgy tűnt, sok kritikusom szemében életem egyetlen jelentős eseménye az volt, hogy egy ágyban aludtam a nagy emberrel. Ez nemcsak rám nézve volt elkeserítő, hanem abból a szempontból is, hogy történetemnek és személyemnek ez az értelmezése mit sugall a véleményezők nőkről való felfogásáról. Remélem, hogy egyszer majd valamilyen feminista tudós megvizsgálja, miért is van az,, hogy ha egy nő megírja életének történetét, azt oly gyakran teszik nevetségessé mint önmagába merülő és alapvetően jelentéktelen művet. (...) Én úgy vélem, a nők iránti, kultúránk szövetébe ágyazódott ellenségesség mércéje, hogy mikor egy nőíró hangot ad azoknak a küzdelmeknek, amelyek egy nő életét kitöltik, gyakorta intézik el azzal, hogy hogy lelkiző, önkielégítő, triviális. Pedig nem kell messzire menni ahhoz, hogy az ember számos példát találjon, mikor férfiak írnak gátlás nélkül és jócskán önmagukba merülten tapasztalataik terepéről, s őket aztán égig magasztalják bátorságukért és metsző őszinteségükért."
Nekem nagyon extrém, hogy Maynard ennyire kitárulkozóan beszél a legintimebb titkairól is. Ahogy ő mondja: ha te árulod el a titkaid, mások nem tudnak megszégyeníteni. Kíváncsi lennék, hogyan élte meg a rengeteg olvasó levelet, amelyek között szép számmal akadhatott elítélő, lekezelő és pocskondiázó. Az újságbeli rovata olyan lehetett, mint egy korabeli blog, csak inkognitó nélkül.
Mindezek ellenére kitűnik az elbeszéléséből, hogy megbocsátott a szüleinek (és a volt férjének is). Jót akartak - persze, minden ép eszű ember jót akar a szeretteinek, csak nem biztos, hogy az a "jó" mindenkinek ugyanazt jelenti. Azt vettem észre, hogy az emberek azt akarják megadni a gyerekeiknek, amikre gyerekkorukban ők maguk vágytak és nem kapták meg.

Bevallom, Joyce Salingerrel való együttélése érdekelt a legkevésbé, talán ezért találtam egy kicsit unalmasnak. Sokkal jobban érdekelt, Joyce hogy élte meg a szüleitől való elszakadást, a saját normarendszer kialakítását. Perverz módon jólesik néha más hétköznapi emberek gondjairól olvasni.:)

Eredeti cím: At Home in The World
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2003
Fordította: Siklós Márta
Ár: antikvár könyv

2016. május 17., kedd

Elfeledett mágia

"A mi sárkányunk nem falja fel az elrabolt lányokat, akármit is mondjanak róla a völgyön kívül."


Naomi Novik: Rengeteg

Elég pikánsan fog hatni ez a kissé fanyalgó értékelés, miután a Rengeteg megnyerte a Nebula-díjat, de annyi baj legyen - annál is inkább, mivel a probléma abban gyökerezik, hogy Novik nem az én íróm, de teljesen vállalható, korrekt regényeket ír.
Van, ami nem változik; a Rengeteg ugyanúgy négy pontot ér el a képzeletbeli ötös skálán, mint a 2009-ben olvasott Őfelsége sárkánya, és ebben a négy pontban minden jóindulatom és elismerésem benne rejlik. Naomi Novik, hiába van fantáziája, úgy érzem, képtelen megfelelően kiaknázni az ötleteit, lefutott sémákat használ és nem tapos új utakat a cselekményben. Leginkább a "tisztes iparosmunka" jelző jut róla eszembe; az ötlet kiváló, a mondatok szép gömbölyűek, a cselekmény halad egy nagyon ismerős mederben, de nekem nincs benne semmi átütő erejű. Nem tud megérinteni, vagy talán nem hozzám szól - ez a legnagyobb problémám vele. Éppen hogy csak megbirizgálja a lelkivilágomat, de tőlem a Rengeteg az egész völgyet beboríthatta volna, annyira nem érdekelt a szereplők sorsa, a Trójában meg az utolsó fűszálért is reszkettem.

