Csokoládé 2. kör

"Álmokat árulok, könnyű kis vigasztalást, édes és ártalmatlan kísértéseket, hogy a szentek fancsali képpen pottyanjanak a magasból a pralinés és nugátos tálcák közé." 

Joanne Harris: Csokoládé

Sokan ismerjük azt az érzést, hogy amikor már kora reggel 25 fok van, locsolják a villamossíneket és nincs olyan lenge ruha, ami megóvna a patakokban folyó izzadtságtól, hogy bizonyos könyvek nem csúsznak, vagy maga az olvasás se megy. Amint beköszönt a kánikula, megjelenik a könnyedség iránti vágy. Mi menti meg a hőségtől és a munkától [továbbra is igazságtalanságnak tartom, hogy a felnőtteknek nem jár nyári szünet] elcsigázott elmét? Az enyémet nem Ben Lerner és nem Toni Morrison. Ide valami ismerős kell, valami nem túl megerőltető, nem lelki mélységeket és poklot szántó, briliáns írás, azt hagyjuk meg a hosszú téli estékre.

Ide a játékos, de felkavaró-nyugtalanító szél kellett, az apró francia falucska a fehéren világító templomtornyával és az örömtelenségnek fityiszt mutató csokoládébolt a bűnös élvezetekre csábító, csillogó kirakatával és a mindent átjáró fahéj-szegfűszeg-és marcipánillatával.

Természetesen teljesen más volt most olvasni a könyvet, mintt 2009-ben (úristen), sokkal kevésbé kerültem a hatása alá és bizonyos momentumai inkább megmosolyogtattak, mintsem elbűvöltek. Mai mizantróp énemnek hihetetlennek tűnik, hogy léteznek olyan emberek, akik ennyire adni akarnak másoknak, ennyire bírnak adni és nem émelyíti el őket a hétköznapi nyomorúságok végtelen sora.

Persze, Vianne-nak is vannak sötét gondolatai és az élete minden, csak nem fenékig tejfel, hiszen egyedülálló anya, nem Madame, hanem Mademoiselle Rocher, nem jár templomba, színes ruhákat hord és a nagyböjt idején csokoládéboltot nyit - ezek közül egy is bőven elég lenne ahhoz, hogy kivívja egy apró, konzervatív közösség ellenszenvét, hát még amikor elkezdi maga köré gyűjteni eme alattomos nyáj számkivetettjeit és nem átall arra törekedni, hogy a földi boldogság felé terelje őket a mennyek üdvözlete helyett.

Minden ember rengeteg traumát hordoz magában, még Vianne Fekete Embere, Reynaud atya, akit a gondolatai alapján inkább szánni lehet, mintsem gyűlölni, bár azt az első olvasás óta sem bocsátottam meg neki, hogy szerinte egy állatnak nincs lelke.

A további kötetek ismeretében érdekes megfigyelni, hogyan változik Harris stílusa; emlékeim szerint a Csokoládécipő sokkal sötétebb hangulatú és annakidején az volt a kedvencem, a Csokoládés barack eléggé vízízű volt, Az epertolvaj - ezt 2019-ben olvastam, tehát sajnos friss az élmény - meg egyenesen csalódottá tett: meglepett a Vianne-t uraló (szándékos vagy akarattalan írói szándékból fakadó) keserűség, az ellenfél pedig fájóan sematikus, minden harrisi varázslat hiányzott belőle és csak az ordító manírok maradtak helyette. Persze 20 év még regényidőt tekintve is sok és még a regényszereplők is megöregednek, de minden józan észérvem dacára úgy éreztem, ez a történet már nagyon kifáradt a negyedik kötetre és Harris nem az a szerző, aki egy ötletéből él meg - itt muszáj megjegyeznem, hogy aligha van még egy olyan adaptáció, ami annyire beskatulyázta volna az írót, mint a Csokoládé c. film -, hiszen minden könyve más és eddig minden alkalommal meglepett.

Minden változás dacára jólesett újra elmerülni a Csokoládé világában. A fókusz a mágikus realista elemekről áttevődött a földhözragadtabb témákra, de a szkepticizmusom ellenére hagytam (és örültem neki), hogy Harris elvarázsoljon és a hűvös lakásban jólesően elnyúlva élvezettel nyammogtam a sorokon. Hogy folytatom-e az újraolvasást? A második kötet erejéig valószínűleg igen, amikor nagyon elegem lesz mindenről és érezni akarom a szél hívó szavát.

Ui.: Igen, nekem a Csokoládé tipikusan kabátkönyv.

Eredeti cím: Chocolat

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás éve: 2007

Fordította: Szántó Judit

Eredeti ár: 3000 Ft

A papírtigris, a rókatündér és a háborúisten

Ken Liu: A papírsereglet és más történetek

Nem tagadom, hogy az egész egy animációs sorozattal, a Szerelem, halál és robotokkal* kezdődött, amiben a Ken Liu novelláján alapuló Jó vadászatot! volt a kedvencem és rögtön az jutott eszembe, mennyire szeretném elolvasni. Így teljesüljön minden kívánságom.:D

Sejtettem, hogy tetszeni fog, mert a kispróza amúgy is közel áll a szívemhez, hát még az SFF kispróza - de az arra nem számítottam, hogy:

- kis híján megríkat;

- istentelenül forogni fog a gyomrom;

- háromszor lesznek miatta rémálmaim (az egyikbe lehet, hogy a Monstress 3. is közrejátszott - kész, az ázsiaik őrültek).

Szóval csak egy kicsit volt érzelmi hullámvasút a könyv és csak egy kicsit mászott bele az agyamba.  Ken Liu, bármilyen szelíden filozofikusnak is tűnik az előszóban, nem kíméli az olvasóit. Igazából a fantasztikum csak eszköz, hogy meséljen az amerikai, kínai (és japán) mentalitásról, a kínaiak amerikaivá válásáról, a bevándorlók viszonyáról a befogadó országukhoz, az ebből fakadó generációs konfliktusokról, a történelemről, a fizikáról, az egyetemes emberi érzelmekről.

A novellák igen változatos képet mutatnak, van űrhajós, világvége-menekülős, új világ meghódítós, cyberpunkos, steampunk fantasy, krimi, történelmi, mágikus realista stb. De atipikus novellákról beszélünk, egyikre se lehet ráhúzni a tankönyv szerinti skatulyát; mindegyiket megfűszerezi a szerző egyedi látásmódja, precíz, mégis érzelmekkel teli (úgy, hogy téged kifordít a bőrödből) stílusa. Az öröksége - az ő tragédiái és a kínai nép tragédiái -, ami egész életében elkíséri. A fájdalma, amit visszafogottan, szenzációhajhászás nélkül, mégis elemi erővel jelenít meg a lapokon.

Nehéz lenne néhányat kiemelni közülük, mert a maga módján mindegyik nagyon erős írás, de megpróbálom felsorolni azokat, amelyek számomra különösen emlékezetesek:

• Állapotváltozás - hát ez tényleg nagyon ötletes példa arra, hogyan merjünk túllépni a félelmeinken (vagy valami ilyesmi).
• Tökéletes párosítás - nem rajongok se A Nagy Testvér, se a cyberpunk tematikáért, de ez a kis novella pont annyira fajsúlyos és pont olyan találóan mutat be egy fonák helyzetet, hogy pont élvezetes volt számomra is.
• Jó vadászatot! - a steampunk lieblingem, ahol az ellentétek, a múlt és a jövő, a hagyományok és az újítások hús-vér szinten ütköznek, majd megtanulnak összeforrni. Több szinten tárja elénk a szemellenzős gondolkodásmódot.
• A betűmágus - nagyon szomorú, keserédes történet, ahol az ártatlanság megvan a maga ára. Mint amikor egy gyermek meglepetten összezárja a tenyerét, amire pillangó telepedett le.
• A visszatérő vendég - cyberpunk beütésű krimi, amit regényterjedelemben is szívesen olvasnék. Remek sorozatot is lehetne belőle csinálni, annyira filmszerű, pörgős a stílusa.
• A papírsereglet - szívfacsaró mágikus realista történet a gőgös gyermeki csőlátásról, a generációs problémákról, az előítéletekről, azok hatásáról és az anyai szeretetről. Arról, hogy a szeretet nem fekete vagy fehér, amerikai vagy kínai.
• A világ ízei - talán ez tetszett a legjobban a Jó vadászatot! mellett és valószínűleg ez a legkellemesebb hangulattal bíró novella a kötetben, szinte idilli, pedig ebben is van erőszak, gyilkosság.
• Aki lezárta a történelmet: Dokumentumfilm - ez pedig a legbrutálisabb, kb. annyira traumatizáló olvasás volt, mint a Csernobili ima. Beleég a retinádba ez a nemtörődöm, démoni kegyetlenség és kitörölhetetlen nyomot hagy az emlékeidben. Vajon ez elég (és ha igen, mire?), vagy én is bűnös vagyok, mert már tudomásom van a kínai Harbingban elkövetett emberkísérletekről, és nem teszek érte, hogy Japán bocsánatot kérjen? Meglehet.

Sokat adott nekem ez a kötet, élvezet volt olvasni a kaleidoszkópszerű ötletkavalkádot, ugyanakkor a végére érve úgy éreztem magam, mintha összevertek volna. Keserű lett a szám íze a rengeteg szenvedéstől, az ostobaságból, félelemből, irigységből, hatalomvágyból, vagy kíváncsiságból (!) elkövetett szisztematikus öldöklésből és kínzásból.

Ettől függetlenül biztosan elolvasom majd Ken Liu következő kötetét, amelyet az Agave már beharangozott.

Köszönöm, Mr. Liu, az elméink találkoztak, még ha rövid ideig és tökéletlen módon is.

Eredeti cím: The Paper Menagerie and Other Stories

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2018

Fordította: Juhász Viktor, Benkő Ferenc, Ballai Mária, Török Krisztina, Bosnyák Edit, Beke Zsolt, Rácz Péter, Molnár Berta Eleonóra

Ár: 3780 Ft

*Olyan volt egyébként, mint egy Strahan-kötet audivizuális tolmácsolásban.

A köd hercege

Carlos Ruiz Zafón: A köd hercege

[Nem vagyok hajlandó a cím minden szavát nagybetűvel kezdeni, hülye amerikai divat.]

Tudtam én, hogy nem lesz ez jó nekem, de hát mégiscsak Zafónról van szó... anno a Marinával se voltam maradéktalanul elégedett, de az ijesztően sötét fordulatok ellensúlyozták a történet itt-ott megbicsakló szálait.

Ez esetben sajnos nem nagyon voltak fogamra való intermezzók; a sztori kétségtelenül magán viseli Zafón stílusjegyeit, de még olyan kezdetleges formában, hogy csodálom a kitartását, amiért a későbbiekben nem írta át a történetet.

