2017. május 23., kedd

A "csodálatos" bőrömről

Ezt a postot tegnap este kezdtem el írni, és örülök, hogy nem raktam ki azon melegében... lehet, hogy a fáradtan, önkontroll nélküli, kólával/teával felpörgetett állapotban írt bejegyzések régen is ennyire idegesítőek voltak, mint ennek az első változata?:P Mindegy, a ciki írások nagy részét elnyelte az internet fekete lyuka, nézzük inkább a post tárgyát, a "csodálatos" bőrömet - az idézőjel az irónia jele.

Rettenetesen hisztis arcbőröm van; kombinált, zsíros, mégis vízhiányos, ekcémára hajlamos, tág pórusokkal. Leírva ijesztően hangzik, a gyakorlatban max. annyit lát egy avatatlan szemlélő, hogy ennek a lánynak nincs bababőre, aminek a nagyon tudatos ápolás a kulcsa. Régen rosszabb volt a helyzet, sok mindent sikerült eltüntetni - egy példa, bár az arcomra ez hálistennek nem jellemző: szinte a vicc kategória, hogy a napallergiával a bőrgyógyász kréme nem bírt el, az Eucerin Nők Lapjában lévő hirdetésének köszönhetem, hogy nyugodtan sétálhatok a napon -, de a pórusaimat nem sikerült annyira összehúzni, hogy ne képződjenek komedók. Akinek problémás a bőre, biztosan ismeri azt az érzést, hogy a tisztítás ellenére koszosnak érzi az arcát és legszívesebben lekaparná az egészet. Az otthoni nyomkodás nem túl célravezető, ezért maradt az a megoldás, ami nekem nem kényeztetés, mint a legtöbb nőnek, hanem orvosi procedúrával felérő látogatás: a kozmetikus.

Egy kezemen meg tudom számolni, a mostani alkalmakat leszámítva hányszor voltam arctisztításon. Az életkedvemet elvették az előítéletes megjegyzések, a hosszas gyógyulási folyamat (amikor kínomban már mézet kentem a bőrömre, mert egy hónapig borzalmasan nézett ki). Igen, odafigyelek a táplálkozásra, sok vizet iszom, sportolok, kíméletes bőrápoló termékeket használok, és nem, ez nem hormonális probléma, az én bőrtípusom ilyen, vagyis nem kellene arra utalgatni, hogy milyen béna vagyok. Tehát fontos volt, hogy az új kozmetikusom kedves legyen, persze, az ár és a távolság sem volt lényegtelen, sem pedig a kezelés alatt alkalmazott krémek összetevői.