Szerencsére, vagyis inkább @Larawynnek hála nem estem pofára; hozzá hasonlóan egy Catherynne Valente-féle misztikus, kegyetlen dark fantasyt vártam, ami annyira egyedi és unikális, hogy több mint ezer könyv olvasása után is beleszédülök. Ebben a tekintetben iszonyatosan csalódtam. Larawyn figyelmeztetése után igyekeztem átkonvertálni az elvárásaimat. Rendben, nem Valente-stíl, hanem ifjúsági fantasy, attól még szerethetem. Az elején még működött a regény masinériája, vitt magával a lendület - az első mondatot, lásd fent, imádom -, de a közepe táján, amikor pedig otthon heverésztem és több órányi figyelmet szenteltem a történetnek, szörnyen unatkoztam. Lehet, hogy velem volt a gond (mondjuk, túlságosan megszoktam az útközben olvasást:P), de úgy éreztem, túl simán következnek egymás után a nagy horderejű események, mintha Novik is csak túl akart volna esni ezen a szakaszon. A szereplőket se éreztem kidolgozottnak Agnyeska kivételével. Az ő mágiájáról szívesen olvastam volna hosszabban; miután a Sárkány magával viszi a tornyába, először nagyon úgy fest, hogy Agnyeska csak a kosz és a por magára öltésének varázslatában jeleskedik, minden másban kétbalkezes és egy egyszerű igét is képtelen elsajátítani. Egy jelentéktelen, fekete könyvecske azonban mindent megváltoztat - ez Baba Jaga egyszerű, hétköznapi ésszel kidolgozott rendszere, ami rövid szavakból és egyszerű leírásokból áll, nem bonyolultan megszerkesztett, patikamérlegen porciózott inkantációkból, mint a Sárkány vagy az udvari varázslók mágiája. A regényben csak Jagának nevezett, félig-meddig hóbortos legendának tartott boszorkány mágiáját lenézés és hitetlenkedés elegye övezi. Szegény Agnyeska kívülállóságát tovább tetézi, hogy ezt a kidolgozatlan, na, parasztos varázserőt birtokolja, hiába rendelkezik nagy erővel. Erről nagyon szívesen olvastam volna bővebben, de az elnagyolt jelenetekben még Agnyeska csetlés-botlása is megszűnik, és úgy néz ki, hogy egy láthatatlan üresjáratban ráncba szedte magát és úgy használja a mágiát, mint a kétszer annyi idős varázslók.

Nem szapulom tovább a könyvet, mert arról nem tehet, hogy Noviknak nem én vagyok a célközönsége. Nem rossz regény a Rengeteg, de nekem kevés.

Eredeti cím: Uprooted
Kiadó: Gabo SFF
Kiadás éve: 2016
Fordította: Heinisch Mónika
Ár: 3990 Ft

2016. május 15., vasárnap

Holiday

Csináltam mézes-banános arcpakolást - arra is gondoltam, hogy inkább megeszem az egészet -, és kamillás hajöblítőt, beültem egy kád vízbe és olvastam a Rengeteget.
Ebédre aranygaluskát ettem, a macskák meg szalonnáztak egy kicsit, hadd legyen nekik is wellness.

2016. május 14., szombat

Metamorfózis

"... őrült, zavaros karom-és szárnycsapkodás közepette előhúzott a dobozból egy hatalmas, hatalmas héját, és akkor a külvilág történései és az emberi cselekedetek különös akkordjaként kisütött a nap. Mindent elárasztott a ragyogás és a madár dühe. A csíkos szárny csapkodása, a sötét csúcsú evezőtollak hegyes ujjai, a felborzolt tollazat - mint egy dühös sül hosszú tüskéi. Két óriási szem. A szívem majdnem kiugrott a helyéről. Ez a madár egy ördögi szemfényvesztés. Egy hüllő. Egy bukott angyal. Egy képes bestiárium lapjairól ideszökött griff. Valami fényes és távoli, mint a vízfenékre süllyedt arany. Egy törött, szárnyas-karmos-tollas marionett."

