2018. október 14., vasárnap

Az egyik KOBOSZ GLAMURt észlelt MAGOP közben (van értelme)

"– Képes gyíkká változtatni az embereket? – tért a lényegre Tristan. 

– Természetesen. Milyen ostoba kérdés. 
– És vissza is tudja változtatni? – érdeklődtem. 
– Ha van kedvem – felelte Erzsébet lekezelően."


Neal Stephenson - Nicole Galland: A D.O.D.O. felemelkedése és bukása

Dilinyós Okkultisták Domicíliuma.
Démonidéző Orgyilkos Dojo.
Dolgos Dagadékok Osztálya.
Diakrón Operációk Döntéshozó Osztálya?

Tulajdonképpen a D.O.D.O. az az időutazó-társaságos könyv, amit nagyon sokan próbálnak (jól) megírni, nagyon sokaknak beletörik a bicskája, és az olvasók nagyon szeretnének egy jó regényt olvasni a különféle korokba utazó, galibákba keveredő emberekről, akik két bevetés között élénk szociális kapcsolatban állnak egymással. A Stephenson-Galland párosnak ez sikerült, bár, gondolom, aki meglátja Neal Stephenson nevét egy borítón, eszébe se jut, hogy az adott könyv rossz lehet - Nicole Gallandról szégyenszemre még nem hallottam.
Szóval a D.O.D.O - utoljára írom le a betűszót, utána másolni fogom... - izgalmas, vicces (gigantikus szopóroller mint kedvenc kifejezés), kellően és sci-fisen tudományos, a technikai részletek nem csupán háttérdíszletként szolgálnak a főszereplők enyelgéséhez (amiből kevés van és egyáltalán nem baj). Nem utolsósorban van magyar vonatkozása, magyar boszival - bocsánat, MÜÖNnal - és magyar mondatokkal, emiatt nekünk különösen dédelgetett kedvenc lehet. Vannak benne továbbá vikingek, mágikus fonalgombolyagok, mindenféle high-tech kütyü és holt nyelv, sok tea*, néhány macska és áthúzott szavak garmadája.
Különlegessége, hogy a regény különböző D.O.D.O.-belső dokumentumokból tevődik össze; belső jelentések, vizsgálati naplók, online levélváltások, jegyzőkönyvek, utasítások, naplórészletek alapján rajzolódik ki a történet íve. A gerincét az egyik főszereplő, a nyelvzseni Melisande Stokes Diakrónikája adja, akit dodonautaként 1851 júliusában rekedt, a londoni Kensington negyedben ismerünk meg - kényelmetlen bálnacsontos fűzőben és a 21. századi edzetlen orrnak iszonyatos bűzben. A Diakrónikából a szemünk előtt rajzolódik ki egy titkos osztály kialakulása, amely kezdetben pár főt és egy szűk, lepukkant irodát jelent, majd egy gigantikus, több országra (és korra...) kiterjedő szervezetet több száz emberrel. A D.O.D.O.-nál a munkaköri leírás része a sumer köznyelv gyakorlása (valódi sumertől), az egykezes kard használata, a könnyed csapatépítést pedig a mezítlábas futást jelenti téli reggelen - hasznos, ha feldühödött falusiak elől kell menekülnöd csont pucéran a 17. században. Magyarán, az antropológia nem extrém sport, de az időutazás igen.

Kicsivel több mint 600 oldal, sokáig is olvastam munka meg egyebek miatt, de a végére érve sajnáltam, hogy ennyi volt, kész, vége, kikerültem a D.O.D.O.-ból a hideg, barátságtalan világba, mi lesz velem nélküle? Egyelőre a sivár szellemi pusztaságban tengődöm, de alighanem kénytelen leszek valami D.O.D.O.-tól homlokegyenest különböző könyvet olvasni, hogy összeszedjem magam.

* A Rebecca által főzött lapsang souchongot csak különösen elvetemülteknek ajánlom. Füstölt-sózott disznóhús szaga és íze van. Ugyanitt 25 gr eladó belőle.

Eredeti cím: The Rise and Fall of D.O.D.O.
Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2018
Fordította: Kodaj Dániel
Ár: 5495 Ft (megéri, meg úgyis lesz karácsonyi akció)

2018. október 8., hétfő

A lét és a nem-lét pillanatai

"[George Duckworth] Szeretett olyan táviratokat küldeni, amelyek így kezdődtek: »Drága anyám,« s úgy folytatódtak, hogy nem otthon fog vacsorázni. (Sajnos be kell vallanom, hogy ezt a stílust másoltam egy emlékezetes alkalommal, s végzetes eredménnyel. »Angyali,« táviratoztam, meghallván, hogy Flora Russell igent mondott neki, és a családi becenevemen írtam alá: »Kecske.« Az Islaybe megérkező változat viszont így hangzott: »Agg egy kecske,« és George állítása szerint volt némi köze ahhoz, hogy Flora vonakodott a Stephen családdal közelebbi viszonyba kerülni.)"

Virginia Woolf: Egy jó házbólvaló angol úrilány

Ezer éve nem olvastam Woolfot; ha jól emlékszem, utoljára 2013-ban a Felvonások között-tel próbálkoztam a strandon - sikerült a legideálisabb helyszínt kiválasztani hozzá -, megmérettettem és könnyűnek találtattam. Emlékszem, jóformán rettegve csuktam be a könyvet: én ezt nem értem. A vélt szellemi rokonságba (és tulajdonságaimba) vetett hitem mélyen megrendült. Ahogy a mellékelt ábra mutatja, öt évre, és így is csak azért kaptam le a polcról a szörnyű magyar címmel ellátott könyvet, mert kirándulni mentünk és eszem ágában se volt a böhöm nagy Nem tudják, mit cselekszeneket cipelni 13 km-n keresztül, a metrón viszont mégse ülhetünk kukán, ezért mindketten kiválasztottunk egy-egy vékony könyvet.