Szerettem volna írni az első alkalomról, de nem jött össze, úgyhogy csak dióhéjban: azt hittem, meghalok. Nitának is ezt írtam, miután kivonszoltam magam a szalonból, csupa nagybetűvel. Folyt a könnyen és annyira összeszorítottam a fogaimat, hogy este nemcsak az arcom, a fogsorom is sajgott. De a fiatal hölgy, ahogy a véleményekben írták, tényleg kedves volt és a fájdalom ellenére viszonylag jól éreztem magam.
A pirosság két-három nap alatt lehúzódott. Ez alatt nem mertem szérumot vagy egyéb különleges krémet használni, csak egy gyengéd arctisztítót és gyulladáscsökkentő hidratálókat. Később felkentem a The Ordinary hyaluronsavas szérumát, és másnap a bőröm elkezdett hámlani - kérdéses, hogy magától is megindult volna a folyamat, vagy a szérum (korábban már használtam és nem tapasztaltam irritációt) indította el. Nem történt hatalmas "vedlés", de akkor éppen mininyaraláson voltunk és nem esett jól így járkálni.
Nem voltam biztos benne, hogy visszamegyek, de sikerült magam rábeszélni. Két hónap telt el, tegnap voltam arctisztításon. Meglepő módon annyira nem fájt és nem éreztem örökkévalóságnak, amíg tartott a kezelés, de a két alkalom között eltelt rövid idő ellenére, hát... a pórusaim nem vesztegették az időt, pedig reménykedtem benne, hogy a rutinommal sikerül tisztábban tartani őket. Elvileg 4-6 hét múlva kellene visszamennem, de van pár dolog, ami visszatart:
- nem biztos, hogy a bőrömnek jó ez; nem fáj annyira, de még érzékeny egy kicsit. Az éjszaka sokat javult a helyzet, csak nagyon-nagyon közelről látom, hogy tegnap alaposan megnyomkodták.
- a kozmetikus natúrhívő, a kemikáliákat elítéli. A krémeitől, pakolásaitól semmi baja a bőrömnek, de nagyon más nézetet képviselünk, el se mertem mondani, miket használok. Pl. az Eucerin kemikália, próbáljak ki Alverde fényvédőt. Utálom az Alverdét, parasztvakításnak tartom és a legtöbb termékük tele van alkohollal - nem vagyok molekuláris rasszista, de az alkohol és a denaturált alkohol az összetevőlista elején nem tesz jót az ekcémára hajlamos, érzékeny bőrnek. Ha az INCI végén vannak, teszek egy próbát - az Eucerin fényvédőjével semmi bajom nem volt. Ennek ellenérek kicsit megorroltam a márkára, mert a napallergiásoknak való naptejében is van denat. alkohol - amikor elkezdtem használni (vagy 8-10 éve?), semmit nem tudtam a tudatos bőrápolásról, örültem, hogy valami használ, főleg, hogy a szüleim is legyintettek az allergiára, hogy csak leégtem, nincs semmi bajom.
Szerencsére a kozmetikus nem ostorozza a termékeket és nem tesz megjegyzést, de úgy érzem, nem igazán nyitott a koreai bőrápolási termékekre (pedig van-e természetesebb dolog a csiganyálnál *gonosz*) és a rétegezős rutinra. Én szívesen kísérletezek egy sort az általa használt márkával, most kaptam egy kis tégelyben egy géles, könnyű nappali hidratálót - nekem ezt a legnehezebb találni, mert a legtöbb filmes réteget képez az arcomon, főleg a homlokomon, ami csak simán zsíros, de nem vízhiányos, mint az arcom többi része. Még csak egyszer próbáltam a mintát, simán beszívódott, a most extra érzékeny bőrömet nem irritálta. A viszonylagos béke ellenére úgy érzem, hosszú távon ez nem lesz jó, holott mindketten csak azt szeretnénk, hogy legalább valamennyire normalizálódjon az arcbőröm. Persze lehet, hogy túl magasak az elvárásaim, de ugyanezt az ellenállást érzékeltem nagyobb és szélsőségesebb mértékben orvosoknál és más szakembereknél is. Szóval, ha valakinek van olyan kozmetikus ismerőse, aki képes elfogadni, hogy a vendége nem vakon az ő útmutatásait követi és nyitott az ő véleményére, szóljon.

Eredetileg az összes (hihi) arcápoló cuccot fel akartam sorolni, de mivel a post így is embertelenül hosszúra nyúlt, csak a hidratálókat fogom röviden véleményezni:

Helia-D Botanic Concept tokaji aszús hidratáló krém: tulajdonképpen hirtelen felindulásból elkövetett vásárlás, pontosabban ajándékozás volt, de egyáltalán nem bántam meg, amit jól mutat, hogy lassan elfogy a tégely, ami nálam nagyon ritkán fordul elő. Szuper kis hidratáló, éjszakára használom vékony rétegben, másnap az arcom (a homlokom kivételével) puha és sima. Ár-érték arányban szuper, és sokszor van akcióban. Habár véletlenül a száraz bőrre való változatot hoztuk el, mostanában (kész röhej, jön a nyár...) kevésnek érzem, úgyhogy nem veszem újra.

Cuticura hidratáló érzékeny bőrre: ezer éve láttam Katacita valamelyik postjában. Sajnos már kivonták a forgalomból, de lapul még egy tubus a fürdőszoba szekrény sötét mélyén, úgyhogy bármikor elővehetem, ha a jelenlegi elfogy. Igen, vannak benne parabének, de ez az egyetlen nappali hidratáló, amit a bőröm valamennyi része maradéktalanul tolerált és sminkelni is lehet rá. Nagyon könnyű, géles állaga van, pikk-pakk beszívódik. Kemény 500 Ft volt a teljes ára.
Hehe, ha a kozmetikus látná, hogy folyékony paraffin van benne, elájulna.




