2018. június 21., csütörtök

Sötétkékmajdnemfekete

"Akarom, hogy tudd, amikor először láttam Chollyt, az olyan volt, mint a gyerekkorom összes színe  azokból az időkből, amikor mi, gyerekek elmentünk bogyót szedni temetés után, és én a vasárnapi ruhám zsebébe tettem néhányat, persze szétnyomódtak, és összemaszatolták a csípőmet. Az egész ruhám bíborvörösben pompázott, soha többé nem jött ki. Belőlem sem. Mélyen bennem ott dolgozott a bíborvörös. És a limonádé, amit Mama készített Papának, aki hazajött a földről. Hűvös volt, sárgás, magok úszkáltak a mélyén. És az éjbogarak zöld csíkja a fákon a költözésünk éjszakáján. Az összes szín bennem lakott. Csak úgy. Amikor Cholly jött, és megcsiklandozta a lábamat, az olyan volt, mint a bogyók, a limonádé, az éjbogarak zöld csíkja, minden együtt. Cholly sovány volt akkor, a szeme világított. Úgy fütyült, hogy beleborsódzott a hátam."

Toni Morrison: Nagyonkék

Azért sokkal kellemesebb érzés rácsodálkozni egy régóta (hat éve...) halogatott regény nagyszerűségére, mint keserűen csalódni. Nem is tudom, miért halogattam eddig Toni Morrisont, amikor két könyve (ez és a Szerelem) is megvan, és minden előrejelzés szerint tetszenie kell, nem véletlenül hörcsögöztem össze őket. A felfedezés örömére felhajigáltam a kívánságlistára még kettőt.

V. mondta, hogy Auster Láthatatlanja milyen kemény könyv, szerintem meg nem, valósággal lubickoltam benne. Nekem a Nagyonkék volt durva, a rengeteg tönkrement-tönkretett, nyomorult élet, a rosszul kezelt, még rosszabb helyzetet eredményező konfliktusok, ahogy a kezdeti boldogságot lassan elkoptatja a nehéz élet, az örökölt nyomor, a nemtörődömség, ahogy az öntudatlanul átvett minták elkezdenek dolgozni és elhomályosítják az emberek ítélőképességét.

A regény néhány fekete család sorsáról mesél az ohiói Lorainben, Toni Morrison (eredeti nevén Chloé Anthony Wofford) szülővárosában. A fülszövegben emlegetett bársonyvirágoktól hevesebben kezdett dobogni a szívem, sajnos a mágikusság ebben ki is merült, de ettől függetlenül ez egy nagyon erős könyv, könnyen, gyorsan olvasható, de megfekszi a gyomrot. A nyelvezete nagyon plasztikus, érződik, hogy Morrison nagyon tudatos író és (hülyén hangzik, de) tisztelettel, komolyan, szinten nyelvészként bánik a nyelvvel, nagyon érdekes a könyv végén olvasható, a Nobel-díj átvételekor mondott beszéde (egy egész könyvet el tudnék olvasni az írók nyelvhez való viszonyáról). Persze, jó fordítás híján nehéz lenne ezt megállapítani. Egyszerre képes kívülről, hideg fejjel elemezni az emberek egymáshoz való viszonyát és belülről láttatni azt a rengeteg indulatot, ami bennük munkál, és amiken képtelenek felülemelkedni.
Az a szomorú ebben a történetben, hogy minden szereplőnek megvan a maga igazsága, és a gondolataik közt járva, az életüket megismerve nehéz (vagy nehezebb) őket elítélni. Megvan az igazsága Claudiának és Friedának, Pauline-nak, akit a saját gyereke, Pecola Mrs. Breedlove-nak szólít, de a fehér család kislánya, ahol szolgál, lepollyzhat, és akit inkább érez a gyerekének, mint a vér szerinti Pecolát. Még Cholly Breedlove-nak is megvan az igazsága, aki beviszi a végső gyomrost.

"Aztán megöregedtek. Körvonalaik élesedtek, a szaguk savanyúbb lett. Guggoltak a cukornádföldön, hajladoztak a gyapotmezőn, térdeltek a folyóparton, egy világot cipeltek a fejükön. Elengedték a gyerekeiket, és dédelgették az unokákat. Megkönnyebbülten csavarták rongyokba a fejüket, vászonba a mellüket, nemezbe a lábukat. Túl a kéjen és az elválasztáson, túl a könnyeken és a rémületen. Egyedül ők mehettek végig bántódás nélkül Mississippi útjain, Georgia dűlőin, Alabama mezőin. Elég öregek voltak ahhoz, hogy akkor és ott legyenek ingerültek, ahol akarnak, elég fáradtak ahhoz, hogy várják a halált, elég fásultak ahhoz, hogy elfogadják a fájdalom gondolatát, és közben ne vegyenek tudomást magáról a fájdalomról. Valójában végre szabadok voltak."

Borzasztó olvasni, hogy Pecola ragyogó, Shirley Temple-szerű kék szemeket szeretne, mert akkor végre szeretni fogják, és nem fog mindenki belerúgni. Hogy a fekete szülők fehér bőrű, sárga hajú, kék szemű játékbabákat ajándékoznak a lányaiknak, mintegy elutasítva őket és egy elérhetetlen ideált állítva eléjük. Claudia, a narráló kislány is ilyen babát kap - bár a szülei nem kérdezik meg tőle, mit szeretne -, amit dühösen szét is szed, és szeretné az élő, járkáló kék szemű babákat is darabokra szedni, hogy megtalálja a szépség forrását, a Valamit.
Borzasztó volt olvasni, ahogy a gyermeki naivitás természetesnek veszi a kegyetlenségét.

A sok szörnyűség ellenére imádtam olvasni ezt a könyvet, valósággal lenyűgözött Toni Morrison éleslátása. Kb. egy nap alatt elolvastam, és tudtam, hogy jajgatás lesz a vége, mint egy behabzsolt ebéd után, de képtelen voltam letenni. Lassan jöhet a többi könyve.

Eredeti cím: The Bluest Eye
Kiadó: Novella
Kiadás éve: 2006
Fordította: Lázár Júlia
Eredeti ár: 1590 Ft 

2018. június 19., kedd

Jön A megtört föld harmadik része!

Idén kevés könyv megjelenése hozott izgalomba, A megkövült égbolté annál inkább.


A borítótól elállt a lélegzetem (sajnos nem jó értelemben), de hajlandó vagyok ezt elengedni, mert már nem kell sokat várni augusztus 2-ig.
Amint előrendelhető lesz a kiadó honlapján - és nem felejtem el -, belinkelem.

2018. június 17., vasárnap

A szépség szimulákruma

"... nem érdekes, hogy gondolat nem létezhet nyelv nélkül, és mivel a nyelv agyi funkció, azt kell mondanunk, hogy a nyelv - az a képesség, hogy a világot szimbólumokon keresztül kifejezzük - bizonyos értelemben az ember fizikai tulajdonsága, ami bizonyítja, hogy a test-elme régi kettőssége nonszensz, nemde? Adieu, Descartes. Az elme és a test egy."


Paul Auster: Láthatatlan


2012-ben, amikor megismerkedtem a párommal, nem egy, hanem két férfi lépett az életembe: az egyik a kedves, a másik Paul Auster. Őrülten szerelmes elragadtatásomban még abban az évben elolvastam a New York trilógiát, mint afféle kulcsregényt V-hoz, hogy ezáltal jobban megismerhessem. Úgy féltem a posztmoderntől, mint a tűztől, és rettegtem, hogy szétesik a kezemben a régi, Modern Könyvtáros kiadás, mire azt a hallatlanul romantikus vallomást kaptam, hogy a könyvek fontosak, de én még fontosabb vagyok (életem bókja volt). Azóta már sikerült egy könyvét tönkretennem, de becsületesen kicseréltem a saját példányomra (Oxfordi sorozat).

Azóta se olvastam Austertől, mert ugyan azt éreztem, átmentem nála valami láthatatlan vizsgán, de szemmel tart. Visszatekintve úgy gondolom, kicsit nagy falat volt annak idején az a könyv, de azóta talán felnőttem annyira, hogy a szeme elé kerülhessek, ezért nagy merészen beválogattam az idei Várólistacsökkentésbe a Láthatatlant.

Ó, istenem, mennyire jó volt.
Az utóbbi időben volt egy kisebb olvasási válságom, eltávolodtam a könyvektől, szívesebben bámultam ki a fejemből vagy nyomkodtam a telefont, ami mérhetetlenül frusztrált. A Láthatatlant vidoran olvastam, egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy megnézegetem a képernyőt, aztán úgy voltam vele, hogy bőven ráér otthon, inkább olvasok - most megint egy olyan könyv van soron, ami mellett ismét a telefon jut eszembe és frusztrált leszek, valószínűleg félbe kellene hagyni -, szóval jobb lesz megjegyezni, mi a jó könyvek ismertetőjegye.

Auster több szintes játékos űz.
Játszik szövegszinten; a regény (elvileg) Adam Walker (aki nem Adam Walker - másik szint) életének bizonyos szakaszairól szól, egyes szám első, második és harmadik személyben. Egy bölcsész már itt kezd megveszni a gyönyörűségtől, de ha hozzátesszük, hogy még két személy szövege is beékelődik Walkerébe, eldobja az agyát - ráadásul az egyik mellékes író, Adam egyetemi haverja, kiegészíti-átdolgozza Walker harmadik fejezetét - ami tulajdonképpen egy vázlat -, bár a haver, aki sikeres író lett, állítja, hogy a szövegtest egy az egyben Adam maradt. 

Másik szint: hol ér véget a valóság és hol kezdődik a fikció? A történetben több, Adam által leírt dolgot megcáfolnak más szereplők, amely más megvilágításba helyezi őket. Mi történt valójában, és mi a képzelet szüleménye?
Ehhez kapcsolódik a harmadik szint: attól, hogy új információ birtokába kerülünk valakiről, vagy valamiről azt állítják, nem igaz, más ember lesz-e (a szemünkben)? Ha eltelik x év, ugyanaz az ember marad-e számunkra valaki, aki 15-20 évvel ezelőtt volt, túl tudunk-e látni a plusz kilókon, a ráncokon, elég-e ugyanaz az éles tekintet? Ha az anonimitás érdekében megváltoztatják a szereplők neveit, ugyanazok maradnak-e?