Hihetetlenül olvasóbarát ez a pár darab esszé; hálás témájúak, könnyen olvashatóak, a nyelvezete egyáltalán nem nehézkes, bár a reggeli kómás olvasásoknak nem a legjobb barátja. Ha eszembe jut az az eshetőség, hogy csupán Tandori nyelvi őrültsége miatt tépik sokan a hajukat Virginia Woolf regényeitől, és angolul minden könyve olyasmi stílusú, mint ezek az esszék, nem a boldogság érzése önt el - bár Ilweran egyszer azt mesélte, hogy Tandori fordítása nem teljesen szöveghű, de a stílust jól adja vissza.
"Sir Arthur [Colefax] nagyon kedves ember volt, és mindent megtett, hogy szórakoztasson, de soha nem jöttem rá, miért hitte, hogy engem elsősorban a mesterséges színezékeket illető törvényjavaslat érdekel elsősorban. De mégis így állt a dolog. Beszélgetésünk valahogy mindig erre terelődött. Egy időben Anglia második legnagyobb szaktekintélye voltam ezen a területen."
A kötetben négy esszé található, bevezetővel, négyjegyzékkel, családfával, tokkal-vonóval, a lábjegyzeteket sem sajnálták, mintha a szélesebb olvasóközönséget igyekeztek volna a kötettel - és, gondolom, az egész sorozattal - megszólítani. Fogalmam sincs, mennyire sikerült, már akkor beszerezhetetlen volt, amikor a saját példányomat beszereztem (véletlenül bukkantam rá egy antikváriumban), hát még most.
Olyan érzés olvasni ezt a könyvet, mintha leülnénk a Stephen család teázóasztala mellé és Virginia mesélne nekünk a családjáról; a gyermekkori emlékeiről St. Ivesban, ami olyan idilli, mintha Gerald Durrell megmaradt volna Anglia tengerpartján (mínusz állatok - tudom, nehéz elképzelni); az édesanyjáról, a gyönyörű, megközelíthetetlen Juliáról, aki olyan boldog volt az első férjével, amilyen boldog egy ember lehet; a női empátiára rendkívül érzékeny, zsarnoki, színpadias, de a lányait taníttató apáról, a viktoriánus konvenciókról, a féltestvéréről - mesterien ír George Duckworth-ról olyan elegánsan és finoman maró gúnnyal, ami halálosabb, mint a vörös fejjel végzett ordítozás -, a szalon fekete, kétszárnyú ajtajáról, a konvenciók és a kialakulóban lévő lázadásuk kettősségéről, Guatemala földrajzi elhelyezkedéséről, a viktoriánus nőideálról és az ő és Vanessa taníttatásának ellentétéről, és az is kiderül, mi köze a harisnyatartónak a teameghívásokhoz.
Nagyon intellektuális és kifinomult módon vicces. El bírom képzelni, ahogy Virginia Woolf fapofával mesél egy anekdotát, és ártatlanul csillogó szemmel szemléli a hatást, amit kiváltott vele (az erőteljes röhögést, ha szoktak ilyet megengedni maguknak az angolok).

Eredeti cím: Moments of Being
Sorozat: Artemisz Könyvek
Kiadó: Csokonai
Kiadás éve: 1999
Fordította: Séllei Nóra
Ár: ?

2018. október 5., péntek

Hízik a kívánságlista

Sikerült jó pár érdekesnek tűnő könyvet összeszednem, vannak köztük már elérhető és még csak előrendelhető darabok. Hogy mindet beszerzem-e, az persze kérdéses, de egyértelműen vannak köztük must have példányok.

Megjelentek:

Kate Atkinson: Élet az élet után Paula McLain: Szerelmünk romjai Hilary Mantel: Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek Sarah Waters: A kis idegen Domenico Starnone: Hurok Sarah Perry: Melmoth

Kate Atkinson: Élet az élet után - évek óta tologatott cím volt a Geopennél, emlékeim szerint a Geopen 20 jubileumi sorozatban jelent volna meg... nos, a borítójának jót tett volna. Régóta vártam erre a könyvre, remélem, tetszeni is fog, bár jó referencia, hogy PuPi utálta.:D

Paula McLain: Szerelmünk romjai - igazából fogalmam sincs, hogy tényleg megjelent-e, az Alexandra honlapján nem, csak a Fb-on láttam róla egy rövid hírt. Mivel A párizsi feleség nagyon tetszett, a harmadik Hemingway-feleség történetére is kíváncsi vagyok.

Hilary Mantel: Margaret Thatcher meggyilkolása - még nem olvastam a szerzőtől semmit, pedig még a megjelenése idején beszereztem a Farkasbőrbent (akkor divat lett VIII. Henrik viselt ügyeiről írni és könyveket megjelentetni, hogy megundorodtam a témától). A Margaret Thatcher meggyilkolása viszont jóféle, nekem való novelláskötetnek tűnik, a fülszöveg Shirley Jacksont juttatta az eszembe. 

Sarah Perry: Melmoth - nagyon érdekes koncepció: Melmoth a bűn és bűhődés könnyező szemű, vérző lábú szelleme, aki megjelenik a regény főszereplőjének. Az essexi kígyó után naná, hogy kell ez a könyv is.

Október:

Roy Jacobsen: A láthatatlanok Catherine Millet: Mesés gyerekkor Dan Simmons: DermesztÅ‘ nyár Shirley Jackson: Hill House szelleme Kleinheincz Csilla – Roboz Gábor (szerk.): Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018

Roy Jacobsen: A láthatatlanok - október 17. Benne még nem vagyok annyira biztos, eléggé érfelvágósnak tűnik, majd az idő (vagy a könyvtár) eldönti a dolgot.