Helen Macdonald: H, mint héja

Úgy fest, hogy a könyvei jelentős százalékával a Park egyszerűen nem tud mellényúlni, főleg, ha az én szerény, nyájas olvasói lényemet nézzük. Nem tudtam behatárolni a radarommal, hogy a H, mint héja milyen könyv, nem néztem utána külföldi recenzióknak, nem olvastam részleteket belőle - a Könyvfesztiválon egyszerűen fogtam és megvettem, mert elhittem nekik, hogy jó lesz.
A sejtésem beigazolódott, minő meglepetés.:) Pedig nem szeretem a ragadozó madarakat - sőt, viszolygok tőlük (igen, mint a bálnáktól). Én macskás vagyok, bár nem posztolok cuki képeket róluk és a könyveimről, de nagyon, nagyon összenőttem velük; ezért értettem és éreztem át tökéletesen, mit érez Helen a héjája iránt. Azt hittem, hogy az átvett gesztusrendszer (vagy minek nevezzem) a korai, gyerekkori hatásban gyökerezik - lásd Rosie-t a Majd' kibújunk a bőrünkbőlben -, de ezek szerint felnőttként is működhet a metamorfózis.
(Most jut eszembe, hogy Helent már kiskorában is megszállottan érdekelték a héják, tehát lehet, hogy mégis van ebben valami, de én egy macskába kapaszkodva tanultam meg járni és egész életemben rengeteg állat vett körül - bár, elismerem, héjákkal ezt nem olyan könnyű megcsinálni.)
Helen Macdonald a Cambridge-i egyetem tanára, történész és kutató, emellett imádja a héjákat, kutatásokon vett részt és számos madarat röptetett, bár csak felnőttként, az apja halála után lett saját héjája, akit Mabelnek nevezett el.
Borzasztóan sajnáltam ezt a nőt; fotós édesapja váratlan halála nagy lelki traumát jelentett - mennyire képtelenek leírni ezt a fájdalmat ezek a semleges szavak -, ami depressziót és elmagányosodást okozott nála. Elhiszem, hogy úgy tűnt neki, a vad természetbe való visszavonulás segíthet neki, de az állapota rosszabbodott. Áramütésszerű fájdalmat éreztem, amikor elolvastam a se család, se gyerek, se otthon mondatot. Nekem csak a természet és a magány van. Iszonyatos lelki megpróbáltatás, ha nincs egy szilárd alapzat, amire támaszkodni lehet, amikor valami a padlóra rúg minket. Helennek nem volt, ezért faragott magának egyet: fel akart nevelni egy héját.
Forrás
Héját nevelni nehezebb, mint sólymot. Más ragadozó madarakkal ellentétben a héjának folyamatos emberi kontaktusra van szüksége, állandóan öklön kell hordozni, és nagyon kell figyelni a súlyára és a táplálkozására. Nem is tudom, hogy képes valaki ilyen komplex figyelemre, ha van saját családja és állandó munkája - talán állandóan röpdében lakik a madár, nemcsak akkor, amikor vedlik? Mivel Helennek egyik se volt, minden figyelme a héjára irányult, ami nála és Mabelnél is meglepő, szokatlan változásokat idézett elő. Például senki nem tudta, hogy a héjákkal lehet játszani is. Labdázni. Kellemes nosztalgiát éreztem, amikor Helen leírását olvastam arról, hogy milyen gesztusai vannak Mabelnek, ha boldog, ha izgatott, ha veszélyben érzi magát - és az ő érzéseit Helen is érezte a csontjaiban. Ha neki fáj valami, nekem is fáj - az összekapcsolt érzelemvilág legmegrendítőbb reakciója.

A fentiek ellenére a H, mint héja nemcsak gyász-és héjanevelő napló, hanem sok minden más is, egyetlen műfaji kategóriába se tudnám besorolni. Az írónő életének mozzanatait, az édesapjáról szóló emlékeket foglalja magába, valamint T.H. White - igen, az Üdv néked, Arthur, nagy király írója -,  igen nyomult lelki világát és héja-harcát is megismerjük (eléggé elszomorodtam, amikor utánanéztem, hogy az England Have My Bones magyarul nem jelent meg). A róla szóló részek elemző, analitikus hangvételűek, kihallatszik belőlük Helen kutatói stílusa. A személyes hangját is kedveltem, szépen, halkan, szomorúan mesél, és annyira angol, hogy olvasás közben érezni lehet az apró szemű, szitáló eső hangját, a fák susogását a szélben, a fácánok riadt rikácsolását, amikor megpillantják a feléjük repülő halált. Mozaiknaplónak tudnám a leginkább nevezni.
"A házamat betöltő fény mély és eleven volt, félig esővíz-, félig magnóliaszín. Dolgok ültek benne, sötéten és nagyon mozdulatlanul. Néha úgy éreztem, hogy egy tenger fenekén álló házban élek."
Az utószóban olvastam, hogy, habár sokáig élt, Mabel betegség miatt elpusztult. "Nagyon hiányzik" - annyi fájdalmat hallottam ki ebből a két szóból, hogy belefacsarodott a szívem.
Igen, nagyon hiányzik. Sokszor érzem, hogy annyi, különböző hiány van bennem - mint amikor amorf alakúra harapdálunk egy kekszet -, hogy nem tudom, maradt-e még belőlem valami. Mocorognak és sajognak. Csak féregmozgás, így hívta Szabó Magda a Liber Mortisban.