Jó volt olvasni. A fenti, merengésre okot adó kérdéseken túl kellemesen elringatott a hangulata; 1967 perzselő nyara az egyik számos (talán Százhetedik?) new yorki utcában, a rozoga, mégis bájos, írásra felszólító párizsi szoba, a fiúk feje felett lebegő sorkatonaság réme, az egyre magasabb számok hallgatása a rádióban, Vietnam, az Ásítások Kastélya - istenem, azt hittem, csak nekem volt ilyen viszonyom munkahelyekhez, hálás köszönetem, Paul -, Adam útkeresése, a nőkhöz való viszonya, Cécile élete, jaj, remélem, ezek után lesz merszem gyakrabban Austert olvasni. De nem a 4 3 2 1-gyel fogom folytatni, komolyan haragszom az Európára az újdonat benga kiadásokért.

Eredeti cím: Invisible
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2011
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti ár: 3500 Ft 

2018. június 10., vasárnap

E szexi... az essexi bestia

"Az Essexi Kígyó azonban nem éri be egy gyereklány meglátogatásával. Eljön Matthew Evansfordhoz, amikor az a Jelenések könyvét lapozgatja, s hét feje és tíz szarva van, és az ő fejein a káromlásnak neve. Cracknell ajtaján dörömböl, amikor fú a keleti szél; lesi Bankst, mialatt az vitorlát foltoz és elhunyt feleségére, eltulajdonított csónakjára meg a lányára gondol, aki nem akar a szemébe nézni. Kacsingat William Ransome-ra a fene ette könyöklőről, nem hagyva neki kételyt afelől, hogy elbukott; a pap a gyülekezet megelégedésére nagy buzgalommal olvassa fel az esti imát: Kérünk téged, ó, Uram, világosítsd meg a sötétséget, s a te nagy irgalmaddal védj meg minket a veszedelmektől! Stellát enyhe láz formájában látogatja, ő azonban nem retten meg tőle, hanem dúdol neki, és szánja alantasságáért. A Garrick klub ebédlőjében Charles Ambrose a pocakjára teszi kezét, miután degeszre ette magát, és tréfásan megjegyzi asztaltársának, hogy az Essexi Kígyó mardossa."

Sarah Perry: Az essexi kígyó

Legalább olyan nehéz megállni, hogy ne "e szexi kígyó"-ként hivatkozzak rá, mint nem viccelődni a Neil Gaiman-képregény címével a kötet átvétele során: a Halálomért jöttem. Nem csodálnám, ha ma estére a fumaxos fiúk bediliznének. 
(Mindig mondom, hogy a magyar nyelv nagyon vicces, bár sokan nem hiszik el nekem.)

A viccet félretéve: kellemes meglepetés - és hihetetlen megkönnyebbülés - volt, hogy nekem ez a könyv tetszett, méghozzá nagyon. Azt hiszem, erre a stílusra/történetre mondják, hogy annyira angol. Imádom az angolokat. Hangulatában a Ház a világ pereménre emlékeztetett, amit, akárcsak ezt, kevéssé méltattak a molykollégák, bezzeg az én ferde ízlésemnek bejött.

Miről szól ez a könyv?
Az égegyadta világon semmiről.
Mindenről.
Mindenről, amit mások életében jelentéktelennek gondolunk, a sajátunkban viszont monumentálisnak; az erőteljes, megrázó gyermekkori benyomásokról; milyen érzés szembesülni a világ közönyével, milyen érzés rádöbbenni, hogy a peremen kívül állsz és soha nem tartozhatsz a kiváltságosak közé; milyen érzés valami nagy dolog részesének lenni és érezni a szádban a csalódás keserű, fémes ízét, amikor napvilágra kerül a nagy titok szánalmas valója. Milyen érzés a Ráébredés öntudatlan gőgjének és annak a vágynak a kettőse, amikor hirtelen visszamásznál a gyermekkor áldott tudatlanságába. Hogy soha nem fogsz az irántad támasztott elvárásoknak megfelelni és, bár igyekszel bűntudatot csiholni a lelkedben, valójában rohadtul jól érzed magad a bőrödben.
Hogy milyen rohadtul bonyolultak az érzelmek és mennyire nem tudjuk őket kezelni.

Magyarán: néhány ember menthetetlenül összekuszálja egymás életét. Nem olyan shakespeare-i vidám vagy tragikus módon, hanem olyan érdekes hétköznapian.
Cora Seaborne szadista hajlamokkal bíró, excentrikus férje elhalálozik. Bár lénye egy részét megrázza a férfi halála, aki fiatal lány korától meghatározta az életét, megkönnyebbül és kivirágzik, igazi víg özvegy lesz - no, nem úgy. A szerző sokszor kihangsúlyozza Cora előnytelen külsejét; imád magas, erőteljes alakját férfiruhába bújtatva a sárban kotorászni holmi őskövületek után, miközben a haja szénaboglyaként trónol a feje tetején és a napsütés új szeplőket hoz ki az arcán - igazi trampli és borzasztóan élvezi, hogy végre elhajítja a csinos ruhákat. A külseje ellenére valósággal holdudvarral bír rendkívüli személyisége miatt. Rajongója-barátja a lánglelkű-zseniális sebész Luke, a "Manó", társalkodó-barátnője-gardedámja Martha, a radikális osztályharcos, akivel kölcsönösen féltékenyek Cora figyelmére. Cora fia, Francis olyan, akire manapság egy sor, deviáns viselkedésre utaló címkét aggatnának, abnormális mértékben gyűjti a kincseket és úgy tanulmányozza az emberek érthetetlen viselkedését, mint természettudós a hangyákat.
Cora tudomására jut, hogy Essexben, Anglia, ha nem a világ legunalmasabb helyén, felbukkan egy rejtélyes teremtmény, az Essexi kígyó. Habár a reménybeli őslény valószínűleg csak falusi parasztbabona, Cora Essexbe utazik, ahol megismerkedik a helyi lelkésszel és örökre megváltoztatják egymás életét.

Fájdalmas volt ám leírni, hiába ez történik, mindenféle gejl romantikus vagy pejoratív felhang nélkül. Nem tudom, Sarah Perry hogy csinálta, de olyan valósnak ható és érdekfeszítő szereplőket alkotott, hogy komoly izgalmakat éltem át olvasás közben. Úgy ábrázolja az érzéseket, hogy nincs benne semmi rózsaszín vagy alpári vonás. Régen éreztem azt - van-volt egy kisebb olvasási válságom, remélem, kivergődöm belőle -, hogy puszta örömből olvasok egy történetet, nem a rend kedvéért vagy intellektuális érdeklődésből. 
Most arról akartam egy sort okoskodni, hogy az Essexi Kígyó tulajdonképpen egy multifunkcionális metafora, de megint eltökítettem valahova a jegyzeteimet a kincset érő oldalszámokkal. Na, szóval. Mindenki kivetíti azon félelmeit, amelyekkel nem hajlandó szembenézni és könnyebb egy megfoghatatlan, ám annál szörnyűbb ellenfelet teremteni és jajgatni, Isten kígyószolgája hogyan bünteti az embereket vélt vagy valós bűneikért; ő a felelős az eltűnt csónakért, a vízbe fúlt gyermekért, a döglött kecskéért, mindenféle időjárási jelenségért és természetesen a rossz termésért. A vidéki falucska lakói a hisztériáig hergelik magukat, egyesek látni válik, másoknak álmaiban jelenik meg a titokzatos szörny esernyőre emlékeztető szárnya és nedvesen csillogó, fekete pikkelyei. (Csőre is van ám.)
Érdekes olvasni, hogyan húzza-vonja Corát és Willt, a helyi tiszteletest a kölcsönös szeretet, a vágy, az érzés, hogy ellentétes nézeteik ellenére a lelkük mélyén egymáshoz tartoznak - miközben a férfinak felesége és gyerekei vannak. A szabados Corának nem számít a hit, Will nem tud mit kezdeni a nő szabadságvágyával. Mindketten ragaszkodnak a meggyőződésükhöz és büszkeségből nem hátrálnak meg a vita elől, de hiába bántják meg egymást, valamelyikük mindig elküldi a békülést kívánó levelet.

Szó esik még a korabeli társadalmi berendezkedésről, Ragnar Lothbrokról és a vérsasról, a többi szereplő sorsa is szépen gabalyodik, miközben a szerző ügyesen elrejti, pontosan mikor is játszódik a regény, amely csalafintaságra magyarázatot ad az utószóban. Egy fordulattal és a befejezéssel nem volt kibékülve, de vonakodva hajlandó vagyok elfogadni - máskülönben Az essexi kígyó gyönyörű kis kompakt regény, valósággal lubickoltam benne, rosszabb, a hétköznapi emberekkel foglalkozó könyveket is szoktam szeretni, hát még egy ilyen remeket.

Ui.: Nagyon röhögtem, amikor Cora és Will megismerkedésében felfedezni véltem a Jane Eyre epikus jelenetét, de lehet, hogy az összefüggés csak a fantáziám szüleménye.

Eredeti cím: The Essex Serpent
Sorozat: Kult Könyvek
Kiadó: 21. Század
Kiadás éve: 2017
Fordította: Borbély Judit Bernadett
Ár: 3990 Ft


2018. június 3., vasárnap

Máglya

Dragomán György: Máglya

Egyenletesen veszem a levegőt. Négy kis levegővétel, az ötödik nagy. Érzem, hogy tágul a tüdőm, az oxigén végigszáguld az ereimen, az egész testem megborzong az érzéstől. Próbálok a szokásosnál nagyobbakat lépni. A vállamat lazán tartom, nem szabad megfeszíteni, mert megindul a savasodás és hamar elfáradok.
Halkan motoz a bambusz, ahogy közeledek a felüljáróhoz. Senkiföldjének hívom magamban. Elhagyatott, betonozatlan út, tele gödrökkel és nagy kavicsokkal, egy helyütt négyszögletes fémdarab csillog a porban, mindig vigyázok, hogy kikerüljem. Az út végén varjak lépegetnek a ritkás fűben, jobbra-balra biccentik a fejüket, miközben rám néznek. Lelassítok, lassan a zsebembe nyúlok. Ajándék kell nekik.