Catherine Millet: Mesés gyerekkor - október 15. Istenem, hamisítatlan oldschool Magvető-borító!:) Nem olvastam a szerző ikonikus botránykönyvét, de az "eredettörténetek", a gyerekkori emlékek mindig érdekeltek, ezért került fel a listára.

Dan Simmons: Dermesztő nyár - október 31. Még ő is dilemma tárgya, tudjuk, miért.

Shirley Jackson: Hill House szelleme - a legjobban várt könyv az év hátralévő részében! Valamikor október végén jön, szokás szerint a baráti 30% kedvezménnyel. A borító nekem nagyon tetszik, amiatt viszont üvölteni tudtam volna, hogy a Netflixes matricát nem.lehet.leszedni, együtt nyomják a borítóval. Továbbá az is szomorú, hogy bizonyos könyveket már csak akkor éri meg kiadni, ha készül belőle film/sorozat.

Kleinheincz Csilla - Roboz Gábor (szerk.): Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 - október közepén jön, már előrendelhető, szintén 30% kedvességgel. Nagyon kíváncsi vagyok a szerzők írásaira, a sokszínűségükre. Ha olvasás két hónapig nem jelentkezem, valamelyikük elásott egy építkezésen.

November:

Elena Ferrante: Aki megszökik, és aki marad   Rachel Kushner: A Mars klub Alan Moore: V mint Vérbosszú Imogen Hermes Gowar: A hableány és Mrs. Hancock

Elena Ferrante: Aki megszökik, és aki marad - november 30. Na, ő biztos jönni fog, bár kissé ködösek az emlékeim az előző részekről.

Rachel Kushner: A Mars klub - november 5. Man Booker-díjas regény, amely egy nőről (és persze Amerikáról) szól, akit kétszeres életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. Ha Margaret Atwood szerint "tiszta erőből bevitt gyomros", el tudom képzelni, rám milyen hatással lesz. Majd mellékészítek három könnyű lányregényt.

Alan Moore: V mint Vérbosszú - november 5. Régen láttam a filmfeldolgozást, ami nagy hatással volt rám, persze, hogy be kell szerezni.

Imogen Hermes Gowar: A hableány és Mrs. Hancock - november 5. A fülszöveg nem túl informatív, szerepel benne egy kereskedő, egy kurtizán és egy sellő, ezek alapján bármi lehet. Lehet, hogy nem rendelem elő, de rajta fogom tartani a szemem.

2018. október 1., hétfő

Szeptember végén

Tudom, közhely, de hiába látta a szemem a dátumot, nem jutott el az agyamig, hogy már megint tovatűnt egy hónap. Az ember nyög a hatefő miatt, jaj, még csak kedd van, úristen, szerda van, legyenmárpéntek, basszameg, már vasárnap este van, és kezdődik elölről.

Ebben a hónapban se vettem könyvet, de piszkozatban gyűlnek már gyűlnek az érdekesnek tűnő friss vagy várható megjelenések, szóval lesznek még új könyveim.

Michelle Richmond: Úgysem ismered Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek Virginia Woolf: Egy jó házból való angol úrilány Joyce Carol Oates: Pikk Bubi Rob Rodi: Loki

Az olvasásban nem teljesítettem túl jól és sajnos sikerült két rossz könyvet is kibányásznom a polcaimról; az Úgysem ismeredet már eleget szapultam, a Pikk Bubi előtt meg teljesen értetlenül állok, ha a szerző ismerete nélkül olvastam volna, meg nem mondanám, hogy Oates írta. A Nem tudják, mit cselekszenek magasan vitte a prímet, akárcsak a szörnyű magyar címmel ellátott Virginia Woolf-esszékötet, utóbbi kapcsán az lepett meg, mennyire jó, sokkal nehezebb szövegekre számítottam.
A Loki csak úgy becsúszott tegnap, migréntől lüktető fejjel az alváson és a lapozgatáson kívül nem sok mindenre voltam képes, és ha már végignézegettem, miért ne olvassuk el együtt. Nagyon érdekes a képi világa a (számomra) szokatlan fakó színekkel, jól tükrözi a történet hangulatát. Loki marhára nem úgy néz ki, mint Tom Hiddleston (nem számít, csak idétlenkedek) és továbbra se értem, miért nem fordítva vannak a sisakon a szarvak, úgy legalább fegyverként lehetne használni.

A többiek szeptembere:

2018. szeptember 30., vasárnap

Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018

Mivel a Strahan-válogatást minden évben izgatottan várom, és a Gabo pályázata után felkeltették az érdeklődésem a felkért szerzők, nemigen volt kérdés, hogy a magyar válogatást is beszerzem - pontosabban beszerezzük, mert a Strahan az én reszortom, a magyar legyen a kedvesé:D -, lassan pedig elérkezik a jeles alkalom:


Pontos dátum még nem tettek közé a blogon - a molyos karcban október közepére van ígérve - az oldalszámot (csak 336 oldal) és az árat (3990 Ft) már tudjuk, és persze a lényeget, a pontos szerző-és címlistát.
A borítótól nem estem hasra, de gondolom az oldschool olvasók ezt hamarabb lekapják a polcról a könyvesboltban, mint egy modernebb elképzelést.



2018. szeptember 24., hétfő

Új Dan Simmons - üröm az örömben

Rajtam kívül már biztosan mindenki látta, de muszáj neki külön bejegyzést szentelnem, sajnos részben szomorú okokból.