The Ordinary 2%-os hyaluronsavas szérum B5 vitaminnal: nagyon bátornak éreztem magam, hogy vélemények nélkül meg mertem rendelni. 2290 Ft-os szérum gyönyörűséges INCIvel, nem bírtam ellenállni. Reggel szoktam használni, a szemkörnyéki kis vonalkákat kivasalta. Nekem hamar beszívódik, főleg, ha követi egy hidratáló. Önmagában sajnos kevés, de a hyaluronsav az egyik olyan vízmegkötő összetevő, amit nagyon ajánlanak zsíros, vízhiányos bőrre, úgyhogy rendületlenül használom. (Kivéve ugye most, kezelés után... szinte remélem, hogy enélkül is hámlani fog a bőröm, szomorú lennék, ha ez tehetne róla.)




Cosrx Galactomyces esszencia: a kis kedvenc. Ő a rutin szürke eminenciása, aki látszólag semmit nem csinál, de még a homlokom is beszívja, a szemkörnyékre és a dekoltázsra is jó. A Cuticurához hasonlóan bármikor magamra kenhetem, vizes állagú, színtelen-szagtalan. Kombinált, vízhiányos bőrre nagyon jó lehet, emellett segít eltüntetni a foltokat, a pirosságot [ezek azok a hatások, amelyeket magamon tapasztaltam, nem általános leírás].






Amivel kacérkodom, az a Benton Snail Bee High Content lotion és a La Roche-Posay Hydreane Legere, de addig nincs új krém bevezetés meg vásárlás, amíg legalább egy jelenleg használt el nem fogy.
Ha valaki idáig kitartott (még ha belepörgetéssel is), köszönöm neki. Ezt a postot magamnak írtam, hogy letisztázzam a gondolataimat és hogy később vissza tudja olvasni a tapasztalataimat, senkinek nem szuggerálom, hogy bármelyik készítményt kipróbálja - felőlem mindenki azt ken magára, amit akar, nekem semmi közöm hozzá és a saját bőrét mindenki maga ismeri a legjobban.


2017. május 16., kedd

Rövidkék

Még el vagyok maradva pár "semmilyen", feledhető könyv értékelésével, amelyeket nem szeretnék hosszan ragozni, emellett a csekély íráskészségemet még kb. egy hónapig más, nagyobbrészt dögletesen unalmas feladatba kell csatornáznom, azaz ennek köszönhető a nagyfokú pangás.


Saul Bellow: Sammler bolygója

"Pompás öregember vagy, Arthur bácsi", mondja az egyik szereplő, és ezzel a mondattal sikerült megfogalmaznia a regény esszenciáját; főszereplőnk és elbeszélőnk az idős Arthur Sammler, holokauszttúlélő, lengyel zsidó, oxfordi úriember, akinek a háború elsöpörte az életét, és öregkorára az unokaöccse (aki valójában nem is az unokaöccse) bőkezű kegyelemkenyerén él habókos lányával, Shulával.
A regényben tulajdonképpen nem történik semmi különös; egy hétköznapi - tudjuk, mennyire hamis ez a szó; a maga valójában senki nem hétköznapi - ember szemlélődését, gondolatait ismerjük meg a körülötte lévő, őrültnek és logikátlannak tűnő világról, és Sammlernek aztán vannak gondolatai az élet minden aspektusáról. Nem adja magát könnyen az öreg.:) Régen éreztem (talán a Felvonások között volt az utolsó?) azt egy könyv kapcsán, hogy nehéz olvasmány, hogy alaposan össze kell kapjam magam, ha lépést akarok tartani az öreggel. Sajnos voltak olyan eszmefuttatásai, amik elhömpölyögtek mellettem, de többségében szerettem olvasni Sammler belső monológját, főleg a lányához kapcsolódóakat - döbbenetes, hogy egy ember mennyiféleképpen képes látni a gyermekét; bántó élességgel látja az összes hibáját (a testieket és a lelkieket egyaránt), szenvtelenül felméri a vonzerejét és az észbeli képességeit; megállapítja, milyen ostobaságokat művel, ennek ellenére mindent megtesz érte - mert a lánya.