Ingoványos terepre tévedtem, amikor nagy merészen (és nagyjából kipihenten) leemeltem egy olyan könyvtár polcáról a Máglyát, ahol végre nem sikerkönyv (=csupán két hétre kölcsönözhető) volt - éreztem, hogy több idő kell neki -, de elegem volt az évek óta tartó néma kekeckedésből, amit az író könyveivel műveltem. Végül is egy könyv, csak nem esz meg, a csapnivaló történelmi tájékozottságom és az olvasmánylistámon csekély számban szereplő magyar írók ellenére se.
Tényleg nem evett meg, de nehezen barátkoztam össze Emmával, nem akartam kamaszlány-bőrbe bújni, nem akartam életemnek arra az időszakára emlékezni. Doktor úr, nyilvánvaló, hogy maga még sose volt tizenhárom éves lány, mondja Cecilia az Öngyilkos szüzekben, amikor fensőbbségesen közlik vele, hogy ő még nincs annyi idős, hogy tudja, milyen nehéz az élet. A felnőtteknek ez nagy hibája; elfelejtik, hogy ami most piszlicsáré dolognak tűnik, tizenhárom éves korukban nekik is óriási probléma volt. A kislányok mindig nagylánynak akarnak látszani és hevesen elutasítják, ha lekislányozzák őket. A fürdőruha identitásbeli világítótorony, Hamupipőke báli ruhájának strandmegfelelője, csillogó vért a maró tekintetek ellen. Felnőttkorban (jobb esetben) csak egy csinos cucc.  Egy hat-tíz-tizenhárom-stb. idős gyereknek más a világa. A körvonala még bizonytalan, a vázát még bármi összezúzhatja; még nem alakult ki az egyéni értékrend, amely kapaszkodót adna, a kapott minták (sokszoros) felülbírálása még nem történt meg. Nagyon kemény munka és nagyon sokba kerül.
Emmának többszörösen: egyszerre küzd a saját tragédiájával és a nemzeti traumával. Hogyan tekintsen a múltra? Elveszíti a szüleit, az otthonát, mindazt, amit ismert, hogy egy idegen emberrel nézzen farkasszemet, akiről az intézet igazgatója azt mondja, a nagymamája, és akiről az anyja soha sem mesélt. Minél több szereplője van, annál többféleképpen lehet elmesélni egy történetet és Emmának van a legkevesebb első kézből való információja ahhoz, hogy átlássa a képet, de megpróbálja. Összeszorítja a száját, próbál nem sírni és úgy megőrizni a szülei emlékét, ahogy ő emlékszik rájuk, nem pedig bemocskolva a falubeliek gyűlöletétől. A nagymamáját is csak a saját szemével igyekszik nézni; bolondnak, besúgónak nevezik - a háta mögött vagy a szemébe mondva -, de ő egy magányos embert lát, aki nem mozdítja el a nagyapa tárgyait, gyűrűjével a gyúródeszkára koppint, megtanítja a háztáji mágiára és olyan kakaót főz, ami még a csontjait is átmelegíti és egész napra erőt ad. Nem hagyja, hogy elárassza az oktalan gyűlölet, a tömeg megsemmisítő, vérszomjas ereje, nem hagyja, hogy eltiporják a gyerekek az osztályteremben vagy a felnőttek az utcán.

Nagyon érdekes ez a rezignáltan magyar mágikus realizmus - nyilván egészen más, mint Márquez színes, fülledt világa -, a rögvalóság és a nagymama boszorkányságának ellentéte, erről és a könyv témájáról is oldalakat lehetne még beszélni, de még össze kell pakolnom a cuccomat és hajat kellene mosni. Az olvasmányaim közül a Homokhegy jut eszembe, ami hasonlít rá, de az is csak hangulatában. Vagy az Ingókövek, arra jellemző ez a fájdalmas, ismerős múltidézés a vibráló dolgok mögöttiségével.

Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2014
Ár: 4300 Ft



2018. június 1., péntek

Szolid májusi kalandok

Két létfontosságú megjegyzés a könyves zárás előtt:

- Ma reggel a mellettem ülő nő, miközben normál hangerővel szidta a felüljárón uralkodó közlekedési állapotokat (a dugót) a buszon, kilakkozta a körmét. Én se vagyok sámli a közösségi szépségápolásban, rúzsoztam már ki magam és púdereztem le az arcom, de el kell ismernem, hogy ő viszi a pálmát. Azért eléggé rettegtem, hogy a királykék lötty a fehér ruhámon köt ki.

- Az esti futás közben ronggyá áztam - mire hazaértem és hajat mostam, természetesen elállt az eső -, mindenemből facsarni lehetett a vizet, de a szemfestésem meg se moccant. Úgy érzem, alkalmas alany vagyok a tartósság tesztelésére.

Térjünk át a könyvekre.

Faragó István – László Zsuzsa: Leghathatósabb arcz- és hajkenÅ‘csök Ian McEwan: Szombat

Idén valamiért nincs kedvem könyveket venni, elnyámmogok a kis készletemen - a több mint száz olvasatlan könyvemen... -, vadászterületnek meg ott van a könyvtár ((és a barátaim polcai)). A lakásban uralkodó állapotokat tekintve ez annyira nem nagy baj.
A Leghathatósabb arcz-és hajkenőcsök a Tandem Grafikai Stúdió kiadványa, csak úgy, mint a tavaly olvasott-beszerzett Egyszervolt illatszerek 's azok kicsinyke flaskái. Ez utóbbi kellemes, nyaralós emlékkönyv, és a társa is tulajdonképpen az; elbicikliztünk Szentendrére, ahol szokás szerint barangoltunk egy kicsit és betértünk a könyvesboltba is. Nagyon szeretem ezt a sorozatot, az ollós darabra is fenem a fogam.
A Szombat a szintén szokásos debreceni antikváriumi zarándoklat gyümölcse, stílszerűen szombaton vettem. Régóta érdekel a könyv és a helyi erőket támogatni kell, tehát abszolút nemes célok vezéreltek.

Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2018 Dorthe Nors: Tükör, index, kuplung Dragomán György: Máglya

Nem sokat olvastam, de annál súlyosabbakat; a Strahan-válogatás idén sajnos nem sikerült annyira jól, de akadt benne pár emlékezetes darab és mindig élmény várni-olvasni ezt a kötetet. A Tükör, index, kuplung könyvtári zsákmány az elidegenedésről. A Máglyával nehezen csiszolódtunk össze, de idővel megadtam magam a varázsának és örültem, hogy végre elolvastam, évek óta tervben volt, remélhetőleg írni is sikerül róla.
Most Az essexi kígyó utolsó oldalait olvasom. A maga csendes módján lenyűgözött! Abszolút kellemes csalódás, fogalmam se volt, hogy a sok csalódott vélemény után ennyire szeretni fogom -akik szeretik a jellegzetesen angol regényeket, ne hagyják ki, vessenek rá egy pillantást a szemet gyönyörködtető borítón túl.

A többiek májusa:

2018. május 26., szombat

Megjelenéses

Egyelőre nem dobtam hátast a felhozataltól, végigturkáltam a mamipornókkal, a különféle újrakiadásokkal és YA-kkal teli előrendelős oldalakat, de alig találtam valami érdekeset.



Lőrinczy Judit: Elveszett Gondvána (június 5.)

Nagyon szerettem az Ingóköveket, és többször eszembe jutott az évek folyamán, vajon ír-e Judit és meg fog-e jelenni. Nos, itt van.:) A fülszövege alapján nem vagyok benne biztos, hogy nekem való olvasmány lenne, de bízom a szerző egyedi látásmódjában és előbb-utóbb elolvasom.
Bővebben itt olvashattok a kötetről, ráadásul már előrendelhető.
Bele is lehet kukkantani.


Dennis Lehane: Titokzatos folyó (június 5.)

Ennek az újrakiadásnak nagyon megörültem, őrjítő hiányosságot pótolt vele a kiadó (jár érte a bolygó méretű piros pont). Új ruhát és korrektúrát kapott, és a szokásos, nagyon baráti 35%-os kedvezménnyel előrendelhető. Szerintem ez Lehane legjobb regénye, már háromszor olvastam.
Nekem megvan az első kiadás, bár kissé ramaty állapotban - nem mellesleg gyakorlatilag ellopták nekem -, lehet, hogy beszerzem. Titokzatos folyóból nem lehet elég egy darab.


Siri Hustvedt: Amit szerettem (június 1.)

Kellemes meglepetés a Parktól. Ordenáré leszek, sajnos csak annyit tudok a hölgyről, hogy Paul Auster felesége - tehát biztosan különleges ember -, pedig már tíznél több könyve jelent meg, regények, non-fictionök és verseskötet is. Ideje megismerkedni vele.


2018. május 21., hétfő

Az év legjobb SFF novellái - sajnos ezúttal nem

"-Tizenegy évesnek kellene lenned! - vágott vissza a Legfőbb Főpap paprikavörös arccal. - Nem volna szabad véleményt formálnod! Meg... hogy is hívják azokat az izéket, amiket össze kellett szednie, amíg olyan sokáig készülődött?
 - Tamponnak, excellenciád - válaszolta az egyik alacsonyabb rangú Főpap.
 - Pontosan. Meg a melltartók! Azoknak sincs itt semmi keresnivalója! Sem a véleményednek! Vagy ezt már mondtam?"
(Kelly Barnhill: Alighanem még mindig kiválasztott)

Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2018

Habár én voltam az, aki vitriolosan élcelődött azokon az olvasókon, akik tényleg a(z ő ízlésük szerinti) legjobb novellákat várták-várják a kötet szerkesztőjétől, ezúttal bennem is hasonló gondolat mocorgott.
Minden évben, a Könyvfesztivál előtt az éves Strahan-válogatás a könyvmolyünnep fénypontja számomra, az a megjelenés, ami felteszi a koronát az egész eseményre. Nem, nem mindegyik novella tetszik, sőt, bőven akadnak olyanok, amelyek fölött huzigálom a szemöldököm, vagy amelyek nem a szám íze szerint valóak. Gyarló ember vagyok, pl. Greg Egan sose lesz a kedvenc szerzőm és nem tudok úgy lelkesedni az írásai iránt, mint Cat Valente esetében (borzasztó kicsinyes érzés, de sérelmeztem is, hogy kimaradt az idei kötetből - értitek, kimaradt:D. Mindenki a saját ízlésének rabja). Engem mindig a kötet változatossága nyűgözött le, vártam, hogy a novellák milyen új, ismeretlen világokba repítenek el. A mostani körutazás kicsit laposra sikeredett.

