Metamorfózis

"... őrült, zavaros karom-és szárnycsapkodás közepette előhúzott a dobozból egy hatalmas, hatalmas héját, és akkor a külvilág történései és az emberi cselekedetek különös akkordjaként kisütött a nap. Mindent elárasztott a ragyogás és a madár dühe. A csíkos szárny csapkodása, a sötét csúcsú evezőtollak hegyes ujjai, a felborzolt tollazat - mint egy dühös sül hosszú tüskéi. Két óriási szem. A szívem majdnem kiugrott a helyéről. Ez a madár egy ördögi szemfényvesztés. Egy hüllő. Egy bukott angyal. Egy képes bestiárium lapjairól ideszökött griff. Valami fényes és távoli, mint a vízfenékre süllyedt arany. Egy törött, szárnyas-karmos-tollas marionett."

Helen Macdonald: H, mint héja

Úgy fest, hogy a könyvei jelentős százalékával a Park egyszerűen nem tud mellényúlni, főleg, ha az én szerény, nyájas olvasói lényemet nézzük. Nem tudtam behatárolni a radarommal, hogy a H, mint héja milyen könyv, nem néztem utána külföldi recenzióknak, nem olvastam részleteket belőle - a Könyvfesztiválon egyszerűen fogtam és megvettem, mert elhittem nekik, hogy jó lesz.
A sejtésem beigazolódott, minő meglepetés.:) Pedig nem szeretem a ragadozó madarakat - sőt, viszolygok tőlük (igen, mint a bálnáktól). Én macskás vagyok, bár nem posztolok cuki képeket róluk és a könyveimről, de nagyon, nagyon összenőttem velük; ezért értettem és éreztem át tökéletesen, mit érez Helen a héjája iránt. Azt hittem, hogy az átvett gesztusrendszer (vagy minek nevezzem) a korai, gyerekkori hatásban gyökerezik - lásd Rosie-t a Majd' kibújunk a bőrünkbőlben -, de ezek szerint felnőttként is működhet a metamorfózis.
(Most jut eszembe, hogy Helent már kiskorában is megszállottan érdekelték a héják, tehát lehet, hogy mégis van ebben valami, de én egy macskába kapaszkodva tanultam meg járni és egész életemben rengeteg állat vett körül - bár, elismerem, héjákkal ezt nem olyan könnyű megcsinálni.)
Helen Macdonald a Cambridge-i egyetem tanára, történész és kutató, emellett imádja a héjákat, kutatásokon vett részt és számos madarat röptetett, bár csak felnőttként, az apja halála után lett saját héjája, akit Mabelnek nevezett el.
Borzasztóan sajnáltam ezt a nőt; fotós édesapja váratlan halála nagy lelki traumát jelentett - mennyire képtelenek leírni ezt a fájdalmat ezek a semleges szavak -, ami depressziót és elmagányosodást okozott nála. Elhiszem, hogy úgy tűnt neki, a vad természetbe való visszavonulás segíthet neki, de az állapota rosszabbodott. Áramütésszerű fájdalmat éreztem, amikor elolvastam a se család, se gyerek, se otthon mondatot. Nekem csak a természet és a magány van. Iszonyatos lelki megpróbáltatás, ha nincs egy szilárd alapzat, amire támaszkodni lehet, amikor valami a padlóra rúg minket. Helennek nem volt, ezért faragott magának egyet: fel akart nevelni egy héját.

Forrás

Héját nevelni nehezebb, mint sólymot. Más ragadozó madarakkal ellentétben a héjának folyamatos emberi kontaktusra van szüksége, állandóan öklön kell hordozni, és nagyon kell figyelni a súlyára és a táplálkozására. Nem is tudom, hogy képes valaki ilyen komplex figyelemre, ha van saját családja és állandó munkája - talán állandóan röpdében lakik a madár, nemcsak akkor, amikor vedlik? Mivel Helennek egyik se volt, minden figyelme a héjára irányult, ami nála és Mabelnél is meglepő, szokatlan változásokat idézett elő. Például senki nem tudta, hogy a héjákkal lehet játszani is. Labdázni. Kellemes nosztalgiát éreztem, amikor Helen leírását olvastam arról, hogy milyen gesztusai vannak Mabelnek, ha boldog, ha izgatott, ha veszélyben érzi magát - és az ő érzéseit Helen is érezte a csontjaiban. Ha neki fáj valami, nekem is fáj - az összekapcsolt érzelemvilág legmegrendítőbb reakciója.

A fentiek ellenére a H, mint héja nemcsak gyász-és héjanevelő napló, hanem sok minden más is, egyetlen műfaji kategóriába se tudnám besorolni. Az írónő életének mozzanatait, az édesapjáról szóló emlékeket foglalja magába, valamint T.H. White - igen, az Üdv néked, Arthur, nagy király írója -,  igen nyomult lelki világát és héja-harcát is megismerjük (eléggé elszomorodtam, amikor utánanéztem, hogy az England Have My Bones magyarul nem jelent meg). A róla szóló részek elemző, analitikus hangvételűek, kihallatszik belőlük Helen kutatói stílusa. A személyes hangját is kedveltem, szépen, halkan, szomorúan mesél, és annyira angol, hogy olvasás közben érezni lehet az apró szemű, szitáló eső hangját, a fák susogását a szélben, a fácánok riadt rikácsolását, amikor megpillantják a feléjük repülő halált. Mozaiknaplónak tudnám a leginkább nevezni.

"A házamat betöltő fény mély és eleven volt, félig esővíz-, félig magnóliaszín. Dolgok ültek benne, sötéten és nagyon mozdulatlanul. Néha úgy éreztem, hogy egy tenger fenekén álló házban élek."

Az utószóban olvastam, hogy, habár sokáig élt, Mabel betegség miatt elpusztult. "Nagyon hiányzik" - annyi fájdalmat hallottam ki ebből a két szóból, hogy belefacsarodott a szívem.
Igen, nagyon hiányzik. Sokszor érzem, hogy annyi, különböző hiány van bennem - mint amikor amorf alakúra harapdálunk egy kekszet -, hogy nem tudom, maradt-e még belőlem valami. Mocorognak és sajognak. Csak féregmozgás, így hívta Szabó Magda a Liber Mortisban.

Ui.: Kedves Tim [T. H. White beceneve]! Ha olyan macskát akarsz, aki nem bízik senkiben és úgy érzi, csak önmagára számíthat, ne két szobacica sziámit válassz, hanem próbálj etetni egy vadon élő kóbor macskát, és hagyd, hogy cafatokra harapja a kezed.

Eredeti cím: H is for Hawk
Kiadó: Park
Fordította: Makovecz Benjamin
Ár: 3490 Ft