Lehet, hogy a fordítás tehet róla, lehet, hogy az eredeti szöveg is ilyen, de nagyon érződik rajta az ijfúsági regényekre jellemző egyszerűség és a "kikerekített", kissé szájbarágós érzelmi reakciók, a rengeteg ismétlődő elemről nem is beszélve. (Nem akarom megszámolni, hányszor szerepel benne "a világítótorony idős őre" epitheton ornans, de a röpke 220 oldal végére már sikítani tudtam volna tőle.) A történetvezetés jellegzetesen zafóni, a szegény jelenbeli szereplőknek sikerül egy múltbeli - nem feltétlenül hozzájuk kötődő - rejtélybe botolniuk, ami masszívan törekszik az életük kioltására.

A Carver család a háború elől egy tengerparti kisvárosba menekül, és a jámbor családfőnek sikerül egy olyan házba költöztetnie szeretteit, ami kísértetjárta és egy állandóan ködlepte, hátborzongató szoborparkkal határos.

A főszereplő a tinédzser Max, aki kezdetben fenntartásokkal kezeli a hirtelen váltást, de hamar megtetszik neki a kis település, amikor összebarátkozik Rolanddal, a világítótorony őrének unokájával. Roland úgy ismeri a kisvárost és a történetét, mint a tenyerét, megnyerő modorú, szilaj, de jószívű srác, rögvest szerelembe esik Max zárkózott nővérével. A testvérek, és az egész Carver család Roland révén kerül veszélybe, hozzá kapcsolódik a köd hercegének hátborzongató(nak szánt) históriája.

Zafónban már ott motoszkál az egyediség csírája, az, ahogy tálalja az évszázadok óta ismert klisés elemeket, az emberiség mozgatórugóit; kapzsiság, féltékenység, gyűlölet, gonoszság, pusztító szenvedély, félelem, elnyomás, szeretet színes kaleidoszkópja bomlik ki a szemünk előtt egy régvolt korok mesélőit idéző író hangján. Nem tagadom, hogy a gyermeki meseáhítattal vegyített romantikus hajlamomat stimulálja, aminek gyengéi a szépiaszín füstbe burkolózó, ódon villák falai közt zajló családi drámák és rettenetes titkok meg ilyesmik.

A történetnek jelent esetben nem sikerült magával ragadnia, Víctor Kray titka volt az, ami színt vitt bele és valamennyire lekötötte a figyelmem, a gyerekek erőltetett kalandja jóformán hidegen hagyott; igazából bántóan egyszerű karakterek, mintha Zafón nem tudott volna velük mit kezdeni csak és tessék-lássék felhajigálta őket körítésnek a lapokra. Ha még tinédzser lennék, vérig sértődnék.

Kicsit berágtam a fiatal Zafónra, de egyszer mindent el kell kezdeni és ennél sokkal rosszabb ifjúkori zsengéket is szoktak mutogatni az írók, na. Minden negatívuma ellenére biztos, hogy megveszem majd a folytatásait, az Éjféli palotát és a Szeptemberi fényeket. Mégiscsak Zafónról van szó...

Maga a kiadás nagyon igényes, szép kis darab és roppant mód örülök, hogy az Európa nem próbált belőle a korábbiakra jellemző góliátot csinálni.

Eredeti cím: El principe de la niebla

Sorozat: A köd trilógiája 1.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2020

Fordította: Báder Petra

Ár: 3600 Ft

Máglya

Dragomán György: Máglya

Egyenletesen veszem a levegőt. Négy kis levegővétel, az ötödik nagy. Érzem, hogy tágul a tüdőm, az oxigén végigszáguld az ereimen, az egész testem megborzong az érzéstől. Próbálok a szokásosnál nagyobbakat lépni. A vállamat lazán tartom, nem szabad megfeszíteni, mert megindul a savasodás és hamar elfáradok.

Halkan motoz a bambusz, ahogy közeledek a felüljáróhoz. Senkiföldjének hívom magamban. Elhagyatott, betonozatlan út, tele gödrökkel és nagy kavicsokkal, egy helyütt négyszögletes fémdarab csillog a porban, mindig vigyázok, hogy kikerüljem. Az út végén varjak lépegetnek a ritkás fűben, jobbra-balra biccentik a fejüket, miközben rám néznek. Lelassítok, lassan a zsebembe nyúlok. Ajándék kell nekik.

Ingoványos terepre tévedtem, amikor nagy merészen (és nagyjából kipihenten) leemeltem egy olyan könyvtár polcáról a Máglyát, ahol végre nem sikerkönyv (=csupán két hétre kölcsönözhető) volt - éreztem, hogy több idő kell neki -, de elegem volt az évek óta tartó néma kekeckedésből, amit az író könyveivel műveltem. Végül is egy könyv, csak nem esz meg, a csapnivaló történelmi tájékozottságom és az olvasmánylistámon csekély számban szereplő magyar írók ellenére se.

Tényleg nem evett meg, de nehezen barátkoztam össze Emmával, nem akartam kamaszlány-bőrbe bújni, nem akartam életemnek arra az időszakára emlékezni. Doktor úr, nyilvánvaló, hogy maga még sose volt tizenhárom éves lány, mondja Cecilia az Öngyilkos szüzekben, amikor fensőbbségesen közlik vele, hogy ő még nincs annyi idős, hogy tudja, milyen nehéz az élet. A felnőtteknek ez nagy hibája; elfelejtik, hogy ami most piszlicsáré dolognak tűnik, tizenhárom éves korukban nekik is óriási probléma volt. A kislányok mindig nagylánynak akarnak látszani és hevesen elutasítják, ha lekislányozzák őket. A fürdőruha identitásbeli világítótorony, Hamupipőke báli ruhájának strandmegfelelője, csillogó vért a maró tekintetek ellen. Felnőttkorban (jobb esetben) csak egy csinos cucc.  Egy hat-tíz-tizenhárom-stb. idős gyereknek más a világa. A körvonala még bizonytalan, a vázát még bármi összezúzhatja; még nem alakult ki az egyéni értékrend, amely kapaszkodót adna, a kapott minták (sokszoros) felülbírálása még nem történt meg. Nagyon kemény munka és nagyon sokba kerül.

Emmának többszörösen: egyszerre küzd a saját tragédiájával és a nemzeti traumával. Hogyan tekintsen a múltra? Elveszíti a szüleit, az otthonát, mindazt, amit ismert, hogy egy idegen emberrel nézzen farkasszemet, akiről az intézet igazgatója azt mondja, a nagymamája, és akiről az anyja soha sem mesélt. Minél több szereplője van, annál többféleképpen lehet elmesélni egy történetet és Emmának van a legkevesebb első kézből való információja ahhoz, hogy átlássa a képet, de megpróbálja. Összeszorítja a száját, próbál nem sírni és úgy megőrizni a szülei emlékét, ahogy ő emlékszik rájuk, nem pedig bemocskolva a falubeliek gyűlöletétől. A nagymamáját is csak a saját szemével igyekszik nézni; bolondnak, besúgónak nevezik - a háta mögött vagy a szemébe mondva -, de ő egy magányos embert lát, aki nem mozdítja el a nagyapa tárgyait, gyűrűjével a gyúródeszkára koppint, megtanítja a háztáji mágiára és olyan kakaót főz, ami még a csontjait is átmelegíti és egész napra erőt ad. Nem hagyja, hogy elárassza az oktalan gyűlölet, a tömeg megsemmisítő, vérszomjas ereje, nem hagyja, hogy eltiporják a gyerekek az osztályteremben vagy a felnőttek az utcán.

Nagyon érdekes ez a rezignáltan magyar mágikus realizmus - nyilván egészen más, mint Márquez színes, fülledt világa -, a rögvalóság és a nagymama boszorkányságának ellentéte, erről és a könyv témájáról is oldalakat lehetne még beszélni, de még össze kell pakolnom a cuccomat és hajat kellene mosni. Az olvasmányaim közül a Homokhegy jut eszembe, ami hasonlít rá, de az is csak hangulatában. Vagy az Ingókövek, arra jellemző ez a fájdalmas, ismerős múltidézés a vibráló dolgok mögöttiségével.

Kiadó: Magvető

Kiadás éve: 2014

Ár: 4300 Ft

Abban a Házban

"... Tabakinak igaza van: mi köze lehetett a Vaknak a lányok nevelőnőjéhez? Vagy talán a lányok csináltak valamit azzal a nővel?
Cigaretta után kotorászok a zsebemben. Lehajtom a fejem, hogy senki ne lássa az arckifejezésemet. Rágyújtok, és köhögésben török ki, mert rég ideje lenne már leállni a cigivel.
Hát essék, ez a Ház. A maga teljes szépségében. Az ember ül, bámulja a falat vagy a mennyezetet. Közben hallgatja a zenét, vagy nem hallgatja. Meghal az unalomtól, és szakadatlanul cigarettázik, hogy valamivel elfoglalja magát. Eközben ott keringenek körülötte a pikkelyt növesztő falkavezérek, a Ház ráüti, vagy nem üti rá a bélyegét, az egyetlen látszólag normális nevelőről kiderül, hogy ütődött, a levegőben a tudomány számára ismeretlen betegség vírusa kering, és minderről kiderülhet a végén, hogy az egész a Sakál kitalációja, aki imádja riogatni az embereket a rémtörténeteivel."

Mariam Petroszjan: Abban a Házban

Semmit nem tudtam erről a könyvről, amikor nagy levegőt véve belebucskáztam a Ház történetébe, csak annyit, hogy van benne egy régi ház és egy piros futócipővel kezdődik az egész. Éreztem némi mágikus realista vibrálást a fülszöveg alapján - de ez nagyon nem az a fajta mágikus realizmus volt, amire elsősorban gondolni szoktam, bár inkább szürrealizmusnak illene nevezni.

Majdnem egy hónapig laktam a Házban, és a saját kibocsátóm nem zajlott zökkenőmentesen; olyan időszakban olvastam, amikor napi 5-10 oldal olvasás fért bele esténként a napba - tudtam, hogy az olvasás sokáig elhúzódik és fennáll a veszély, hogy megunom-félbehagyom, de mindketten (én és a könyv is) meglepődtünk, hogy szívesen tértem vissza a Házba újra és újra.

Feküdtetek valaha kórházban? (Remélem, nem.) Aki igen, az tudja, hogy a kórház - valamint bármely más, zárt közösséget magába foglaló intézmény - egy külön univerzum; aki átlépi a küszöböt, egy másik világba nyer betekintést. Önálló, saját szabály-és babonarendszere van, ami csak a Bentiekre vonatkozik. A kívülállók ezt nem érthetik és rájuk nem is érvényes a hely mitológiája. Mindenkinek megvan a helye és a szerepe a Ház élő, lélegző testében. Ahogy telik az idő, a málladozó, öregedő falak magukba szívják az ott lakók lelkének egy részét. Éjjel néha hallani őket.

