Punk, csajok, satöbbi

Rainbow Rowell: Eleanor és Park

Milyen aranyos gyerekek! - gondoltam olvasás közben. Aztán felszínre kerültek bizonyos dolgok, amelyek beárnyékolták a csetlő-botló kibontakozó Első Szerelmet, én pedig bólogattam, hogy ezekkel együtt teljes a kép, mert a való élet ritkán bizonyul olyan cukorhányással leöntött szivárványfelhőnek, mint ahogy sokan szeretik ábrázolni (és szívből remélem, hogy azok olvasói képesek a realitás talaján maradni).

Lehet, hogy az utóbbi pár év felhozatalát tekintve kicsit szokatlannak tűnik egy YA felbukkanása, de sokszor néha van igényem olyan regényekre, amelyek nem követelnek nagy figyelmet vagy különösebb erőfeszítést, mégis képesek bevonni a világukba - vagyis nem a gagyikra vágyom (azokból is sokat olvastam), hanem a könnyű-de-tartalmas - kötetekre (lehet ajánlani, ha tudtok ilyenekről). Bezzeg gagyiból annyi van, hogy kiömlik a könyvesboltokból, kíván... áh, inkább hagyjuk. Emellett az Eleanor és Park nem az a fajta YA, hanem hamisítatlan ifjúsági - a magyar olvasóközönség hajlamos kettéválasztani ezt a kategóriát -, amely nyomokban életet és komolyságot is tartalmaz, ráadásul a nyolcvanas években játszódik, amikor ceruzaelemet kérnek karácsonyra, milyen cuki már! És milyen jólesik nekem erről a korszakról olvasni, miközben egyre jobban bekebelez a "felnőttkor" rémisztő szörnye.

Olvasás előtt nem sokat tudtam a könyvről, csupán annyit, hogy a címben nevezettek szerelméről szól (éljen a kifejező borító), és hogy Eleanor rossz körülmények között él. Nehéz lenne tagadni, hogy engem az utóbbi fogott meg; Rainbow Rowell érzékletesen ábrázolja a konfliktusokat, az emiatt kialakuló érzéseket, azokat a folyamatos patthelyzeteket, amikor a hátrányos fél (jelen esetben Eleanor) próbál repedés lenni a falon és lélegzet-visszafojtva élni. De nem elég az agresszív, bántalmazó mostohaapa, Eleanor az iskolában is kitaszított - ő az osztály kövére, annak ellenére, hogy vannak nála nagyobb darab lányok. Az ilyen esetekben talán nem is a testsúly a lényeg, hanem az a meghatározhatatlan valami, amit a Tina-féle hiénák megéreznek és örömmel próbálják pokollá tenni az életedet. Sebezhetőség, sérültség, a biztos hátország hiánya? Az az érzés, hogy a lelked egy felégetett pusztaság?

Park családi élete az ő ellentétpárja; a környéken - ahol a diszfunkcionális családok, problémás gyerekek, alkoholista apák és kegyetlenkedő mostohák a szegénységgel karöltve általánosnak számítanak - Sheridanék állnak a legközelebb a "normális család" eszményi képéhez. Szép ház, harmonikus kapcsolatban álló szülők és gyerekek, akik szeretik egymást, de itt is akad némi konfliktusforrás; az apa a tipikus amerikai férfiideált testesíti meg, akit mélységesen zavar (reakciója szerint: feldühít) a nagyobbik fia, Park érzékeny, szerinte nőiesen feminim jelleme. Park rendes gyerek módjára permanens bűntudatot érez, amiért csalódást okoz az apjának és úgy érzi, valami baj van vele, ugyanakkor haragszik az apjára, amiért nem fogadja el, és így tovább. Mindig mondják, hogy nőnek lenni szar, de szerintem a pasiknak se jobb a helyzete.

Nagyon sokat és hosszan lehetne még erről a könyvről beszélni. Arról, amikor túl fura vagy a saját családodnak és nem tudnak veled mit kezdeni; amikor a szerelmedet találják furcsának és neked annyira kínos a szituáció, miközben semmi mást nem szeretnél, csak együtt lenni vele; amikor azt akarják, szakíts vele, mert nem illik bele abba a kényelmes dobozba, amiben elképzelik a te életed; amikor ez a kapcsolat az egyetlen, ami a felszínen tart és félsz, hogy beszennyezik. Amikor a tornaterem a pokol kiterjesztése.