A borító bűnrossz. A magyar cím bűnrossz. Azt se értem, mit keres az Alexandránál a könyv - komolyan nem tudom, hogy képes nyugodtan aludni, aki ezt a húzást kitalálta -, és miért az Endymiont emelték ki a borítón, a Hyperion Cantos harmadik részét. Szívből remélem, hogy a fordítás jó lesz.
Az árától is dobtam egy kisebb hátast, 4500 Ft lesz bolti forgalomban, szóval érdemes előrendelni. Vagy nem? Mit csináljon a rajongó, aki elítéli ezt az ocsmány lépést? Főleg annak tekintetében, hogy az Agave ezek után nem fog több Dan Simmons regényt megjelentetni?

Ui.: Vicces, hogy az egyik szereplőt Duane-nek hívják. Az Ílion Hokkenbarrííja apjának is ez a neve, vajon van összefüggés?


2018. szeptember 23., vasárnap

És jobb is


Michelle Richmond: Úgysem ismered

Könyvcímek tekintetében régóta ez a kötet a kedvencem, a poént számtalanszor elsütöttem, de hát pont az értékelésnél nem hagyhatom ki - azt hiszem, még Csenga mesélte megtörtént esetként:
- Mit olvasol?
- Úgysem ismered.
(- És jobb is, tehetném hozzá.)

Sajnos Michelle Richmond regénye egyéb kategóriát nem hódított meg nálam, ellenben gondoskodott az alacsony vérnyomás megemeléséről. Általában heves tetszésnyilvánítás követi a régóta várakozó könyvek elolvasását, most azonban a ritka ellenkező végletbe sikerült belefutnom: rettenetesen utáltam.
Valami könnyed krimiszerűségre vágytam, a könyvtárból persze az összeset elkapkodták, mindenki agylöbbölő olvasmányra vágyott, ezért kénytelen voltam a szűkös otthoni készletre hagyatkozni. Kifejezetten a mostanában divatos krimikre kívántam rá (mi másra), hiába ajánlgatta a kedves Wodehouse-t, a Vajákot, mindenféle könnyed, mégis minőségi szórakoztató irodalmat, nekem a szemét baljós fekete borítójú popcorn kellett. Az Úgysem ismerednek ugyan nem fekete a borítója, ellenben kriminek ígérkezett némi matekos fűszerezéssel.
A főszereplő Ellie Enderlin (mondtam már, hogy utálom az alliteráló neveket?) nővérét, a zseniális matekhallgató Lilát meggyilkolják, holttestét kidobják az erdőben. A gyanú hamar Lila nős szeretőjére-tanárára terelődik - főleg Ellie mentorának az esetről írott könyve miatt -, akit bizonyítékok hiányában nem helyeznek vád alá, de az élete ellehetetlenül. Az eset megoldatlan marad. 20 évvel (asszem) később a felnőtt, kávékóstolóként dolgozó Ellie egy kis közép-amerikai faluban összefut a gyanúsítottal, Peterrel és egy késő esti beszélgetés mindent megváltoztat, amit Liláról és a gyilkosságról gondolt.

Annyira gagyin és logikátlanul van megírva, hogy az már fájt. Miért gondolja meg hirtelen magát valaki egyetlen monológtól? Ellie mégis mit gondolt, a fickó mit fog mondani? Persze, hogy azt, hogy nem ő ölte meg Lilát és imádta az eszétől a lábujja hegyéig.
Ha annyira fájdalmat okozott a családjának egy szenzációhajhász könyv és a kizsákmányolásuk, miért nem perelték be a szerzőt? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek fel bennem állandóan, pedig ha egy történet beszippant és elszórakoztat - betölti a funkcióját - nem szoktam fennakadni a logikátlanságokon, sőt, észre se veszem őket. Még Ellie foglalkozása (bocs, Niki:) is idegesített, kávékóstoló, mintha valami habrózsaszín regényből vette volna a szerző, valamiért nekem nem passzolt a történethez, de az egyéni kukacoskodásom még hajlandó vagyok elengedni.
A karakterek végtelenül bosszantóak és sematikusak, az érvek, magyarázatok nagyon erőltetettek, utóbbiakat spoiler miatt nem részletezem. Lila karaktere olyan, mintha a szerző elolvasott volna két cikket az introvertáltakról és ezekből próbálta meg felépíteni a visszahúzódó, otthonülő matekzseni képét. A szülők rettentően idegesítőek és ellentmondásosak voltak, nem hiszem, hogy egy anya/apa képes lenne elmenni valami vacsorára és menet közben odavetni a gyerekének, hogy mire hazajönnek, tüntesse el a meggyilkolt nővére cuccait.
Az dühít a legjobban, hogy jó regény lehetett volna, Ellie-ben is rengeteg lehetőség volt a magánéleti nyűglődésén túl, főleg abban, hogy Lilához képest értéktelennek érezte magát és szinte bűntudata volt, amiért ő van életben, akire az apja nem lehet büszke - csúnyán mondva kiemelte volna a hasonló könyvek sorából ez a fájdalom az Úgysem ismeredet, de Richmondnak nem erőssége a jellemrajz.
És, te jó isten, hogy lehet olyat kitalálni, hogy azt az embert, akit valaki 20 éven át megveszekedetten gyűlöl, a második találkozásnál jóképűnek találja és azt hiszi, meg akarja őt csókolni? Elhiszem, hogy némi kutakodás után más színben látta Lila szeretőjét (még ez is, jézusom...), de ilyen pálfordulás egyszerűen nem létezik.

Kiírogattam pár érdekes dolgot a könyvből, de nincs nálam a jegyzetem (kivételesen nem elhagytam, csak messze vagyok tőle), ami a fentieken túl eszembe jut, két fordítási unikum, a "kúszótér" - lehet, hogy csak én nem ismertem - és a "plafonig hergel" kifejezés. Mondjuk, ezek voltak a legkisebb fennakadásaim.