Abban a Házban sincs ez másként. Petroszjan bravúrosan váltogatja a nézőpontokat és az idősíkokat, melyeken keresztül megismerjük a Házat és a házbelieket; a folyamat lassú és kaotikus, agyalni kell, bogozgatni, beceneveket társítani emberekhez, ráadásul az első elbeszélő a Bagós, a Ház iránt érzéketlen, beilleszkedni képtelen, Fácánból négyesbelivé lett kocsizó, akinek az elveszettsége és értetlensége kezdetben a sajátunk is. Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, gőzöm nem volt, hogy mi a fenéről beszél, kik a Fácánok, ki a Cápa, miért okoz akkora felbolydulást egy pár cipő, az ég szerelmére?

A Ház nem adja át magát akárkinek, várni kell, hogy magába engedjen és a testünkbe ivódjon. Később visszatérünk még a Bagóshoz, immár türelmetlenül, amiért majd' kiböki a szemét a válasz a kérdéseire, szegény srác Tabaki, a Szfinx vagy a Vak látószöge után nem tud nekünk újat mondani. Annyira belegabalyodtam a történetekbe, hogy sokszor elfelejtettem, tulajdonképpen kikről van szó, ekkor a szerző megrázott a vállaimnál fogva és behozott egy új szereplőt a képbe - de kinek van joga eldönteni, hogy egy jelenség mely vetülete a valóság?

Hogy tulajdonképpen mi ez a Ház? Nem mondom el. Egyrészt kiderül a fülszövegből a regény közege, másrészt úgyis meglepetés éri azt, aki elkezdi olvasni, mert ez a könyv nem olyan, amire számítani lehet. Hangulatában és kiindulópontjában kicsit az Alekszandra és a Teremtés növendékeire emlékeztet a Gyacsenko házaspártól, de attól eltérően nem akartam konstans módon felvágni az ereimet, ugyanis nemcsak a nézőpontok és az idősíkok váltakoznak, hanem az atmoszféra is: hol rémtörténetesen horrorisztikus, hol iszonyú vicces a maga módján (a patkány, amint kis oszlopként emelkedik fel, jézusom:D), hol teljesen elborult és vadul szürreális. Fogalmam sincs, Mariam Petroszjan - aki egyébként festő és rajzfilmkészítő -, hogyan és meddig írta ezt a könyvet, de erre kevés író képes. 

El vagyok ragadtatva, és nagyon örülök, hogy a Ház részese le(he)ttem.

Ui.: További érdekesség, hogy angolul csak 2017-ben jelent meg a regény (The Gray House címmel), először olaszra fordították (2011-ben), aztán jött a magyar, spanyol, olasz, francia, cseh és makedón kiadás.

Eredeti cím: Дом, в котором…
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2012
Fordította: Soproni András
Ár: 4490 Ft (de töredékárért dobálják az ember után)

Tömör gyönyör

"A szakadék alján, a zöld indákkal benőtt édesgumifák kérgén barnállott a rászáradt cukorszörp, a boszorkánylepkék, mint egy almafa fakó levelei, ingtak föl-le a levegőben, s a szélben ringó trombitaliliomok (misztikus kürtjeleiket, ha hinni lehet az öregek elbeszélésének, csak a hősök és a szentek hallják meg) integettek, mint megannyi csipkekesztyűs kísértetkéz. Idabel jobbra-balra csapkodott, hogy elűzze a kínzó moszkítókat; körös-körül iszapos vizű moszkítótócsák csillogtak, mint egy óriási tükör törött cserepei, melyek roppanva törtek össze Henry tappancsai alatt."

Elnézést kérek a megtévesztő címért, esküszöm, meg tudom magyarázni.

Truman Capote: Más hangok, más szobák / A fűhárfa

Utálom ismételni magam, de a Hó hull a cédrusra után ismét egy olyan könyv akadt a kezembe, ami miatt a hajdani harács énem dicséretet érdemel - egész pontosan azért, hogy 2012-ben három (!) Capote-kötetet vásároltam meg egy molytól egy rövidke novella alapján (a Gyönyörű gyermek volt Kepes András Könyvjelzőjéből). Kellett nekik néhány év az érlelődésre, de megérte rájuk beruházni. A könyvek hosszú távú befektetések.

Feltűnő, hogy a Más hangok, más szobákról nem születtek méterhosszú, analitikus értékelések. A rövid leírás becsapós - úgyis mondhatnám, hogy a fülszöveg ritka rossz -, nem készít fel arra az... orgiára, ami az olvasóra vár, ha belekezd ebbe a kisregénybe. Igen, a tizenhárom éves Joel édesanyja halála után a tőle messze élő édesapja házába költözik, egy ismeretlen vidékre, egy furcsa házba, furcsa emberek közé - de nem ez a lényeg, hanem a stílus.
Letarolt, mint egy buldózer.
Nem, ez hülyeség. Olyan érzés volt olvasni, mint beszívni egy kékesen tekergő, a hervadó virágok illatát hordozó füstöt, ami bekúszik az orrodba és húsevő virágként hajt ki a szíveden. Az a fajta stílus, elbeszélésmód, ami a gyengém, és mélyen azonos velem, Joyce Carol Oates Bellefleurje jutott róla eszembe, pedig majdnem öt éve olvastam. Ez a szöveg is egy labirintus, metaforák, allegóriák és szimbólumok folyton átrendeződő, torz kastélya, mindegyik sora-szobája más témába vezet be, és te csak remélni tudod, hogy nem tévedtél el végleg. Félelem a felnőttkortól, magány, útkeresés, ki-is-vagyok-én (ami általában nagyon különbözik attól, hogy ki és milyen szeretnék lenni), kirekesztettség, higanyként felszökő, váratlan érzelmek. Ó, az a fránya bizonytalanság, az a keserves vágyódás a biztos, a tények után.
Annyira, annyira szép. Néha szinte fájt olvasni.

A fűhárfa jóval egyszerűbb történet, de a maga nemében gyönyörűen csiszolt gyémánt.
[Meséltem már a gyémánthoz fűződő viszonyomról? Nagyon sokáig nem értettem, mit esznek rajta, uncsi fehér kőnek tartottam, a színeseket szerettem jobban. Aztán a kezembe került egy fülbevaló és megértettem. A kialakításában nem volt semmi különös, de az egyik legszebb ékszer volt, amit valaha láttam. Tiszta, hideg fény. A gyémántnak nem kell színesnek lennie - nincs rá szüksége, maga állítja elő az összeset, ahogy játékos táncba kezd a rávetülő fénnyel.]
Bocsánat, A fűhárfa. Kissé kiábrándítóan hatott a Más hangok burjánzó, fülledt textusa után, mint amikor a szauna illatos párája után megcsap a hideg levegő. Úgy is mondhatnám, hogy itt nem a stílus, hanem a történet a magával ragadó - szép ellentétpárt alkotnak. A főszereplő Collin, bár nagyjából egykorú a Más hangok Joelével, egészen máshogy csapja meg a felnőttkor szele; egy bonyolult, kényes egyensúlyon nyugvó testvéri viszony krízise és a konvencionális normalizmussal - amikor az unalmasan normális emberek világa egy extrém eset következtében megrendül, és ők rémületükben szeretnék eltaposni az extrém eset elkövetőjét - makacs ellenszegülés, amellyel tudjuk, mi szokott történni. Amilyen éteri, látomásos a Más hangok szövege, olyan tűélesen ábrázolja Capote ebben a kisregényben az emberi kapcsolatok dinamikáját, és egy percig nem lesz unalmas.

A Mozart és a kaméleonok idején, 2013-ban (imádom, hogy a Moly rendszerének köszönhetően úgy tehetek, mintha minden könyv olvasásának idejére emlékeznék) kicsit elhamarkodottnak gondoltam, hogy kedvenc szerzőnek avattam Truman Capote-t, de 30 deka maradhat a helyén - csak azt sajnálom, hogy viszonylag kevés könyvet írt.

Ui.: Igazán örülök, hogy az Európa kiadó beválogatta A fűhárfa / Álom luxuskivitelben kötetet a 100 könyv sorozatába, de ez a fülszöveg borzalmas. "Öregkisasszony", jézusom.

Eredeti cím: Other Voices, Other Rooms / The Grass Harp
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Fordította: Örkény István, Róna Ilona
Ár: 2200 Ft

Magány

"A kislány iránt érzett gyűlöletük java része annak szólt, amit a kislányban egymásból láttak."

Gabriel García Márquez: A szerelemről és más démonokról


Hogy kell azt szépen, mégis határozottan leírni, ha egy Márquez-regény nem tetszik?
...
...
Mindegy, gyorsan túl leszek rajta, és imádkozom a kedvezőbb folytatásért. Nekem valami hiányzott ebből a regényből - vagy csak az volt a baj, hogy túl rövid? -, a mágikusság, a Szerelem a kolera idején kedélyessége, a Száz év magány hömpölygő áradata, de az a valószínűbb, hogy rossz passzban voltam. Csak néhány elcseszett figurát láttam, akik gyötrelmes úton a biztos halálba küldenek egy kislányt, akinek a rabszolgák között jobb sorsa volt, mint a szülei házában. Hátborzongató, hogy az emberek hogyan képesek tönkretenni egymást, mire képes az emberi gyengeség és az elvakultság. A képzelt szeretet veszélyesebb, mint a gyűlölet.
Érdekes, hogyan látja Márquez a szerelmet; általában végzetes, pusztító és képtelenség erőt venni rajta - eluralkodik az áldozatain, akik úgy táncolnak, ahogy ő fütyül, a végkimerülésig, a halálig. Delaura atya, a kislány lelkének megmentéséért felelős pap tényleg úgy viselkedik, mint akit démon szállt meg; mivel ismeretlen előtte a szerelem és annak kínpoklos futótüze, keservesen próbál úrrá lenni vágyain a maga szerény eszközeivel - imádkozás, korbácsolás -, majd megadja magát a végzetének.
A főszereplő kislányt, a tizenkét éves Sierva Maríát viszont nem szállta meg egy aprócska démon se, de ugye a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Miután ez a szerencsétlen épségben túléli egy veszett kutya harapását, anyja és apja kis késéssel nekiállnak szülőkként viselkedni. Mivel fogalmuk sincs, mi ennek a módja, mindenféle iszonyatos kúrának vetik alá, hogy "meggyógyuljon" - szerintem tudat alatt meg akarják ölni -, de mivel a füvek, varázsitalok, tapaszok, piócák hatásától Sierva María (teljes nevén Sierva María de Todos los Angeles - Minden Angyalok Szolgája María) sikoltozik és fetreng kínjában, a babonás, rosszindulatú népség kitalálja, hogy megszállta az ördög.

