2018. december 8., szombat

Talán még nincs vége az életnek

"Mégiscsak nagy kihívásnak tűnt, hogy Samuel egyedül, otthonról álljon neki kiépíteni az ország új energiatermelő, tengeri fuvarozási és tengerbiztonsági infrastruktúráját. Különben is már idős, 19 éves, a nagy tudományos felfedezéseket fiatalon szokták véghezvinni. A szép, de öntelt, a barna haját lófarokban viselő trafikos eladókislány is levegőnek nézte. Ha még a trafikban sem veszik észre, hogyan fogja megmenteni az egész bolygót?"

Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek

Egy fiatal, elveszett finn lány beleszeret egy sármos amerikaiba. Úgy döntenek, túllépnek az egyéjszakás kaland határán, összeházasodnak, gyerekük születik. A szülők elválnak, az apa visszaköltözik Amerikába, ahol új családot alapít. Finn fiával nem tartja a kapcsolatot.
Nem tudják, mit cselekszenek.
Az apa munkahelyén tudományos kutatási céllal állatkísérleteket végeznek, amelyekről két fiatal lánya mit sem tud. A nagyobbik lány részt vesz egy nagy cég kampányában, amelynek keretében egy új, az agyhullámokra hangolódó készüléket használ.
Nem tudják, mit cselekszenek.
A finn anya (és az amerikai apa) nem válaszolja meg a házasságukból született fiúban felmerülő kérdéseket. Az anya is újra megházasodik, születik még két gyereke, emellett könyvet ír a nőkről, amelyet egyre jobban felkapnak.
Nem tudják, mit cselekszenek.

Szinte mágikus ereje van a címnek, úgy lüktetnek a szavai, mint egy emberi szív. Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek - magába foglalja az egész emberi élet hiábavalóságát, a csipcsup szarságoktól a mindent megváltoztató, végzetes döntésekig.
A regény szereplői is ilyenek; nem képesek sem szembenézni, sem kezelni a felelőtlen viselkedésük következményeit - főleg nem években-évtizedekben gondolkodva -, mert semmi más nem érdekli őket, csak a pillanatnyi helyzetük és az egójuk. Egyetlen ember se volt, akivel szimpatizáltam volna, sőt, a nézőpontváltással még inkább irritálóvá vált az adott szereplő. Valtonen remekül játszik az érzésekkel, az emberi előítéletekkel, a pillanatnyi benyomások mérgező hatásával - hiszen az olvasót is a kényelmes kis szemellenzője, a prekoncepciók halmaza vezérli. Aztán tíz oldallal később pofán csap az önutálat, amikor rájössz, hogy milyen kényelmesen belesétáltál az író csapdájába.

Soha nem gondolunk bele, mi lesz a könnyelműségünk ára.
A kommunikáció és az empátia hiánya, a sértődöttségünkhöz való görcsös ragaszkodás, a sérelmek dédelgetése, a másik szavainak kiforgatása lassú tűzként dolgoznak. Nincs óriási füst, narancsszín lángok, csak valami baljós ropogás a háttérben, ami túl halk ahhoz, hogy figyelmeztessen.

Ez nagyon dantés-főkötősen, pokol bugyrait idézően hangzott, szóval megpróbálok kicsit tárgyilagosabb lenni: Valtonen szépen egybeszövi az emberi kapcsolatok minden nyavalyáját nemzetközi és honi szinten is, a kísérleti antidepresszánst, a több ezer dolláros telefont (IAm, becézve ájcsi a neve - szerencsére a Westendben csak bizsuboltot találunk ilyen néven), hogy tizenegy évesek pucér képeket raknak fel az internetre, a hagyományok csalafinta természetét, az állatkísérletek nagyon kényes témáját, hogy tényleg olyan fasza dolog-e a biopamut póló, olyan élő jellemrajzokkal kiegészítve, hogy teljesen komfortos-boldog élmény volt ősszel egy kőlépcsőn kuporogva olvasni ezt a könyvet. Akkor és ott nem kellett semmi más, ez az igazán jó könyvek ismérve - ami kicsit ellentmondásos azzal, hogy ez a regény pont azt mutatja be, mennyire nem komfortos-boldogan élünk, mennyire reményvesztett dolog az információk tengeréből kikanalazni valami igaz meggyőződést, miközben tönkretesszük egymást és a bolygót. 
Hiperkorrektség helyett talán elég kicsit basszameg-korrektnek lenni.

Ui.: nem tudom, gonosz vagy összekacsintós fricska-e a Franzen nevű tanár, de úgyis minden olvasónak eszébe jut az amerikai kartárs, nekem pedig az, hogy Jussi Valtonen könyve pont annyira kompakt, mint amennyire Franzentől elvártam volna. 

Eredeti cím: He eivät tiedä mitä tekevät
Kiadó: Cser
Kiadás éve: 2017
Fordította: Patat Bence
Ár: 4000 Ft

2018. december 2., vasárnap

Novemberi könyvek

A hónap utolsó napjaiban kedvem támadt könyveket rendelgetni, mégse maradhatok olvasnivaló nélkül az év hátralevő részére, és van olyan, ami kell, és kész. Sarah Perry. Patrick Melrose. Meg Ferrante is, már vár engem a Blahán, az ő megjelenése mindig ünnep.

Juan Diaz Canales – Juanjo Guarnido: Blacksad – Amarillo Sarah Perry: Melmoth Rachel Kushner: A Mars klub Edward St. Aubyn: Ami kell / Végül

A Blacksadet szokás szerint a páromtól kaptam, a Mars klub csak úgy bemászott a virtuális kosárba a régen vártak mellé.

Olvasás:
Ian McEwan: Szombat Edward St. Aubyn: Nincs baj / Baj van / Van remény Juan Diaz Canales – Juanjo Guarnido: Blacksad – Amarillo Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás Nick Hornby: A Meztelen Juliet
Neil Gaiman: Death – Halál Michael Cunningham: A hókirálynÅ‘

Kemény egy hónap volt. A Szombat törvénytisztelő Perowne-ját néha megtapostam volna, ellenben a drogos, önelégült, élhetetlen Patrick Melrose-t kedveltem a metsző cinizmusa miatt. Az egyik tipikus jóllakott proli fejben, a másik látja a fátyol mögötti világot és ezért inkább elpusztítaná magát.
A képregényekkel még mindig hadilábon állok, állandóan betolakszik a fejembe az az eretnek, ám tipikus könyvmoly gondolat, hogy mennyire jó lenne ez rendes regényben. A Halállal nem nagyon tudtam mit kezdeni, nem éreztem át a szellemiségét, a Blacksad - Amarillo nyilván könnyebben csúszott.
A Tizenegyes állomás nekem a semmi különös kategóriájába esik, túl kérges vagyok ahhoz, hogy megpendítsen bizonyos húrokat bennem. A hókirálynőre ugye dühös voltam, ellenben A Meztelen Juliet abszolút kisimító élmény volt.