Ui.: Kedves Tim [T. H. White beceneve]! Ha olyan macskát akarsz, aki nem bízik senkiben és úgy érzi, csak önmagára számíthat, ne két szobacica sziámit válassz, hanem próbálj etetni egy vadon élő kóbor macskát, és hagyd, hogy cafatokra harapja a kezed.

Eredeti cím: H is for Hawk
Kiadó: Park
Fordította: Makovecz Benjamin
Ár: 3490 Ft



2016. május 13., péntek

Végre jön

Június végéig még több mint egy hónap van, de legalább belátható időn belül.


Az infót Ilwerantól kaptam, a nap fénypontja volt.:)


Számolj tízig

Az emberi hülyeség még mindig mérhetetlenül tud fájni. Tulajdonképpen örülök, hogy már sikerül automata üzemmódban működnöm és nem hatnak rám azok a mérhetetlen információtömegek, amiket az emberek foglalnak magukba.
De van, ami átjut a védelmi hálómon. Például az, hogy az augusztus a nyolcadik vagy a kilencedik hónap-e, a "helyiség"-et hogy kell írni, vagy "helység"?
Igen, naiv vagyok, amiért elképedek, hogy az emberek ennyire buták.


2016. május 12., csütörtök

Ismét vidámkodtam

Tegnap Kedd délutánig egészen más manikűrt képzeltem el, aztán a szemembe ötlött a lila Stabilo toll mintája: chevronszerű csíkok püspöklila (?) alapon, rikító sárga, rózsaszín és visszafogott acélkék színekkel.
[Megőrülök az árnyalatnevektől.A pasim szerint a lakás ajtajai narancssárgák, szerintem égetett terrakotta... hagyjuk.:D]
Általában túl sok ötlet buzog a fejemben, annyi időm viszont nincs, hogy két-három naponta új, másfél órát igénylő manikűrt hozzak össze, ezért a korábbi és a legújabb ötletemet összeházasítottam, bár nem nagyon illenek egymáshoz; a két gyűrűsujjamon a Rimmel Tangerine Tentje virít, fehér hullámokkal és multikróm (főleg kék és lilában játszó) tengeri dögökkel. A többi körmömet a Stabilo toll mintája uralja.

Ennél a manikűrnél minden szar megtörtént, ami megtörténhetett. Eleve nagyon fáradt voltam, de nem akartam tovább húzni a dolgot, mert a hétfői nap során mindent megtettem, hogy letörjem a körmeimet, gondoltam, a színes rétegek megóvnak a balesetektől.:)
Kezdjük ott, hogy a gyűrűsujjaimra nekifutásból sikerült a lila színt kennem, pedig oda a narancssárgát akartam. Aztán, amikor a vinylt ragasztottam a hüvelykujjam körmére, kiderült, hogy a végét járó (már döntenem kell az üveget, hogy az ecset beleérjen), gyorsan száradó Séche Vite fedőlakk már nem szárad annyira gyorsan, és a vinyl elkente a lakkot. Grrrrr.
Nem volt egyszerű ennyi lakkal sem bánni, pontosabban ebben még nincs gyakorlatom, ezért bénáztam. Nekem ehhez a manőverhez több hely kellett volna - sikerült felborítani az egyik lakkot, a vinylek mindenüvé ragadtak és a kezem is összemaszatoltam -, ill. nem ártana egy magasabb asztal, mint aminél szerencsétlenkedni szoktam, és hiába a műanyag alátét, rejtélyes módon általában sikerül összekenni az asztallapot is. Ez egy elég szép dohányzóasztal.
A lakkokat is óvatosan kell adagolni, nehogy átfolyjanak a másik lakk "felségterületére", tehát nagyon vékony rétegben kellett volna őket pacsmagolni, és két réteg között kicsit várni, amíg megszáradnak. Érdemes jól fedő, erős színekkel dolgozni, mert a sárgának három réteg kellett, a türelmem viszont kevesebbet igényelt volna.
Ja, és persze néhányszor belepancsoltam a műbe, mert nem bírok nyugton ülni. Egy ponton rohadtul elegem lett, elővettem az új üveg Séche-t - mivel gyorsan elfogy a Naillandnél, inkább betáraztam egyet, ha a régi végleg kifogyna - és rögtön olajozottabban ment minden.
Még a nyomdázás se akart sikerülni! A fehér hullám minta nem lett teljes, de a jószágok szerencsére eltakarják - utóbbiaknál abban reménykedtem, hogy erőteljesebbek lesznek (vagyis jobban látszanak), de a lemez (MoYou Doodles nemtomhanyas) nincs mélyen vésve és ezek elég apró minták. Lehet, hogy én vagyok a béna, még ebben is van hova fejlődnöm.
Habár az elmebaj határán jártam, a csillogó holo fedőlakk, a Fairy Dust nem maradhatott ki, remekül eltereli a figyelmet az apróbb hibákról.:) Utána felkentem az utolsó réteg fedőlakkot, nyugtáztam, hogy már megint fél tizenegy van, és három perc múlva bezuhantam az ágyba.