A márquezi varázs nélkül nem tudtam mit kezdeni ezzel a nagyfokú emberi ostobasággal. Nemcsak a márki és a felesége idióta, hanem Delaura, a püspök, az apátnő is az - az egyházi kisded hatalmasságokat hidegen hagyja Sierva María sorsa, egyetlen vágyuk, hogy ne az ő nyakukon legyen, és mindketten igyekeznek ellenségük nyakába hajítani ezt a vélt időzített bombát, aki csak egy zavarodott, rettegő gyerek. Sierva María két világ között rekedt - nem márkilány és nem rabszolga, nem fehér és nem kreol, nem keresztény és nem afrikai istenek híve, nem kislány és nem nő, nem árva és nem élő szülők gyermeke. Nekem ez a regény a kitaszítottságról, az intoleranciáról és a gyűlöletről szólt.

Eredeti cím:  Del amor y otros demonios
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1995
Fordította: Székács Vera
Ár: 2490 Ft

Valóság vagy illúzió?

"A kietlen vadon sziklái a Herceg parancsszavára mind átalakultak - átalakultak palotákká! A Herceg kinyújtotta uralkodói kezét, hogy idevonja és csillárként használja az északi fényt... Város, amely létezését egy zsarnok szeszélyének köszönheti, aki velencei emlékeit egy mocsaras partvidéken, a világ végén, e kimondhatatlanul zord égbolt oltalmában akarta kőformákba önteni, város, amelynek minden tégláját költők, sarlatánok és száműzöttek rakták, város, amely a zsarnok Herceg nevét viseli, a nevet, amely megegyezik a mennyország kulcsát őrző szent nevével... Szentpétervár, gőgből, képzeletből és vágyból épült város..."

Angela Carter: Esték a cirkuszban

Másodszor járok úgy az írónővel, hogy a temérdek kijegyzetelt idézet és oldalszám ellenére tanácstalanul bámulok magam elé, hogy mégis mi a fenét írjak erről a könyvről. Nos, lesz, ami lesz.
Az 1899-es évben járunk, a viktoriánus Londonban, egy kor halálán és egy másik kor hajnalán. Egy koszlott szoba az első felvonás színtere, benne három szereplő: a szkeptikus, kalandos életű újságíró, egy boszorkasztikus gardedám, és maga a hírhedett szárnyas nő, Fevvers, akinek, ha nincsenek is szárnyai, valami dudorodik a rongyos pongyolája hátán (no, nem a keblei, azok a helyükön vannak) és enyhén zizeg.
Carter prózája tömve van utalásokkal, intertextualitással, szimbólumokkal. Rengeteg mindennel játszik, aminek gyaníthatóan a felét sem ismertem fel, de csak ha a felszínt nézzük, az is rendkívül érdekes és szórakoztató.
Először is, ami nagyon meglepett, hogy Fevvers tulajdonképpen undorító, akinek a legfőbb (talán egyetlen) vonzerejét a rendkívüliségre utaló, csodálatos szárnyai, avagy a rendellenes, őt torzszülötté nyomorító groteszk kinövései adják - attól függ, honnan nézzük. A világ kegyetlen, és ha valaki eltér a szabványos átlagtól, jobban teszi, ha előnyt kovácsol a másságából, különben eltiporják. Fevversnél ez pláne működik; olyan harsány, hihetetlen mesét kanyarít az életéből, hogy azt a legnaivabb olvasó is kikacagja, aztán... aztán felmerül a kérdés, hogy valóságról van-e szó vagy illúzióról. Hogy mi a valóság és az illúzió.
(Egy biztos: festeti a szárnyait, nem maguktól játszanak ragyogó bíbor árnyalatban. Ez tuti, ő vallja eskü alatt.)
De térjünk vissza Fevvers külsejére.
Angela Carter nagyon szépen, kifejezően ír, és ezt a fordító, Bényei Tamás remekül adja vissza. Például: Fevvers hangja "bariton kukafedél"-hez hasonló, "érzékien buja dokkmunkásvállai" vannak, ő maga pedig "szárnyas trampli". Még egy gyöngyszem: "Walser meglepetten látta, milyen egészséges és életerős: mint egy iowai kukoricatábla."
Mégis úgy vonzza a férfiakat, mint a mágnes, vagy talán pont ezért. Fevvers az új korszak női ideálja (vagy vágyképe), aki erős, független, biztos kézzel irányítja az életét és a szerelemben is ő diktál. Nincs úgy a földhöz láncolva, mint néhány más nőalak a regényben, mondjuk Mignon, a gyerektestű, alultáplált, félénk lány-nő, aki csak a megalázást ismerte, amíg Fevvers sínre nem rakta az életét.
De mi történik a szárnyas nővel, ha szerelmes lesz?
És a szerencsétlen-szerencsés férfival?
Mindketten elvesztik önmagukat, hogy aztán újra felépítsék a személyiségüket, amiben hagynak helyet a másiknak. De vajon sikerül-e? A regény egészén átívelő utazást tekinthetjük a szereplők saját lelkük, lényük legmélyére tett utazásnak. Mi marad Fevversből, az évszázad szenzációs aerialiste-jéből a szibériai pusztaságban? Mi lesz Walserből a szavak ereje nélkül?

A mélylélektani elemzésen túl  - érdekes, hogy ez maradt meg bennem az olvasmányélményből - elbűvöl minket (ill. engem) a cirkusz mágikus realista, néhol groteszkbe hajló világa (most már ti is csodálkoztok, ugye?), a különböző helyszínek tarka kavalkádja, a ragyogó történetmozaikok egyvelege. Szép, okos könyv az Esték a cirkuszban, ajánlom mindenkinek, aki szeret az emberi természeten agyalni és imádja, ha szép nyelvezettel kényeztetik.

Ui.: Köszönöm Dórinak, hogy postjával rávett, hogy végre elolvassam a könyvet. Azt hiszem, hízelgő jelző, miszerint ez a könyv "amadeás".:D
Ui2.: Szerepel a könyvben a "háztartási mágia" kifejezés! Hah, Angela Carterrel rokonlelkek vagyunk!

Eredeti cím: Nights at the Circus
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2011
Fordította: Bényei Tamás
Ár: 3990 Ft

Mi, bűnösök

"A könyvek fényt hoztak az életembe, és egyúttal megértést is: az élet egy történet."

Rene Denfeld: Az elvarázsoltak

Ballagok a metró felé, a lában alatt a beton vibrál a hőségtől. Arra gondolok, ha hazaérek, bejelölöm kedvenc könyvnek Az elvarázsoltakat. Bármilyen hihetetlenül hangzik, ezt a könyvet nekem írták, teljesen testre szabott és kompakt, egy betűt nem változtatnék meg benne.
Fájdalmasan gyönyörű, annyira, hogy újraolvastam egy-egy szót vagy bekezdést, hogy tovább ízlelgessem őket. Nemcsak a nyelvezete és a metaforái, hanem a benne feslő virágként kinyíló emberi érzések miatt is. A témával összevetve ez nagyon kontrasztosnak hat, de valójában nagyon is összeillenek; ebben a környezetben, ezen az elvarázsolt helyen nem marad más, mint az ember lényege. Nem kell tettetni, mórikálni, hamis képet mutatni - és nem is lehet. Az ősrégi falak lehorzsolják a külső rétegeket, és mindenki ott áll csupaszon, védtelenül, önmagával (legnagyobb ellenségével) összezárva. Az már más kérdés, hogy ebbe bele lehet őrülni. Igaz, sokan már azelőtt megőrültek, hogy ide kerültek volna.
De nem a fájdalmas szépség az, ami ennyire megfogott. Nem, Rene Denfeld ennél sokkal érzékenyebb és megragadta az engem alkotó két legerősebb érzést, mint egy vontatóhorgot: a félelmet és a szégyent. Borzalmas dolgok, tettek kerülnek szóba ebben a történetben, darabokra kellett volna, hogy szaggasson, mint minden jóérzésű embert, ehelyett olyan volt, mint hűvös gyógyír egy fájó sebre. Fáj. Mindig fájni fog, mindig ott lesz. Csak a halállal lehet tőle megszabadulni. De ez a könyv (legalább átmenetileg) segített egy kicsit könnyebben lélegezni. Olyasfajta "álfalhozvágós" könyv, mint A nyugalom vagy az Acél.

"Elfogadom a szégyened, gondolja. Te el tudod fogadni az enyémet?"

Az elbeszélő, a halálsor egyik lakója, szavakból épít magának várat. Megteremti a saját valóságát a valóságon belül - ahogy néha mi is tesszük. Ugyanúgy könyvekbe, történetekbe bújik bele, ahogy mi. Felmerül a borzongató kérdés: vajon miben különbözik ez a halálraítélt tőlünk? Mi szabadságban élő, tisztes polgárok vagyunk, ő egy föld alatti, sötét cellában van eltemetve, akitől az emberi érintést is megtagadták.
Néha nagyon, nagyon kevésen múlik, hogy ne erre a sorsra jussunk - nehéz eldönteni, hol kezdődik a tettes és az áldozat. Flipperjáték, hogy melyik sérült, bántalmazott gyerek képes ellenállni az örvénynek, és melyiket ragadja el az őt bemocskoló gyűlölet, hogy szörnyeteggé váljon, akikből kiszökött a lélek és minden szó. Bármennyire szörnyű, iszonyatos bűnöket követtek el az itt fogvatartottak, mivel róluk szól a regény, akaratlanul szánalmat érzünk irántuk, ahogy megismerjük a történetüket. Sajnálat, harag, értetlenség keveredik össze, olyan valódi, vegytiszta módon, ahogy az például Jodi Picoult-nak sosem fog menni. Jár-e ezeknek az emberi szörnyetegeknek a mosléknál jobb koszt, a napfény, az érintés, a kapcsolat luxusa? Megérdemlik-e Az Indák Kamráját, a tejfehér csöveket a vörös gombokkal? Jobb-e a "normál" börtön mindennapi pokla, mint a halálbüntetés?

Azt hiszem, ez egy olyan könyv, aminek meg kell adni az idejét, hogy felvehessük a ritmusát. Direkt egy csendes-magányos hétvégére tartogattam, hogy kifejtse a hatását; hagytam, hogy fekete felhőként telepedjen az álmaimra és mázsás súlyként a szívemre. Visszarepített a régi szép időkbe, a hajnalig tartó olvasás delíriumába – csak még ezt a fejezetet, csak még egy oldalt, most már jussunk el százig, aztán kettőkor nagy nehezen letettem, de nem tudtam elaludni (amiben a több napos migrénből is adódó, három órás délutáni szundikálás és némi kóla is szerepet játszott), a hölgy járt az eszemben és az a rengeteg gyomorforgató kegyetlenség, amiről nekünk nincs tudomásunk. Nincs, és ne is legyen, mert ezt emberileg nem lehet túlélni.
Nem merek utánanézni, hogy Rene Denfeld csak a foglalkozását és a külsejét kölcsönözte-e a regénybeli hölgynek. Ha az élettörténetét is, fejet hajtok előtte, és mindig rá fogok gondolni, valahányszor elkap az ember-és életundor.