A többiek didergése:
Pilla
Nita
Nikkincs
Heloise

2018. december 1., szombat

Semmi nem jó

Didergés és durcáskodás. Térdig gázolok egy közepes méretű olvasási válságban, mely hasonló kaliberű náthába ékelődik.
Nem is tudom, mikor hagytam félbe ennyi könyvet egymás után; volt ugye az Ede a levesben, ami egyébként érdekes kötet, de annak okán abszolút hidegen hagyott, hogy kisgyerekkoromtól undorodtam a tipikus magyar ételektől. Nem érzek forró hálát a disznótoros iránt a kebelemben, pörköltöt pedig... nagyjából hét éve nem főztem.
Az Árvák hercegét évek óta tologatom, a Várólistacsökkentés örökös tagja a játék indulása óta. A tizenkilencedik századi abortuszok részletes taglalásánál - nem az ablakon kidobott, megkínzott macska után, figyeljetek! - kidobott magából. Igazi oldschool, szinte dickensi kaliberű történet, de nem megy, pedig hívogat.
A Lolitát olvastuk Teheránban szintén öregdiák nálam. Nagyon szerettem az irodalmi elemzések és a nők helyzetének analógiáját, igazi bölcsészcsemege, de A nagy Gatsynek rendezett bírósági tárgyalásnál elfogyott a türelmem és a maradék életkedvem. Nem bírok ilyesmiről több száz oldalon keresztül olvasni. Megpróbálom szakaszokban, néhány napja beiktattam egy szünetet - meg két másik könyvet -, aztán meglátjuk, mennyire lesz kedvem hozzá.
Lekaptam a polcról gyógykönyvnek Cunninghamtől A hókirálynőt, mert Michael Cunningham jó, szép, érzékeny a prózája, és személyem elleni kibaszásnak éreztem, hogy ez a könyve egy óriási bullshit volt. Úgy éreztem magam, mint amikor a nagyapámtól nem a színes cukorkákkal teli üveget kaptam, ami a falu gyerekeinél a non plus ultra nyári sláger volt, hanem egy sima jégkrémet. Amikor megláttam a sápadtkék csomagolást kikandikálni a nadrágja zsebéből, keserű csalódás fogott el. Felnőttszemmel nézve már megmosolyogtató, jelentéktelen dolog, de pont ez az emlék jutott eszembe a könyv olvasásakor; izgatottan számítasz egy kellemes élményre, és helyette annak karikatúrája fogad.

Végletes duzzogásomban elővettem egy régi kedvencet, Joanne Harris Urak és játékosokját, hogy kisimítsa összezavarodott idegeimet. A módszer egyelőre működni látszik, bár magától értetődően nincs akkora hatással rám, mint az első olvasás idején, mert emlékszem az összes ízes blöffre és megbotránkoztató zoknira, de ezáltal csodálhatom Harris stílusát és ravasz technikáját.
Meg vettem néhány könyvet is, ha már nincs itthon semmi érdekes, de erről a következő postban.

2018. november 27., kedd

Agresszióval sebzett boldogság

Ian McEwan: Szombat

Ezer Tíz éve nem olvastam McEwantől, pedig érdekelt egy-két könyve - Mézesmadzag, A gyermektörvény -, aztán a kedvenc antikváriumunkban szembe jött ez a regénye, a fülszöveg felcsigázott, meg a szombat délelőtti városi sétálgatások annyira felbuzogtatják bennem az endorfint, hogy örömömben könyveket veszek. Amúgy is a szombat a kedvenc napom - a péntek délutánt elmossa a fáradtság köde, a vasárnapot belengi a hétfő fenyegető melankóliája -, gondoltam, miért ne ezzel vegyük fel újra a fonalat Iannel.

Elég sűrű a szöveg, tényleg egy ember csapongó, örvénylő gondolatai közé láthatunk be, akinek a fő gondolatmenete ki-majd visszazökken a pillanatnyi benyomások hatására, persze közben a főszereplő életét és családját is megismerjük.
Henry Perowne agyidegsebész, ami eleve kaotikussá teszi a lehetséges szombati szabadságot. A betegei bizalmatlanul méregetik szeplőkkel tarkított lapátkezeit, úgy gondolják, ha valaki az agyszövetükben turkál, kecses, vékony ujjai legyenek. Még kevésbé lenne szimpatikus a számukra, ha tudnák, Perowne hajlamos elkalandozni beszélgetés közben, miközben megnyugtatóan bólogat a pácienseinek. Pedig Perowne jó orvos, évente 300 beteget vállal, a műtőjében fegyelmet követel és a Goldberg-variációkat hallgatja.
A felesége ügyvéd, Rosalindnak hívják. Szinte illetlen, hogy még mindig szerelmes belé és nem huszonéves lányokat hajkurász az ő korában, bár nagy, drága kocsit már vett. Két, jóformán felnőtt gyerekük van, Daisy Párizsban él, hamarosan megjelenik a verseskötete, Theo pedig zenész és szépen alakul a karrierje. Perowne néha eltűnődik, hogyan hoztak össze Rosalinddal két ilyen bohém foglalkozású gyereket, de hát ebben nem csak ők játszanak szerepet, hanem például Rosalind apja, John Grammaticus, a kitüntetett (ám kibírhatatlan természetű) költő is.
Henry Perowne, miután hajnali látomása egy lángoló repülőgépről felzaklatja, fallabda-edzésre megy, majd ráját és angyalcápafarkat vásárol az általa főzött halraguhoz. Este összegyűl a család, Daisy hazautazik Párizsból és az apósa is ellátogat hozzájuk.

Zseniális, ahogy az író visszaadja a gondolatok lüktetését, kósza egymásba játszásukat, a témák sokszínűségét. Élvezettel sodródtam a regényben, de volt egy kellemetlen tényező, ami megnehezítette az élményt. 
Nem egyszerű úgy tapicskolni egy jó könyvben, ha a falat kaparjuk a főszereplőtől, akinek a fejébe vagyunk zárva.

Nem mondhatnám, hogy rajongva sétálgattam volna Henry Perowne gondolatai között, az S500-as Mercedestől és az angyalcápafaroktól függetlenül. Annyira sznob módon tökéletes, hogy... keserűen hangzik, de az epe a fülemig ért, legalábbis gondolatban. Persze lehet, hogy ez az attitűd szándékos, hiszen ki ne lenne legalább egy kicsit unalmas/idegesítő, ha minden gondolatába védtelenül, mindenféle gondos előformázás nélkül beleláthatnánk? Asszem, Scalzi második kötetében említi valaki, hogy az emberek gondolatai rém unalmasak, mert többnyire az evés, a szex, az alvás körül forognak. Ezek a szükségletek Perowne-nál is előfordulnak, de nem ettől vált számomra ellenszenvessé - McEwan nagyon jól ábrázolja a hirtelen hangulatváltozásokat és még a fallabda-edzés sem untatott -, hanem a tipikus ötvenes fehér faszi szindrómától és a képmutatásától. Persze, írjon csak Daisy (istenem, ez a név...) verseket, mert büszke akarok lenni rá, az én gyerekem nem lehet hétköznapi ember, de mi az, hogy szexuális életet mer élni, hiszen ő az én kicsi lányom! És a véleménye ellentétes az enyémmel, hát hol a bajtársiasság és ki ez a lázadó, kérdezi Henry Perowne, miközben dönti magába az italt.
Azt hiszi, a világ az ő játékszabályai szerint játszik, és amikor felbukkan egy anomália, mindenáron megpróbálja beleerőszakolni az általa kigondolt puzzle-ba. Semmi gond, ura vagyok a helyzetnek. Elkövettem egy baklövést, de kiküszöböltem, a magam természet adta erényeivel, a méltóságomat és a fennköltségemet megőrizve. Csak egy apró, említésre sem méltó kellemetlenség történt.
Henry pedig rádöbben, hogy a világ nem mindig úgy működik, ahogy mi elképzeljük.