Remélem, a könyvtár örülni fog neki, mert nem akarom, hogy nálam foglalja a helyet.

Eredeti cím: No One You Knw
Kiadó: Tericum
Kiadás éve: 2008
Fordította: Balázs Laura
Eredeti ár: 


2018. szeptember 22., szombat

Itt van az ősz

Kép innen
Érdekes, a saját és a blog szülinapjára külön kell emlékeztetnem magam, de az ősz kezdetéről mindig írok egy ünnepi nyitányt - bár, a feedemet elnézve, én vagyok az utolsó.:D, úgyhogy ez egy rendhagyó őszvárás lesz.

A többség ilyenkor csavarodik rá a teásbögrékbe és tölti fel a készleteit - nálunk nyáron is ez megy, teát iszom reggel, délben, este. A rendkívül szépen megkomponált képeken almás-fahéjas díszítéssel ellátott csészék szerepelnek - én fekete, zöld, fehér vagy sárga teát iszom, magyarán amiben van kraft, a gyümölcs csak plusz ízesítésként jöhet szóba. Valószínűleg a hibiszkusz az oka, hogy nem szeretem a gyümölcsteákat. A fűszeres, chai jellegű teákért már én is lelkesedem, a kedvencem a Bengalfire fantázianevű (minden pesti menjen az Első pesti teaház kedves hölgyéhez).


Habár öltözködés szempontjából a nyár a kedvenc évszakom, múlt héten már vettem egy sálat. Olyan puha volt, na, a munkahelyemen is osztatlan rajongást váltott ki (a lányok részéről. Csak az ő arcukat simítottam végig vele).
És a kesztyűk. Imádom a kesztyűket. Meg a bőrdzsekit és a bokacsizmát.



Az alábbit meg se magyarázom. Szeretem a sötétebb árnyalatokat, na.

Kép innen
Ja, hogy könyvesblog vagyok és kuckózós olvasásról is illene írni! Az a bajom ezzel, hogyha befészkelem magam a sárga fotelbe és megtámad a Puha Takaró, akkor viszonylag hamar eljutok a redőnyön keresztül olvasás állapotába. Közben azért iszom a teát (Csipkerózsika a Podmából vagy Tai Mu Long az Első pestiből).
Végigpörgettem a várólistámat, de fogalmam sincs, hogy mit fogok olvasni a következő időszakban, leárnyékolják a könyveket más dolgok. Megakadt a szemem Az Aranypintyen, mint a karácsonyi szünet lehetséges jelöltjén, aztán elröhögtem magam.

Margaret Atwood: Fellélegzés Joyce Carol Oates: Pikk Bubi Donna Tartt: Az Aranypinty Michael Cunningham: Mire leszáll az éj Zadie Smith: Fehér fogak
Toni Morrison: Könyörület Neal Stephenson – Nicole Galland: A D.O.D.O. felemelkedése és bukása Ken Liu: A papírsereglet és más történetek China Miéville: A város és a város között Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk

Azért sikerült pár könyvet összeszedni. 
A Fellélegzés csúnya elmaradásom és Ilweran postja ráébresztett, hogy még tetszhet is nekem. A Pikk Bubit az utolsó Várólistacsökkentőnek szánom (megint nem lesz meg a 24:D), hiányzik Cunningham csendes bölcsessége, Zadie Smith komfortzónája. Toni Morrison Nagyonkékje annyira letaglózott, hogy folytatni kell vele az ismerkedést. 
A többi négy könyv a kedves tulajdonában van - hopp, az Éjféli iskolákat lehagytam, szerintem őszre teljesen tökéletes lesz -, per pillanat az ő várólistáját érdekesebbnek találom, mint a sajátomat, borzasztó vagyok.

(Belinkelem majd a többiek vonatkozó írását is, de most megyek aludni.)

2018. szeptember 10., hétfő

A nyár legjobb olvasmányai

Kissé ciki, hogy rendszeresen azt a pár könyvet emlegetem, de ehhez a posthoz volt kedvem - az ötletet ismét Dóritól nyúltam, magamtól mindig elfeledkezem az évszakos összefoglalóról.

Ha következetes szeretnék lenni, szigorúan ragaszkodnék az ötös listához, de hatnál képtelen voltam hatnál kevesebbre szűkíteni a jó olvasmányok sorát, szóval, ők azok:

Sarah Perry: Az essexi kígyó Toni Morrison: Nagyonkék Paul Auster: Láthatatlan Elizabeth Strout: Kisvárosi életek N. K. Jemisin: A megkövült égbolt
Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve

Sarah Perry: Az essexi kígyó
Van néhány gyengéd könyv, ami sokaknál nem éri el a lécet, nálam viszont emlékezetes marad, e szexi kígyó - már istentelenül lapos vicc, igen - is ilyen. Ha vannak is hibái (egyre emlékszem, amiért kicsit megorroltam a kedves írónőre), annyira jókor találkoztunk, hogy simán elnéztem neki.

Toni Morrison: Nagyonkék
Kicsit mulatok magamban, hogy a lista többi eleme nem éppen könnyed lányregény. A Nagyonkék sok szempontból a legszörnyűbb, mégis annyira olvasmányos, hogy gyakorlatilag egy szuszra elolvastam.

Paul Auster: Láthatatlan
Kis posztmodern gyönyörűség. Remélem, a többi Austerre nem évek múltán veszem rá magam.

Elizabeth Strout: Kisvárosi életek
Strout nem bánik kesztyűs kézzel a szereplőivel, de itt eléggé kileng a depresszív mutató. Fájt olvasni, de sokat lehet belőle tanulni a különböző nézőpontokról és számtalan intő jelet találhatunk benne - a jövőbeni énünkre nézve.