Eredeti cím: The Enchanted
Sorozat: Fumax Irodalom
Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2015
Fordította: Kleinheincz Csilla
Ár: 3095 Ft

Dél-Amerikai tombol

Az alábbi jelenetben a falubeliek a katonákat vegzálják:

"A hatodik éjszakán Hectoro és Pedro ellátogatott Don Emmanuel medencéjéhez, ahonnan egy kajmánnal tértek vissza. Hatalmas állat volt, őrjöngve küzdött, csapkodott a farkával, míg Pedro végre egy botot tudott nyomni a fogai közé, és letakarta a fejét. Jókorát sózott a szeme közé, hogy elaltassa, azután fogták, és becipelték a táborba. Megvárták, hogy egyszerre ketten is megszökjenek egyazon sátorból. A kajmánt és egy döglött patkányt ebbe a sátorba vitték be, a patkányt az egyik, a kajmánt a másik hálózsákba fektették, utóbbit jó alaposan be is cipzárazták, de előtte még összekötözték, nehogy kievickélhessen. Reggel aztán csak úgy rázkódott a sátor a kajmán vergődésétől, egy katona pedig halottsápadt arccal rohant ki a sátorból, és azt kiabálta, hogy Suarez kajmánná változott! Kajmán lett belőle! Figueras földbe gyökerezett lábakkal állt a hálózsák lábánál, majd rémülten hátraugrott, hogy valóban egy őrjöngő szörnyeteg vonaglik odabenn, amelynek éppen ebben a pillanatban sikerült kiszabadítania magát, és a rémülten szerteiszkoló katonák döbbent tekintetétől kísérve elcsörtetnie a Mula irányába. Figueras egy kiskatonát zavart a sátorba, hogy kutassa át. A fiú - tizenévesnél aligha lehetett több - keresztet vetett, reszkető kézzel félrehajtotta a sátor lapját, és benézett. Nem látott semmit, úgyhogy beljebb merészkedett, de azonnal vissza is hátrált, és dadogva jelentette, hogy a másik katona meg patkánnyá változott, és meg is halt."

Louis de Berniéres: Don Emmanuel háborúja

Nem indult zökkenőmentesen a viszonyunk Don Emmanuellel, egy rövid, ámde feszült időszak harmadik megkezdett olvasmánya volt. Semmihez nem volt kedvem, hiába néztem farkasszemet a saját és örökölt könyveim 90%-ával. Végül emellett kötöttem ki, Dél-Amerika legalább annyira az olvasási komfortzónám közepe, mint az amerikai Dél. Van, aki a fagyos, depresszív Skandinávia hóborította térségét kultiválja, én a remegő hőség, a szieszta, a függőágyak hazáját, ahol az emberek eszüket vesztik a szerelemtől, pénzzel tapétázzák ki a házat, és mindenki egyszerre kommunista, konzervatív és liberális. Azaz vagy hideg és jólét van, vagy meleg és nyomor, de kit érdekel, amíg süt a nap, letépsz egy banánt és annyi.:D

Habár Berniéres - ilyen névvel hogy merészel brit lenni?! - imádnivaló és erőszakos meséje egy kitalált országban játszódik, számomra tökéletesen hozta a dél-amerikai miliőt. Nem olyan, mint Márquez, de amint túljutottam az első válságos napokon és jutott némi időm a teraszon merengeni a macskákkal, elkapott a történet hangulata és nem is eresztett, amíg a végére nem értem.
Furcsa kettősség jellemzi a könyvet; bizonyos epizódok, részek gyomorforgatóan kegyetlenek, mintha a durvaság epicentrumai lennének, ezt követik a jócskán könnyedebb, hangulatosabb részek, amelyek sokszor nyerítő röhögést váltottak ki belőlem, mint amikor csuklásokkal tarkítva felolvastam vicomte-nak a strandon a világ legviccesebb szexjelenetét.  Az erőszakos jelenetek annyira élesen elválnak a többitől, hogy még mindig bajban vagyok egy kicsit a kontextusba helyezésükkel - hogy ilyen szépen fejezzem ki a hozzá nem értésem -, de talán azt akarta általuk bemutatni az író, hogy ez is az ország egyik arca. A történetszálak ugyanis lazán kapcsolódnak egymáshoz (vagy egyáltalán nem), Berniéres szeszélyesen ugrál térben, időben és a szereplők közt, mindig valami mást villant fel, de egy idő után belerázódtam a ritmusába. Emiatt kicsit félrevezető a fülszöveg, kiemeli az egyik eseménysort, holott nemcsak az történik, hogy egy csatorna kiásása exodushoz vezet - és persze ez sem ilyen egyszerű. Ezért is filózok még mindig azon, hogy miért Don Emmanuel háborúja a kötet címe, a híresen nagy tökű, példás és roppant különc gazda csak egy szereplő a sok közül és nem is a jelentősebbek közé tartozik.

"Szerette az Amazonas áthatolhatatlan zöldjét, a vízeséseket, az égig érő fákat, a mérges zöld békákat és az óriáskígyókat, a tigriseket, a bolondos pofájú majmokat és az indiánokat, akik mindmáig meztelenül jártak és fúvócsővel meg mérgezett nyíllal vadásztak. Szerette a Karib-tenger siralmas halait és millió akvamarinkék árnyalatát, a fehérarany fényű homokot. Szerette a partok ódon spanyol városait, a félig vad disznókat, akik árkot ástak maguknak, és abba hemperedtek le szieszta idején a pálmafák árnyékában, a halászfeleségeket, ahogy alkonyatkor a férjük hajóját fürkészték a partról, féltve őket a cápáktól. Szerette a csendes-óceáni partot, ahogy szinte azonnal látványos hegyekbe kapaszkodik fel. Fájt a szíve az országért minden egyes földrengéskor, és rettegett az apály hullámaitól, amelyek telihold idején szétverték és sivár sivataggá tették a parti tájat, és a többi honfitársához hasonlóan büszkeség töltötte el, ha sikerült hősies munkával helyreállítaniuk a világukat a katasztrófák után. Továbbá büszke volt, hogy ilyenkor még a tolvajok se fosztogattak, és notórius erőszaktevők segítettek az anyáknak megtalálni a gyerekeiket a romok között."

Az összkép kicsit sírva nevetős - az arisztokratákon és a korrupt vezetőkön kívül szinte mindenki szegény, a legközelebbi orvos vagy kórház általában mérföldekre van, a katonák népirtást rendeznek az indiánok között -, mégis van ebben a helyben és ezekben az emberekben valami, ami különleges varázzsal ruházza fel ezt a nem is annyira fiktív országot. Mágikus, szürreális, és minden nyomor ellenére tombol benne az élet; az ének, a tánc, a párás levegő, a burjánzó dzsungel, a kajmánok lidércként parázsló szeme, a jaguár morgása, a kivétel nélkül mindenkit ledöntő szieszta. Továbbá hídrobbantások történnek, kitör a nevetésjárvány, és óriási, doromboló macskák lepik el húsz kilométeres körben a környéket.
Mindig sejtettem, hogy otthon egy kicsit Dél-Amerikában élek. Én is szoktam pihegve a hintaágyon heverni, citromos vizet kortyolva, miközben négy-öt macska mászik az ölembe meg a vállamra.

Eredeti cím: The War of Don Emmanuel's Nether Parts
Sorozat: Latin-Amerika trilógia 1. (aminek a harmadik része magyarul nem jelent meg)
Kiadó: Tericum
Kiadás éve: 2006
Fordította: Kovács Kristóf
Ár: 

A szerelemről és más démonokról

"»Milyen szomorú, hogy van még olyan öngyilkosság, amit nem szerelemből követnek el.«"

Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

Egy szál rózsával emlékezzen rám.

Márquez regényei olyanok nekem, mint egy-egy testre szabott ruha. Pontosan követik a testem - ill. a könyvek esetében az elmém  - kanyarulatait, megnyugtatóan elrejtik azt, ahol a harmónia megbomlik, kihangsúlyozzák azt, ami szép, egy kiegyensúlyozott képet alkotva, ami engem ábrázol. A Szerelem a kolera idején is ilyen. Hülyén hangzik, de mintha Márquez nekem írta volna, akárcsak a Száz év magányt. Példának okáért ott van a hömpölygés, más néven a kitérő. Ha Victor Hugo vagy Jókai csinálja, vagy idegbajos leszek, vagy álmos, esetleg rettenetesen unatkozom (de általában az összeset egyszerre művelem), de Márquez olyan stílussal műveli, hogy ötven oldalon keresztül is szívesen olvasnék a folyami hajózásról. Mintha olvasás közben végig szieztáznék; ebéd után vagyunk, a perzselő hőségtől megvédő hűvös házban, a kanapén vagy az ágyon végig nyúlva, és lecsukódó szemmel hallgatom a legújabb történetet, a legújabbat, a legősibb dologról: a szerelemről.
Alighanem ez a legrejtélyesebb valami a világon. Elvileg csak hormonokról meg ösztönökről van szó, és a mögöttes lelki okokat nagyon sokáig lehetne elemezgetni, de ez nem az a post lesz, továbbá nem is az én területem, szóval maradok a bűvös megközelítésnél.
A szerelemnek nagyon sokféle fajtája van. Előfordul, hogy úgy fejbe kólintja szerencsétlen áldozatát, hogy élete teljesen az élménye alá rendelődik. Mint "a baljós ábrázatú és vámpír-esernyős" Florentino Arizáé. Vegyes érzelmekkel viseltettem iránta, egyszerre találtam rokonszenvesnek és szánnivalónak ezt a szerencsétlen, drága embert, akit rozsdás vasláncként húz vissza képtelen, monumentális szerelme.
Van, hogy a szerelem később jön. Juvenal Urbino doktor egyáltalán nem szerelmes Fermina Dazába - megtetszik neki a lány büszkesége, nyakassága. Makacs, mint egy öszvér, mondja róla az apja, és igaza van. Fermina impulzív, karakán nő, olyan, aki, történjék bármi, uralja önmagát és az életét. Látszólag nem illik Urbino doktorhoz, és nemhogy nem szereti, annyira rühelli, hogy a szobavécé tartalmát a fejére akarja borítani! Mégis van közöttük valami, az érzelmek meg a fene tudja, minek az összhangja, ami miatt tökéletesen kiegészítik egymást, és kifelé akkor is harmonikus párosnak tűnnek, amikor válságban van a kapcsolatuk. Igazából egy kapcsolatnak, házasságnak a működéséhez több kell, pusztán a szerelem nem elég, és az ő esetükben megvan ez a plusz. Megvívják a saját kis harcaikat, és megtanulják, hogyan lehet együtt élni, mert a szerelem a legbonyolultabb és a legegyszerűbb dolog a világon.