A pénz, a jómód, a vélt jó ízlés és a státusz csalóka köpenye alatt idegsebészünk nem más, mint egy öregedő férfi, aki lassan kiszorul a versenyből, de az ebből fakadó szorongását próbálja az agya egy hátsó zugába száműzni.Végül is, mindenki emberből van - talán ez (is) célja volt a szerzőnek, ennyire lecsupaszítani egy embert.
Szóval bírtam ezt a könyvet, amikor Henry Perowne nem a saját kis egzisztenciális nyűgével volt elfoglalva. Jól gondoljátok, nem volt egyszerű menet, de végül lebirkóztam Perowne-t és diadalmas érzéssel csuktam be a könyvet.

Eredeti cím: Saturday
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2010
Fordította: Lukács Laura
Eredeti ár: 3500 Ft

2018. november 25., vasárnap

Akusztikus fogság és tartósított cápaszem - avagy hogyan éljünk örökké

"Hol van a jelen? Valószínűleg a rohadék Amerikában, leszámítva azt a részét, ahol Tucker lakik, vagy a rohadék Tokióban. Mindenesetre valahol máshol. És azok az emberek, akik nem a rohadék Amerikában vagy a rohadék Tokióban élnek, hogy bírják ezt: ez az állandó úszkálást a múlt időben?"

Nick Hornby: A Meztelen Juliet

/Kaotikus mese habbal/

Azt hiszem, legalább 80%-ban Hornby-kompatibilis vagyok, aminek, gondolom, a párom örül. [Annak én kevésbé, hogy nem osztozik velem az Ahoy! gofrija iránti olthatatlan rajongásomban, habár némileg vigasztalhat a tény, hogy azt állítja, az én gofrimat jobban szereti. Mik derülnek ki ennyi év után.]

A rádöbbenés, hogy a fiatalságuk elmúlt és nem jön vissza, ugyanolyan keserűen belemar az egykori rocksztárba és a kisvárosi kurátorba, amit különféle gyógye-mailekkel próbálnak csillapítani.

A könyvmolyszabályomat megszegve előtt láttam a filmet, mint hogy a könyvet olvastam volna, ezáltal nehéz (de nem mondhatni, hogy annyira rettenetes) volt Ethan Hawke arcát a saját elképzelésemmel helyettesíteni, még ha a filmbeli szétcsúszott hippi képét le is kellett cserélnem egy nyugdíjas könyvelőére. Ebben a könyvben a kelleténél többször kerülnek szóba a könyvelők és holmi adóleírások.
Azt hittem, a Pop, csajok, satöbbi élménye megismételhetetlen lesz. Nos, valóban az, de egyúttal nem azt jelenti, hogy a többi Hornby-könyv élvezhetetlen lenne, ez egynél már be is bizonyosodott.
Elmondom, minek a bemutatásában jó Hornby:
- kendőzetlenül, nagyon, nagyon őszintén és nagyon hitelesen ábrázolja az emberek elcseszettségét, vagy azt a csendes pánikban hullámzó állapotot, amikor az emberek azt hiszik, hogy elcseszték. Amikor azt kívánják, hogy csak egy pillanatra ne kelljen felnőttnek lenni, csak egy pillanatra kúszhassanak be az ágy alá és tehessenek úgy, mintha eltűnhetnének a saját életükből - aztán rájönnek, hogy az az időszak elmúlt, amikor még befértek az ágy alá.
((Ezért gyorsan akarnak pár gyereket csinálni, hátha ezáltal átmenthetnek valamit magukból az örökkévalóságba - ez se úgy működik, ahogy elképzelik. Tucker Crowe-nak csak az ötödik alkalommal jött be.))
- az ún férfiléleknek, ami akkora fejtörést okoz a nőknek. Te jó isten.:D Az ember lányában egyszerre keltenek szánalmat, együttérzést és mérhetetlen haragot, a nemhiszemelhogyilyenhülyevagybmeg-szintet. A nőjmárfel-szintet.
- az aranyosan ciki helyzeteknek. Amíg a filmet néztük, nem a meghatottságtól fúrtam az arcom a pasim vállába, hanem azért, mert az én arcom égett a szereplőké helyett. A könyv esetében se volt jobb a helyzet, főleg, amikor az ember rádöbben, hogy ő is csinál(t) ilyeneket - de olyat soha nem fogok, hogy frissen vásárolt, vadiúj könyveket gyömöszölök be a kukába. Mellesleg a regényben üdítő színfoltot képeznek a könyvek, míg a filmben éppen hogy felbukkan egy.

- mindeközben iszonyú vicces. Valahányszor eszembe jutott a "Tuckerlandben karácsony van" kezdetű mondat, kitört belőlem a röhögés. Sokat elárul a lelkivilágomról, hogy azt is viccesnek találtam, hogy Tucker legkisebb gyereke azon aggódik, hogy az apja holnap meghal és ezért nem szabad kocsiba ülnie és ezáltal kérdésessé válik az élelmiszer beszerzése.

Soha nem hittem volna, hogy egyszer Nick Hornby könyvei bekerülnek a kabátkönyv-kategóriába, de nagyon örülök, hogy így történt.

Eredeti cím: Juliet, Naked
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2009
Fordította: M. Nagy Miklós
Ár: francnak van kedve utána nézni


2018. november 18., vasárnap

Rövidkék

Némi kényszerjellegű, kívülről érkező internethiány - tévedésből nálunk kapcsolták ki... -, a munkából, rohanásból és stresszből álló mókuskerék és a csekély szabadidőt lefoglaló egyéb programok miatt menthetetlenül feltorlódott a beszámolnivaló, és belátom, hogy egyrészt képtelen lennék magamat utolérni, másrészt bizonyos kötetekről nem tudok szeretnék hosszan elmélkedni.