Érdekesképpen a jobb kezemen szebben sikerült a manikűr, de bal kézzel csak homályos, bemozdult fotókat tudtam készíteni, ezért a bénábbik verzióval kell beérnetek.:) Megérte kínlódni vele, sokan megcsodálják a körmeimet és nekem is tetszik, bár egy hozzáértő valószínűleg elborzadna, hogy milyen ügyetlen vagyok.:D

Ez pedig tájkép csata után, ha a lakkok színéből jól következtetek, a pop-art után készítettem a képet, csak elfelejtettem felrakni a posthoz.
Kattintásra megnő

Kattintásra megnő

Ez pedig a táskámban uralkodó káosz, bár rovarirtót nem szoktam mindig magammal hurcolni.


2016. május 8., vasárnap

A hősök kora lejár

"Remélem, soha nem látod meg, hogy mit csinál a háború az emberekből."

David Gemmell: Trója

- Meghalsz, gaz mükénéi! - ordítottam, miközben az ágyra vetődtem. - Levágom a fejedet!
A mükénéi egykedvűen tovább bámulta a monitort, a csatakiáltásom nemigen hatotta meg. - Sajnálom, szívem - mondta enyhe részvéttel a hangjában -, egyáltalán nem vagy félelmetes.
Elcsüggedtem. - Akkor nem is lehetek harcos?
Biztatóan rám mosolygott. - De, lehetsz.
- VÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!

Szerencsére ő jobban tűri időnkénti magatartászavaraimat, mint az apám gyerekkoromban. Képzeljetek el Zorróként vagy a Fekete Tulipánként, amikor lila melegítőnadrágban (feketém nem volt) és papírmasé álarcban, fakanállal felszerelkezve megtámadtam és teljes erőből ráhúztam a tévéműsoron békésen szendergő ősömre. Az finom kifejezés, hogy az egész lakótelep zengett.