"A spanyol uralom alóli felszabadulás, majd a rabszolgaság eltörlése meggyorsította a tisztes hanyatlást, amelybe Juvenal Urbino doktor beleszületett, és amelyben felnőtt. A hajdani nagy famíliák csöndben sorvadoztak ütött-kopott erődjeikben. A macskaköves utcák kaptatói fölött, melyek valaha a háborús időkben vagy a kalózok partraszállásakor oly nagy szolgálatot tettek, az erkélyekről gaz ömlött lefelé, de az épségben megőrzött házak meszelt falain is réseket ütött, és délután két órakor csak a szieszta félhomályából kiszűrődő bágyadt zongorahangok árulkodtak arról, hogy a falakon belül emberek élnek. Odabent, a tömjénillatú hálószobák hűvösébe visszavonult nők úgy óvták magukat a naptól, mint valami szégyenletes fertőzéstől, és még a hajnali misén is mantillával takarták el az arcukat. Lassú, nehéz szerelmeik voltak, amiket baljós jelek árnyékoltak be naponta, és végeérhetetlennek látszott az élet. Alkonyatkor, az átmenet nyomasztó pillanatában húsevő szúnyogok vihara szállt föl a mocsárból, és egy emberi ürülékszagot hozó langyos és bús fuvallat fölkavarta a lelkek mélyén a halál bizonyosságát."

Tetszett, hogy Márquezben volt elég merészség a humor ábrázolásához, akár Urbino doktor renitens papagájáról (aki tollatlanul, ám élve átvészeli a húsleveses fazekat, és a fán vigyorogva a liberális pártot élteti), akár a házaspár szappanos civakodásáról van szó. Az utóbbi - amikor egy apróság miatti incidens eget rengető veszekedéssé fajul - annyira tipikus, annyira életszerű intermezzo, hogy a könyv olvasása közben végig arra gondoltam, mennyire jól ismerik az embereket az írók, és milyen pontosan, mégsem unalmasan vagy laposan adják vissza az életünket. Én amúgy Ulickaja-hősnő lennék.

Szerettem ezt a könyvet, igaz, egy rövid időre félre kellett raknom, mert túlságosan "elteltem" vele. Kicsit kevesebbnek érzem, mint a Száz év magányt, nem az a tomboló, zseniális őrület, ami a Buendíák sajátja, de ez egyáltalán nem baj, mert ugyanolyan élő, csak más. Történet a szerelem sokféle arcáról, arról, hogy mit tehet velünk és hogyan változtatja meg az életünket, miközben egy kis téren a kavargó, sárga falevelek árnyékában nézzük a szerelmünket és a jázminillatú, langyos éjszakában hallgatjuk a hegedű magányos szerenádját.

Ui.: kevés köze van a történethez, de nem bírom magamban tartani, hogy nem olvasóként, hanem nőként agyf***t kaptam volna Juvenal Urbinótól. Tökéletes férfi volt, morgott, ha nem varrták fel az ingére a leesett gombot, folyamatosan háborgott, amiért a forró étellel megégette a száját (grrrr!!!!). Méghogy a kamillateának ablaküveg-íze van! Habozás nélkül az arcába löttyintettem volna és felordítok, hogy "Szarok én az ablaküvegre!" (Fermina Daza után szabadon.) Utálom ezt a hagyományos férfitípust, na.

Eredeti cím: El amor en los tiempos del cólera
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1996-tól 2011-ig bármelyik lehet
Fordította: Székács Vera
Ár: 2990 Ft

Az idő labirintusa

"Figyelj, Hosinókám, minden mozgásban van ezen a világon. A Föld, az idő, a fogalmak, a szerelem, a sors, a hit, az igazság és a hamisság is forgandó. Minden képlékeny, mint a folyékony halmazállapotú anyagok. Semmi sem marad meg a helyén, egy adott formában. Az univerzum is csak egy nagy szállítási vállalat, mint a Japánban oly népszerű Fekete Macska Expressz."

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton
Értékelés: 124356 postakürtszerenád az 5-ből
Kedvenc karakter: Ósima

Eláruljak neked valamit? A saját hülyeségeiddel kötöd gúzsba magadat, ahogy már nemegyszer megmondták - mondta nekem a könyv. A folyosón ülünk egymással szemben, dacosan nézek a vaskos kötetre. Ez persze nem igaz, mert soha nem ücsörögtem a folyosón, a Kafkával vitázva, de, mint tudjuk, a világon minden metafora, úgyhogy a diskurzus mindhárom eleme - én, a könyv, a közlekedő - is lehetünk metaforák.

Hosszú állóháború végére értünk, én és a Kafka. Húzta egymást a dacosságom, a könyv totemizáltsága, a kifogások és a számtalan rigolyám. Tudtam, hogy ennek oka van, és a regényt kinyitva a sejtésem beigazolódott; egy bizarr világban találtam magam, lekörözte Csodaországot, Tündérföldet, de attól tartottam, még Austeren is túltesz - szerintem ők ketten, meg talán Pelevin a közös levelezésükben megbeszélik, mi módon készítsék ki az olvasók idegeit -, és csak fent említett dacosságom tartott vissza, hogy az első százvalahány oldalon elhajítsam a könyvet. Konkrét kérdés fogalmazódott meg bennem:
mi a tököm ez?

Nos, ha ez mágikus realizmus, akkor elárulom, hogy a japánok teljesen máshogy csinálják, mint a dél-amerikaiak, nekik ez nagyon drámaian megy: szerelem, halál, féktelen dorbézolás, halálos indulatok, amelyek visszafordíthatatlan eseményeket indítanak el. A japánok valószínűleg kiröhögik őket, illetve finoman elmosolyodnak és megcsóválják a fejüket. Ó, kérem, csak semmi teatralitás, lehet ezt olyan leheletfinoman is csinálni, hogy senki nem pusztul bele, legalábbis nem operaénekesnő módjára. A tetteket, eseményeket az Űr, Ami Összeköt [kicsit agyamra ment az Endymion felemelkedése, de nagyon találó párhuzamnak érzem] láthatatlan áramlatai irányítják, amiket valaki valamikor megzavart és ezzel kicsorbította az eleve elrendeltség sarkát.

"A szavak az idő ölében alszanak."

Kb. százharminc oldal után feladtam a fogcsikorgató ellenállást, jól van, cseszd meg, szedd szét az agyam, és

azt vettem észre, hogy jól érzem magam Murakami fantazmagóriabirodalmában. Nem biztos, hogy értem, de legalább kezdem megszokni. És ha nekem valami tetszik, akkor kevésbé izgatom magam azon, hogy értem-e minden rezzenését. Ez nem japán mágikus realizmus, hanem murakamizmus! Itt még "az egyenes is görbének látszik", minden szó pontosan a helyére van téve és megvan a maga szerepel. Az egész könyv egy összefüggés-és metaforapalota, csak győzzünk benne barangolni.

Ui.: ja, amúgy tetszett. De azt a macskás részt nehezen fogom megbocsátani.

Eredeti cím: Umibe no Kafuka
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2008
Fordította: Erdős György
Eredeti ár: 2990 Ft

A törött tükrök városa

"Clara a családi ház falai között serdült fel a gyermekkorból, a bámulatos históriák és a csendes nyugalom világában, ahol nem óra és naptár mérte az időt, ahol a tárgyak saját életet éltek, ahol az eltávozottak együtt ültek az asztalnál az élőkkel, és társalogtak velük, múlt és jövő szerves egységbe olvadt, de a jelen valósága úgy hatott, mint törött tükrök kaleidoszkópja, amelyben bármi megtörténhet."

Isabel Allende: Kísértetház

Értékelés: 4.8 naplójegyzet az 5.ből

Kedvenc karakter: Clara

"Vérrel, könnyel, szerelemmel írt történet", amely vég nélkül szövődik.

Ez a könyv is azok közé tartozik, amiket valósággal magamba szippantok. Nem írok jegyzetet, nem gondolkodom, csak iszom a szavakat. Ez nem mindig jó, előfordul, hogy megfekszi a... nem, nem a gyomrom, inkább a képzelőerőm vagy a lelkem, de ez meg olyan hülyén hangzik. Mindegy, szóval túlolvasom magam, a szöveg lecsiszol rólam minden élet és sarkot. Kicsit elvesz az élvezetből, mint amikor egy nagyon finom sütit túl gyorsan habzsolsz be.

Ezt csak azért írtam le, mert ha az elkövetkező időkben ránézek a könyvre, ez lesz az első érzés, ami eszembe jut. De a második az, hogy mennyire elringatott a nőies mágikussága. Ha végig ilyen marad a stílusa, akkor bátran kinevezném a női Száz év magánynak - utálok ilyen megnevezésekkel és címkézésekkel minősíteni könyveket, de az érzés miatt annyira adta magát a hasonlóság -, viszont a későbbiekben előtérbe helyezkedő történelmi események alaposan átértékelték a kibontakozó véleményem. A Trueba családon keresztül szemtanúi lehetünk, hogyan érik el Chile országát a bolsevik eszmék, hogyan alakul ki a fasiszta diktatúra, amely terrort, éhezést, nyomort és tengernyi fájdalmat szül. Ha nem lenne olyan borzalmas, viccesnek találnám, milyen ciklikus az emberiség története és kontinenstől függetlenül milyen hasonló események, változások történnek.

"Nem értette, miért van polgárháború, nem jött rá, hogy a háború a katonák művészete, hosszas gyakorlatozásuk betetőzése, mesterségük fénypontja. Békében nem tündökölhettek."

Annyira ismerősök ezek a gondolatok, hogy az ember szája íze megkeseredik, legalábbis az enyém, pedig ezt a korszakot csak könyvekből és más forrásokból ismerem.

Visszatérek inkább a számomra kedvesebb részekre, annak imádtam a hangulatát, az aprólékosan megrajzolt szereplőit, főleg Clarát, a földi gondoktól elrugaszkodott, asztaltáncoltató, naplóíró Clarát, aki előre látta a jövő eseményeit. Annak ellenére, hogy ez egy erősen női, vagy inkább asszonyi karakterű regény, Esteban Trueba, a családfő talán a legfontosabb szereplő, egy pszichológus napokig tudná elemezgetni a viselkedését. Rettenetes düh emészti, amit részben a bűntudat, részben saját maga táplál (ez is elég ismerős volt), amely óriási pusztítást végez és kis híján elemészti. A magam részéről habozás nélkül nyakon csaptam volna, mert nem bírom az agresszív állatokat, és a hátán töröm el a nyavalyás ezüstbotját.

Mint látható, a könyvfalásnak megvan az a másik kellemetlen hatása, hogy nem nagyon tudok értelmes postot írni az adott regényről.

Néhány érdekesség:
- az írónő másodfokú unokahúga a katonai junta alatt meggyilkolt Salvador Allende elnöknek;
- a Kísértetház egy, a nagyapjának írott levélből nőtte ki magát regénnyé;
- a történetben Költőként emlegetett szereplő Pablo Neruda, az Elnök pedig a fentebb említett Allende. Kíváncsi vagyok, vajon miért nem nevezte nevén őket.

