2021. július 26., hétfő

Rosszul leplezett hazugságok

Therese Anne Fowler: Rendes környék

 Ahogy az tudott, a könyvek képesek összehozni az embereket. Ildikó (@t_ildiko a Molyon), amellett, hogy megmentett némi felesleges pénzkiadástól, megajándékozott egy ingyenes olvasmányélménnyel és egy kellemes beszélgetéssel az Örs fövő katlanjában - és azt még nem is meséltem neki, hogy a villamos visszafelé ment -, bár erre az örömre a várható csalódás árnyéka vetült, ugyanis Ildikót ígéretes volta ellenére a Rendes környék alaposan felbosszantotta, és a hasonló ízlésünk alapján nem sok jóra számítottam - de talán a diszkontszintre leszállított elvárásaim miatt -, nekem nem okozott akkora csalódást ez a fülszöveg alapján ígéretesnek tűnő societypunk.

A koncepció egyáltalán nem rossz, a felvetett témák érdekesek, szerintem még a karakterek és a köztük lévő kapcsolatok, konfliktusok is működőképesek, a probléma a kivitelezéssel van; Therese Anne Fowler nem elég jó író ahhoz, hogy "felszikráztassa" ezt a robbanóképes anyagot - ezt mondom, ha kicsit gonosz akarok lenni. Ha annyira nem, akkor azt, hogy kellett volna egy erősebb kezű szerkesztő, aki kiveri belőle, hogy ásson a felszíni ripacskodás alá és 100 oldallal megtoldva a regényt igazi ínyencséget tálaljon az olvasók elé.

Gyönyörűen ki lehetett volna bontani a feketékkel szembeni előítéletet Xavier ügyével - amire lehet mondani, hogy lerágott csont, de az írónő elég jól építi fel ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést -, hát még ezzel az álszent, keresztény értékekkel leplezett mohó kapzsisággal szemben, amit Brad Whitman képvisel, akkora pöcs, hogy bárki tűsarkút húzna azért, hogy jól tökön rúgja. Annyira hemzseg a kiaknázatlan lehetőségektől ez a történet, hogy még bírósági per felé sem kellett volna kanyarítani, pedig egy rutinos, biztos kezű író abból is olyan tűzijátékot írt volna, hogy még én is fetrengtem volna a gyönyörűségtől, pedig Jodi Picoult egy életre elvette a kedvemet a tárgyalótermi drámáktól.

Valerie karakteréből többet ki lehetett volna hozni, ismét gonosz leszek, de engem sokkal jobban érdekelt a társadalmi helyzete, mint a munkája, amire annyira rágörcsölt, mint egy elsőéves biológiaszakos, aki görcsösen próbálja definiálni magát a választott szakmáján keresztül, csak ez egy bizonyos kor felett marha idegesítő. Lehet, hogy az esetében a szerzői szándék jól sült el - vagyis, ha az volt a cél, hogy felpaprikázzam magam rajta -, mert legszívesebben a hajánál fogva húztam volna a virágágyásaiba, amikor kárhoztatja a műanyag strandlabdát, miközben a fiával mindkettejüknek autója van és a búbánatos isten szerelméért, miért nem Whitmanék építkezése előtt csinált valamit, hogy megvédje a tölgyfát, amit annyira szeret? És hogyan juthatott eszébe, hogy a kártérítés milyen jól jön majd a fia egyetemi tanulmányai kapcsán? A fia tizennyolc éves, miért most gondol a taníttatása költségeire? És hogyan fér össze ez az újkeletű anyagiasság az ökovezérelt aktivista gondolkodásmódjával?

Ellenben Therese Anne Fowler fogja ezt a lavinaként hízó feszültséggombócot és ocsmány módon kilapítja. Miért ide kellett ezt kifuttatni, mi értelme volt ennek a megoldásnak? Szentségtörés ilyet művelni!

A lezárás is egy vicc, olyan, mintha a szerző kifutott volna a határidőből vagy a rendelkezésre álló lapok számából és igyekezett volna gyorsan lezavarni a hátralévő munkát. Minden, amit a történet végén leír, teljesen hiteltelen, minden cselekedet karakteridegen, csak csóváltam a fejem ezen a trehány munkán. El lehet olvasni, mert eteti magát (sőt, még a telefonpróbát is kiállta), de a közelében se járt annak, amit egy hasonló tematikájú regénytől elvárok.

Eredeti cím: A Good Neighborhood

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2021

Fordította: Schultz Judit

Ár: 4200 Ft



2021. július 11., vasárnap

Csokoládé 2. kör

"Álmokat árulok, könnyű kis vigasztalást, édes és ártalmatlan kísértéseket, hogy a szentek fancsali képpen pottyanjanak a magasból a pralinés és nugátos tálcák közé." 

Joanne Harris: Csokoládé

Sokan ismerjük azt az érzést, hogy amikor már kora reggel 25 fok van, locsolják a villamossíneket és nincs olyan lenge ruha, ami megóvna a patakokban folyó izzadtságtól, hogy bizonyos könyvek nem csúsznak, vagy maga az olvasás se megy. Amint beköszönt a kánikula, megjelenik a könnyedség iránti vágy. Mi menti meg a hőségtől és a munkától [továbbra is igazságtalanságnak tartom, hogy a felnőtteknek nem jár nyári szünet] elcsigázott elmét? Az enyémet nem Ben Lerner és nem Toni Morrison. Ide valami ismerős kell, valami nem túl megerőltető, nem lelki mélységeket és poklot szántó, briliáns írás, azt hagyjuk meg a hosszú téli estékre.