Max Gladstone: Nagyrészt halott

Ezt döbbenetesen elfelejtettem, azon apró logisztikai hibából, hogy olvasás után visszaszolgáltattam a kötetet jogos tulajdonosának, azaz nem raktam fel az értékelésre váró kupac tetejére (kupac, az sajnos mindig van). De talán a regény is ludas a felejtés dolgában; annak ellenére, hogy milyen korrekt, szépen összerakott iparosmunka - a vízköpők egyenesen zseniálisak -, valami hiányzott ahhoz, hogy érdekeljen a szereplők sorsa, a történet végkimenetele. A szenvedély. A kraft, a lélek, nevezzük, aminek akarjuk. Fogalmam sincs, pont a lényeg miért hiányzik ebből a könyvből (nem, nem a címe miatt!), mert ezt leszámítva tök jó... és kemény egy bekezdést sikerült róla összehoznom.

Egyszervolt illatszerek 's azok kicsinyke flaskái

- Hát ez milyen halálcukiság! -visítottam magamban, amikor a soproni antikvárium-könyvesboltban hókon csapott Ámor a Tandem Grafikai Stúdió Anno-sorozatával. Legszívesebben hármat is elhoztam volna, de a szuvenír úgy a legjobb, ha egy van belőle, úgyhogy rá esett a választásom. Szép, igényes könyvecske, ami már terjedelménél fogva sem adhat teljes képet az illatszerekről, de nem is akar. Kapunk pár érdekességet az ókorból, szemelvényeket a 19. századi és a 20-30-as évek parfümdivatjáról, szemet gyönyörködtet képekkel körítve. Annyira gyönyörűek és ötletesek voltak a korabeli üvegcsék, vagy háromszor végiglapoztam a könyvecskét és vérzett a szívem, hogy ma már nem gyártanak ilyesmiket. Még a reklámplakátok is szépségesek voltak!
Az utolsó részben pedig egy ismeretlen szerző esetét olvashatjuk a roppant takarékos asszonykáról... tudjátok, a nők meg a drogéria. A két tétel eredménye minden, csak nem takarékos.:)


Sarah Andersen: Puha boldog puffancs [nem vagyok hajlandó minden szót nagy kezdőbetűvel írni]

A boldogság netovábbja volt, hogy Sarah képkockái (majdnem "képkocái" lett belőle...) kellően megnevetették a magyar közönséget ahhoz, hogy az idei Könyvfesztiválra megjelenhessen a folytatás, simogatnivaló, szőrös szövetszerű borítóval. Ez a kötet szerintem sokkal ütősebbre sikeredett, nőknél "visítva röhögős"- kategória lehet, legalábbis azoknál, akik elismerik, hogy szoktak néha bénázni vagy szőrös lábbal ejtőkézni otthon. A kísérőszövegek viszont nem adtak hozzá az élményhez, legalábbis nekem, de talán segíthet az eléggé introvertált fiataloknak Sarah pár tanulsága abban, hogy könnyebben teremtsenek kapcsolatot másokkal. Persze nálam a macskás sztori tarolt - ők bárkit képesek meghódítani.:)



2017. május 8., hétfő

Joanne Harris a Librinél

A hírt Nikkincsnek - remélem, nem bánja, hogy kidobolom - köszönjétek, ő fedezte fel és osztotta meg néhányunkkal a hírt.
Az új Harris-invázió természetesen a Csokoládé újbóli kiadásával kezdődik, amit kiadói szempontból megértek, de önző, rajongói érdekből nagyon várom, hogy olyan regényét is kiadják, ami magyarul még nem jelent meg.
(Meg különben is, már igazán ideje volt.)
Itt már előrendelhető 2624 Ft-ért, a teljes ára 3500 Ft lesz.


2017. május 7., vasárnap

Amikor dühös lettem egy könyvre

Miután leírtam a címet, rögtön eszembe jutott, hogy idén már voltam dühös egy könyv miatt (Dennis Lehane: A éjszaka törvénye), de ezt az igazi, vörös ködöt képező, irreálisan magas intenzitású érzelmet - magyarán: amikor kurva mérges vagyok - tényleg régen éreztem. Nem hittem volna, hogy egy rövidke, könnyed átvezető olvasmánynak szánt kötet fogja okozni, egy olyan szerzőtől, akinek alapvetően kedvelem az írásait.