Joyce Carol Oates: Pikk Bubi

A főszereplő Andrew J. Rush, "az úriember Stephen Kingje", aki csak férfiakat tesz el láb alól a könyveiben (és azokat is elegánsan), egyenletes tempóban, fegyelmezetten ír és teljességgel visszafogott életet él a tökéletes vidéki házában odaadó feleségével. Ám Andrew-nak van egy titka, egy írói alteregója, Pikk Bubi, aki némi alkohol segítségével előbújik és Andrew kezét vezetve gyomorforgató, vérben tocsogó krimiket vet sárga papírra éjjelente. Andrew másnap általában semmire nem emlékszik, se az írás folyamatára, se a végeredményre. A Pikk Bubi által írt könyveket természetesen ezen az álnéven adja ki. Annak a közönséges alaknak semmi köze nem lehet az élére vasalt Andrew J. Rush-hoz.
Aztán a külső máz - az életéé és a személyiségéé is - foszladozni kezd, egyre több pia folyik le a torkán, Pikk Bubi gondolatai sziszegő kígyókként töltik meg a fejét és az olvasó előtt lassan kibontakozik a nem túl hízelgő kép: Andrew-nak mindig is voltak gondjai az ivással, a feleségével erőszakos és belebonyolódik egy furcsa ügybe és egyre hajmeresztőbb dolgokat művel. Képes-e lesz Pikk Bubit száműzni oda, ahová való és összetákolni az élete széthulló darabjait?

Nagyon kíváncsi voltam a King-féle Halálos árnyék parafrázisára, igazi mélyenszántó, Oates-i mondanivalót és látásmódot vártam... helyette kaptam egy vázlatos, logikátlan és unalmas firkálmányt. Ha a szerző nevének ismerete nélkül kellett volna olvasnom ezt a könyvet, nem mondtam volna meg, hogy ő írta. Az a legnagyobb bajom, hogy totál érdektelen az egész, egyedül az egyik furcsa mellékszereplő élete és annak különös egybeesései mozgatták meg a fantáziámat, mindenki jobban járt volna, ha JCO inkább róla ír.
Elhiszem, hogy tisztelegni akart Stephen King előtt, de ez még annak is kevés - különösen tőle.


Leena Krohn: Hotel Sapiens

"- A feje fáj? - kérdeztem. - Észrevettem, hogy gyakran nyomja a tenyerét a szemére.
 - Azért, hogy ne lássak - felelte. - Gondosan meg kell válogatnom, hogy mit és mikor nézek. Amikor ránézek valamire, bármire, mint például ott, arra a fára vagy arra az ajtóra vagy az ablakra, az visszanéz rám.
 - Nem teljesen értem.
 - Nem? Hogyhogy nem? Az, amit néznek, saját maga is látni kezd. A látáshoz nincs szükség szemre, hát nem tudta? A nézelődés akár veszélyes is lehet, főleg ha mi magunk láthatatlanok akarunk maradni.
 - Ön ezt szeretné?
 - Ki ne szeretné? - válaszolta. - Tudja, miért lettem ilyen?
 - Nem tudom, mondja el, kérem.
- Azért, mert valami belém költözött.
- És mi volt az?
- A valóság - felelte. "

Nem reggeli kóma-és buszkompatibilis olvasmány. Egyszer már lefordultam róla, még az elején, a felhőleső narrátor borongásai közben.
A Hotel Sapiens elvileg egy rezervátum az emberiség apokalipszis után életben maradt tagjainak. A regénynek nincs kidolgozott világképe, nem tudjuk, milyen világméretű katasztrófa vezetett az emberiség kihalásához, maradtak-e túlélők, mikor játszódik a történet, a lakók hogyan kerültek a Hotel Sapiensbe - az biztos, hogy az ún. Őrzők (valamiféle mesterséges intelligenciák, akik valami módon átvették az uralmat) nem holmi felmérés alapján válogatták ki az embereket. Vannak bűnözők, tudósok, őrültek - habár előbb-utóbb itt mindenki őrültté válik a maga módján.
A különböző töredékes monológokból nem egy klasszikus cselekmény áll össze, hanem különféle filozofikus, helyenként elég depresszív, nosztalgikus, fájó eszmefuttatásokat olvashatunk, de nekünk kell (ha ugyan kell) eldönteni, hogy elfogadjuk-e a szereplők valóságát - alighanem minden olvasónak megfordul a fejében, hogy nemcsak metaforikus értelemben vagyunk egy őrültekházában, hanem tényleg, és a Hotel Sapiens falain kívül a világ megnyugtatóan zakatol tovább. Hogy tényleg így van-e, azt mindenki döntse el magának.
Mi lesz az emberből az ember utáni világban, hová lesz az a nagy teremtő vágy, a folytonos nyugtalanság? Képesek vagyunk-e megállítani az időt és átérezni a pillanat teljességét, vagy mindig csak az utólagos megbánás marad nekünk?


Michael Chabon: Ragyog a hold

"... hittem, hogy a csend egyenlő a sötétséggel, és a néven nevezés jelenti a fényt. Hittem, hogy a titok rosszindulatú daganat, és a vallomás a kés, a fényes forró sugár, ami éget, de közben gyógyít is. Hittem, hogy jó - a kevés dolog között, amit ki sem kell mondani - »kiadni mindent«".

Na, ez meg fog izzasztani, mert hiába nagyon szerettem olvasni, rohadtul nem emlékszem már rá - ami nem is csoda, tekintve, hogy augusztusban olvastam. Értitek, augusztusban, szégyen, hogy nem írtam ennek az unikális szerzőnek az új, magyarul megjelent könyvéről - az is kisebb fajta csoda, hogy kiadták.
Akárcsak a Jiddis rendőrök szövetségében, itt is keveredik a fikció a valósággal - csak, ha lehet, még vadabbul, vagy inkább trükkösebben; azt a ma született csecsemő se veszi be, hogy Alaszkában létrehoztak egy zsidó települést, de a halálos ágyán agonizáló nagyapa történetei közül nehéz kimazsolázni a valóságot a fikció magvai közül; romantikus, héja-nász jellegű szerelem egy pszichiátriai gondokkal küzdő, ki-tudja-honnan-jött, labilis nővel, a mindenek csodája V-2-es rakéta, a második világháború, az Aughenbaugh-gyújtó, kígyóvadászat, a Bőrtelen Ló, az apácák, a börtön, annyi színes kavics kavarog ebben a kaleidoszkópban, hogy az olvasó beleremeg a gyönyörűségbe és már cseppet se érdekli, hogy megtörtént eseményekről vagy szemenszedett hazugságokról van szó -  amit Chabon nem rest rögtön az Előszóban közölni is az olvasóval: ahol szabadon bánt bármiféle adatokkal, teljesen zabolátlanul tette, és az emlékirat papírra vetése közben ragaszkodott a tényekhez, kivéve, ha azok nem voltak hajlandóak idomulni hozzá.
Író vagyok, professzionális hazudozó, olvastam valaha egy könyvben. Chabon mesteri szinten űzi a hazudozást, és én nagyon örülök neki.

Ui.: A kiadás, akárcsak a többi Kult könyv esetében, itt is szemet gyönyörködtető, és az előzetes rettegésem ellenére a fordítással is ki voltam békülve.


2018. november 11., vasárnap

Hill House

"A természetfeletti veszélye abban rejlik, hogy a modern tudatot a leggyengébb pontján támadja, ott, ahol már elhagytuk a babona védőpáncélját, és nincs helyette semmi védelmünk."