N.K. Jemisin: A megkövült égbolt
Jemisin meg már rutinból, de továbbra is érzéssel varázsolja földi pokollá a szereplői életét. Lenyűgöző ez az új világ, amit biztos kézzel felépített és ahogy összefonja a szálakat, miközben jóval többről szól néhány ember túléléséről egy olyan földön, amely elszántan el akarja pusztítani a rajta járókat.

Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve
Nemrég áradoztam Berlin szűk, de annál lebilincselőbb világáról, olyan, mint éjszaka cigizni - én nem dohányzom, de a könyvben eleget füstölnek -, az erkélyen egy kedves barátoddal és mindenfélét meséltek egymásnak az életetekről. 


2018. szeptember 8., szombat

Mikor olvasol?

(Főleg mese.)

Ez egy nagyon jó kérdés.

Tinédzserkorom hajnalán, amikor rákaptam a rendszeres olvasásra, gyakorlatilag mindent elolvastam, ami a kezembe akadt. Komplett életműsorozatokat (öhmm, Jackie Collins, nem vagyok rá büszke...) daráltam le zsinórban, és nem untam meg a szerzőt. Alighogy befejeztem egy könyvet, rögtön az elejéről kezdtem olvasni  - Fable: Sárkánykönny; emlékszem, a régi házunk ebédlőasztalánál kezdtem el és elsőre nem ragadott magával, de tudatosan eldöntöttem, hogy csakazértis végigolvasom, és a nagyanyámnál fejeztem be, ahol az olvasáson és a délutáni sorozatok bámulásán kívül nem nagyon lehetett mást csinálni. Na, jó, a lucernában heverészni a kutyákkal és a poros úton rohangálni, mert még nem volt lebetonozva. Biciklizni. Az internet még a fasorban se volt, ill. a mezei felhasználóknak még nem épült be alapszinten az életébe.
Vagy A három testőr. Nyári délután, a szüleim dolgoznak, én meg a hátamat a kanapénak vetve (miért is nem porszívóztam ki a szőnyeget...), halálra váltan aggódom Buckingham herceg életéért. Lenyűgözött a nagyívű történetszövés, ahogy a szálak összeérnek, képtelen voltam elszakadni a könyvtől. 2012-ben már a hajamat téptem a Monte Cristo grófjától, legszívesebben kivágtam volna belőle 200 oldalt és képmutatónak találtam a főhőst. Ezt már biztosan elmeséltem legalább egyszer a tizenkét év alatt, sőt, a téma is előkerülhetett, de remélem, hogy nem emlékeztek rá.:D Mert én a konkrét bejegyzésre nem.
Hiányzik a 100%-os figyelem, amikor ténylegesen el tudtam veszni egy könyvben, órákig kucorogtam a kanapén, az udvaron, a lépcső tetején a macskákkal. A Stilisztika és A vak bérgyilkos örökre összefonódik az emlékezetemben... mennyire rühelltem azt az ocsmány tankönyvet, amiért elszakított attól a nagyszerű könyvtől.
Ma már nagyon kevés könyv képes magába szippantani. Még ha jót olvasok is, a történeten kívül folyamatosan beúszik a tudatomba mindenféle zavaró tényező; fel kell hívni XY-t, meg kell nézni, mikor járnak le a könyvtári könyvek, ki kell mosni az ágyneműt, venni kell gyümölcslevet, bentre vizet. A rosszabbik eset, amikor egy konkrét probléma emészt és nem tudok koncentrálni a könyvre. Ilyenkor kerül elő a telefon.
Az az átkozott telefon.
Amikor a munka végeztével még tele van a fejem, egyszerűbb a ballaszttartalmat pörgetni, mint elővenni a könyvet. Amikor nem akarok gondolkodni, nem bírok gondolkodni, egyszerűbb egy öt perces videót bámulni a pumákról, hogyan lyukasztják ki a felfújható medencéjüket. Csak pár percig ne kelljen lennem, csak egy kicsit bújhassak el a lét irtóztató súlya alól. Különösen skizofrén érzés a Nem tudják, mit cselekszenek borús jövő- (vagy jelen-) képét olvasni, elborzadva elhajítani és a telefonért nyúlni, amikor a könyv pont az állandó digitális jelenlét posztapokaliptikus következményeit ecseteli.
Oké, esetemben talán annyira nem súlyos a helyzet, a Fb-tól kiütést kapok, az Instára nem akarok regisztrálni, mert nem akarom azt a plusz kényszert és szorongást az életembe, hogy valamit muszáj kitenni. Kevesen tudják megmondani, hol voltam nyaralni, mennyit futottam a héten, mit ettem reggelire - a pasimmal dacosan ellenállunk a kajafotós trendnek és barbár módon szimplán megesszük az ételt -, és senki nem lát ezekről képet, mert igen kevés van. Nézegetni bezzeg szeretek, ezzel vannak problémáim.
Emlékszem még egy freeblogos fotóblogról egy képre: macska hever a homályba borult kanapén, az összehúzott függöny résén betűz egy napsugár. Azt hiszem, az volt a címe, hogy Vasárnapdélutánfélöt. 
Szóval nincs bajom a képekkel meg az internettel, csak az zavar, hogy magamhoz képest mennyi időt rabol el a telefontaperolás a könyvektől és hogy mennyire (negatív értelemben) más élmény az olvasás, mint a felfedezésem hajnalán. Nem Jackie Collinst sírom vissza.:D A tanulás is eléggé igénybe vette az agykapacitást meg az órák számát, mégse a nyári szünetre korlátozódott le ez a hobbim. Felnőttként nem bírok pár óráig nyugton maradni, zavarnak az elvégzetlen feladataim vagy csak azért teszem félre a könyvet, hogy csináljunk valami mást.