Anna Gavalda: Kis kiruccanás

Tavaly olvastam tőle a Vigaszágat - amin sokan elvéreztek és emlékeim szerint a kritikusok körében sem aratott nagy sikert -, de nekem a felemás volta ellenére is kellemes élmény volt, az Édes életünket pedig 2015-ben, amelyben Gavalda egész jól megragadta a hétköznapi emberek kisded, fojtogató problémáit, viszonylag alacsony giccsfaktorral. Nem ő lesz a következő Goncourt-díjas, hajlamos a túlzásra és a hatásvadászatra, a szövege könnyed és egyszerű, de néha kikapirgál magának egy aranyrögöt, és, ha veszi a fáradságot, egész normálisan formára tudja csiszolni. Nálam ő a könnyed tapicskolás esete, a kellemes, langyos esti arcmosás, és van olyan bájos, hogy ne öntsön el az epe. Tehát, mondhatjuk, viszonylag Gavalda-kompatibilis olvasó vagyok.
De ez... ez az összegányolt valami pőrén megmutatta a szerző minden rossz tulajdonságát. Kis kiruccanás a Gavalda-hold sötét oldalára.

Olyan volt, mintha Anna tűzoltásszerűen a papírra hányt volna egy nyers szösszenetet, mert pánikba esett, hogy őt már nem szereti senki, nem olvassák, a rajongóknak meg úgyis tetszeni fog. Még hozzá képest is kidolgozatlan, mind a történet, mind a szöveg, egyedül az utolsó oldal alján lévő mondat volt képes kicsiholni belőlem némi pozitív érzelmet.
Kb. egy hónappal az olvasás után már nehéz felidéznem azt a mindent elsöprő dühöt, de a jegyzetek alapján talán sikerül összerakni, mivel lobbantotta lángra az ereimet. Ahogy nézem, az álszent ellentmondásosságával, a negédesség mögé bújtatott előítéleteivel, magyarán: az ostobaságával, ami az elbeszélőben, Garance-ban testesül meg, a szeleburdi-szabados fiatal nőben, aki büszke a csapodár természetére (ezzel nincs bajom), a trehányságára, de belül már mocorog egy kis félelemcsíra. Négyen testvérek, a legidősebb báty, a Simon felesége iránti ellenszenvre irányul Garance (Gavalda szócsöve - aki már olvasott tőle egy-két könyvet, felismeri a visszatérő gondolatokat) kis katekizmusa, amit olvashatunk.
Az a bajom ezzel a lánnyal, hogy vaksi. Annak az érzelmi intelligenciának, amit Gavalda a korábbi műveiben felvillant, nyoma sincs, hacsak nem szándékosan csúcsosította ki Simon utolsó mondatában az egész történetet. Garance az a lány, aki a gimiben a legszebb-legnépszerűbb, és akinek az egész tinédzserkora egy hatalmas, könnyed buli, és azt szeretné, ha az élet végig az is lenne. A sógornő, Carine, a tanulós lány, az ún. szürke kisegér, akit a csillámlányok előszeretettel piszkálnak, jó esetben levegőnek nézik. Garance (és a másik lánytestvér, Lola) egyáltalán nem gondol bele, milyen érzés lehet egy idegennek beházasodni egy összetartó családba, ahol a testvérek ezer szállal és kis történettel kötődnek egymáshoz, és akik annyira mások, mint ő. Meg sem fordul a fejükben, hogy a ridegség, a vélt kicsinyesség mögött mi rejtőzik. Persze, hogy smucig szemétláda, mert nem ad nekünk ingyen Guerlain termékeket a patikájából, hogy karótnyelt, amiért a benzinkúti mosdó használata után higikendőt használ és mekkora prűd liba, amiért megkér, hogy ne koszold össze a kárpitot, ha már muszáj a kocsiban gyantázni a lábad és a körmöd festened. Meg különben is, egy utálatos boszorka, amiért elrabolta tőletek a szeretett, nagy bátyuskát, és most már nincs, aki napi szinten tutujgasson és hazafuvarozza a másnapos, szétpókerezett buksidat.
Ha olyan laza és megengedő vagy, miért nevezed a turistákat bugrisnak (akiket mellesleg a másik testvéred jó pénzért átver)? Miért érdekel, ha egy férfi rokonnak elálló fülei vannak, és hogy Oliver második felesége milyen ronda? Ki a nagyobb sznob, Lola húgod, aki min. 200 euróért vesz egy nagyzoló kalapot, amit soha az életben nem fog még egyszer felvenni, vagy a gonosz sógornőd, aki egész nap a saját patikájában dolgozik? Miért gondolod a saját ellenszenved miatt, hogy a testvéred házassága egy szörnyűséges börtön? Egy felnőtt ember képes eldönteni, hogy együtt akar-e élni valakivel, bármilyen szörnyű embernek is tűnik neked, és talán nem atyáskodásból vállal vele két gyereket. Lehet, hogy ez a borzalmas némber segített a bátyádnak kibontakozni, hagyta, hogy álmodozzon az egyenletei felett, miközben ő nevelte a gyerekeiket és hátrébb sorolta a saját kényelmét. Ugye, fáj, amikor ugyanaz az előítélet ellened irányul?