Eredeti cím: La casa de los espíritus
Kiadó: Európa [saját példány, a randa borítóját én be nem teszem nagy képként]
Kiadás éve: 2005
Fordította: Egry Katalin
Ár: féláron vettem a Szépséghibás Szandiban

Angela Vicario elvesztett tisztessége

"Akkor mindketten nekiestek, és valósággal beleszögezték a kapuba: felváltva dolgoztak a kések, könnyedén, ők pedig egy fényes víztükör tetején lebegtek, mely a félelem túlsó oldalán fogadta őket. Meg se hallották, hogy az egész falu egy emberként kiabál, megrettenve a saját bűnétől. »Olyan érzés volt, mint amikor az ember egy lovon vágtat« - mondta Pablo Vicario a bírónak. De aztán egyszer csak mindketten ráébredtek a valóságra, mert már olyan fáradtak voltak; Santiago Nasar viszont csak nem akart összerogyni. »A fenébe is, öcskos - mondta nekem Pablo Vicario -, el se tudod képzelni, milyen nehéz megölni egy embert!«"

Gabriel García Márquez: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája
Értékelés: 5 cukornádpálinka az 5-ből
Kedvenc karakter: -


A Száz év magánnyal kitört rajtam a Márquez-elmebaj, és némi kitérő (Jessie Lamb testamentuma) után elolvastam az itthon található második, egyben utolsó kötetet a szerzőtől - de, amióta ezt elolvastam, Heloise megajándékozott a Baljós órával, ezúton is köszönöm neki. :)
Ez a picinység egészen más, mint Márquez alapműnek tartott regénye, és nemcsak a terjedelme miatt. Olyan, mint egy olvasmányos jegyzőkönyv, és voltaképpen az is - az elbeszélő, ha jól emlékszem, egy fiatal író gyűjti össze a kötetben található tényeket, a vallomásokat, a saját és mások megállapításait, hogy végre lezárhasson egy különös gyilkosságot - és rájöjjön arra, hogyan történhetett meg, és hogy "megpróbálja összerakni az emlékezet eltört tükrét".

Az eset azért furcsa (vagy azért tűnik furcsának), mert elkövetői nyíltan hangoztatják szándékukat: meg fogják ölni Santiago Nasart, mert a fiatal férfi - aki mindig fákkal álmodik, és az anyja rosszul értelmezi álmai jelentését - elvette a húguk, Angela tisztességét, legalábbis őt nevezi meg lánysága elrablójának.
Az egész esetben van valami groteszkül komikus. A faluban hajnali hat órára mindenki tudja, mire készül Pedro és Pablo Vicario, mégis, senki nem tesz semmit - valószínűleg azért, mert nem hiszik el. Talán azért sem, mert a fivérek, akik péntek óta nem aludtak, viszont egyfolytában ittak (mintha lehetséges lenne napokon keresztül ébren maradni, úgy, hogy az ember járni is tudjon, emellett állandóan piálni), nem tűnnek vérszomjas bosszúállóknak, ellenkezőleg - mintha azt akarnák, hogy állítsa meg őket valaki. De senki nem tesz semmit, a gépezet, kelletlen csikorgástól kísérve, életre kel, és a fivérek otrombán halálra szurkálják Santiago Nasart. Teljesen abszurd és lehetetlen, hogy egyedül ő nem tudja, mit terveznek ellene tenni, és senki nem tudja figyelmeztetni, az elöljáró pedig szólni akar a kapitánynak, de előtte még dominózik egyet. Santiago Nasar holttestét az elemi iskolában boncolják fel, több kárt okozva, mint a gyilkosai.

Hangulatában kicsit hasonlít a Száz év magányra, maga a gyilkosság is olyan, mintha a Buendíákkal történt volna meg és átfedések, utalások is vannak, például Pablo Vicario ötvös lesz, megjelenik az ezredes és Iguarán doktor.
Szerettem olvasni ezt a történetet, kicsit visszarepített Macondóba, ahová Heloise-nak és egy titokzatos ajándékozónak:P köszönhetően még kétszer visszatérhetek.

Eredeti cím: Crónica de una muerte anunciada
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1982
Fordította: Székács Vera
Ár: pár száz forinttól

A tükrök városa

"A téli estéken, mialatt a leves duruzsolva főtt a kemencében, sóvárogva gondolt a könyvesbolt fülledt melegére, a poros mandulafákon zizegő napfényre, a szieszták álmos csendjében felhangzó vonatfüttyre, mint ahogy Macondóban a kemencén duruzsoló téli levest, a kávéárus kiáltozását és a tavasz röpke pacsirtáit sóvárogta vissza. A két nosztalgia párhuzamos tükrei közt szédelegve, elvesztette csodálatos irrealitásérzékét, s végül mindannyiuknak azt tanácsolta, hogy hagyják ott Macondót, felejtsék el mindazt, amit a világról és az emberi szívről tanított nekik, szarjanak Horatiusra, és bárhová kerüljenek is, mindig jusson eszükbe, hogy a múlt hazugság, hogy az emlékezés nem ismer visszautat, hogy minden régi tavasz visszahozhatatlanul elveszett, s hogy végső soron a legőrjöngőbb és legmakacsabb szerelem sem egyéb, mint tűnő igazság."

Gabriel García Márquez: Száz év magány
Értékelés: 4.98 melankolikus kaméleon az 5-ből

A könyv az ágyammal szembeni polcon lakott. Egyszer csak elkezdett beszélni hozzám. Vonzott, mint a mágnes, mint egy Buendíát a tulajdon nagynénje. Addig csábítgatott, míg átköltözött az éjjeliszekrényem fiókjába. Tudtam, hogy amíg őt el nem olvasom, nem hagy Rushdie-hoz, Don Emmanuelhez és az Ezer éve itt vagyok c. könyvhöz nyúlnom.
Sokáig majrézott a fiókban, míg elérkezettnek láttam az időt, hogy nekilássak. Hiszen a világirodalom egyik legnagyobb műve, én meg komplexusok tárháza vagyok, és a mai napig kerülget valami szorongás, ha bálványozott könyvre támad gusztusom.

És akkor elkezdődött: "Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután..." 

Fúj a rózsafullasztó, mocsár-közvetítő, forró szél a sierra felől, fújja a száraz port Macondo, az illó valóság faluja felé, amelyet elkerül a halál és megül a hőség halálos csendje a szieszta idején. Menjünk fel ennek a házban a tornácára, arra, ni, amit begónia-páfrány-és majoránnacserepek díszítenek. A száguldozó vöröshangyákkal, a fát őrlő termeszekkel és a hangosan növekvő gazzal ne is törődjünk, lépjünk be a házba, csak bátran.
Itt lakik a Buendía család; a José Arcadiók, Aurelianók, Arcadiók, Aureliano Josék, néhányan "tagbaszakadtan, mint egy ló, barnán és szőrösen, mint egy indián". Hóbortos feltalálók, érzelmek nélküli forradalmárok, megközelíthetetlen merengők. A nők elveszik a férfiak eszét, holtan esnek össze az ablakuk alatt, éjszakákon át zokognak a kurvák ölében, vagy hátba lövik őket, amikor a fürdőbe akarnak hozzájuk bemászni a tetőn keresztül. Egy közös van bennük: árad belőlük a magány, a szerelem magánya, a hatalom magánya, az emlékek magánya. Két dolgot tudnak: elpusztulni éhen és szerelemben.
Ezek a Buendíák! Faggyúval bekent disznót kergetnek az ebédlőben, méteres árkot ásnak az udvaron kincset keresve, felforgatják az egész országot, expedíciót szerveznek, hajót, vasutat hoznak Macondóba,  pénzzel tapétázzák ki a házat, salakká változtatják az aranyat, szekrényekben bujkálnak, 72 bilit vásárolnak, száz meg száz idegen hoznak a házba, evőversenyt rendeznek, összetörik a bútorokat, ládaszám nyakalják a pezsgőt, egész nap szemfödelet szőnek vagy aranyhalacskákat faragnak, pergameneket bújnak, baracklekvárral bekenve szeretkeznek a tornácon. De valamennyiük arcán ott a magány himlője, az évszázados magány, mert egy sincs köztük, aki szerelemben született volna.

Macondóban az idő körbe forog. A Buendíák ugyanazt a táncot járják száz éven át, mert a név és a sors öröklődik. Száz év után azonban a tükrök városa szétszóródik a szélben, és kihull az emberek emlékezetéből, a Buendíákkal együtt, mert ami történt, öröktől fogva és mindörökké megismételhetetlen, mert a száz év magányra ítélt nemzetségnek nem adatik még egy esély a világon.

Olyan érzés volt ezt a könyvet olvasni, mintha én is Macondóban élnék, én is egy elátkozott Buendía lennék, nézem a négy éven át zuhogó esőt, bágyadtan tűröm, hogy az enyészet lassan elsorvassza a házat és engem. Éreztem a begóniák illatát, Ursula cukorállatkáinak szagát, ahogy a függőágyamban szunyókáltam.
Utólag visszatekintve, nem értem, miért félnek az emberek ennyire ettől a könyvtől - ez egy csodás regény, egy csodás mese, ami körül kedvem lenne lebontani az évtizedes kánoni magasztalás töviskerítését. És úgy en block szeretem a latin-amerikai irodalmat, bár a totális ismerettől még messze vagyok, de amit eddig olvastam, magával ragadott.

Az Utószóban Faulknerhez és Ginny nénihez hasonlítják a Száz év magányt, szóval mindenki szépen kigolyózza magának, hogy ha pl. szerette Virginia Woolfot, akkor Márquezt is szeretni fogja. Nekem Oates Bellefleurje jutott róla eszembe, a különös hangulat, a család és a különböző események miatt.
Egyébként Faulknertől csak a Rózsaszál Emily kisasszonynak c. novellát olvastam, az egyik kedvencem volt Kepes Könyvjelzőjéből, amelyben nincs hiány dél-amerikai írásokban - és még Ginny néni is van benne! Ajánlok mindenkit (meg magamat is, bár se dél-amerikai, se író nem vagyok, de a humorom, az nagyon rossz).

Ui.: hosszú évek után ez volt az első post, amit először papíron írtam meg, és meglepően könnyen ment.

Eredeti cím: Cien anos de soledad
Kiadó: Szépirodalmi
Kiadás éve: 1983
Fordította: Székács Vera
Ár: pár száz forinttól
Ím, itt egy családfa, ha valaki a nevektől fél

"Minden élő közös jussa a halál. A városoké is."

[Ez tulajdonképpen egy dupla post. Miközben a könyvet nyűttem, megállapítottam, hogy a korrektúrázás és az olvasás együttes műveletéhez még sokat kell gyakorolnom.]

"Ezer arca van ennek a városnak, gyárnegyedek rozsdamarta vas-arca, parti sétányok, virágzó gyümölcsfák ezerszínű kavalkád-arca, csöndes faházikók otthon-arca, lakótelepek szögletes, törtfehér arca, gondosan tervezett parkok és terek, Sztálin-szobrok bronz-és márványarca. De most csak egyféle van. Éjjel narancsvörösen izzó, fekete sziluettek, nappal kihűlt, füstölgő, szürke kőromok erdeje, pokolbéli táj, amelyben szörnyek keltek életre."