Hogy milyen benne a szerelem? Fokozatos. Cuki. Vicces ("Úristen, meg lehet valakinek erőszakolni a kezét?":DD). Csetlő-botló, bizonytalan, magadban feszkózós. Aztán halálos, soha-többé-nem-kell-más, ami kezdte bökögetni a biztosítót, de, mivel a történet vége felé jártam, nem vágta ki és csapta agyon az egész élményt. Ugyancsak a végén éreztem, hogy Park túl tökéletesre sikeredett - vagy csak a regény elvégezte a dolgát és helyrerázta a lelkivilágom, készen a megszokott könyvek befogadására -, kb. mindenki ilyen srácot szeretne első pasinak. De elnézem ezt a hibát, mégiscsak majdnem kétszer annyi idős vagyok, mint a főszereplők és ennyi guilty pleasure belefér az egyébként tökéletes képbe. 

Az tetszett annyira ebben a regényben, hogy valódiak az érzések és rengeteget lehet rajta töprengeni - sok felfedeznivalót kihagytam, szóval, ne higgyétek, hogy csak ennyiből áll a történet -, mégis könnyű marad. Persze, lehet, hogy egy 15-16 éves máshogy értékelné, de én rohadtul örülök, hogy magam mögött hagytam a tesiórás poklot, és istenem, milyen jó, hogy Magyarországon nem általános az iskolabusz és a szekrényrendszer!

Eredeti cím: Eleanor & Park

Kiadó: Scolar

Kiadás éve: 2014

Fordította: Simonyi Ágnes

Ár: 3250 Ft (de ki lehet fogni akciósan)

Borús napok lányregényei

Zsinórban ez a második post, aminek a címében a "lányregény" szó szerepel, de ezek tényleg azok. A rózsaszín, puffos ujjú ruhás értelemben, úgyhogy a tautológia teljes mértékben indokolt.

Olyan ügyes vagyok, hogy sikerült befejeznem a második, könyvtárból orozott ballasztkönyvet is (copyright by Nima), aztán, amikor a majdani, róluk szóló postokról gondolkodtam, rájöttem, hogy az emlékeim menthetetlenül összefolynak, és alig emlékszem szegény Fangirlre, pedig micsoda mankó volt tavaly decemberben. Ilyen és ehhez hasonló okok - már megint [vagy: még mindig] három könyvvel vagyok lemaradva, és rettenetesen nyomasztanak - miatt közös íráson fognak osztozni.

"A szürke szoba egy üzleti ügy miatt megszálló japán úriemberé, egy bizonyos Mr. Tsunawáé lett. Coral néni elhitette vele, hogy a szobát gyakran látogatják a szellemek, így próbálva rásózni a hibátlan angol vidéki házakra jellemző miliőt. Ez azt jelentette, hogy éjszakánként lánccal csörögtünk az ajtaja előtt. A szükség azonban úgy hozta, hogy hamar hozzászoktunk ehhez az új életstílushoz."

Sara Crowe: Campari reggelire

Kölcsönzés előtt egy-két héttel mély undorral tekintettem a könyvre; biztos valami ócska chick-lit, eszem ágában sincs elolvasni. Aztán a fülszöveg keresztül verekedte magát az előítéletem vastag ködén, és...
RÉGI HÁZ
ANGOLOK
RÉGI, OMLADOZÓ HÁZ
RÉGI, OMLADOZÓ HÁZ, AMINEK NEVE IS VAN
feliratok villogtak az agyamban. Az ódon, már-már személyiséggel bíró épületek a gyengéim; egész jól elkendőzik a nem hibátlan regényeik megbicsaklásait. Most sem volt másképp, de a rózsaszín vattacukor-hangulaton átsejlett pár dolog, ami miatt, ha még adnék pontszámot, a jóindulatú három és fél megégett pirítósra minősíteném.
Nem okozott gondot, hogy belehelyezkedjek a tizenhét éves Sue Bowl fejébe, ill. a naplójába, szerintem ez hatalmas piros pont nekem. Sue néha naiv, néha idegesítő, persze reménytelenül szerelmes - de tizenhét éves, és alapvetően cuki, ezért megbocsátottam az Icarus utáni sóhajtozását. (Azért elég perverz dolog a delikvens fotóból megmaradt fél szemével aludni... legalább egy fél pár zoknival megkönyörülhetett volna Sue-n az írónő.) Rendkívül pihentető volt Bécsy Ágnes Virginia Woolf-elemzései után hóbortos nagynéniről, családi titkokról, szerelmes, meglett korú ezredesekről olvasni, a Déli álmok jutott róla eszembe - a tragédiák ellenére alapvetően pozitív hangvételű (azért nem kellene minden tinilány édesanyját kinyírni), néhol nevetésre késztető, könnyed kis regények, jó tündérekkel és RÉGI HÁZAKKAL, jólesett olvasni. És itt még a szobáknak is neve van!
(Ha már nevek: elképesztő, hogy hívják a szereplők többségét - Icarus, Buddleia, Loudolle, Avery, Cameo, Coral.)
Ezeknek a tulajdonságoknak szinte csatolmányai néhány kifogásolható dolog: a túl meseszerű, boldog vég, a nem-igaz-hogy-nem-böki-ki-a-szemed-ki-a-hozzád-való-srác - féle bullshit, az abszolút gonosz karakter, a szép Loudolle (azaz Lúdtoll), aki logikus indok nélkül minden gaztett elkövetője. Még jó, hogy gyilkosság nem történik, tuti, hogy az írónő ráfogná. A vége felé kezdett vattacukor-túltengésem lenni, de Sara Crowe-ba szorult annyi bölcsesség, hogy ne hatszáz oldalban mesélje el Sue kalandjait, és így a Campari reggelire megmaradhatott kellemes élménynek és emléknek.
Ui.: a "paradicsomban szálló selyem" képét nem tudom hova tenni.