Akárcsak az, hogy a Trója elején nagyon szkeptikus voltam; Simmons Ílionja olyan magasra tornázta fel az elvárásaim, mint az aranyváros megmászhatatlan falai. Gőgömet tetézte, hogy a sorozat évekkel a háború előtt veszi fel a történet fonalát, és hajózunk, basszus, a Nagy Zöldnek nevezett Földközi-tengeren. Hogy a pokolba lesz itt csata, faló, hol van Hektór meg Akhilleusz? Az Ílion extravaganciája, humora lebegett a szemeim előtt. Áh, kizárt, hogy pár hajó utolérje ezt, meg hogy Aineiász, aki itt Helikáón, haladjunk már...
[Kis szünet]
Tegnap éjszaka tizenegy órakor ütemesen vertem a fejem a párnába. Nem igaz, bazmeg, nem igaz. Ezt miért, miért kellett? Hülye fasz Gemmell, miért nyírsz ki olyat, aki... árgghhhh, nem hiszem el. Lekapcsoltam a lámpát és gondolatban sárkányokkal megpörköltem az egész kurva mükénéi bagázst.
Amióta tizenpár évesen olvastam A Jég és Tűz Dala első részét, nem éltem bele magam ennyire epikus regénybe - néhány éve az apró, emberi játszmák, a családon belüli hatalmi viszonyok foglalkoztatnak, nem megalomániás királyok kapzsisága és ún. hősök csatározása (bár a látványos űrhajócsaták iránti vonzódásom árulkodó lehetett volna - végülis, oly mindegy, hogy a hajó a vízben siklik vagy a levegőben...). Ehhez képest majdnem lerágtam a csodás manikűrjeimet néhány nyavalyás katona meg a kibaszott Xanthosz [Helikáón hajója] miatt, Odüsszeusz és Pénelopé találkozásán meg majdnem elbőgtem magam, én, akit csak az állatszereplők halála volt képes elszomorítani, felőlem az emberek hullhattak, akár a legyek. Persze most is érdekelt Szeplős, a fekete disznó sorsa - majdnem belepusztultam az aggodalomba -, meg hogy megúszta-e a lókolbász véget Halüszia táltosa, de most az összes szimpatikus szereplőért reszkettem.
Kicsit felüti fejét a szépirodalmárkodó gőg: azért olyan aprólékos jellemrajzokat -fejlődéseket nem kell várni, de Gemmell rengeteg szereplőt mozgat, korabeli szokásokat, ruházkodást, hadviselést, kereskedést mutat be (vagy talál ki), és közben gyökeresen átírja a világ legismertebb eposzát. Az Ílionban is van eltérés az "eredeti" cselekményhez képest (höhö), de Gemmell a szerves egészre, egy nagyobb időszakra és téregységre koncentrál - Trója ostroma csak a jéghegy csúcsa. Azért hajózgatunk komótosan Az Ezüst Íj Ura elején, mert a szerző megpróbál egy reális történelmi képet kirajzolni és lesöpörni az utókor mesés patináját; itt Helené csak egy mellékeleme a támadásnak (egy férj se lehet ennyire dühös, és akkor még bankkártya és tartásdíj se létezett), habár Gemmell egész szép történetet alakít neki. Annyira jól csinálja! Priamosz egy igazi rohadék, kapzsi, de ravasz, hatalomimádó, egoista és könyörtelen, ám karizmatikus. Hekabéval olyanok, mint zsák és a foltja, sajnáltam, hogy haldoklik és kevés szerepe jut a történetben. Kasszandra élettörténete is egészen más, mint Homérosznál - képzeljetek el egy kislányt, aki kellemetlenül mindig igazat mond:D -, szó sincs Apollón ajándékáról, a látomások, víziók okozója a gyerekkorban túlélt agyláz.
Bevallom, a női főszereplőt, Andromakhét nem tudtam megkedvelni - szívesebben olvastam volna a fentebb felsorolt nőkről, Andromakhé túl tökéletes (és vörös a haja!); szép, okos, bátor, és mesteri íjász. Helikáón-Aineiász szerencsére nem, olyan kegyetlenség lakozik benne, ami, ha nem vigyáz, felfalja a lelkét és gyarló emberi reakciókat mutat. Talán az egyetlen dolog, ami idegesített ebben a gigászi regényfolyamban, az az, hogy Andromakhé lángoló vörös haja, mély tüzű zöld szeme és Helikáón jégkék szeme az egészségesnél többször kerül szóba. Brrr.
"- Az arcodból valóságos pépet csinált - jelentette ki. - Szerencse, hogy amúgy is egy ronda kurafi voltál."
Egy levelezésben említettem, hogy minden történetbe - különösen a történelmi / irodalmi fikciós történetekbe - kell egy gonosz. A gonosz lehet akárki, az író nézőpontjától függ; lehet Virgnia Woolf, Augustus császár, J. D. Salinger [kicsit sántít, mert Joyce Maynard egy rossz szót nem ír róla, de ha az ő olvasatát vesszük, a negatív hatás egyértelmű], Léda, Seneca, Medici Katalin, Ernest Hemingway, stb.* A gonosz itt Agammemnón - ő egyik feldolgozásban se jön ki jól a buliból -, a hatalommániás, egoista és pszichopata mükénéi király, aki beleőrül a rögeszméjébe, és valódi célja a teljes pusztítás. Annyira vicces lett volna, hogy ha itt is a felesége és a fia gyilkolja meg, de Gemmelll más sorsot szánt neki. Akhilleuszt viszont rehabilitálják; Christa Wolfnál Kasszandra még "Akhilleusz, a barom"-nak nevezi, de az Ílionban már pozitív szereplő (imádom, hogy azt mondja, hogy "kicsiny gépezet" - a szeme se rebben egy félig-meddig humanoid robotra), bár vannak émelyítő tettei. Gemmellnél Gyilkos Akhilleusznak nevezik a félelmetes ereje és elszántsága miatt - a válasz, ahogy érzékenyebb korokban lenni szokott, a gyermekkori traumatizálásban és egy becsvágyó szülőben gyökerezik (a szülők se ússzák meg a gonosz bélyegét) -, de nem irgalmatlan vadállat, a katonák többségével ellentétben nem bánt nőket és gyerekeket, és szerte a világon becsületességéről ismerik. A Helenével közös jelenete már-már epikus, a Hektórral való párharca... arra nincsenek szavak. Az ötvenes villamos nem látott még ilyen csatát.
Ja, és ezekben a könyvekben is van humor, habár az Ílionnal ellentétben kicsit archaikus.:) Egyik forrása Banoklész, a renegát mükénéi harcos, az abszolút őstulok prototípusa, de olyan... cuki vicces. Párbeszéd:
- Kezdened kellene valamit azzal az orrvérzéssel.
- Milyen orrv...
- BUMM!
Aki valamennyi, általam ismert feldolgozásban pozitív, kulcsfontosságú figura, az Odüsszeusz, a Nagy Mesélő (avagy a Hazugságok Hercege - ez a könyv imádja a beceneveket), Ithaka rút királya, akinek a szavain a martalóc kalózok is úgy csüggnek, mint az óvodás gyerekek. Rajta is rengeteget lehet nevetni, a második részben pl. egy disznókonda üldözi (akinek eszébe jut az Odüsszeia isteni kondása, még jobban röhög). Talán mondanom se kell, hogy itt nincsen holmi faló, Odüsszeusznak egészen más, remek ötletei vannak. Ha itt a trójaiak egy bazinagy falovat találtak volna a kapuk előtt, szerintem inkább felgyújtották volna, mintsem bevonszolták volna a városba.