Azt hiszem, elég jól sikerült érzékeltetni az epeömlést, amit tulajdonképpen ugyanolyan szemellenzős attitűdnek lehet tekinteni, mint a főszereplő viselkedését, de nem tudok együtt érezni egy olyan nővel, akinek az a legnagyobb tragédiája, hogy közel harmincévesen egy férfi elutasítja, és ez hogy lehet, eddig ő mindenkinek kellett, és most már senki nem fogja szeretni. A Garance-féléknek gőze nincs a fájdalomról, a kipárnázott életükben nem tudják elképzelni, milyen az, ha a lelked egy felégetett pusztaság, milyen az a mindent széthasító fájdalom. Nem, nem kívánom nekik, hogy tapasztalják meg, de egyszerűen nem tudok velük mit kezdeni - mert én is tanulós kislány voltam, meg különben is, csak egy önző egyke vagyok, mit tudok én a szeretetről...

Lehet, hogy mindez szándékos volt, egy fejlődés nyitánya, de annak meg nagyon kevés. Anna, sajnálom, nálam ezt elcseszted.

Ui.: Egy döglődő kutya nem képes 100 km-t gyalogolni. Ha olyan fene nagy érzékenységgel bírsz, akkor meg felveszed a kocsiba (gyanta igen, bolhák nem? Ejnye.)

Eredeti cím: L'Échappée belle
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2010
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Eredeti ár: 2490 Ft

2017. május 4., csütörtök

A Vadhattyúkról

Jung Chang: Vadhattyúk

(Főleg mese.)


Tudjátok, milyen az, amikor egy felszolgált ételt láthatóan mindenkinek ízlik, de nektek valami nem stimmel? Nem rossz az, meg lehet enni, de közben van egy kényelmetlen, csupán homályosan körülhatárolható érzésetek. De senki nem meri mondani, hogy ez nem ízlik. Én pont ugyanígy voltam a Vadhattyúkkal. Elismerem a jelentőségét, de nekem nem volt fontos olvasmány. Vajon azért ad annyi olvasó max. pontot neki, mert úgy érzi, illik méltányolni a szenvedést?

Nem tudom, mi zavar benne. Az elején érdeklődve olvastam, de aztán beütött a kommunizmus és egy új olvasási attitűd, a haladjunk-már-vele - talán a szenvtelen, tárgyilagos hangnem volt a ludas. A szereplők, Jung Chang és családtagjai a több millió kínaihoz hasonlóan hihetetlen szenvedéseken mentek keresztül; néha elkapott a felháborodás és a hitetlenkedés, az undor, de valahogy távol marad tőlem. A nagymamát kivéve - aki nem hajol meg az őrült szabályok előtt, nem vágatja le a hosszú haját és képes megőrizni az emberiességét, a méltóságát, nem válik öntudatlan robottá - senkit nem találtam rokonszenvesnek, nem tudtam együttérezni ezzel a mérhetetlen, folyamatos felkészültséggel, hogy valaki tényleg 100%-osan az Ügynek, a kommunizmusnak szentelje magát, hogy rendben lévőnek találja, hogy házastársak csak egy éjszakát tölthetnek együtt egy héten, és teljesen normális a négy gyereket különböző gyermekotthonokba bevágni. Meglehetősen antiszociális, állandó privát teret igénylő ember vagyok, aki szörnyűnek találja az "együttacsalád"-féle karácsonyi ebédet és fogcsikorgatva tudja elviselni az idős rokonok süketelését, de képtelen vagyok értelmezni azt a hozzáállást, hogy a kötelesség mindennél előbbre való és teljesen helyénvaló ezért nemhogy hagyni, hogy a családtagjaim megnyomorodjanak, hanem még rá is segítek. Nem tudok mit kezdeni a teljes kérlelhetetlenséggel és kíméletlenséggel. Muszáj valamennyire megengedőnek lenni, különben az ember beleőrül a saját maga szülte keserűségbe.