Eredeti cím: Campari for Breakfast
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2015
Fordította: Beke Zsolt
Ár: 2990 Ft

Rainbow Rowell: Fangirl

Nem hittem volna, hogy valaha Rainbow Rowell (istenem, ez a név!)-regényt fogok olvasni, de a könyvek még mindig meg tudnak lepni, amiért alapvetően hálás vagyok.
Érdekes, hogy mindkét lányregényem az íráshoz kapcsolódik; Cath-nek, akárcsak Sue-nak, az írás a végső mentsvára, a komfortzónája közepe. Róla eszembe jutott még egy fiktív karakter, Quentin A varázslókból - Cath se bír egy elképzelt varázsvilágtól elszakadni. Valószínűleg megenné a sárga irigység, ha tudná, hogy Q. tényleg átkerül álmai világába. Igaz, hogy szerencsétlen srácnak ez sem elég, de ez már egy másik történet.
Cath egy rakás katasztrófa. Vele kicsit nehezebb volt toleránsnak lennem, mert a klinikai eset határa, ha valaki inkább fehérjeszeleteken él, mintsem megkérdezze, merre van a menza, de próbáltam arra gondolni, hogy én is voltam ennyire görcsös (sőt, ma is előfordul). Az ikertestvérével, Wrennel se volt jobb a helyzet: ő az, aki kétségbeesetten önálló, felnőtt és más akar lenni - közben összegyógyul a szobatársával és bonyolult viszonyba kezd az alkohollal. Ugye, mennyivel jobb, mint a szobában kuporogni és fanficet írni?
Az ikrek bonyolult kapcsolata mellett itt van a lelkileg instabil apa és a korán lelépő "nem akarok családanya lenni"anya problémája. Egyik ízletesebb téma, mint a másik, de Rowell egyikben se megy túl mélyre. Mondhatnátok, hogy ha szétcincálós drámát akarok, olvassak Franzent vagy Shivert, ne tinikönyvet, de bizonyos igényeket nem tudok kikapcsolni attól, hogy fáradt vagyok. Egyébként RR elég jól kezeli a cselekményt, a Campari hozzá képest faék egyszerűségű; igazi konfliktusok vannak, Cath valós vargabetűket és kényszerkanyarokat ír le, hogy kitörjön az elefántcsonttornyából. Még a meglebegtetett szerelmi háromszög se rogyasztotta össze a regényt, úgyhogy RR tényleg ügyes YA-szerző.
Csak Levi ne lett volna.
Igen, a Tökéletes Srác. Hipercuki, kurva jól néz ki, és pszichológust megszégyenítően türelmes Cath-tel. Igen, teljesen tökéletes és kielégítő szórakozás, hogy a fejét az ölébe hajtva felolvassa neki a fanficjét, február éjszaka bebarangolják a töksötét campust, és elfuvarozza a lányt, ahova annak éppen mennie kell. Ilyen fiú nem létezik, Cath-nek legalább három kapcsolatkezdeményt kellene normál esetben elkaszálnia, mert az idegbeteg komplexushalmaza elviselhetetlenné teszi és még rettenetesen gyerek. Óriási különbség van egy otthonról éppen elkerült 18 éves és egy 22 éves, a suli mellett dolgozó ember között. Még egy "A jóképű rosszfiú átejti a naiv, tapasztalatlan lánykát"-sztorit se lehet kihozni belőle, mert Cath még stabil állapotában is mentálisan padlóra küldi a jóképű rosszfiút.
Levit leszámítva jól elvoltam a Fangirllel - igazából reménykedtem, hogy a rengeteg ocsú között kitermelődik pár normális ifjúsági regény, és, úgy tűnik, Rowell ilyeneket ír. Volt néhány mondat, ami tökéletesen betalált:
"Túl sokat sírok, gondolta. Túl sok mindenért. Belefáradt, hogy mindig ő az, aki sír."
"Meséld el, miért vagy ennyire boldogtalan."
"De olyan tanácstalan vagy időnként. Mintha egy cicát látnék, aminek beszorult a feje a papír zsebkendős dobozba." Az epic mondat.:D

Eredeti cím: Fangirl
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2015
Fordította: Sóvágó Katalin
Ár: 3250 Ft