Számomra új felfedezés, hogy Strahan próbálja az adott évi kötetet valamiféle tematika vagy vezérmotívum köré szervezni. Tavaly ez a nők társadalmi helyzete és az a körüli feszültségeket, idén a menekültproblémát és ezen keresztül a másság, az ismeretlen elfogadását jelentette. A reflektálás önmagában nem jelent gondot, az viszont már igen, amikor a művészet teljesen alárendelődik és egy-egy adott művet nem az érdemei alapján emelünk ki. Érzésem szerint a kötetben lévő, a tematikához kapcsolódó írások jó része további szerkesztést kívá... Szóval. Nehéz elhinnem, hogy ezeknél nem születtek jobb írások 2017-ben. 
A kötet feléig nem szikrázott fel nálam a csillagszóró és kezdtem aggódni, hogy túlságosan fáradt/elutasító vagyok, aztán @Odett megnyugtatott, hogy az idei válogatás szerinte is gyengébb, mint a korábbiak (a nyomor szereti a társaságot). Sok a nyugtalanító, szinte félelmetes írás, amely szintén lehet az emberi érzések metaforája a jelenlegi globális helyzetre. A világ fél és visszafojtja lélegzetét, ezt mindenben lehet érezni.
Még több a befejezetlenség érzését kiváltó novella, mintha egy nagyobb egészből metszettek volna ki egy részt. Csonkaság, a katarzis elmaradása. Vársz valamit, ami nem jön. Kibic vagyok, de sejtem, hogy novellát írni nehéz, más, feszesebb az íve, nincs annyi idő és hely kibontakoztatni a cselekményt, mint egy regény esetében, de na. Egy jó író nem arról ismerszik meg, mennyit ír, hanem arról, mennyit dob ki, vallotta Márquez. Nem nekem kell hinni, hanem neki.

Idén sajnos elmaradt a katarzis, az-agyam-eldobom-érzés. Nagyon közel állt ehhez Max Gladstone a Crispin modelljével, ami nagyon az ízlésem szerint való, és ez volt az első írás a kötetben, amire azt mondtam, végre valami jó, de a korszakalkotó zseniális tűzijátéktól egy kicsit elmaradt. Nem hittem volna, hogy az ő novellája lesz a számomra legtetszetősebb, miután a Nagyrészt halott ötlegorgiáját "lélektelennek" éreztem.
Ebben a "nagyon jó" dobozba került A botok titkos élete is. Annyira sci-fisen cuki! Ötletes, működik, minden a helyén van benne! 
Az Egy kontra vallomása a jó írásnak a kényelmetlenséget okozó, félelmet keltő fajtája, a magamfajta introvertáltaknak kifejezetten hideglelős. 
A ...Nagyon erős tud lenni, bár kicsiny pedig egyenesen bizarr, de a jóféle, gondolkodást a feje tetejére állító módon, nem a hatásvadász ócskaság ösvényén haladva. 

A fentiek voltak a számomra kiemelkedő novellák [azért emelem ki, hogy "számomra", mert könnyen lehet, hogy egy rutinos zsánerolvasónak korántsem olyan meglepő a ...Nagyon erős..., vagy olvasott már ennél ütősebbet a maga kategóriáján belül], a következő kategóriát a "Jók" alkotják, amelyeket olvasgatok, kellemesek, de nincs csillagszórózás.
Az Alighanem még mindig kiválasztott-tal lehet, hogy kicsit szigorú vagyok, mert tényleg jó írás, vicces és szokatlan nézőpontból ábrázol egy fantasy toposzt. A 9-es karnevál is felfelé tendál, nyugtalanító és mindenféle asszociációkat indít el az ember agyában. A tündérfa tulajdonképpen semmi újat nem mutat, de ügyesen, gaimanesen van megírva. Az Angol nevem még bizarabb, mint a ...Nagyon erős tud lenni, bár kicsiny, az idegenség, a magány egészen végletes formáját mutatja meg. A Hold nem csatatér erős áthallásokat keltett bennem a Luna-Újholddal, olyan, mintha egy kiegészítő novella lenne egy egyszerű katona szemszögéből. Nem koppintás, de elég hasonló a Holdábrázolásuk.
A Kesztyűkészítők tiszteletre méltó társaságát nagyon vártam, jólesett elmerülni a komfortzónámba tartozó, fantáziadús darabjában, akárcsak a Jöjjenek, lássanak eleven driádot! c. novellában, bár nála már rezgett a léc, mintha egy sokkal terjedelmesebb írást nyirbált volna meg a Magyarországon született Theodora Goss.
A Szépasszonyfüves éjszakák társadalmi berendezkedése erősen hajaz a Napok házáéra, bejön nekem Alastair Reynolds hardsággal kevert költőisége.
Van két novella, amely erősen biceg; az egyik Charlie Jane Anders: Ne vádolj és nem perelekje. Nekem ő az irodalom olyan divatos alakja, mint Ann Leckie. Van bennem egy csipetnyi sznob ellenszenv iránta (Leckie iránt sokkal több:D), de nincs rosszul megírva a novellája, csak... nem szeretem a témáját, túl felkapott nekem az egész LMBTQ-akármi.
A másik az Esti mese a Wood Streetről Caitlín R. Kiernantól. Strahan bírja őt, eddig mindhárom, magyarul megjelent válogatásban szerepelt novellája, pedig a Dancy vs. a pteroszaurusz elég gyenge volt. Sajnos az Esti mese is van. Én is bírom Kiernant, egyedi, sötét, kissé elmebeteg világa van, azonnal megcsapott az a hangulat, amelyet a The Drowning Girl olvasása közben éreztem, de ez, ebben a formában kevés. Tessék belőle regényt írni! 
Tévedtem, három bicegő írás van. A harmadik A csúfos torony, nem villant semmi újat, de csak egy kicsit kellett volna jobban megírni ahhoz, hogy igazán jó legyen a maga kategóriáján belül.

A következő skatulyának az lehetne a címe, hogy "Értem én, de minek?" Fellobban a láng, aztán azon nyomban kialszik. Sajnos az ilyen novellákból van a legtöbb.
A zen meg az űrhajóápolás művészete és A Turing-gép diszkrét bája esetében lehet, hogy csak én nem vagyok velük kompatibilis és másoknak ezek lesznek a kedvencei. Az arany füstje a dicsőség is hasonló; a hosszán kívül semmi kiemelkedőt nem láttam benne, tipikus kardozós, nagyot mondó vándormesélős darab, klasszikus fantasy rajongók szeretni fogják.

 A válogatott falatok, a Severyn Grimes, A marsi obeliszk, az Ázsió, A kaméleon kesztyűje, a Kanalat hozz magaddal mind olyanok, amelyekre a skatulyacímnél nem szeretnék több betűt áldozni.
A Járdáknak tetszett a stílusa, de a tartalmat keveselltem. Az Alku szépen építkezett, kedvemre való volt, aztán a végén elmaradt a katarzis, kifejezetten dühös voltam rá miatta.

A végére maradt a feketeleves, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni, vagy egyenesen undort váltottak ki belőlem, és nem azért, mert szokatlanak vagy extrémek lennének, hanem mert szimplán rosszak. A houstoni remete fogalmam sincs, hogy miről szólt, a reggeli félkómás buszozás se tett jót az élménynek. Kai Ashante Wilsontól többet vártam. Az Asszonyaik jajveszékelése csupán frusztrációs kifakadás, nincs mondanivalója, megoldása. Hasonlóan értelmetlennek láttam a Babilont is, ezek azok a novellák, amelyeknek a kötetben kerülését a post elején megkérdőjeleztem. A dühnek hangot lehet, vagy hangot kell adni, de az indulattól nem lesz irodalmi értékük és, ha az az üzenetük, amelyet faék egyszerűséggel sugallni akarnak... akkor azt nem szabad támogatni. 

Összességében nem túl jó az arány: 29-ből négy novellát éreztem nagyon jónak és túl sok volt az ízetlen nyámmogás. Nagyon hiányoztak a zseniális írások, amelyek átszakítják a plafont, a szerző nemétől, életkorától, társadalmi helyzetétől és nemzetiségétől függetlenül. Nem akarok nevesíteni, mert nem azt várom el Jonathan Strahantől, hogy ugyanazon szerzőktől válogasson évről-évre. Azt várom el, hogy meglepjen, elkápráztasson, elgondolkoztasson, még meg is ijeszthet, de ne váljon propagandisztikussá. Maradjon nyitott, olvasson friss szemmel, elfogulatlanul és teremtse meg a sokszínű kiegyensúlyozottságot - ami egy vérbeli szerkesztőtől elvárható. 


2018. május 19., szombat

Idegen vagy

Dorthe Nors: Tükör, index, kuplung

Avagy egy negyvenes nő vezetni tanul, mondja az alcím, de a szemfüles olvasók sejthetik, hogy nem (vagy nem csak) tolatásról, holt térről és az egyirányú közlekedés szabályairól lesz itt szó.