Az elolvasott könyvek száma is brutálisan lecsökkent, ami részben természetes, dolgozom, háztartást vezetek, párkapcsolatban élek, sportolok és próbálom kialudni magam. (Meg persze rohangálok a kis dolgaim után. Az ember el se hinné, mennyi időbe kerül egy normális táskát találni.) Tízórás alvásigényem van, nulla éves koromtól változatlanul, hétvégén kell behoznom a lemaradást. Bizonyos emberek olvasmánylistáját már meg se merem nézni, mert szeptember elején 100 feletti olvasásnál járnak. Hogy csinálják? És nekem miért nem megy?
Nem pánikolok ezen, csak morfondírozom rajta, a változásokon, ill. próbálok rajta változtatni.


2018. szeptember 2., vasárnap

Tigrisharapások

"A legtöbb író a saját életéből veszi a kellékeket és a jeleneteket. Az én Henriettám például szerény vacsoráját minden este kék tányéralátétre helyezi, és tömör, míves, olasz rozsdamentes acél evőeszközökkel fogyasztja el. Fura, kis részlet, sehogyan sem illik, úgy tűnik legalábbis, egy olyan nőhöz, aki a Brawny papír törlőkendők kuponjait vagdossa, de felkelti az olvasó figyelmét. Legalábbis remélem, hogy így lesz."

Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve

Alkoholizmus. Gerincferdülés. Heroin. Sivatag. El Paso, New York, Új-Mexikó, Texas, forróság, por, apácák, palacsinta, orvosi rendelő, sürgősségi, Chile, mosodák, gyönyörű nők, erőszakos, züllött férfiak, gyermekbántalmazás, kilátástalanság, magány, halál, szegénység.

Ezekkel a címszavakkal lehetne jellemezni Lucia Berlin első magyarul megjelent novelláskötetét, amely az egyik írás kissé pimasz címét viseli: ugyan miért akarna valaki a bejárónőkről, pontosabban a bejárónőknek írni? Kit érdekelnek azok az emberek, akik mások szennyesét mossák (engem. A hétköznapi emberek hallatlanul érdekesek számomra. Milyen mintás a tányérjuk, mit csinálnak lefekvés előtt, mire gondolnak munka közben.)? Nem túl piacképes koncepció, akkor biztos botrányok tucatjáról lebbenti fel a leplet, mint egy áporodott szagú lepedőt.
Azért is érdekelnek az ilyen történetek, mert képtelen vagyok elképzelni, miért alkalmaz valaki bejárónőt. Persze, vannak ésszerű kivételek: betegség, nagy család stb., de én képtelen lennék elviselni, hogy más a cuccaim között matasson, arrébb rakja a vízforralót és elégedetten fedezze fel a könyvek mögötti vékony porréteget, mert azt a területet bizony nem szoktam hetente letörölgetni. Nagyon kényes erőviszonyok uralkodnak a háziak és a háztartási alkalmazottak között, ahogy A Segítségben is szó esik róla.

"A világ halad a maga útján. Alig számít valami, ugye? Úgy értem, alig számít igazán. De néha, még ha csak egy pillanatra is, részesülünk a kegyelemben, és elhisszük, hogy van, ami számít, nagyon is."

Kicsit elkalandoztam. Szóval, Lucia Berlin kötetét könnyű pár szóval jellemezni, az írások világa elég szűk, ugyanazon elemek, motívumok, nevek ismétlődnek benne - bár előfordul, hogy ugyanaz a név nem ugyanazt az embert takarja és fordítva - és a kötet végén található rövid bemutatás nélkül is könnyű rájönni, hogy a nagy részük (ha ugyan nem minden) önéletrajzi ihletettségű - és, ha ez így van, akkor Luciának nagyon szomorú, magányos, küzdelmes élete volt.
Habár nagyon szerettem ezt a könyvet, közel hatszáz oldalnyi nehéz pillanatról elég megterhelő volt olvasni; a legtöbb írásban jelen van a magány, a fájdalom valamilyen mértékben, de néhány, mint a Feljegyzések a sürgősségiről, 1977; a Carmen vagy a Mijito olyan gyomrosokat vitt be, hogy szinte émelyegtem, pedig általában szeretem az efféle realizmust, még vidoran is olvasom, hiszen a való élet is ilyen.
A másik nagy erős érzés, ami áthatja Berlin prózáját, a nosztalgia; úgy ír a sivatagról, az egész "tex-mex" éráról, hogy az embernek rögtön kedve támad egy road tripre, mintha csak itt lehetne igazi, jó életet élni; az ételek, a caliche szaga, az emberek közvetlensége, a vibráló hőség a Paradicsommal határos helynek tüntetik fel az írónő gyermekkori helyszíneit.

Az első pár novellánál volt némi hiányérzetem, mintha Berlin megspórolta volna a befejezést, nem zárta le a történeteket. Emiatt hamar elmúlt a Katherine Mansfieldhez való hasonlóság érzése, az ő történeteinek sokkal feszesebb az íve, tökéletesre csiszoltak, Berlin csúnyán mondva sokkal hétköznapibb, nyersebb a stílusa - de ez nem von le az értékéből, nem a semmiért nyerte el az American Book Awardot. Később, az olvasás során elmúlt ez a hiányérzet, vagy hozzászoktam a szerző ritmusához, vagy a többi novellánál már kiküszöbölte ezt a hibát.
Abszolút jó döntés volt, hogy nem halogattam tovább a beszerzését.

Ui.: Amerikában miért nincs az embereknek mosógépe?...

