A hősök kora lejár

"Remélem, soha nem látod meg, hogy mit csinál a háború az emberekből."

David Gemmell: Trója

- Meghalsz, gaz mükénéi! - ordítottam, miközben az ágyra vetődtem. - Levágom a fejedet!
A mükénéi egykedvűen tovább bámulta a monitort, a csatakiáltásom nemigen hatotta meg. - Sajnálom, szívem - mondta enyhe részvéttel a hangjában -, egyáltalán nem vagy félelmetes.
Elcsüggedtem. - Akkor nem is lehetek harcos?
Biztatóan rám mosolygott. - De, lehetsz.
- VÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!

Szerencsére ő jobban tűri időnkénti magatartászavaraimat, mint az apám gyerekkoromban. Képzeljetek el Zorróként vagy a Fekete Tulipánként, amikor lila melegítőnadrágban (feketém nem volt) és papírmasé álarcban, fakanállal felszerelkezve megtámadtam és teljes erőből ráhúztam a tévéműsoron békésen szendergő ősömre. Az finom kifejezés, hogy az egész lakótelep zengett.

Akárcsak az, hogy a Trója elején nagyon szkeptikus voltam; Simmons Ílionja olyan magasra tornázta fel az elvárásaim, mint az aranyváros megmászhatatlan falai. Gőgömet tetézte, hogy a sorozat évekkel a háború előtt veszi fel a történet fonalát, és hajózunk, basszus, a Nagy Zöldnek nevezett Földközi-tengeren. Hogy a pokolba lesz itt csata, faló, hol van Hektór meg Akhilleusz? Az Ílion extravaganciája, humora lebegett a szemeim előtt. Áh, kizárt, hogy pár hajó utolérje ezt, meg hogy Aineiász, aki itt Helikáón, haladjunk már...
[Kis szünet]
Tegnap éjszaka tizenegy órakor ütemesen vertem a fejem a párnába. Nem igaz, bazmeg, nem igaz. Ezt miért, miért kellett? Hülye fasz Gemmell, miért nyírsz ki olyat, aki... árgghhhh, nem hiszem el. Lekapcsoltam a lámpát és gondolatban sárkányokkal megpörköltem az egész kurva mükénéi bagázst.
Amióta tizenpár évesen olvastam A Jég és Tűz Dala első részét, nem éltem bele magam ennyire epikus regénybe - néhány éve az apró, emberi játszmák, a családon belüli hatalmi viszonyok foglalkoztatnak, nem megalomániás királyok kapzsisága és ún. hősök csatározása (bár a látványos űrhajócsaták iránti vonzódásom árulkodó lehetett volna - végülis, oly mindegy, hogy a hajó a vízben siklik vagy a levegőben...). Ehhez képest majdnem lerágtam a csodás manikűrjeimet néhány nyavalyás katona meg a kibaszott Xanthosz [Helikáón hajója] miatt, Odüsszeusz és Pénelopé találkozásán meg majdnem elbőgtem magam, én, akit csak az állatszereplők halála volt képes elszomorítani, felőlem az emberek hullhattak, akár a legyek. Persze most is érdekelt Szeplős, a fekete disznó sorsa - majdnem belepusztultam az aggodalomba -, meg hogy megúszta-e a lókolbász véget Halüszia táltosa, de most az összes szimpatikus szereplőért reszkettem.
Kicsit felüti fejét a szépirodalmárkodó gőg: azért olyan aprólékos jellemrajzokat -fejlődéseket nem kell várni, de Gemmell rengeteg szereplőt mozgat, korabeli szokásokat, ruházkodást, hadviselést, kereskedést mutat be (vagy talál ki), és közben gyökeresen átírja a világ legismertebb eposzát. Az Ílionban is van eltérés az "eredeti" cselekményhez képest (höhö), de Gemmell a szerves egészre, egy nagyobb időszakra és téregységre koncentrál - Trója ostroma csak a jéghegy csúcsa. Azért hajózgatunk komótosan Az Ezüst Íj Ura elején, mert a szerző megpróbál egy reális történelmi képet kirajzolni és lesöpörni az utókor mesés patináját; itt Helené csak egy mellékeleme a támadásnak (egy férj se lehet ennyire dühös, és akkor még bankkártya és tartásdíj se létezett), habár Gemmell egész szép történetet alakít neki. Annyira jól csinálja! Priamosz egy igazi rohadék, kapzsi, de ravasz, hatalomimádó, egoista és könyörtelen, ám karizmatikus. Hekabéval olyanok, mint zsák és a foltja, sajnáltam, hogy haldoklik és kevés szerepe jut a történetben. Kasszandra élettörténete is egészen más, mint Homérosznál - képzeljetek el egy kislányt, aki kellemetlenül mindig igazat mond:D -, szó sincs Apollón ajándékáról, a látomások, víziók okozója a gyerekkorban túlélt agyláz.
Bevallom, a női főszereplőt, Andromakhét nem tudtam megkedvelni - szívesebben olvastam volna a fentebb felsorolt nőkről, Andromakhé túl tökéletes (és vörös a haja!); szép, okos, bátor, és mesteri íjász. Helikáón-Aineiász szerencsére nem, olyan kegyetlenség lakozik benne, ami, ha nem vigyáz, felfalja a lelkét és gyarló emberi reakciókat mutat. Talán az egyetlen dolog, ami idegesített ebben a gigászi regényfolyamban, az az, hogy Andromakhé lángoló vörös haja, mély tüzű zöld szeme és Helikáón jégkék szeme az egészségesnél többször kerül szóba. Brrr.