Shirley Jackson: Hill House szelleme

Talán Rose Reddel kezdődött az egész. A zsenge molykorunkban olvasott történetek nagy hatással vannak ránk, nálam valahol ezzel a könyvvel kezdődhetett az elátkozott, ill. gonosz házakhoz kapcsolódó érdeklődésem. Guilty pleasure, na.
Shirley Jacksontól ezt leszámítva egyetlen kis novelláskötet jelent meg eddig magyarul, a Sóbálvány, ami nekem akkora élmény volt, hogy hasonlónak tűnő könyvekben (pl. a Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek) tudattalanul is őt keresem - ami alapján nem csoda, hogy szinte lángra lobbantak az ereim a boldogságtól, amikor felfedeztem, hogy a Gabo kiadja az eredetileg 1959-ben megjelent The Haunting of Hill House-t.

Felejtsük el azt a bűnrossz filmet, amire mindenki csak úgy emlékszik, hogy benne van Catherine Zeta-Jones.
Felejtsük el a klasszikus kísértetházas sztorikat [aki olvasta a könyvet, tudja, mire gondolok].
Felejtsünk el az idióta sztereotípiákat, amikor belépünk Hill House kapuján.

Mert ez a könyv fura.
Ha nagyon őszinte akarok lenni - és adódik a kérdés, miért ne lehetnék? Mert magammal szemben is restelkedve ismerem be, hogy kicsit szenzációéhes módon vártam az igazi viktoriánusan hideglelős rémregényt Shirley Jackson döbbenetes erejű félelemkeltésével; a Sóbálványban bőséggel szerepelnek olyan novellák, amiktől feláll a hátadon a szőr és tényleg kiráz a hideg. Kifordítja a bennünk rejlő sötétséget, hogy felfalja a világot.

Hill House nem ezt csinálja. Megosztozik a főszerepen a beköltöző emberekkel és legalább annyira a köztük kialakuló, szavakba szőtt játszmákról szól, mint a már gonosznak épült, sötét falburkolatú házról, ahol az ajtók maguktól becsukódnak és éjszaka valami az ajtókat kaparássza. A falakon furcsa üzenetek jelennek meg, megjelenik a viszály és a vádaskodás a szereplők között, ki festette a feliratot, ki nem bírja elviselni, ha nem ő áll a figyelem középpontjában. Vagy a kísértetjárta házak /  iránt érdeklődő bölcsészdoktor áll a háttérben? Az érzékeny Eleanor tényleg különleges kapcsolatban áll a házzal, vagy feltűnési viszketegsége van? Abban is megoszlanak a vélemények, mi történik éjszaka - ha ugyan történt egyáltalán valami.
Az is rettentő furcsa, hogy a szereplők adottnak veszik, hogy a ház gonosz és számítanak bizonyos jelenségekre - az történik-e, amiben hiszünk? Képesek vagyunk-e ilyen szinten becsapni magunkat? Léteznek-e ott összefüggések, ahol mi felfedezni véljük? Vagy Hill House - ami alapvetően egy fa-és téglahalom - tényleg ártó szándékkal bír és nem véletlen, hogy a gondnok házaspár nem marad sötétedés után a házban?

Nem mondom, hogy nem értem a csalódott értékelőket, de nálam egy közepes méretű olvasási válságot számolt fel a Hill House szelleme, főleg a szereplők közötti finom pszichológiai játszma, az, hogy mennyire különböző személyiségek vannak összezárva és egy csapatba kényszerítve és milyen csoportdinamikai (vagy valami ilyesmi) folyamatok zajlanak. Inkább agyalós, mintsem ijesztgetős, libabőrt eredményező könyv. Aki félni akar, inkább túrja fel az antikváriumokat a Sóbálványért.:)

Ui.: Fél milliméterrel szélesebb margóért hálás lettem volna, csak az évek és a rutin háttérben munkálkodó ereje mentette meg a példányomat a gerinctöréstől, továbbá élmény volt (nem) vaksizni vele az olvasólámpa fényében.

Eredeti cím: The Haunting of Hill House
Sorozat: Gabo SFF
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2018
Fordította: Bozai Ágota
Ár: 2990 Ft


2018. november 1., csütörtök

Végre sárgulnak a falevelek

A legutóbbi futásnál könnyű szél legyezte a fákat, úgy éreztem, az aranyszín falevelek csak az én kedvemért táncolnak a levegőben.

Ahogy a legutóbbi hónapban álmélkodva fedeztem fel, hogy nem vettem könyvet, most ugyanolyan rádöbbenéssel vettem tudomásul, hogy hármat is beszereztem - na, jó, mocorgott valami a tudatom pókhálós sarkában, hogy mintha lett volna valami. Ilyen szinten vagyok, amikor a szomszéd hajnal háromkor felveri az egész házat - amikor egyébként ötkor kellett kelnünk. Na, mindegy, nézzük a könyveket!

Hilary Mantel: Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek Edward St. Aubyn: Nincs baj / Baj van / Van remény Shirley Jackson: Hill House szelleme

A Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek, valamint a Nincs baj / Baj van / Van remény 3500 Ft volt együtt, nem lehetett kihagyni, a Hill House szellemét meg azonban nyomban előrendeltem, amint felfedeztem a kiadó honlapján, Shirley Jackson mindenek felett!
Ezek közül kettőt már el is olvastam, látszik, hogy tényleg kedvemre valóakat szereztem be.

Neal Stephenson – Nicole Galland: A D.O.D.O. felemelkedése és bukása Leena Krohn: Hotel Sapiens Iselin C. Hermann: Dominó Hilary Mantel: Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek Shirley Jackson: Hill House szelleme

Egy böhöm vastag és négy vékonyka könyvvel végeztem, háromról már írtam is, ami nem kis teljesítmény a részemről. Azt hittem, gyatrább a vége, mert a múlt hónapban nagyon kevés időm volt olvasni, agyam meg még kevésbé. A D.O.D.O. és a Hill House szelleme volt a csúcs, a Hotel Sapiens és a Margaret Thatcher okésak (jó-jó, de lehetett volna kicsit jobb is), a Dominó volt a mélypont, neki is ajándékozom a könyvtárnak.

Összességében olvasás terén jó hónapot zártam, olvastam az idén vásároltak és a régóta várakozók közül is, és egyet leszámítva jó kis könyvek voltak.

A többiek októbere:

2018. október 28., vasárnap

Valami villanás a szemed sarkában

Hilary Mantel: Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek

Habár otthon csücsül a polcon a szerző egy-két regénye, engem mégis a felhasználóbarát méretű novelláskötet csigázott fel, pontosabban a címe és a fülszöveg, amely hétköznapi emberek kisebb-nagyobb, mások számára lényegtelen, számukra azonban kulcsfontosságú jelenségek, események bemutatásával kecsegtet, nem kevés baljós felhanggal - nem is én lennék, ha nem kezdett volna el érdekelni.

Nagyon hamar a végére lehet érni a kis, szellősen szedett kötetnek, a legtöbb írás elég rövid. Nem kerülgetem a forró kását: jó-jó, de néhány novellánál (Elnézést a zavarásért; Végállomás) maradt némi hiányérzetem, vagy laposnak éreztem a befejezést. Némelyik (pl. a Miről ismerem meg?) rettentő nyomasztó, mintha a főszereplő átlépne a valóság tükrén és egy groteszk, torz iker-világban találná magát. Fullasztó érzés volt olvasni, mintha ólomsúlyúak lettek volna a tagjaim, de a történet nem futott ki semerre - ha hiába keresi az ember az értelmét, még inkább rémálomszerűnek tűnik.