Nagy, már-már ciki szerelembe estem ezzel a regényciklussal, de csak egy kicsit szégyellem a tinédzserkort idéző lelkesedésem.:P Akit egy kicsit is érdekel Trója mítosza és nem berzenkedik az öles, de nem hiteltelennek tűnő változtatásoktól, annak érdemes elolvasnia - de azok is élvezhetik, akik szimplán néhány jó könyvre vágynak.:)

* Kíváncsi vagyok, Augustus feleségét hogyan ábrázolják az Én, Liviában - erről a nőről egy jó szót nem olvastam korábban.:)

Eredeti cím: Troy
A sorozat részei: Az Ezüst Íj Ura I-II (The Lord of The Silver Bow)
                            A Villámlás Pajzsa (Shield of Thunder)
                            Királyok bukása (Fall of Kings)
Egyébként marha érdekes, hogy a második kötet borítóján férfi szerepel, holott A villámlás pajzsa egy nő, de mindegy.
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2010, 2012, 2013
Fordította: Sziklai István
Ár: 2990 Ft, 3490 Ft, 3490 Ft (annyi akció szokott lenni a kiadónál, hogy fél áron hozzá lehet jutni)




2016. május 4., szerda

Baráth Katalin új regénye

Könyvhétre érkezik az Arkangyal éjjel, ami kortárs krimi, és a kiadó szerint Baráth Kati eddigi legjobb regénye. Az írónő a blogján mindennap elárul egy mondatot a könyvről.



Nem szeretnék akkora tombolást csapni a Könyvhéten, mint a Könyvfeszten, de ez rajta lesz a listámon.:) Örülök, hogy Kati nem skatulyázta be magát a biztos sikert jelentő Dávid Veron-sorozatba és van mersze új irányba haladni. (Ez nem azt jelenti, hogy nem olvasnék örömmel egy újabb ókanizsai krimináliáról, a szemtelen Veronról és az isteni Remete Pistáról, ne értsétek félre.)

2016. május 3., kedd

Végre sikerült - manikűrök

Habár nagy sikert aratott, a pop-art, vadul színes manikűr nem volt tökéletes a nyomdázás tekintetében - viszont majdnem egy hétig kibírta pattogzás nélkül, ami egyéni rekord nálam -, de a legutóbbi már egész szimmetrikus lett.

Kattintásra megnő
Eredetileg nem ilyen mintára gondoltam - eddig nem sikerült 100%-ban megvalósítanom a kigondolt motívumot, a végeredmény mindig módosult -, de nem volt több szabad felület a körmeimen, és annyira csillogó, barokkos lett a végeredmény, hogy erre már nem húztam még egy réteg piros nyomdát, kivéve a két mutatóujjam körmét, habár a részegen dűlő teáskancsók nem igazán illenek a képbe. De végre sikerült rávennem magam, hogy ami nem sikerült szépen, gyorsan lemostam - ezért jó az alapszínre fedőlakkot kenni -, és újra próbálkoztam, amíg jó nem lett.
Nem nagyon látszik, de a lila (bocsánat, most nevezzük lilának:P) alapszín fölött még díszlik egy pelyhes fedőlakk, csak az arany tapétaminta eltakarja. Mindegy, én tudom, hogy ott van.:D
Egyébként ez a stílus az, ami nagyon passzol hozzám, ill. egy-két éve még kizárólag ilyet tudtam volna elképzelni. Ehhez képest mostanában vadabbnál vadabb és színesebbnél színesebb manikűröket hozok össze, és nagyon tetszik ez a színkavalkádos végeredmény.