Még csak nem is arról van szó, hogy taszított az emberi butaság, a gondolkodás hiánya; a Csernobili imában többször elhangzik, hogy az emberek tényleg hittek a barátságos atom nevű fantazmagóriában és a környékbeliek széthordták a pár év alatt felhúzott atomerőmű építési anyagát. Annak a könyvnek nem udvariasságból adtam öt csillagot, hanem azért, mert a borzalom, a fájdalom csontig hatolt. A szörnyűség a Vadhattyúk esetében is túlcsordult a lapokon, mégse tudott megérinteni, a szerző úgy tálalta az egészet, mintha teljesen normális lenne, amit átéltek. A könyv nagyrészt Jung Chang édesanyjának a története, aki végeérhetetlen szélmalomharcot folytatott a párton belüli gyanúsítgatásokkal, kicsinyességekkel szemben. Természetesen az ideológiát sokan a személyes sérelmeik megtorlására használták és folyamatosan megnehezítették az anya helyzetét, aki valóban törődött az emberekkel és meghallgatta a panaszaikat. Kb. minden tizedik oldalon ez történt, és egy idő után iszonyúan unalmas volt.
Nem a kínaiak tragédiáját akarom lekicsinyellni vagy az átélt szenvedéseket félresöpörni. Még csak azt sem akarom cáfolni, hogy a Vadhattyúk fontos könyv, mert az, és az is érthető, hogy miért akkora részletességgel mutatja be az eseményeket; az embereknek, főleg a kínaiaknak - igaz, nekik csak a kalózpéldányok jutnak, mert a könyv a mai napig be van tiltva az országban - muszáj megismerni, mennyire tévútra vezették őket egy ideológia eltorzításával és az agymosással. De, ha a könyvet irodalmi műként nézem, nekem, mint kívülálló olvasónak, aki egy történelmi családregényt várt (ahogy ez a könyv definiálva is van), túl száraz, túl tárgyilagos és túlságosan dokumentarista stílusú, inkább érzem non-fictionnek, mint regénynek.



2017. május 2., kedd

Sötét kíváncsiság - Fekete Dália

"- Meséljen nekem Bettyről. Maga kedvelte őt, ugye?
 - Igen. Édes volt, és bizakodó és egy kicsit butácska, de... volt benne valami... egy különleges képesség... igen, nevezzük így. Bármit megtett azért, hogy megkedveljék, és felvette annak az embernek a szokásait, akivel éppen együtt lógott. Itt mindenki dohányzik, erre Betty is elkezdett, hogy jobban beilleszkedjen, annak ellenére, hogy asztmás volt, és gyűlölte a cigarettát. És az volt benne a legmulatságosabb, hogy megpróbált úgy beszélni és mozogni, mint a másik ember, de valahogy közben mindig önmaga maradt. Mindig Betty volt, vagy Beth, vagy ki tudja, az Elizabeth-nek éppen melyik formáját használta akkoriban."

James Ellroy: Fekete Dália

Eszméletlen idők óta a polcomon állt ez a könyv - még arra sem emlékszem, hogy én vettem, vagy anya, és hogy miért. Sokáig törtem rajta a fejem, hogy miért van piros bokszkesztyű a borítóján (egy másik Ellroyon pedig macska díszeleg, valaki nagyon pikkel rá a borítótervezők közül), saccra olyan 8-10 év után elérkezett az idő, hogy kiderüljön, ha már elfelejtettem magammal vinni váltáskönyvet vidékre.
A regény tárgya a hírhedt Fekete Dália-gyilkosság, azaz a 22 éves Elizabeth Short lemészárlása - érzékeny idegzetűek a képkereső közelébe se menjenek -, és az azt követő nyomozás, amely romba dönti a résztvevők, érintettek életét, mintha Elizabeth véres mosolya rontást küldene rájuk a síron túlról. Erőszak, őrület, korrupció, köddé vált szemtanúk és egy markába nevető gyilkos a fő jellemzői ennek a történetnek.