Az összes novellán végigkígyózik a magány, az egymás mellett élés, a nemtörődöm, sőt bántó viselkedés - riasztó volt olvasni, hogy a férj egyetlen mondatot sem ejt ki a száján (Elnézést a zavarásért), hogy a családtagok elbeszélnek egymás mellett és a kishúg mennyire szívtelenül viselkedik az anorexiás nővérével (Váratlanul leáll a szív).
Igazából brutális arculcsapásokat, feszes, frappáns történeteket vártam ettől a kötettől - mint amilyen a Téli vakáció volt -, de inkább az én elvárásaim (meg a fáradtságom) okozta a problémát, egy ideje nem volt időm olvasni és kb. tűzijátékot vártam el, túl türelmetlen is voltam. Hilary Mantel nem annyira sokkolni, mint nyugtalanítani akar, kósza érzetekkel - émelyítő szagok, maguktól elmozduló bútorok, egy félreérthetetlen kép -, amelyeknek nem biztos, hogy lesz következménye, de befészkelik magukat az ember tudatalattijába, mint amikor egy rovar beesik az ágytámla mögé és halljuk, hogy erőtlenül kaparászik.

Eredeti cím: The Assassination of Margaret Thatcher and Other Stories
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2018
Fordította: Borbás Mária, Falvay Dóra, Todero Anna
Ár: 3300 Ft 


2018. október 23., kedd

A kártyavár

Iselin C. Hermann: Dominó

Érzésem szerint nagyon régen - valójában csak négy éve - olvastam a hölgy másik regényét, az Expressz ajánlott!-at. Csak az erős, ötletes csattanójára emlékszem - mintha a Dominó is erre akart volna építeni, de az arányok elcsúsztak, pontosabban a poén, amire épül, nem elég erős, hogy elvigye a hátán a történetet.
Igen, ötletes. Maga a felvázolt történet is teljesen oké - de a végeredmény rettenetesen felszínes és hebehurgya.

Egyszer már belekezdtem a könyvbe, de az első oldal után visszacsúsztattam a táskába és inkább kifelé bámultam a villamos ablakán. Nem szeretem ezt a kicsit Gavaldára hajazó, a szerelemről Coelho-szerűen bölcs megállapításokat hajigáló, vázlatos stílust, ami olyan, mint egy kreatívírás-óra ujjgyakorlata.



"A világon szinte mindig mindenütt ugyanaz történik. Némelyik esemény banális vagy végtelenül közönséges, és egyszerűen csak megesik, mások sajátosabbak, ám a legkevésbé sem rendkívüliek. Egyesek ajándékot vesznek, kifestik a lakást, lehúzzák a WC-t, elültetnek egy fát, egy másikat meg kivágnak, vagy felmennek valakivel egy hotelszobába. Az események ugyanazok, ám a szereplők és a körülmények függvényében a hatásuk más és más."
Hermann szerelmes az írásba, szeret egymás után szavakat pötyögni, valószínűleg élvezi, hogy áradnak az ujjaiból a kreatív energiák, kár, hogy én felbaszom a semmitmondó töltelékbekezdésektől az idegeimet.
A másik bajom: a szereplők hiteltelensége. Értem én, hogy a szerelem mindent átformáló, végzetes ereje képes komplett idiótát csinálni az emberből, de ennyi ember ennyire nem lehet hülye, főleg nem egyszerre. Nehéz spoiler nélkül írni erről a könyvről, de 16 éven keresztül nem lehet ezt a játékot játszani, nem lehet bevenni egy ordítóan nyilvánvaló hazugságot, amiről egyértelmű, hogy csak a fájdalomokozásért mondja a másik.
A szereplők motivációja nincs kibontva, ami legjobban Manon, a hűvös szépség karakterén látszik. Megközelíthetetlen, rideg, a kérdésekre nem nagyon válaszol. Jól állnak neki a pasztell színek és van egy ronda, bandzsa kutyája, ami még jobban kiemeli az ő szépségét, valamint iszonyúan sznob - és ennyi. Semmit nem tudunk arról, mi jár a fejében. 
Sajnos ez arra is igaz, ki a szálakat mozgatja, pedig annyira érdekes mélységekbe lehetett volna leásni a lelkivilágában. Ezt a viselkedést nem lehet elintézni azzal a mondattal, hogy "Én csak azt akarom, hogy mindenki elégedett legyen körülöttem".

A klisék tömkelege. Jaj, istenem. Persze, hogy Párizsban játszódik, persze, hogy a jómódú feleség az Yves Saint Lauren kosztümjében nem csinál semmit, csak hetente egyszer jótékonykodik, persze, hogy egy másik nő fotós, mert az olyan művészi és persze, hogy Lancôme rúzst használ, patakokban folyik a negyvenéves vörösbor, mert holmi puncsot nem iszunk, a hűtőben libamáj, osztriga és füstölt lazac sorakozik. Perrier ásványvíz kristálypohárban. A bisztróban visszaesik a bevétel, mert az érzéki Desirée (!) már nem dolgozik ott, ő a hely lelke, naná. Érdekes, hogy mindenkinek olyan foglalkozása van, ami lehetővé teszi, hogy napközben pezsgőt iszogassanak a vendéglőben, hogy három napot minden magyarázat és kötöttség nélkül eltöltsenek Velencében, miközben otthon van 2-3 gyerek. Ellenpontként megjelenik az utcán egy roma család, akik veszekednek, az egyik gyereknek az arcára folyik a taknya, a másik kap egy nyaklevest, mert csak, jaj, hát szegény, szólni kéne nekik, hogy ezt nem szabad. Más szemében a szálkát, a sajátodban a gerendát... Gavaldánál is bosszant ez a sznob francia vonás, de ebben a könyvben annyira halmozódnak a fenszi sablonok, hogy a szarkazmustól égnek áll a hajam, kinyílik a harmadik szemem vagy mittudomén.

Azért is haragszom ennyire az íróra, mert ezt a regényt sokkal jobban meg lehetett volna írni, rengeteg lehetőség van a felvetett témákban, de Iselin Hermann leredukálta egy csacska (valójában rettenetesen ostoba) szerelmi történetté, ami könnyen, gyorsan olvasható és nem okoz gondot, ha naponta két oldalt van idő olvasni. Így is lehet írni, és nem mondom, hogy nem etette magát, de megalkuvásnak érzem.