Mint amilyen ez is. Mivel az említett pop-art nem bírta ki a Könyvfesztig - pedig a kedves reménykedett benne -, péntek este, takarítás, írás és némi torna után nekiálltam Alkotni (remélem, mindenki érzi az iróniát).
Képes vagyok annyira belefeledkezni a kis hülyeségeimbe, hogy észre se veszem, mennyire eltelt az idő; egy ilyen maszatolás általában másfél óra, mert szeretem megadni az idejét, nemcsak felkenni az első színt, amit meglátok, jólesik vele vacakolni, na. Akkor tűnik fel, hogy valószínűleg fél tizenegy lehet, amikor a halálmerev nyakamat próbálom tornáztatni és megpróbálom rávenni az elgémberedett lábaimat, hogy emeljék fel a seggemet.
Az eredménnyel nem voltam teljesen elégedett, ezért... mikor is? Vasárnap? Igen, vasárnap lemostam a zöld izét a jobb kezem körmeiről (ami, ahogy a fenti képen látható, csak a gyűrűsujjamon maradt életben), és őket is sárga alapon zölddel díszítettem. Ennek egyetlen képes emléke a kisujjamról, este készült kép maradt, sajnos így jött össze... Itt a sárga alapra egy másik zöld levélminta ment, arra rányomdáztam pirossal a nagy virágokat, majd erre a gyíkot, ill. szalamandrát, ahogy a jobb kezem többi körmén is.
 Az a gond, hogy általában második nekifutásra rendeződik el a koncepció; művelet közben, vagy utána látom, hogy inkább ez vagy az a minta passzolt volna ide, hogy a gyík jobban néz ki, ha nem keresztben menetel, hanem függőlegesen kúszik a körmeimre... de annyira még nem güzültem be, hogy az egészet lemossam, és elölről kezdjem a már korrigált elképzelést, harmadszorra nekifutni ugyanannak, ugyanazokkal a színekkel kicsit unalmas. Általában fennhagyom néhány napig a disszonáns élőképet, és készítek egy új manikűrt, úgyis csak én rágódok a részleteken.:)


2016. május 2., hétfő

Kezdődik a szezon

Mármint a könyvvásárlás szezonja; a Könyvfeszt után jön a Könyvhét, majd némi szünet után az őszi dömping.
Én becsülettel áldoztam a fogyasztói szokásoknak a kultúrának:

Eleanor Catton: A fényességek Lionel Shriver: Nagytestvér Helen Macdonald: H, mint héja Isabel Allende: Maya naplója Jelena Csizsova: Nők férfi nélkül

 Naomi Novik: Rengeteg Giedra Radvilavičiūtė: Ma éjjel a falnál alszom Andrea Molesini: Nem minden mocsok bécsi David Gemmell: A Kísértetkirály David Gemmell: A Hatalom utolsó Kardja David Gemmell: Trója – Az Ezüst Íj Ura I-II.

A tervezetten kívül becsúszott még pár darab (khmm...), itt írtam róluk egész hosszan. Még egyikbe se kezdtem bele azóta, a Trója utolsó részét nyűvöm - kicsit sajnálom, hogy vége lesz, de Gemmellnek szép nagy az életműve, talán nem kell a kardomba dőlnöm bánatomban.

Azért az olvasásra se panaszkodhatok:

Mary Doria Russell: Verebecske Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten Dan Simmons: Káli dala Joyce Maynard: Otthon a világban David Gemmell: Trója – Az Ezüst Íj Ura I-II.
David Gemmell: Trója – A Villámlás Pajzsa

A Verebecskétől nem voltam annyira elájulva (ami utólag se változott), a Leányrablás Budapesten cuki volt, de összességében nem hagyott maradandó élményt bennem. A Káli dala érdekes eset volt; maga a történet esetlen és csonka benyomást keltett, mégis jó emlékeim vannak róla - egyértelműen elfogult vagyok Simmonsszal szemben.:)
Az Otthon a világban a hónap legjobb olvasmánya volt a Trója mellett - mindig jót mulatok azon, hogy ha a könyvtári olvasmányok nagyobb élményt nyújtanak, mint az itthon várakozók, de nem a tulajdonjogon múlik a dolog - viszont milyen jó indok a kölcsönzésre!;) Már nagyon kellene mindkettőről írni, de nagyon rohanós volt a múlt hét, úgy érzem, a legsürgősebb tennivalók listáján kívül semmi nincs a fejemben. És még herpeszem is van.

A többiek bűnözései - maradt valaki szeplőtelen a Könyvfeszt után?:P
Nita
Nikkincs
Katacita
Dóri
PuPilla