"- Az arcodból valóságos pépet csinált - jelentette ki. - Szerencse, hogy amúgy is egy ronda kurafi voltál."

Egy levelezésben említettem, hogy minden történetbe - különösen a történelmi / irodalmi fikciós történetekbe - kell egy gonosz. A gonosz lehet akárki, az író nézőpontjától függ; lehet Virgnia Woolf, Augustus császár, J. D. Salinger [kicsit sántít, mert Joyce Maynard egy rossz szót nem ír róla, de ha az ő olvasatát vesszük, a negatív hatás egyértelmű], Léda, Seneca, Medici Katalin, Ernest Hemingway, stb.* A gonosz itt Agammemnón - ő egyik feldolgozásban se jön ki jól a buliból -, a hatalommániás, egoista és pszichopata mükénéi király, aki beleőrül a rögeszméjébe, és valódi célja a teljes pusztítás. Annyira vicces lett volna, hogy ha itt is a felesége és a fia gyilkolja meg, de Gemmelll más sorsot szánt neki. Akhilleuszt viszont rehabilitálják; Christa Wolfnál Kasszandra még "Akhilleusz, a barom"-nak nevezi, de az Ílionban már pozitív szereplő (imádom, hogy azt mondja, hogy "kicsiny gépezet" - a szeme se rebben egy félig-meddig humanoid robotra), bár vannak émelyítő tettei. Gemmellnél Gyilkos Akhilleusznak nevezik a félelmetes ereje és elszántsága miatt - a válasz, ahogy érzékenyebb korokban lenni szokott, a gyermekkori traumatizálásban és egy becsvágyó szülőben gyökerezik (a szülők se ússzák meg a gonosz bélyegét) -, de nem irgalmatlan vadállat, a katonák többségével ellentétben nem bánt nőket és gyerekeket, és szerte a világon becsületességéről ismerik. A Helenével közös jelenete már-már epikus, a Hektórral való párharca... arra nincsenek szavak. Az ötvenes villamos nem látott még ilyen csatát.
Ja, és ezekben a könyvekben is van humor, habár az Ílionnal ellentétben kicsit archaikus.:) Egyik forrása Banoklész, a renegát mükénéi harcos, az abszolút őstulok prototípusa, de olyan... cuki vicces. Párbeszéd:
- Kezdened kellene valamit azzal az orrvérzéssel.
- Milyen orrv...
- BUMM!
Aki valamennyi, általam ismert feldolgozásban pozitív, kulcsfontosságú figura, az Odüsszeusz, a Nagy Mesélő (avagy a Hazugságok Hercege - ez a könyv imádja a beceneveket), Ithaka rút királya, akinek a szavain a martalóc kalózok is úgy csüggnek, mint az óvodás gyerekek. Rajta is rengeteget lehet nevetni, a második részben pl. egy disznókonda üldözi (akinek eszébe jut az Odüsszeia isteni kondása, még jobban röhög). Talán mondanom se kell, hogy itt nincsen holmi faló, Odüsszeusznak egészen más, remek ötletei vannak. Ha itt a trójaiak egy bazinagy falovat találtak volna a kapuk előtt, szerintem inkább felgyújtották volna, mintsem bevonszolták volna a városba.

Nagy, már-már ciki szerelembe estem ezzel a regényciklussal, de csak egy kicsit szégyellem a tinédzserkort idéző lelkesedésem.:P Akit egy kicsit is érdekel Trója mítosza és nem berzenkedik az öles, de nem hiteltelennek tűnő változtatásoktól, annak érdemes elolvasnia - de azok is élvezhetik, akik szimplán néhány jó könyvre vágynak.:)

* Kíváncsi vagyok, Augustus feleségét hogyan ábrázolják az Én, Liviában - erről a nőről egy jó szót nem olvastam korábban.:)

Eredeti cím: Troy
A sorozat részei: Az Ezüst Íj Ura I-II (The Lord of The Silver Bow)
                            A Villámlás Pajzsa (Shield of Thunder)
                            Királyok bukása (Fall of Kings)
Egyébként marha érdekes, hogy a második kötet borítóján férfi szerepel, holott A villámlás pajzsa egy nő, de mindegy.
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2010, 2012, 2013
Fordította: Sziklai István
Ár: 2990 Ft, 3490 Ft, 3490 Ft (annyi akció szokott lenni a kiadónál, hogy fél áron hozzá lehet jutni)