Sajnos az elmúlt két hónapban megtalált néhány közepes könyv (sejtettem, hogy a kitűnő sikerszéria előbb-utóbb megszakad), Ellroy könyve is ezek közé tartozott.
A főszereplővel volt a legtöbb gondom; az E/1-ben mesélő Bucky Bleichert német származású bokszoló, aki egyik, némi befolyással bíró ellenfelének köszönheti, hogy felkapaszkodhat a rendőrségi szamárlétra legalsó fokáról és lassan kibontakoztathatja nyomozói tehetségét. A múltját csúnya foltok tarkítják, ami az előre haladását megnehezíti, és, amikor a Fekete Dália-őrület közepén találja magát, nem tehet mást, elfogadja, hogy a nyomozócsapat tagja legyen.
Nehéz ezzel a karakterrel mit kezdeni, nekem végig távoli maradt, pedig elég sokat gyötrődik magában. Sodródik, fenyegetve érzi magát, mert tudja, hogy nincs sok lehetősége a boldogulásra, ennek ellenére olyan helyzetekbe megy bele, amelyek a kevés eredményét is megsemmisíthetik. Amikor pedig belép a képbe a femme fatale, teljesen elveszti a fejét; a képzeletében egybemosódik az élő és a halott nő arca, ami teljesen kiforgatja magából - és ez nem csak rá jellemző; Elizabeth Short a pokoli halál kínjaitól megtisztulva elérte azt, amire egész életében vágyott: híres lett, a vágy elérhetetlen tárgya, nem egy ostoba, önjelölt színésznőcske, aki több rendőrnek a rögeszméjévé vált (ez a valóságban is így volt).

A történet eleje csak a bokszról szól, Bucky meccseiről és a nagy, számára igen gyümölcsöző összecsapásról (így kerül a hangsúlyos bokszkesztyű a borítóra). Igen nehéz volt átjutnom ezen a cirka 50 oldalon, abban a reményben kezdtem bele a könyvbe, hogy egy érdekes krimit olvashatok, nem pedig egy bő lére eresztett sportkommentárt. Később, a rendőri munka előtérbe kerülésével javult a helyzet, de a jótól vagy az izgalmastól olyan messze voltunk, mint Makó Jeruzsálemtől. Valahogy kevés volt benne a szufla. Lehet, hogy az volt a baj, hogy túlsúlyban volt Bucky magánélete, inkább az ő regénye ez, mintsem a gyilkosságé. Maga a rejtély túl bonyolult, és ahhoz képest, mennyire a sötétben tapogatóznak, a későbbi fordulatok kicsit hihetetlenek (és elég gyomorforgatóak). Az is elég fura, hogy kb. minden szereplő kicsit megőrül Elizabeth Short halálától. El lehet mélázni a halál mindent átmetamorfizáló hatásán, de akkor is hiteltelen. Ahhoz képest, hogy a nyomozás második napján félbevágott fekete női ruhát aggatnak fel a falra, több rendőr szinte bedilizik és két és fél évvel a gyilkosság után megszállottan képtelen leszállni az ügyről.

Anno, a The Drowning Girl kapcsán már utána olvasgattam a gyilkosságnak,  azóta is a hideg futkos a hátamon, valahányszor eszembe jut- valószínűleg azért, mert regény hangulata és a gyilkosság örökre összefonódott bennem, pedig már három éve, hogy olvastam. Egyébként a valós ügyben 2016-ban új fejleményről lehetett olvasni a neten; egy nyugdíjas nyomozó azzal az elmélettel állt elő, hogy az ő orvos apja volt a gyilkos, amit tényekkel és bizonyítékokkal támasztott alá - ráadásul a férfi rajta volt a gyanúsítottak listáján és egy időben bepoloskázták a család otthonát. Az pedig, hogy a regényben néhány zsaru és rengeteg civil megszállottan érdeklődött a Fekete Dália-ügy iránt, a valóságban is így volt - ha a gyilkosnak az volt a célja, hogy örökre köztudatban maradjon, sikerült -, több mint hatvanan vállalták magukra a gyilkosságot.

Az elméletek és a rengeteg jelentkező ellenére a gyilkost - akinél szilárd bizonyítékokkal lehetett volna alátámasztani, hogy ő volt a tettes - soha nem találták meg.

Eredeti cím: The Black Dahlia
Kiadó: Magyar Könyvklub
Kiadás éve: 2003
Fordította: Temesvári Marietta
Eredeti ár: 2290 Ft