Lőrinczy Judit: Ingókövek
Értékelés: 4.6 bombatámadás az 5-ből
Kedvenc karakter: Vaszilij

Caricin nevét megváltoztatták és ezzel megátkozták. Utcái véres összecsapások helyszíne lett, porig rombolták épületeit, a fákat kivágták, hamu és füst feketíti el felette az eget, vérpatakok öntözik a földjét, bombák szaggatják, lövések tépdesik a testét. Házról-házra folyik a harc, a frontvonal sokszor egy bérház szétlőtt konyhája.
Az életet elpusztították.
A város legalább annyira szenved, mint az emberek.
A város bosszút akar állni.
És ha egy ember megőrülhet, egy város is. 

Üdvözöllek Sztálingrádban, a vér és hamu városában. A halál völgyében járunk, ahonnan nincs kiút és ahol mind vezekelünk a bűneinkért - és ahol néha halállal kell fizetni a folyó ajándékaiért, ami olyan sötét, mint az alvadó vér. A levegőben érezni a halál ízét, megtapad az emberek nyelvén, a lelkükre telepszik, akár a pernye.
Szürke sziluettek a ködben. Alvó szegek a jéghideg homokban. Mindannyian a város túszai vagyunk. Bekebelezi a holtakat, a verejtéket és a könnyeiket, mohón issza magába a vérüket.
Szél jár a romok között.
Halk suttogás a sötétben.
Az idő ingóköve ledőlt. Morzsát szórsz a földre vagy elveszel a ködben és várod a révészt az ólomszín folyónál?

***

Ez mind szép és jó, de pár hangulatkeltő sorral nem vagytok kisegítve, igaz?

Nagyon kíváncsi voltam már Judit regényére, erre a második világháborúba oltott mágikus realista történetre - ez a pár szavas leírás elég volt ahhoz, hogy teljesen bezsongjak és rávessem magam, dupla oldallal felszerelkezve, egyikre a felfedezett hibákat írva, a másikra az olvasói észrevételeimet.
1942 szeptemberében kezdődik a történet, a németek Sztálingrád felé menetelnek. Fáradtak, elkínzottak, foltokban hámlik a bőrük, de Hitler lelkesedése még kitart. Két embert ismerünk meg itt: a magányos mesterlövészt, Wilhelm Gallert és Wolfgang Lindt hadnagyot. Az előbbi szereplő számomra távolba vesző alak volt, egy ingókő, nem kedveltem, nem utáltam, teljesen semleges volt. Lindt figuráján érezhető először a regény karakterközpontúsága, és az, hogy az írónő az egyes embereket, ráadásul a kisembereket ábrázolja a háború mindent összemosó forgatagában. Rajta keresztül érezzük azt, amire az egyik orosz szereplő, Vaszilij rácsodálkozik - hogy a németek, a nácik is emberek, nem "esztelen vadállatok". Lindt hadnagy valóságos kálváriát jár meg az ostrommal, és, akárcsak a többi szereplő esetében, felmerült bennem az a lehetőség, hogy valójában nincs itt semmi misztikum, a város nem él, nem suttog a szél hangján és nem akar senkit a romok között tartani. Ugyanezt éreztem Vaszilijnál, a botcsinálta katonánál, aki a háború előtt nem volt más, csak egy gabonasilóban dolgozó, ártatlan srác, Galinánál, a mezőgazdasági munkásból avanzsált égi boszorkánynál, aki éjszaka rozzant keroszinkával röpköd a város felett és csomagokat, gránátokat hajigál az embereknek. Ezek a szerencsétlen emberek megőrültek, elvette az eszüket az éhezés, a veszteségek, a folyamatos támadások, az öldöklés.
Ám ott van a "de". Ez az aljas kétbetűs szó mindent megváltoztat. Miért tévednek el állandóan a helybeliek is? Miért mozdulnak el a szobrok? Egyes emberek miért halnak meg rövid időn belül, másokat miért nem nyeltek el a romok? És kicsoda Fjodor Ivanovics, aki látszólag egy telep vezetője?
Tehát olyan halovány a misztikus szál, mint egy vékony, áttetsző fátyol. Szerintem ez egy háborús regény, amely - a katonai szlenget is használva - hitelesen bemutatja a történelemnek ezt a szeletét, markánsan különböző emberek szemszögén keresztül, csipetnyi misztikummal, a görög mitológiát is felhasználva. Kicsit intertext szöveg, szerepel benne Vaszilij Grosszman (akinek a hatvanas években, a csatáról írott regénye, az Élet és sors idén jelent meg nálunk), egy Dzserzinszkij nevű traktorgyár - ezen és pár apróságon kívül semmi közös nincs benne a Marija Morevna és a Halhatatlannal. Én inkább a Holt lelkekkel állítom párhuzamba, de a hasonlóság inkább bizonyos elemekre vonatkozik, semmint a stílusra.

Egy biztos. A háború furcsa és mindig rosszul halad. És ha leomlik egy ingókő, senki nem állítja fel.

A várost ma Volgográdnak hívják. Remélem, elnyugodott.


Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2013
Ár: 3490 Ft
Az írónő blogja

Édes, mint a bűn

"Olyan magányosnak és elhagyatottnak érezte magát! Még egy nagy bankett után a tálcán felejtett diómártásos chili sem érezhette nála nyomorultabbul magát. Hányszor kellett egyedül megennie a konyhában ezeket az ínyencségeket, nehogy kárba vesszenek. Ha senki sem eszi meg az utolsó chilit, annak általában az az oka, hogy az emberek el akarják kerülni a falánkság látszatát, s noha legszívesebben rávetnék magukat, nem mernek hozzányúlni. Így történhetik meg, hogy visszautasítanak egy töltött chilit, amely pedig minden elképzelhető ízt magába foglal, a cukrozott citromhéj édességét, a chili csípősségét - egy csodálatos diómártásos chilit! Amely bensejében egyesíti a szerelem összes titkát, ám amelynek illendőségből senki sem fog a mélyére ásni."

Laura Esquivel: Szeress Mexikóban!
Értékelés: 4.8 cukrozott citromhéj az 5-ből

Ez is azon könyvek egyike volt, amit sokáig várattam a sorára, igaz, csak tavaly szereztem be - méghozzá a régi kiadást, a Rukkoláról, amely olyan elmondhatatlanul ocsmány, mint egy penészes kelkáposzta (ha már kajás könyvről beszélünk), ezért inkább újraköttettem. Nem nagyon foglalkozom azzal, ki mit gondol a kezemben tartott könyvről, de ha ez nem néz ki egy latin-amerikai (bocsánat, mexikói) szappanopera könyves átiratának, akkor semmi. Ezt még az Ulpiusnak is nehéz lett volna alulmúlni, lásd balra a borítót.:)

Azért kerülgettem ennyi ideig a regényt, mint macska a nevezetes kását (eszik a macska kását? A mieink nem.), mert tudtam, akkor kell olvasnom, amikor nagyon női olvasmányélményre vágyom, és mikor van itt az ideje, ha nem néhány agytágító sci-fi után? Hihetetlenül ellazító hatása volt rám, az orromban éreztem a karácsonyi kenyértorták és a rózsaszirmok illatát, és sokat megadtam volna azért, hogy Tita elém varázsoljon  egy csokoládéitalt és egy (vagy inkább kettő) koronakalácsot.
A történet különlegessége, hogy receptekbe bújtatva ismerhetjük meg, a főszereplő Tita élete annyira összefonódik a főzés-sütéssel, mint életének regénye ezzel a receptes kötettel. Együttéreztem ezzel a szegény teremtéssel - jobb szót nem tudok rá használni - kész röhej, hogy mostanában milyen aktuális könyveket olvasok. Nem is női regény ez, hanem asszonyi, olyan asszonyok könyve, akik a család motorját alkotják, főzés közben erős csípőjükön megtámasztják legkisebb gyermeküket, izmos vádlijukba két másik kapaszkodik, vastag, kontyba tűzött hajfonatuk alá a férjük csúsztatja kezét, miközben széles válluknak támaszkodnak. Erősek, két lábbal állnak a földön, és a családjukért mindent képesek túlélni. Ők a tűzhely, az otthon melege, csak a szerelmüket és a gyermekeiket ne vegyék el tőlük, különben örökre kihuny bennük az akarat lángja, és a fagyos hidegtől elpusztulnak.

"Tita akkora erővel szorította a melléhez a rózsákat, hogy mire a konyhába ért, az eredendően rózsaszín virágok vörösekké változtak a Tita kezéből és melléből csepegő vértől.
(...)
A leszedett szirmokat az ánizzsal együtt mozsárban megtörjük. Ezzel egyidejűleg az agyaglemezen megsütjük a gesztenyéket, majd leszedjük a héjukat, és vízben kifőzzük őket. Ezután pürét készítünk belőlük. A fokhagymát apróra vágjuk és vajban pirítjuk; cukrozott citromhéjjal hintjük meg, hozzáadjuk a gesztenyepürét, a mézet, a rózsaszirmokat, és ízlés szerint sózzuk. Hogy a mártás jobban összesűrűsödjék, bele lehet keverni két evőkanál kukoricakeményítőt. Végül mindössze két csepp rózsaesszenciát adunk hozzá, nem többet, mivel fennáll a veszély, hogy akkor túlságosan illatos lesz, és az elveszi az ízét. (...)
A fürjek napján azonban nem mosogatott, Titát kérte meg, hogy helyettesítse. Gertrudis valóban furcsán érezte magát, egész testéről csak úgy szakadt a verejték. A verejtékcseppek rózsaszínűek voltak, s kellemes, átható rózsaillatot árasztottak.
(...)
Csak a reá frissítő fürdő illúziója tartotta benne a lelket, ám ezt sajnos nem tudta kiélvezni, mert a zuhanyozóból hulló cseppek el sem jutottak a testéig: elpárologtak, mielőtt akár csak hozzáérhettek volna. Olyan vad forróság áradt a testéből, hogy a deszkák recsegni-ropogni kezdtek, majd lángra gyúltak."

Érzéki, mágikus realista regény, amelyben az ételek íze megváltozik az ételt főző ember hangulatától (helló, Aimee!), egy horgolt takaró beborítja az egész birtokot, olyan forróság tombol, hogy elkábítja az ember józan ítéletét és hirtelen dolgokra ragadtatja magát, és a gyufakészítést is elsajátíthatjuk. Valamiért a Száz év magány női párjának érzem ezt a könyvet - Nokedli, helytálló egy ilyen párhuzam? -, remélhetőleg nemsokára Márquez regényére is sort kerítek.

Ui.: Készült film is.
Ui2.: az angol nyelvű borító nagyon tetszik.

Eredeti cím: Como agua para chocolate
Kiadó: Pesti Szalon
Kiadás éve: 1993
Fordította: Dobos Éva
Ár: ha jól tudom, nem nagyon lehet kapni