Nem számítottam valami hű-de-vidám könyvre, már a borító magányos csíkja és a rajta haladó kis autó se ígért könnyed chick-litet, de azért kicsit elszomorodtam.
Sonja negyvenéves, egyedül élő és egyedülálló nő, még egy macskája sincs, amit őszintén szólva nem értek. A masszőrének, Ellennek van. Lapos képű, ősöreg és Sonja szerint gonosz feje van, előtte kijelenti, hogy szereti ő a macskákat, a játékos és kedves fajtát, de szerintem az, aki azt mondja egy rozoga jószágra, hogy lapos, gonosz képe van, az a játékos (=tárgyakat lebaszkodó ugróbajnok) macskákat se szereti. Na, mindegy.
A könyv szimbolikája egyszerű: a főszereplő Sonja magánya, mindentől-elidegenedése a veleje és a vezetésben is ez tükröződik. Rajta kívül más nők egzisztenciális nyomorába is betekintést nyerünk; a macskás Ellenébe, aki hátsó szívről, csakrákról meg ilyesmikről mesél lelkesen Sonjának, akit ez megrémít és semmi mást nem akar, csak azt, hogy Ellen kimasszírozza merev vállából a görcsöket; Mollyéba (amúgy Lone), akivel egy helyről származnak, de Molly (Lone) tudatosan hátat fordított a jütlandi, önálló tudattal bíró pusztaságnak, az aloe vera iránt lelkesedik és futó kalandokba veti magát; Kate-ébe, Sonja nővéréébe, aki a kétségbeesését a kerti virágokba, a golden retrieverbe, a konyhai lefolyóba plántálja és nem akar Sonjával beszélni. Sonját ez nagyon bántja és leveleket írogat neki és a szüleinek, amelyek a papírkosárban kötnek ki.
Egyszer azt hallottam egy Carson McCullers-novella kapcsán, hogy a főszereplő magassága azt jelenti, hogy mindenkinél messzebbre lát, más perspektívába kerülnek számára a dolgok, mint a többi vergődő szereplőnek. Sonja is magas, a hosszú lába sokszor említést kap, mint a család nőtagjaira jellemző belsőfül eredetű szédülés, ami főleg akkor jelentkezik, ha Sonja lehajol vagy felfelé tekint.
"Ott, ezen a Lønborg nevű vidéken született anya. Ellentétben a többi dán pusztasággal, ezt sohasem művelték meg. Főleg kavics és homok az alapja, abba bizony nehéz lett volna akár egy ágacskát is ledugni. Évezredek óta emberkéz által érintetlenül, misztikusan és szeszélyesen nyújtózik a végtelenbe. Népmesei fordulattá vált, ki hogyan tévedt el arrafelé. Sokan azt állították, hogy ők ugyan kinéztek maguknak néhány fix pontot, ám arrafelé a táj nem statikus. Kénye-kedve szerint változtatja a formáját. Anya fiatalkorában egyszer egy amerikai férfi költözött a környékre, aki egyáltalán nem félt a pusztaságtól. Minden áldott hétvégén kiment oda, ha esett, ha fújt, és bizonyos időközönként nyoma is veszett... Az idő és a tér másképp viselkedik odakinn, állította az amerikai, márpedig ő tudta, miről beszél, hiszen Amerika a hatalmas és fenséges, érintetlen tájak hazája, melyek némelyike már-már saját tudattal rendelkezik. Minden közép-nyugati amerikai tudja, hogy a préri, a hegyvidék, a sűrű erdők önálló életet élnek. Felülemelkednek azokon a törvényeken, amelyek előtt mi meghajlunk, jobban mondva soha nem is vonatkoztatták magukra, és az ember parányi tudata ezeken a tájakon labdába se rúg, állította az amerikai. Eltolódhat akár jobbra, akár balra, felemelkedhet és meggörbülhet, ahogy a tér. A parányi ember a civilizáció lázas keresése közben eltévedt, csak körbe-körbe rohangált, a természet meg közben kiteljesedett. Az amerikai, mesélte anya, leült egy kőre odakint, és ott üldögélt, amíg a táj lecsöndesedett körülötte. Akkor hazament, állítása szerint boldogan. A helyi tiszteletes hitt neki, fel is szólította a nyáját, hogy tartsák távol magukat a pusztaságtól. Bizonyos erőkkel nem jó ujjat húzni, hirdette."
Mindannyian menekülünk valami elől és menekülünk valamibe - de előbb-utóbb mindenki megtapasztalja, hogy ha saját magában nem sikerült lezárni valamit, azon nem segít a városba költözés, a névváltoztatás vagy a fakéreg szagolgatása. Sonja megpróbálta eltépni a gyökereit, más akart lenni, aztán rájött, hogy valamennyi ember voltaképpen ugyanolyan, tökmindegy, hogy az ember Koppenhágában vagy Jütlandon él. Keresi a törést, de a kapaszkodót nem találja a gabonatáblában elrejtőző, sárga facipős kislányhoz, aki olyan volt, mint egy mezei egér és az édesapja a feje búbjára simította meleg tenyerét.
Arra a helyre, amelyet otthagytál, már soha nem térhetsz vissza.

Ui.: Lehet tippelni, mennyire odáig voltam a kiidézett részletért.

Eredeti cím: Spejl, Skulder, Blink
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2016
Fordította: Kertész Judit
Ár: 2990 Ft

2018. május 12., szombat

Bőrügyek

"A szúnyogok egyébként pontosan tudják, kinek a vérére ácsingóznak... A tejsav, ammónia, húgysav és zsírsavak bizonyos arányú keverékétől a szúnyognak valósággal elered a nyála. A lábszagnál meg végképp nem ismernek vonzóbbat... Ezért Tanzániában az ajtó és ablak elé kihelyezett büdös zoknival próbálják megtéveszteni a szúnyogokat.
(...)
A szúnyogok kedvenc kajája tehát egy borotvavíz illatú, erősen verejtékező és vadul lihegő, 0-s vércsoportú sportoló sajtszagú lábbal. Az ínyenc szúnyogok paradicsomában ezt már csak egy sportos kismama übereli, akinek magasabb a testhőmérséklete és több szén-dioxidot lélegez ki."

Bő rügyek, bőrrügyek... jajj.

dr. Yael Adler: Bőrügyek

Nagyon érdekes a Park kiadó emberi testtel foglalkozó ismeretterjesztő sorozata. Az első részt, a Bélügyeket elkönyveltem a "majd egyszer" képzeletbeli listájára, de amikor megláttam, hogy lesz bőrrel foglalkozó kötet, tudtam, hogy ezt minél hamarabb szeretném elolvasni.

Most teszem ki a figyelmeztető táblát: néhány éve beszippantott a tudatos bőrápolás világa - @vicomte sokat tudna mesélni, de én, mint cseles nő, csak a jéghegy csúcsát engedem láttatni. Avatatlan férfiszemének valószínűleg fel sem tűnik plusz egy flakon a Szent Fürdőszobaszekrényben - és, mint minden jó szektás, kissé más perspektívából tekintek a témára, mint egy normál földi halandó. 
Azt is leírom, hogy felőlem mindenki azt csinál a bőrével, amit akar, semmi közöm hozzá és nem is érdekel.

(Magyarán, ez a post is velem fog kezdődni és rohadt hosszú lesz.)

A bőröm olyan, mint egy stigma. Magán viseli az összes megpróbáltatás és genetikai defektus nyomát, mintha a ragyogó személyiségemért cserébe kétszer álltam volna sorba a bőrnyavalyák osztályán, és nem mondhatnám, hogy szakértő kezekbe kerültem volna. Magad uram, ha szolgád nincsen alapon - sok sorstársamhoz hasonlóan - persze, hogy önszorgalomból elkezdtem kutatni és olvasgatni; a Bőrügyeket amolyan alapozó képzésnek szántam, és pár tikket okozó dolgot leszámítva dr. Adler sikeresen átadta a szükséges tudást.
A kötet nagyon informatív, sőt, túl is mutat a témáján, tulajdonképpen az emberi test egészével foglalkozik; hiszen mindenütt bőr (vagy nyálkahártya) borít minket, és kb. minden részünkkel-szervünkkel összefügg. A szerző megismertet minket a bőr rétegeivel, az ott zajló folyamatokkal, a hormonok hatásával, a veszélyt jelentő anyagokkal, a különféle jelenségek eredetével, a bőrbetegségekkel, mindenféle váladékokkal (érzékeny gyomrúak ne ebédszünetben olvassák ezt a részt), a táplálkozás bőrre gyakorolt hatásával és röpke kitérőt tesz a lelki összefüggésekkel is - és még csak mazsoláztam a tartalomjegyzékből. Örülök, hogy elolvastam és teljes mértékben megnyugodtam a cellulitiszt illetően.

Most jön az a bizonyos "de". Tudom, hogy az orvosok és a többi szakember sok dologban ellentétes nézeteket vallanak, én meg csak egy laikus vagyok, de... gyarló ember vagyok és kicsit kötekedni fogok. Ezt enyhítendő besuvasztottam az alábbi pontok közé pár helyeslést is, bár igen, főleg azért, mert rímelnek az én kis fixa ideáimra.

1. Nem szerettem a szerző stílusát; nem tudom, hogy előirányozták neki a jópofizást és a gügye metaforákat, vagy dr. Adler imidzsének a része, de engem irritált, mintha kisgyerekeknek készülő ismeretterjesztő kötetecskék hangvételét vette volna alapul.

2. Onnan ismerszik meg a normális bőrgyógyász, hogy ádáz ellensége a szoláriumnak és a (túlzásba vitt) napozásnak. Az orvos, akinél néha megfordultam, felírt egy hasznavehetetlen krémet és napozásra biztatott - a napallergiás, extra fehér és extra érzékeny bőrömmel. Akár tetszik, akár nem, a napozás egészségtelen. Mindenki számára. Az UV-sugárzás ráncokat, pigmentfoltokat okoz, gyengül az immunrendszer és NEM tesz jót a pattanásokat, mitesszereknek. A barnulás is védekezési reakció a bőr részéről, nem az egészség fokmérője. Sok témában születnek egymásnak ellentmondó vélemények, de ebben a bőrgyógyászok és a tudatos bőrápoló szektatagok egyetértenek. Ja, és persze a bőrrák. A figyelmet ellopja előle a tüdő-mell-prosztata-máj-és egyéb rákfajták, de nem azért, mert nem hal bele senki.

3. Ha már a ráknál járunk: MINDEN rákot okoz (a HD-tévé meg periorális dermatitiszt). Igen, tudom, tényleg és szörnyű kínok között fogunk meghalni, de szerintem nem jó taktika egy orvos részéről, ha állandó félelmet próbál plántálni a pácienseibe. Bármilyen szörnyű képet nyomtatnak a cigisdobozokra, aki nem akar leszokni, ezek nem fogják elrettenteni, mások viszont félni fognak a saját testüktől az állandó ijesztgetés miatt. A rossz hír az, hogy még mindig nem jött el a szingularitás (és a piskóta továbbra is összeesik, a vonatok meg késnek) és nem tudjuk feltölteni a tudatunkat.

4. Ehhez kapcsolódik az egészséges életmód - ahogy az orvosok elképzelik. Fogyassz halat, de kizárólag nagyon biót, mert a többi hal húsa szennyezett és rákot okoznak. Ugyanez a többi élelmiszerrel.

4. A bio nem egyenlő az egészségessel, örülök, hogy a szerző érintette ezt a témát. A natúrbuzik natúrhívők rettegnek a kemikáliáktól, a szintetikus anyagoktól, miközben a testápolójuk összetevőlistájának elején ott virít az alkohol [minden skincare addictnek megvan a maga vesszőparipája. Az enyém az alkohol.  Úgy általában: az ég mentsen meg attól, hogy rákérdezz az ásványi olaj kényes témájára.] és tele van illóolajjal, ami szép allergiás reakciókat képes kiváltani.

5. Dr. Adlernek meg az a vesszőparipája, hogy a bőrünk még a kőkorszaki körülményekre van berendezkedve, mert evolúciós szempontból nem történt változás. Magyarán: heti egy fürdés hideg vízzel, no testápoló, no fincsi szérumok, no bőrradír, borotva, dezodor, parfüm stb. Igaz, hogy az ősember nem mosott fogat minden étkezés után és 50 faktoros naptejet sem használt, de mindegy. Az pedig holtbiztos, hogy nem utazott a reggeli csúcsban a 4-6-villamoson. A hajamat téptem ettől a hozzáállástól. A kőkorszak óta eltelt némi idő, könyörgöm.