Ide a játékos, de felkavaró-nyugtalanító szél kellett, az apró francia falucska a fehéren világító templomtornyával és az örömtelenségnek fityiszt mutató csokoládébolt a bűnös élvezetekre csábító, csillogó kirakatával és a mindent átjáró fahéj-szegfűszeg-és marcipánillatával.

Természetesen teljesen más volt most olvasni a könyvet, mintt 2009-ben (úristen), sokkal kevésbé kerültem a hatása alá és bizonyos momentumai inkább megmosolyogtattak, mintsem elbűvöltek. Mai mizantróp énemnek hihetetlennek tűnik, hogy léteznek olyan emberek, akik ennyire adni akarnak másoknak, ennyire bírnak adni és nem émelyíti el őket a hétköznapi nyomorúságok végtelen sora.

Persze, Vianne-nak is vannak sötét gondolatai és az élete minden, csak nem fenékig tejfel, hiszen egyedülálló anya, nem Madame, hanem Mademoiselle Rocher, nem jár templomba, színes ruhákat hord és a nagyböjt idején csokoládéboltot nyit - ezek közül egy is bőven elég lenne ahhoz, hogy kivívja egy apró, konzervatív közösség ellenszenvét, hát még amikor elkezdi maga köré gyűjteni eme alattomos nyáj számkivetettjeit és nem átall arra törekedni, hogy a földi boldogság felé terelje őket a mennyek üdvözlete helyett.

Minden ember rengeteg traumát hordoz magában, még Vianne Fekete Embere, Reynaud atya, akit a gondolatai alapján inkább szánni lehet, mintsem gyűlölni, bár azt az első olvasás óta sem bocsátottam meg neki, hogy szerinte egy állatnak nincs lelke.

A további kötetek ismeretében érdekes megfigyelni, hogyan változik Harris stílusa; emlékeim szerint a Csokoládécipő sokkal sötétebb hangulatú és annakidején az volt a kedvencem, a Csokoládés barack eléggé vízízű volt, Az epertolvaj - ezt 2019-ben olvastam, tehát sajnos friss az élmény - meg egyenesen csalódottá tett: meglepett a Vianne-t uraló (szándékos vagy akarattalan írói szándékból fakadó) keserűség, az ellenfél pedig fájóan sematikus, minden harrisi varázslat hiányzott belőle és csak az ordító manírok maradtak helyette. Persze 20 év még regényidőt tekintve is sok és még a regényszereplők is megöregednek, de minden józan észérvem dacára úgy éreztem, ez a történet már nagyon kifáradt a negyedik kötetre és Harris nem az a szerző, aki egy ötletéből él meg - itt muszáj megjegyeznem, hogy aligha van még egy olyan adaptáció, ami annyire beskatulyázta volna az írót, mint a Csokoládé c. film -, hiszen minden könyve más és eddig minden alkalommal meglepett.

Minden változás dacára jólesett újra elmerülni a Csokoládé világában. A fókusz a mágikus realista elemekről áttevődött a földhözragadtabb témákra, de a szkepticizmusom ellenére hagytam (és örültem neki), hogy Harris elvarázsoljon és a hűvös lakásban jólesően elnyúlva élvezettel nyammogtam a sorokon. Hogy folytatom-e az újraolvasást? A második kötet erejéig valószínűleg igen, amikor nagyon elegem lesz mindenről és érezni akarom a szél hívó szavát.

Ui.: Igen, nekem a Csokoládé tipikusan kabátkönyv.

Eredeti cím: Chocolat

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás éve: 2007

Fordította: Szántó Judit

Eredeti ár: 3000 Ft


2021. július 6., kedd

A tikkasztó júniusi zárás

 A múlt hónapban rám tört a könyvvásárolhatnék és miért ne alapon bedobáltam pár kötetet a kosárba; volt köztük olyan, aminek vártam a megjelenését, mást hirtelen felindulásból vagy pozitív vélemények hatására választottam.



Júniusban a negyedik kötet megjelenése alkalmából újraolvastam a Monstress első három részét - és ez fog történni minden hátralévő darab esetén -, szépen meg is dobta az idei olvasmányaim számát. Meglepően jólesett olvasni a Farkasbőrbent és a Csak egy pestist, de sajnos sikerült sorozatban három olyan regényt is előkapni, amelyek nem találtak meg; a Hol vagy, Madison Culver? nekem mélyrepülés volt Az elvarázsoltakhoz képest, Az iskola Topekában és a Könyörület esetében nem tudom, mi csúszott félre. Talán az, hogy egyik stílusát se érzem annyira a magaménak, és persze a hőség.

A csalódásoktól és a nyűgösségtől menekülve elmerültem a Csokoládéban és talán Joanne Harrisnek köszönhetően nem idegelt ki annyira a Rendes környék, mint amennyire számítottam rá.

A többiek júniusa:

Nita - aki tizenkét beszerzéssel ünnepelte a nyarat

PuPilla - aki viszont csak egy könyvet szerzett be (de aktivitását a hőség sem töri le)

Dóri - aki jól balanszolja a beszerzés-olvasás libikókáját

Katacita - akinek az agya szintén ledobja a könyveket nyáron