Eredeti cím: A Manual For Cleaning Women
Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2018
Fordította: Bíró Júlia
Ár: 3700 Ft


2018. szeptember 1., szombat

Rövidkék

Csúnya dolog fog következni; az egyik könyvről addig halogattam a postot, míg teljesen megkoptak az emlékeim, a másik kettővel meg szimplán nem illünk egymáshoz, ezért összesöpröm őket egy rövid megemlékezős bejegyzésbe.

Dan Simmons: Olümposz I-II. China Miéville: Konzulváros Paavo Matsin: Gogoldiszkó Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat

Dan Simmons: Olümposz

Tényleg nem ezt érdemli, de a csúf munk... illetve még a csúf tanulás elsodorta. Március elején fejeztem be a könyvet, amit nagyon-nagyon vártam és szerettem olvasni, bár jóval kevésbé volt tökéletes, mint az Ílion, és még elvarratlan szálak is akadtak. Őket is illene egymás után elolvasni, mint A megtört földet, bár ehhez kevesebb energiát érzek magamban.
A többséggel ellentétben jobban szerettem az Olümposzt, mint a Terrort, pedig az ellenkezőjére számítottam, nálam a jövő ritkán nyer a múlttal szemben.

China Miéville: Konzulváros

Nyaralásra tartogattam, mondván, ha kialszom magam és visszabootol a rendszer, még felfogni is képes leszek. Csak arra nem számítottam, hogy hidegen fog hagyni. Abszurd módon mérges is vagyok magamra miatta.:) Nem vagyok hardcore Miéville-rajongó, csak a Krakent és A patkánykirályt olvastam tőle, gondoltam, ezek alapján belevághatok a sűrűjébe.
(Igen, már megint elhánytam a jegyzetemet valahova...)
(De ismét megtaláltam.)
A világa az előbbi kötetekéhez képest is elborult és ismeretlen mezsgyékre vezet Miéville agyában. Régebben ki nem állhattam, ha nem tudtam kontextusba helyezni az alapszituációt, olyan érzés, mint a semmiben lebegni, de most már izgalmas felfedezésnek fogom fel. Ez ennek a könyvnek az elején is működött, de valahogy eltávolodtam tőle és puszta intellektuális érdeklődésből olvastam végig, érzelmileg-lelkileg nem tudott megérinteni. Az ember(szerű)szereplőket bábnak éreztem, biodíszletnek a lenyűgöző, újszerű világ háttere előtt, Avice pedig kifejezetten idegesített a folytonos, nagyképű "immerülő vagyok" kijelentésével, amely önmagában ismételgetve kevéssé hatásos - az immer és a benne járók háttérbe szorultak a "nyelvpedagógiával és bürokráciával vívott ellenforradalom" közben, továbbá a konzulokról is szívesen olvastam volna bővebben, mint a nyelv narkokráciájáról... igazából halálosan untam a Gazdák nyelvújítását, értettem, hogy miért olyan nagy szám, de néha legszívesebben felordítottam volna, hogy nyögjétek már ki, hogy... spoiler lenne, ezért nem írom le, de az emberagyammal nagyon nehéz volt türelmesnek lenni velük. Szégyen, nem szégyen, a nyelvészeti órák közül is az ezzel foglalkozóak (jelölő, jelölt, jel és jelentés kapcsolata stb.) tudtak a legkevésbé megmozgatni.

Paavo Matsin: Gogoldiszkó

Komfortzónából (mennyire utálom ezt a szót...) kimozdulós olvasmánynak szántam ezt a könyvet, az is lett, csak nem a jó értelemben vett rácsodálkozás lett az eredménye, hanem a feszengős-kínos mosolygás. A szóhasználatától (és a fordító tehetségétől) odáig voltam, bár a nyelvi utalások többségét csak a kötet végén lévő betűrendes magyarázat fedte fel, jó lett volna, ha ezek lábjegyzetben szerepelnek. Maga a történet elég zavaros, olyan, mint egy részeg, hagymázas álom, folyton az jutott róla eszembe, hogy az észt Macskajajnak lehetne nevezni. A fülszöveg többet árul el a háttérről - ami miatt kivettem a könyvtárból -, mint maga a könyv, arra számítottam, hogy gazdagabb képet fog adni arról a világról, amivel a magyar kiadó kecsegtetett, de én csak néhány lecsúszott alkesz-hippi botorkálását láttam. Bizisten próbáltam belelátni valami Holt lelkek-paródiát, bármi gogolosat, de nem sikerült.

Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat

Utólag toldottam hozzá a bejegyzéshez, el is felejtettem, hogy még nem írtam róla. A megjelenése óta érdekelt, de a helyi könyvtárban csak helyben olvasható volt, az eredeti árát pedig nem akartam kiadni érte. Év elején bukkantunk rá egy kissé leharcolt példányra Debrecenben - igen, élmény volt felutaztatni Pestre -, gondoltam, miért ne vegyem meg...
Nos, ez egy album, rengeteg képpel, idézettel innen-onnan. Azért állapítom meg ezt a rendkívül egyértelmű és felesleges tényt, mert valószínűleg nem a szisztematikus, végigolvasom az első betűtől az utolsóig típusú olvasóknak szánták, mint amilyen én vagyok, hanem a lapozgatós-kuncogósoknak. A szisztematikus olvasó rendkívüli módon hiányolta az önálló szövegeket a kötet összeállítójától, mint amilyenek a fejezetek elején lévő kis felvezetők, pusztán az ízlésesen elhelyezett idézetekből, képaláírásokból fárasztó volt egy képet összerakni és a végére eléggé meguntam a hiányos öltözetű hölgyeket nézegetni. Magyarán valami olyasmire számítottam, mint A budapesti úrinő magánélete, csak nem úrinő-témában. Nem bánom, hogy megvettem, érdekes darabja a gyűjteményünknek, de a hosszas évek alatt érlelt elvárásokhoz képest alul teljesített.