Eredeti cím: Domino
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2015
Fordította: Kertész Judit
Ár: 2900 Ft

2018. október 20., szombat

Kész a Várólistacsökkentés

Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna Henry James: A csavar fordul egyet William Faulkner: Megszületik augusztusban Carol Shields: Norah, gyere haza! Kazuo Ishiguro: Napok romjai
Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella Jelena Csizsova: NÅ‘k férfi nélkül Paul Auster: Láthatatlan William Somerset Maugham: Karácsony Párizsban China Miéville: Konzulváros
Virginia Woolf: Egy jó házból való angol úrilány Joyce Carol Oates: Pikk Bubi Leena Krohn: Hotel Sapiens

Szeptemberben hivatalosan befejeztem a Várólistacsökkentést, elolvastam 12 könyvet a megadott listáról, azóta a tizenharmadik is lecsúszott a Hotel Sapiens személyében. Szeretnék mazsolázni a maradékból is, de úgyis a kedvem dönti el, hogy sikerül-e még valamelyiket sorra keríteni.
A felhozatal elég eklektikus, van köztük non-fiction, esszé, klasszikus regény, sci-fi, posztmodern, novellák - sajnos a tetszési index is hektikusan alakult. Régen sokkal magasabb volt a jó könyvek aránya, nem tudom, minek köszönhető az utóbbi egy-két év romló tendenciája.

Alapvetően három csoportba tudom osztani a könyveket:

1. Amelyek tetszettek:

  • Carol Shields: Norah, gyere haza! - Sokáig halogattam az olvasását, a beszerzése (molyos csere) is amolyan "oké, legyen" alapon történt, és milyen jól tettem! Abszolút komfortos női regény, mondanivalóval, tartalommal, nem gagyi tálalásban.
  • Kazuo Ishiguro: Napok romjai - annyira élő-lélegző a nyelvezete és a főszereplő, hogy rögtön magába szippantott. Annyira angol, hogy mellette egy élő nemes is imposztornak tűnik.
  • Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella - az utóbbi időben sikerült pár kevésbé jó Márquezt (Baljós óra, A bölömbikák éjszakája, A szerelemről és más démonokról) olvasnom, már kezdtem belenyugodni, hogy ennyi volt a szerzővel való kapcsolatom, de ez a szép kis novelláskötet kellemesen meglepett.
  • Paul Auster: Láthatatlan - már annyit áradoztam róla, hogy én szégyellem.
  • Virginia Woolf: Egy jó házból való angol úrilány - ha nem rakom bele a VCs-be, ki tudja, hány év múlva veszem rá magam. Mostanában nagyon nem vagyok az olvasási kapacitásom csúcsán, féltem attól, hogy semmit nem fogok fel belőle, de keményen arcul csapott a felismerés, hogy Virginia... állati vicces, jó érzés volt egyes szám első személyben róla, a családjáról olvasni.


2. Amelyekkel elvoltam, de nem döntötték ki a ház oldalát:

  • Henry James: A csavar fordul egyet - pedig emlékszem, hogy néha téptem a hajam a főszereplőtől, bár legszívesebben őt kopasztottam volna. Ennek ellenére úgy maradt meg bennem, hogy vannak értékei, csak türelem kell hozzá. (Azaz: soha az életben nem olvasom újra.)
  • William Somerset Maugham: Karácsony Párizsban - abszolút kellemes, túlzott agymunkát nem igénylő, szórakoztatóan szépirodalmi történet, de, ha kimarad az életemből, nem vesztek sokat.
  • China Miéville: Konzulváros - valószínűleg velem van a baj, de egyáltalán nem ragadott magával. A világ lenyűgözött, de az egészből valahogy hiányzott az érzelem, a szenvedély, ami rávesz, hogy leragadó szempillákkal is ragaszkodjam az olvasáshoz.
  • Leena Krohn: Hotel Sapiens - az írónőnek nagyon egyedi a látásmódja, ezt az Angyaltrombita óta tudom, és most se hazudtolta meg magát. Sajnos elég mostohán bántam ezzel a kis könyvvel, egyszer már belekezdtem, de visszatettem a polcra, és most is pár oldalt jutott egy-egy napra. Habár nem igazán tudtam kontextusba helyezni... elvoltam vele, na.
  • Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna - ez a kötet megadta a kegyelemdöfést az Isteni Jonathannal (by Ilweran, kapok én még ezért a buszon:D) való kapcsolatomnak. Ugyanaz az érzés fogott el, mint a regényeinél: jó-jó, de elsiklik a lehetséges metszéspontunk mellett.


3. Amelyek kifejezetten nem tetszettek:

  • William Faulkner: Megszületik augusztusban - úristen, nesze neked wellness-olvasmány! Értékelem a nyelvezetét, de a szereplők viselkedésétől agybajt kaptam.
  • Jelena Csizsova: Nők férfi nélkül - ahogy ennél a könyvnél is; az öreglányokkal úgy-ahogy elvoltam - a valóságban egy hétig se bírnék egy levegőt szívni velük -, de Antonyina vidéki libás, önsorsrontó naivitásától azt a bizonyos falat kapartam. Maga a történet elég töredezett és rengeteg jobb, érzékletesebb könyvet írtak az Orosz Nők Szenvedéséről.
  • Joyce Carol Oates: Pikk Bubi - ha nem szerepel a borítón a szerző neve, soha nem mondtam volna meg, hogy Oates írta ezt az izét. Zs kategóriás, felejthető tisztelgés King előtt, hiába van benne fantázia, banálisan lapos és összecsapott az egész.

2018. október 14., vasárnap

Az egyik KOBOSZ GLAMURt észlelt MAGOP közben (van értelme)

"– Képes gyíkká változtatni az embereket? – tért a lényegre Tristan. 

– Természetesen. Milyen ostoba kérdés. 
– És vissza is tudja változtatni? – érdeklődtem. 
– Ha van kedvem – felelte Erzsébet lekezelően."


Neal Stephenson - Nicole Galland: A D.O.D.O. felemelkedése és bukása

Dilinyós Okkultisták Domicíliuma.
Démonidéző Orgyilkos Dojo.
Dolgos Dagadékok Osztálya.
Diakrón Operációk Döntéshozó Osztálya?

Tulajdonképpen a D.O.D.O. az az időutazó-társaságos könyv, amit nagyon sokan próbálnak (jól) megírni, nagyon sokaknak beletörik a bicskája, és az olvasók nagyon szeretnének egy jó regényt olvasni a különféle korokba utazó, galibákba keveredő emberekről, akik két bevetés között élénk szociális kapcsolatban állnak egymással. A Stephenson-Galland párosnak ez sikerült, bár, gondolom, aki meglátja Neal Stephenson nevét egy borítón, eszébe se jut, hogy az adott könyv rossz lehet - Nicole Gallandról szégyenszemre még nem hallottam.
Szóval a D.O.D.O - utoljára írom le a betűszót, utána másolni fogom... - izgalmas, vicces (gigantikus szopóroller mint kedvenc kifejezés), kellően és sci-fisen tudományos, a technikai részletek nem csupán háttérdíszletként szolgálnak a főszereplők enyelgéséhez (amiből kevés van és egyáltalán nem baj). Nem utolsósorban van magyar vonatkozása, magyar boszival - bocsánat, MÜÖNnal - és magyar mondatokkal, emiatt nekünk különösen dédelgetett kedvenc lehet. Vannak benne továbbá vikingek, mágikus fonalgombolyagok, mindenféle high-tech kütyü és holt nyelv, sok tea*, néhány macska és áthúzott szavak garmadája.
Különlegessége, hogy a regény különböző D.O.D.O.-belső dokumentumokból tevődik össze; belső jelentések, vizsgálati naplók, online levélváltások, jegyzőkönyvek, utasítások, naplórészletek alapján rajzolódik ki a történet íve. A gerincét az egyik főszereplő, a nyelvzseni Melisande Stokes Diakrónikája adja, akit dodonautaként 1851 júliusában rekedt, a londoni Kensington negyedben ismerünk meg - kényelmetlen bálnacsontos fűzőben és a 21. századi edzetlen orrnak iszonyatos bűzben. A Diakrónikából a szemünk előtt rajzolódik ki egy titkos osztály kialakulása, amely kezdetben pár főt és egy szűk, lepukkant irodát jelent, majd egy gigantikus, több országra (és korra...) kiterjedő szervezetet több száz emberrel. A D.O.D.O.-nál a munkaköri leírás része a sumer köznyelv gyakorlása (valódi sumertől), az egykezes kard használata, a könnyed csapatépítést pedig a mezítlábas futást jelenti téli reggelen - hasznos, ha feldühödött falusiak elől kell menekülnöd csont pucéran a 17. században. Magyarán, az antropológia nem extrém sport, de az időutazás igen.