6. A szappan. Igen, tényleg nem jó, túl lúgos, letépi a természetes savköpenyt, stb., de dr. Adler legalább annyira rá van kattanva, mint az ősemberre, pedig az emberek többsége már pusztán kényelmi okokból is tusfürdőt használ. Meg is állapítja, hogy sokkal jobb termék. Köszi.

7. A bőrradírt is megveszekedetten utálja (mert a kőkorszakban se használtak ilyet), de a botox mértékkel alkalmazva teljesen rendben van, sőt, csodákra képes. Látszik, hogy német magándokiról van szó.

8. Mivel a faggyúmirigyek túl mélyen helyezkednek el a bőrben, az erre kifejlesztett termékek hatástalanok a faggyútermelésre. A cellulitisznek genetikai okai vannak, nem lehet teljesen eltüntetni, az NMF-et nem lehet leutánozni (Brandon Truaxe-ék azért nem végeztek rossz munkát), de a gonosz kozmetikai ipar megpróbálja velünk elhitetni, hogy léteznek hatásos készítmények. Oké, akkor ne csináljunk semmit? Kedves doktornő, ugye nem gondolja azt, hogy a nők majd csak ülnek ölbe tett kézzel, a cellulitiszes lábukat lóbálva? Azért létezik kémiai hámlasztó, szkvalán és még pár dolog, ami képes segíteni, anélkül, hogy szárítaná a bőrt (az alkoholos tonikokkal ellentétben).

9. "... aki reggel magára ken egy nappali krémet, később még rákeni a napvédő krémet is, hamar túlterheli a bőrét. Jobban tenné, ha kombinált készítményt vásárolna, amely egyszerre nyújt védelmet a naptól, ápol és sminkel (ügyeljünk az UV-B és az UV-A védelemre!). Ilyen kombinált készítmények krém formában vagy kompakt arcfestékként kaphatók a patikában."
És még ki is tereget helyettem. Komolyan, ilyen csodakészítményt még nem találtam. Mindenki a Tökéletes Krémet hajkurássza, de az egyiknek nem jó a fedése, a másik átfénylik, a harmadik túl sárgás, a negyedik csak 15 faktoros, az ötödik több mint tízezer forint és 30 ml, és így tovább. Én nem vagyok rest a világ másik feléről rendelgetni és lelkiismeretesen próbálkozom, de na.

10. Elég sima csapvízzel arcot mosni és a törölköző elegendő a smink maradványainak eltávolításához - ha mégsem, kevésbé árt így aludni, mint alkoholtartalmú/habzó/szappanos lemosóval arcot mosni. Lehet, hogy így van, de aki egy kicsit is odafigyel a bőrére, az elsők között fog azzal az intelemmel találkozni, hogy ilyen készítményeket ne használjon. Rengeteg gyengéd, gyönyörű INCI-vel bíró lemosó létezik (nem horribilis áron), az olajos lemosókról és a double cleansing csodájáról nem is beszélve. Sminkben meg nem fekszünk le aludni, akkor se, ha kitör a zombiapokalipszis.

11. Az aknével küzdő emberek fogyasszanak sok mogyorófélét...

Tudom, milyennek tűnik a könyv, pontosabban a véleményem a kis listám tükrében, de az, akinek a bőrápolás sarkalatos pont, kritikusabban viszonyul bármelyik témába vágó kiadványhoz. Azoknak viszont, akik nincsenek ennyire ráfüggve, valószínűleg sokkal jobb élmény lesz. 

Ui.: Abigail James, az angol bőrápolási guru könyvére nagyon kíváncsi vagyok, ő valószínűleg jobban passzol majd az ízlésemhez.

Eredeti cím: Haut nah. Alles über unser grösstes Organ.
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2017
Fordította: Fodor Zsuzsa
Ár: 3450 Ft


2018. május 6., vasárnap

Aktuális kívánságlista

Mivel idült szenilitásban szenvedek, arra gondoltam, összeszedem, melyek azok a könyvek, amelyek nagy eséllyel pályáznak egy bérelt helyre valamelyik könyvespolcon - úgy érzem, egy új szakasz kezdődött az életünkben azzal, hogy elkezdtünk könyveket pakolni az ágyneműtartóba, amely ezáltal mágikussá vált -, nagyjából a szülinapom környékén.

Jasper Fforde: Monokróm Naomi Alderman: A hatalom Margaret Atwood: A szolgálólány meséje Margaret Atwood: A vak bérgyilkos Margaret Atwood: Boszorkánymagzat

Michael Cunningham: A hókirálynÅ‘  Clarice Lispector: Minden történet Abigail James: Szeresd a bÅ‘röd! Nathan Hill: Nix

Jasper Fforde: Monokróm - új Jasper Fforde magyarul? Ha a bevásárlólistájáról lenne szó, az is kellene. 
Naomi Alderman: A hatalom - kb. mindenkit érdekel ez a könyv, én se vagyok kivétel. Remélem, nem óriási pofára esés lesz a vége, mert a témában nekem Atwood a mérce.
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje - ha már Atwoodról volt szó, nem maradhat ki az új kiadás beszerzése, mert a régi megsérült a költözés során, és olyan szép.
Margaret Atwood:  A vak bérgyilkos - nekem ugyan megvan a régi kiadás (elég ramaty állapotban), a magánkönyvtáram egyik büszkesége, de annyira boldoggá tesz, hogy végre vállalta egy magyar kiadó Atwood életművének magyar gondozását, hogy szeretném beszerezni az új kiadást. Jelenkor rulez!
Margaret Atwood:  Boszorkánymagzat - nehéz kitalálni, ki az egyik kedvenc szerzőm, mi? Korábban nem érdekelt annyira, de Ilweran értékelése megtette a hatását.
Michael Cunningham: A hókirálynő - Michael Cunningham is bevásárlólista-beszerzős író, az ő magyar kiadása is kisebb fajta csoda. Meg a kiadó is, nem néztem ki ilyet a Jaffától.
Clarice Lispector: Minden történet - szeretem a novellákat és csábítóan hangzik a fülszöveg hangzatos "az ínyenc olvasók titkos világtippje" ígérgetése. Legfeljebb pofára esek.
Abigail James: Szeresd a bőröd! - A szerzők a britek Paula Begounja, és, ha már csúcskategóriás bőrápoló guru, naná, hogy érdekel a könyve.
Nathan Hill: Nix - mostanában ez a kötet motoszkál a fejemben, tulajdonképpen rettenetesen izgatja a fantáziámat. Anyaregény, mindenféle más vetülettel, persze, hogy vonz.

Láttam, hogy mindenki kitombolta magát áprilisban, de biztos vagyok benne, hogy már kerültek új könyvek a kívánságlistákra - mik azok?:)

2018. május 1., kedd

Eleanor Oliphant meglepődik

"- Akkor majd hamarosan találkozunk, ugye? - köszönt el. - Vigyázz magadra!
 Úgy hangzott, mintha mindkét állítást tényleg komolyan gondolta volna: hogy valóban hamarosan   találkozunk, és hogy szeretné, ha vigyáznék magamra. Melegséget éreztem, olyan kellemes, fényes  érzést, amit a forró tea nyújt egy hideg reggelen.
- Te is vigyázz magadra, Raymond! - feleltem, és komolyan gondoltam."

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

Eleanor Oliphant különös nő. Látszólag teljesen átlagos: tíz éve dolgozik egy grafikai cég pénzügyi osztályán napi nyolc órában. Ebédidőben kiugrik egy éppen akciós szendvicsért. Beosztja a pénzét, figyel a kiadásaira. Öltözködésében a praktikumot követi. A Tescóban szeret vásárolni, ahol alkalomadtán meglepi magát néhány új könyvvel. 
Meg három liter vodkával.
Eleanor Oliphant, miután pénteken bezárja maga mögött a lakása ajtaját, egészen a hétfői munkakezdésig nem szólal meg. Elfogyasztja a Tescóban vásárolt mirelit pizzát, az aktuális adag vodkát és próbálja kitörölni az emlékeit. Próbál együtt lélegezni az őt körülölelő magánnyal.
Eleanor Oliphanttól senki nem kérdezi meg, hogy van.
Eleanor Oliphantot csak a mérőóra-leolvasó és a szociális segélyszolgálat munkatársa látogatja meg.
Eleanor Oliphantnak nincsenek barátai.
Még csak egy macskája se.
De ez egyáltalán nem baj. Eleanor Oliphant tökéletesen jól funkcionál egyedül. Nincsenek botor érzelmi szükségletei. Nincs szüksége senkire.
Csak anyuka van, akivel óramű pontossággal, hetente egyszer beszél telefonon, amitől a lelkét kitöltő űr még feketébb lesz.
Aki szerint Eleanor egy rakás értelmetlenül elpazarolt szövet.

Sejteni lehet, hogy ez a regény nem egy átlagos introvertált-történet. Persze, változás van, mert különben nem született volna meg ez a könyv, de (szerencsére) Gail Honeyman ügyesebb-eredetibb szerző annál, minthogy belesétáljon a csábító, boldogan-éltek-míg-meg-nem-haltak befejezés utcájába.
Ez nem egy átlagos introvertált történet, amelyben a Szerelem megszabadítja a főszereplőt a béklyóitól. Ez egy súlyosan, többszörösen bántalmazott gyerek, ill. nő története.
Eleanor életébe egy új munkatárs hoz változást, aki minden szempontból irritálja őt, de Raymond látszólag nem veszi a lapot, és makacsul kedvesen viselkedik vele, hiába az a kollégái napi unaloműző szórakozása, hogy őt kifigurázzák. A másik tényező, ami kibillenti dermedt állapotából, az, hogy... szerelmes lesz.
Vigyázat, mondtam, hogy ez a történet nem a Szerelem mindent megváltoztató erejéről szól! Eleanornak (vajon hányszor fogom még leírni a nevét?...) nagyon sok változáson és felismerésen kell átesnie ahhoz, hogy fellélegezhessen és esélyt adhasson magának arra, hogy normális (=hellyel-közzel boldog) életet élhessen.
Meglepő számára, hogy egy anya nem csak agresszor lehet.
Meglepő, hogy a családtagok szeretik egymást.
Meglepő, hogy léteznek emberek, akik kedvelik őt.
Meglepő, hogy nem csak azért kedvesek vele, hogy utána belerúgjanak.
Meglepő, hogy értékes ember lehet.

