Futós hülyeségek

Néhány körmös, két könyves bejegyzés után legyen futkosásról is szó (továbbá: a Lipóti túró rudija borzalmasan műízű), egész pontosan a fóbiáim garmadájáról:
1. Amikor elkezdtem próbálkozni, az volt a fixa ideám, hogy csak akkor fog "jól" menni, ha előtte valamilyen más kardiós géppel (is) átmozgatom a lábizmaimat;
2. Utána boldogan fedeztem fel, hogy enélkül is megy;
3. Idén kezdtem el kint futkorászni, korábban csak edzőteremben próbálkoztam. Nem ment; úgy éreztem, minden belső szervemet dobálja még a legsimább bitumen is, kapkodtam a levegőt és borzasztó lassúnak éreztem magam;
4. Ettől annyira begörcsöltem, hogy inkább felhagytam az utcai próbálkozással;
5. Idén, talán egy hónapja megpróbálkoztam, és boldogan fedeztem fel, hogy megy. Nem gyorsan és nem sokáig, de legalább nem kudarcra ítélt vállalkozás;
6. Ja, hogy tavaly nem biciklizés után kellett volna futni, azért éreztem lassúnak és azért "futottam el magam"!;
7. De vannak ám új hülyeségek is, mert szeretem megnehezíteni a dolgom:
7. a. Öltözzünk fel, mert megfázok.
7. b. Hú, de melegem van!
7.c. Nem viszek magammal semmilyen órát vagy mérőeszközt, mert akkor állandóan arra gondolok, hogy mennyinél járok és így hamarabb elfáradok.
7.d. Nem futok együtt a pasimmal, mert amíg csak egy pöttyöt is látok belőle sokkal előttem, ideges leszek. Emiatt biciklivel se kísérhet, hogy mérje a sebességem, plusz csak azon kattogna az agyam, hogy milyen lassú vagyok.
7.e. Nem futok az ő útvonalán, mert azt nagyon ismerem és irdatlan hosszúnak tűnik, és mintha orvul megnyúlna, ahogy nekem fogy a levegőm.

Ezért hirdettem meg tegnap az örömfutást, avagy leszarom, mekkora távolságot teszek meg és mennyi idő alatt. Per pillanat az a lényeg, hogy este nyolckor, éhesen sikerül rávennem magam, hogy elinduljak és csalás, folyamatos engedmények nélkül fussak annyit, amennyit az energiám (meg a hülye agyam) enged.