Kicsivel több mint 600 oldal, sokáig is olvastam munka meg egyebek miatt, de a végére érve sajnáltam, hogy ennyi volt, kész, vége, kikerültem a D.O.D.O.-ból a hideg, barátságtalan világba, mi lesz velem nélküle? Egyelőre a sivár szellemi pusztaságban tengődöm, de alighanem kénytelen leszek valami D.O.D.O.-tól homlokegyenest különböző könyvet olvasni, hogy összeszedjem magam.

* A Rebecca által főzött lapsang souchongot csak különösen elvetemülteknek ajánlom. Füstölt-sózott disznóhús szaga és íze van. Ugyanitt 25 gr eladó belőle.

Eredeti cím: The Rise and Fall of D.O.D.O.
Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2018
Fordította: Kodaj Dániel
Ár: 5495 Ft (megéri, meg úgyis lesz karácsonyi akció)

2018. október 8., hétfő

A lét és a nem-lét pillanatai

"[George Duckworth] Szeretett olyan táviratokat küldeni, amelyek így kezdődtek: »Drága anyám,« s úgy folytatódtak, hogy nem otthon fog vacsorázni. (Sajnos be kell vallanom, hogy ezt a stílust másoltam egy emlékezetes alkalommal, s végzetes eredménnyel. »Angyali,« táviratoztam, meghallván, hogy Flora Russell igent mondott neki, és a családi becenevemen írtam alá: »Kecske.« Az Islaybe megérkező változat viszont így hangzott: »Agg egy kecske,« és George állítása szerint volt némi köze ahhoz, hogy Flora vonakodott a Stephen családdal közelebbi viszonyba kerülni.)"

Virginia Woolf: Egy jó házbólvaló angol úrilány

Ezer éve nem olvastam Woolfot; ha jól emlékszem, utoljára 2013-ban a Felvonások között-tel próbálkoztam a strandon - sikerült a legideálisabb helyszínt kiválasztani hozzá -, megmérettettem és könnyűnek találtattam. Emlékszem, jóformán rettegve csuktam be a könyvet: én ezt nem értem. A vélt szellemi rokonságba (és tulajdonságaimba) vetett hitem mélyen megrendült. Ahogy a mellékelt ábra mutatja, öt évre, és így is csak azért kaptam le a polcról a szörnyű magyar címmel ellátott könyvet, mert kirándulni mentünk és eszem ágában se volt a böhöm nagy Nem tudják, mit cselekszeneket cipelni 13 km-n keresztül, a metrón viszont mégse ülhetünk kukán, ezért mindketten kiválasztottunk egy-egy vékony könyvet.

Hihetetlenül olvasóbarát ez a pár darab esszé; hálás témájúak, könnyen olvashatóak, a nyelvezete egyáltalán nem nehézkes, bár a reggeli kómás olvasásoknak nem a legjobb barátja. Ha eszembe jut az az eshetőség, hogy csupán Tandori nyelvi őrültsége miatt tépik sokan a hajukat Virginia Woolf regényeitől, és angolul minden könyve olyasmi stílusú, mint ezek az esszék, nem a boldogság érzése önt el - bár Ilweran egyszer azt mesélte, hogy Tandori fordítása nem teljesen szöveghű, de a stílust jól adja vissza.
"Sir Arthur [Colefax] nagyon kedves ember volt, és mindent megtett, hogy szórakoztasson, de soha nem jöttem rá, miért hitte, hogy engem elsősorban a mesterséges színezékeket illető törvényjavaslat érdekel elsősorban. De mégis így állt a dolog. Beszélgetésünk valahogy mindig erre terelődött. Egy időben Anglia második legnagyobb szaktekintélye voltam ezen a területen."
A kötetben négy esszé található, bevezetővel, négyjegyzékkel, családfával, tokkal-vonóval, a lábjegyzeteket sem sajnálták, mintha a szélesebb olvasóközönséget igyekeztek volna a kötettel - és, gondolom, az egész sorozattal - megszólítani. Fogalmam sincs, mennyire sikerült, már akkor beszerezhetetlen volt, amikor a saját példányomat beszereztem (véletlenül bukkantam rá egy antikváriumban), hát még most.
Olyan érzés olvasni ezt a könyvet, mintha leülnénk a Stephen család teázóasztala mellé és Virginia mesélne nekünk a családjáról; a gyermekkori emlékeiről St. Ivesban, ami olyan idilli, mintha Gerald Durrell megmaradt volna Anglia tengerpartján (mínusz állatok - tudom, nehéz elképzelni); az édesanyjáról, a gyönyörű, megközelíthetetlen Juliáról, aki olyan boldog volt az első férjével, amilyen boldog egy ember lehet; a női empátiára rendkívül érzékeny, zsarnoki, színpadias, de a lányait taníttató apáról, a viktoriánus konvenciókról, a féltestvéréről - mesterien ír George Duckworth-ról olyan elegánsan és finoman maró gúnnyal, ami halálosabb, mint a vörös fejjel végzett ordítozás -, a szalon fekete, kétszárnyú ajtajáról, a konvenciók és a kialakulóban lévő lázadásuk kettősségéről, Guatemala földrajzi elhelyezkedéséről, a viktoriánus nőideálról és az ő és Vanessa taníttatásának ellentétéről, és az is kiderül, mi köze a harisnyatartónak a teameghívásokhoz.
Nagyon intellektuális és kifinomult módon vicces. El bírom képzelni, ahogy Virginia Woolf fapofával mesél egy anekdotát, és ártatlanul csillogó szemmel szemléli a hatást, amit kiváltott vele (az erőteljes röhögést, ha szoktak ilyet megengedni maguknak az angolok).

Eredeti cím: Moments of Being
Sorozat: Artemisz Könyvek
Kiadó: Csokonai
Kiadás éve: 1999
Fordította: Séllei Nóra
Ár: ?