Furcsa érzés volt egy ilyen súlyos témát ilyen könnyű formában olvasni; ez a regény olvasmányos, érdekes, az ember izgul, hogy mi történik a főszereplővel és észre sem veszi, mennyire drukkol neki, hogy sikerüljön maga mögött hagynia a fájdalmas múltat, anyukát, a szeretetlenség érzését. Komoly, erőteljes esszenciája van a könyvnek, de a stílusa nem érfelvágós és a "könnyedsége" - igazából nem jó szó ez rá, de per pillanat nem találok jobb szót rá - ellenére nem válik komolytalanná vagy hiteltelenné. Nehéz efféle tartalmas, de nem nehezen emészthető (ez meg nem elegáns kifejezés) történeteket találni.
Ha akarnék, kicsit kötözködhetnék, hogy 30 évnyi dermedtség után kicsit túl gyorsan zajlanak az események, hogy Raymond túl tökéletes Eleanor kiegyensúlyozásához, hogy hirtelen csupa olyan ember lép be az életébe, aki pont megfelelően (azaz nagyon) kedves hozzá, de túlságosan élveztem ezt a történetet ahhoz, hogy hibákat rójak fel neki, főleg, miután meglepnie is sikerült.

Tulajdonképpen en bloc nagyon kellemes meglepetés volt ez a regény, köszönöm Nitának, hogy kölcsönadta.:)

Ui.: Volt egy mozzanat, ami hétköznapi, nem bántalmazós jelenség, de szíven ütött:
"Szóval tényleg így működik a sikeres beilleszkedés? Komolyan ennyire egyszerű? Fel kell kenni egy kis rúzst, elmenni a fodrászhoz, és új cuccokat hordani? Valakinek könyvet kellene írnia erről, de legalábbis egy ismertető füzetet, és terjeszteni ezeket a tudnivalókat. Ma egyetlen nap alatt több figyelmet kaptam tőlük (pontosabban nem rosszindulatú, hanem kedves figyelmet), mint a megelőző évek során összesen."
Igen. Sajnos sok embernek ez (pontosabban ennyi) kell. Olyanok, mint a kiscsirkék: a tőlük különbözőt kicsipkedik maguk közül.

Eredeti cím: Eleanor Oliphant is Completely Fine
Kiadó: Ventus Libro
Kiadás éve: 2017
Fordította: Szalai Virág
Ár: 3600 Ft


2018. április 30., hétfő

Svábbogár a tányér szélén

Herman Koch: A vacsora

Szituációs kérdés: mit tennél, ha megtudnád, hogy a gyereked és az unokatestvére bántalmazott és felgyújtott egy hajléktalant?
a.) Azt mondod neki, hogy dobja el a telefonját és másnap vesztek neki egy újat, amilyet csak akar;
b.) Egyéb:.............................................

A könyv főszereplője, Paul Lohman az a.)-t választja.

Képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy a szerző legfőbb (vagy kizárólagos) célja a polgárpukkasztás, a megbotránkoztatás volt. Tavaly olvastam a másik regényét, a Nyaraló úszómedencévelt, amelyet a kölcsönző Ilweran választott, mert szerinte az jobban sikerült, és egyet kell értsek vele; szebben kiegyensúlyozott, pontosabb technikájú és a téma (ill. témák) is jobban passzol(nak) Koch stílusához. Nálam is működött: megdöbbentő, ugyanakkor gyorsan felzabálható popcornkönyv. Nem könnyű ám jól működő regényt összerakni - mélység nélkül, ha gonoszkodni akarnék. De működik, engem is berántott, elismerem a ravaszságát.
Sajnos ez a mutatvány A vacsora esetében nem sikerült. A magas vérnyomáson és néhány baszdmegen kívül értelmes embereknek mást nem ad. Paul Lohman nemcsak átvitt, hanem konkrét értelemben is elmebeteg - akinek pszichológus ír fel gyógyszert -, de a kór neve sejtelmesen el van hallgatva, az viszont nem, hogy ő csak annak köszönheti az életét, hogy a szülei idejében még nem végeztek magzatvízvizsgálatot. Drámai dobpergés: igen, öröklődhet. Persze az olvasónak, ahogy Paulnak is, eszébe jut a fia, és az, amit tett. Javára szól, hogy legalább nem mond ki semmit.
Paul Lohman egy gyenge, önbizalomhiányos, téveszméket dédelgető idióta, az a fajta, aki mindenki felett állónak képzeli magát, magyarán rajta kívül az összes ember hülye, a csodálatos (és szintén elmebeteg) FELESÉGÉN (Koch-nak ez a szó és a hozzá kapcsolódó vélt birtokviszony a mániája) és a drága kisfián kívül - aki képes leírni egy iskolai dolgozatban, hogy a bűnözőket ki kellene hajítani a rendőrség emeleti ablakán és jogos, ha valakinek véletlenül elsül a pisztolya, miközben az illetőt átszállítják a börtönbe. Ez a fiú meggyilkolt egy embert, mert megzavarta abban, hogy pénzt vegyen fel a bankautomatából. Történnek és kimondatnak más érdekes dolgok is, de szerintem ennyi is érzékelteti a hatásvadászatot, a túl direkt álszentséget, vagy a nem is tudom, mit.

A rosszul kezelt fő témán kívül a szerző bedob egy sor egyéb fontos kérdést, amelyek elvesznek a nagy tolongásban; afrikai gyerek örökbefogadása; mi van a kifelé vetített családi boldogság mögött; apa-fiú, báty-öccs, férj-feleség érzelmi és hatalmi viszonyok; holland politikai és társadalmi helyzet, hirtelen ennyi jut eszembe. Igen, elhiszem, hogy Hollandiában rossz élni, ahol egy inaktív töritanár megengedhet magának egy 450 eurós vacsorát (borravaló nélkül).

Sajnálom, Mr. Koch, sajnos ezt nem tudta megetetni velem. Undorodtam tőle, a szándékosságától, az irritáló majd-én-megmondom-a-tutit attitűdjétől, az egésztől.

Ui.: Azért a lenti két borítóverzió sokkal jobb.

Eredeti cím: Het diner
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2013
Fordította: Bérczes Tibor
Ár: 3490 Ft


2018. április 29., vasárnap

Áprilisi zárás

Kettőt pislogtam, és vége is lett a hónapnak, de valószínűleg nemcsak én érzem ezt. Az se lehet egyedi, hogy abszolút nyári hangulatom van, a hőérzetem (és a fényvédők fokozott beszerzése-használata) szerint már júliusban járunk, úgy kell emlékeztetni magam, hogy még csak április, ill. lassan május van.

Olyan abszolút jó kislány vagyok, hogy még én se hiszem el. Ebben az évben eddig hat könyvet szereztem be - én, aki pár éve 100 felett járt -, áprilisban hármat:

Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa Sarah Andersen: Macskapásztor Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2018

Ebből csak egyet, a Macskapásztort szereztem be a Könyvfeszten, a könyvmoly berkek össznépünnepélyén, ezt is csak azért, mert elfelejtettem előrendelni. A Lelkek labirintusát és a már hagyományosan évente megjelenő Strahan-novellákat előrendeltem a Book24-nél, ill. a kiadónál, mert a 30% kedvezmény igen jól jött ezeknél a kis drágaságoknál. Mindegyik kötetnek nagyon örülök - a Macskapásztort a kedvessel már el is olvastuk -, de muszáj volt az új Zafónt ilyen szállíthatatlan méretben megjelentetni? A Paul Auster-rajongók se jártak jobban, a 4 3 2 1 ugyanekkora és ugyanolyan nehéz.
Egyébként nem csaptam nagy könyvfesztiválozást, hála a szombati munkanapnak; pénteken szülinapoztunk, előtte már nem volt idő körbejárni, szombaton meg jobban vágytam a teraszra meg a kispárnámra, mint az emberekkel teli Millenárisra, habár jó lett volna néhány emberrel összefutni. 

Az olvasás nem is volt akkora katasztrófa, mint amire számítottam:

Dan Simmons: Terror Yael Adler: BÅ‘rügyek Sarah Andersen: Macskapásztor Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van
Varró Dániel: Mi lett hova? Herman Koch: A vacsora

Idén sportot űzök a bazinagy könyvek olvasásából, ebben a hónapban ez a Terror volt, amiről már nyökögtem valamit. A többi könyvvel sajnos le vagyok maradva, de előbb-utóbb írni fogok róluk; a Bőrügyek felemás élmény volt, a Macskapásztor hozta a szokásos ez én vagyok-érzést (bár lehetett volna benne több macska), az Eleanor Oliphant nagyon jólesett (köszönöm Nitának, hogy ezt is kölcsönadta). Varró Dánieltől még nem olvastam semmit, és a könyvtár verses részlege előtt álldogálva hirtelen jó ötletnek tűnt kikölcsönözni - nem is bántam meg. A vacsorát Ilwerantól kaptam kölcsön - minek nekem könyvtár, amikor ilyen jó fej barátaim vannak, ugye? -, sajnos nem tetszett annyira, mint a Nyaraló úszómedencével, de legalább jókat lehet rajta dühöngeni.

A többiek nyárias áprilisa:
Nita - akinek egy egész polcnyit hízott a gyűjteménye
Heloise - ő sem panaszkodhat:D
Nikkincs - csak én voltam ilyen visszafogott, úgy néz ki
Dóri - aki szokás szerint sokat is olvasott
PuPilla

2018. április 25., szerda

Új Miéville!

A korábbiaktól eltérő dizájnnal, de a megszokott fordítóval - nagyon örülök, hogy Juhász Viktor nem hagyott fel a munkával, bármi is legyen az oka - jelenik meg május 15-én a The City and the City, A város és a város között címmel, avagy alapozzunk meg a Könyvhétnek.


2018. április 24., kedd

A sötétség mélyén

"- Majdnem háromszáz mérföldet kellene vitorláznunk felfelé egy névtelen csatornán, amit Sir John fedezett fel, utána a Barrow-szoroson és a Lancaster-szoroson át, majd dél felé kell indulnunk a Baffin-öblön keresztül, mielőtt ismét összezárul körülöttünk a jég. Amikor jöttünk, a gőzgép és az acéllemezek segítettek áttörni a jeget. Most még ha annyira meg is olvad, mint két nyárral ezelőtt, akkor is nagyon nehezen küzdenénk le visszafelé tartva. És a hajótörzs is meggyengült.
 - Lehet, hogy jóval kevesebb lesz a jég, mint 1846-ban - jegyezte meg Sinclair.
 - Az is lehet, hogy angyalok fognak kirepülni a seggemből - felelte Thomas Blanky."

Dan Simmons: Terror

Az élet magányos, nehéz, brutális és rövid. Főleg akkor, ha valaki sarkköri felfedezésre adja a fejét. 

Majd' kiugrottam a bőrömből örömömben, amikor a kiadó közzétette a hírt, hogy nemcsak az Olümposz jelenik meg 2018-ban, hanem ez is. Csak annyit tudtam róla, hogy horror, van benne valami szörny, rohadt nagy hidegben játszódik és Dan Simmons írta - nos, aki olyan elvetemült, hogy egymás után küldi le a vaskos regényeit, arról sejteni lehet, hogy tökmindegy neki, miről szól az adott könyv, ha ő írta. Joggal lehet rólam feltételezni, hogy nem vagyok normális. Tisztában vagyok a szétböködött vesével bíró utastársaim véleményével is a reggeli heringjáratról, de abban reménykedni, hogy ott lesz ülőhely, kb. annyira reménytelen, mint az, hogy egy hajó nem esik a jég fogságába a sarkkör közelében, olvasni meg muszáj. Statikus izomfejlesztésnek sem volt utolsó.
[Nemsokára folytathatom az edzést a Lelkek labirintusával.]
A Terror olvasása előtt vajmi keveset tudtam a Franklin-expedícióról. Tipikusan az a vállalkozás volt, mint amilyen varennes-i szökés; az utókor a fejét fogva teszi fel a szónoki kérdést, miszerint HOGY CSESZHETTÉK EL ENNYIRE? Nincs menekülési terv? Indulás előtt egy ismeretlen, gyanúsan olcsó konzerveket kínáló kereskedő ajánlatát fogadják el? Nem lesz elég szén a kazán fűtéséhez? Elfogyhat az ennivaló? Évekre befagyhatnak a jégbe?
Nem kívánom megkérdőjelezni Sir John és az expedíció felett bábáskodó emberek szellemi képességeit. Utólag, a Wikipédia szócikkeiből informálódva igazságtalan lenne, de nem értem, hogy ha több mint száz ember élete múlik rajta, miért nem lehet kapcsolatba lépni az őslakosokkal, akik birtokában vannak a túléléshez szükséges tudásnak, ergo, láthatóan nem fáznak és a tengerészekkel ellentétben képesek levadászni a ravasz fókákat. De hát ők nem keresztény angol úriemberek. Valóban roppant fontos szempont a -52 fokos hidegben. Sir Johnnak egyszerűbb volt abban reménykedni, hogy a felesége majd megmenti.
Az ember, aki megette a cipőjét.

Váltakozó nézőpontok és idősíkok révén ismerhetjük meg az eseményeket. Az író a fontosabb szereplők közül Francis Rawdon Moira Croziert, a HMS Terror kapitányát ruházta fel szimpatikus tulajdonságokkal, az ő gondolkodása áll a legközelebb egy értelmes 21. századi olvasó mentalitásához; ő tesz észszerű javaslatokat a tanácskozások során, emberként bánik a matrózokkal, a tisztekkel és a civilekkel udvarias, a személyes ellenérzéseit háttérbe szorítja - holott csak egy ír senkiházi. A származását még azok is felróják neki, akik elismerik a képességeit. A felelősségteljes vezető azonban alkoholista is, aki azt tervezi, hogy whiskykészlete felélése után főbe lövi magát. Ismert sztereotípia, hogy a tengerészek nagy piások, de elképesztő volt számomra, hogy a legénységnek mennyire létszükséglet a napi grogadag és ezáltal mennyire irányítható.

Szokatlan volt egy ennyire realista könyvet olvasni Simmonstól. A humor érthető módon egyáltalán nem jellemző a felfedezők fogcsikorgató, embertelen küzdelmére, akiket nemcsak az éhezés, a fagyási sérülések, a kihűlés, a kimerültség és a skorbut tizedel, hanem egy emberevő szörnyeteg is, ami természetfeletti lényként csap szét az emberek között, majd tűnik el. 
A könyv azonban nem a teremtmény körüli misztikumra van kihegyezve; nem más, mint a Franklin-expedíció... krónikája, némi fantáziával kiegészítve. A szörny sokszor annyira háttérbe szorul, hogy az is megfordult a fejemben, csupán metaforikus szerepe van, vagy a szereplők kimerült elméjének szülötte.
Igazából nem volt jó élmény. Hiába a fehér ember számára kellemes időjárás, a napsütés és a citromok a hűtőben, jóformán depressziós lettem a több mint 700 oldalnyi szenvedéstől, az elfagyott lábujjaktól, a vérző, gennyedző sebektől. Habár az ember ismeri az igazságot, imát rebeg magában, hogy legalább néhányan éljék túl ezt a befagyott poklot. Többször felmerült bennem a kérdés, hogy miért vállalják a tengerészek a sarkköri utakat, ugyanis többeknek nem ez volt az első jeges kiruccanása. Oké, pénz beszél, de ilyen mértékű mortalitás és a szinte magától értetődő kannibalizmus mellett kit érdekel a pénz? Felfedezés, kaland? Ilyen, ismerten rettenetes körülmények között?
Lehet, hogy az értékelésen nem érződik, de a Terror nagyon jó regény; Simmons egy hihetetlenül részletgazdag, árnyalt karakterekkel teli történetet írt az elveszett expedícióról. Olyan érzékletes, hogy az ember szinte érzi a tüdejét maró hideget, a szörnyeteg alvadt vér és dögkút-szagát, a mosdatlan testek keserű kipárolgását és a kétségbeesett kapaszkodást az utolsó szalmaszálakba.

Ui.: Nem vagyok babonás, de a kihajózók helyében kétszer meggondoltam volna, hogy egy ilyen nevet viselő hajóval indulok-e útnak. Bár, ha jól emlékszem, a Terrornak és társának, az Erebusnak nem ez volt az első sarkköri útja, de akkor is baljós név. Eredetileg hadihajó volt (ágyúk nélkül...).

Eredeti cím: The Terror
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2018
Fordította: Farkas Veronika
Ár: 5980 Ft

2018. április 16., hétfő

Az elveszett és meglett novellák

"Ribero Silva, a tenorista kivívta magának azt az előjogot, hogy szabadon gyakorolhatott a hajnali órákban, és a rómaiak nem zúgolódtak rajta. Hatkor kelt, belemerült a kád egészségesen jéghideg vizébe, aztán megfésülte mefisztói szemöldökét és szakállát, felvette skót kockás köntösét, nyakába kötötte kínai selyemsálját, magára locsolta egyéni illatú kölnijét, majd testestől-lelkestől átadta magát az éneklésnek. Kitárta a szobája ablakát, télen még a csillagok alatt, és bemelegítésül valamelyik szerelmes nagyária leső sorait intonálta, egyre hangosabban, míg végül teljes hangerővel rázendített. Ekkor jött a nagy esemény, melyre mindnyájan vártunk: mikor Ribero Silva kivágta a magas cét, a Villa Borghese oroszlánja akkorát ordított vissza neki, hogy a föld is beleremegett."

Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella

A szerzőtől olvasott két legutóbbi kötet (vagy inkább három...) eléggé elvette a kedvem az életmű folytatásától és már belenyugodtam, hogy nekem Márqueztől a Száz év magány és a Szerelem a kolera idején lesz az etalon, de ezeknek az igényes kis újdonságoknak, amellyel a Magvető örvendeztette meg az olvasókat, nem tudtam ellenállni, ráadásul kedvesen megkaptam ajándékba, muszáj volt hát elolvasni.
A fent említett két művet nem taszította le a trónról, de meglepően tetszettek ezek a kalandos életű novellák, amelyek tizennyolc év alatt születtek meg és csak akasztott emberek nem voltak; némelyik történet tárcaként, másik forgatókönyvként indult, de olyan is akad, amelyet Márquez egy interjúban mesél el, a barátja leírja, ő pedig ezt dolgozza át. Az ötletek egy iskolásfüzetben hányódtak évekig és Márquez, bár nyugtázta a meglétét, különösebben nem mutatott irántuk érdeklődést. Naná, hogy amikor a füzetnek lába kélt, egyből rém érdekes lett. A majdani novellák további sorsa is kalandos, jó volt olvasni a kis bevezetőt, de minden életerőm is elhagyott, amikor belegondoltam, mennyi melóval járt ezeket megírni.
A novellák egy-egy városhoz kötődnek; gondolom, mindenki találkozott már azzal az érzéssel, amikor az édes nosztalgia összeütközik a valósággal és ezer darabra törik. Az érzés, amelyet ott, akkor rögzített az emlékezet, és keserű szájízzel fedezzük fel, hogy elmúlt, nem ismételhető meg, nem hozható vissza; hogy semmi nem lesz már többé olyan, mert a világ (és benne mi is) változik.
Abból a szempontból is érdekesek ezek az írások, hogy a laza városos tematikán kívül más nem fűzi össze őket; vannak jellegzetesen márquezi témák-stílusok, pl. A szentet le sem tagadhatná, de a Rémtörténetet vagy a María dos Prazerest se nehéz az íróhoz kötni.
Vannak itt azonban érdekességek; ezek az írások olyan szürreális-bizarr valamik, amelyeket általában nem szeretek olvasni, mert kényelmetlenül érzem magam közben (azaz hatnak), az egzisztenciális szorongás összes válfaját sikerül közben produkálnom. Ld.: ártatlan, épelméjű ember bolondokházába kerül, és amikor az embert megsorozzák némi jeges vízzel, pont úgy dadog és őrjöng, mint egy valódi elmebeteg. Ismerős, ugye? Persze, sok ilyenről olvashattunk már. Na, micsoda szerencse, hogy Márquez is bemutatja a saját példányát, és még egy rendszertelenül etetett macska is van benne, tiszta horror volt a számomra a "Csak azért jöttem, hogy telefonáljak". A költői című Véred nyoma a havon ennek a testvére, szintén a valóság feletti kontroll elvesztése a témája. A Tizenhét megmérgezett angol is bizarr történet, egy zárvány az élet szövetében, amelybe jobb nem belegondolni.

A kafkai hangulatú novellák iránti zsigeri előítéleteimet leszámítva mindegyik írást szerettem olvasni - ugyan baromi sokáig tartott egy helyre terelni ezeket a vándorló novellákat, de megérte dolgozni velük.:) Talán a Csipkerózsika a repülőgépen az egyetlen, ami kissé kilóg a sorból (nekem), de a többibe ha akarnék, se tudnék belekötni - és ugyan miért akarnék?

Eredeti cím: Doce cuentos peregrinos
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2016
Fordította: Egry Katalin, Scholz László, Székács Vera, Szőnyi Ferenc
Ár: 3290 Ft