A sötétség mélyén

"- Majdnem háromszáz mérföldet kellene vitorláznunk felfelé egy névtelen csatornán, amit Sir John fedezett fel, utána a Barrow-szoroson és a Lancaster-szoroson át, majd dél felé kell indulnunk a Baffin-öblön keresztül, mielőtt ismét összezárul körülöttünk a jég. Amikor jöttünk, a gőzgép és az acéllemezek segítettek áttörni a jeget. Most még ha annyira meg is olvad, mint két nyárral ezelőtt, akkor is nagyon nehezen küzdenénk le visszafelé tartva. És a hajótörzs is meggyengült.

 - Lehet, hogy jóval kevesebb lesz a jég, mint 1846-ban - jegyezte meg Sinclair.

 - Az is lehet, hogy angyalok fognak kirepülni a seggemből - felelte Thomas Blanky."

Dan Simmons: Terror

Az élet magányos, nehéz, brutális és rövid. Főleg akkor, ha valaki sarkköri felfedezésre adja a fejét. 

Majd' kiugrottam a bőrömből örömömben, amikor a kiadó közzétette a hírt, hogy nemcsak az Olümposz jelenik meg 2018-ban, hanem ez is. Csak annyit tudtam róla, hogy horror, van benne valami szörny, rohadt nagy hidegben játszódik és Dan Simmons írta - nos, aki olyan elvetemült, hogy egymás után küldi le a vaskos regényeit, arról sejteni lehet, hogy tökmindegy neki, miről szól az adott könyv, ha ő írta. Joggal lehet rólam feltételezni, hogy nem vagyok normális. Tisztában vagyok a szétböködött vesével bíró utastársaim véleményével is a reggeli heringjáratról, de abban reménykedni, hogy ott lesz ülőhely, kb. annyira reménytelen, mint az, hogy egy hajó nem esik a jég fogságába a sarkkör közelében, olvasni meg muszáj. Statikus izomfejlesztésnek sem volt utolsó.

[Nemsokára folytathatom az edzést a Lelkek labirintusával.]

A Terror olvasása előtt vajmi keveset tudtam a Franklin-expedícióról. Tipikusan az a vállalkozás volt, mint amilyen varennes-i szökés; az utókor a fejét fogva teszi fel a szónoki kérdést, miszerint HOGY CSESZHETTÉK EL ENNYIRE? Nincs menekülési terv? Indulás előtt egy ismeretlen, gyanúsan olcsó konzerveket kínáló kereskedő ajánlatát fogadják el? Nem lesz elég szén a kazán fűtéséhez? Elfogyhat az ennivaló? Évekre befagyhatnak a jégbe?

Nem kívánom megkérdőjelezni Sir John és az expedíció felett bábáskodó emberek szellemi képességeit. Utólag, a Wikipédia szócikkeiből informálódva igazságtalan lenne, de nem értem, hogy ha több mint száz ember élete múlik rajta, miért nem lehet kapcsolatba lépni az őslakosokkal, akik birtokában vannak a túléléshez szükséges tudásnak, ergo, láthatóan nem fáznak és a tengerészekkel ellentétben képesek levadászni a ravasz fókákat. De hát ők nem keresztény angol úriemberek. Valóban roppant fontos szempont a -52 fokos hidegben. Sir Johnnak egyszerűbb volt abban reménykedni, hogy a felesége majd megmenti.

Az ember, aki megette a cipőjét.

Váltakozó nézőpontok és idősíkok révén ismerhetjük meg az eseményeket. Az író a fontosabb szereplők közül Francis Rawdon Moira Croziert, a HMS Terror kapitányát ruházta fel szimpatikus tulajdonságokkal, az ő gondolkodása áll a legközelebb egy értelmes 21. századi olvasó mentalitásához; ő tesz észszerű javaslatokat a tanácskozások során, emberként bánik a matrózokkal, a tisztekkel és a civilekkel udvarias, a személyes ellenérzéseit háttérbe szorítja - holott csak egy ír senkiházi. A származását még azok is felróják neki, akik elismerik a képességeit. A felelősségteljes vezető azonban alkoholista is, aki azt tervezi, hogy whiskykészlete felélése után főbe lövi magát. Ismert sztereotípia, hogy a tengerészek nagy piások, de elképesztő volt számomra, hogy a legénységnek mennyire létszükséglet a napi grogadag és ezáltal mennyire irányítható.

Szokatlan volt egy ennyire realista könyvet olvasni Simmonstól. A humor érthető módon egyáltalán nem jellemző a felfedezők fogcsikorgató, embertelen küzdelmére, akiket nemcsak az éhezés, a fagyási sérülések, a kihűlés, a kimerültség és a skorbut tizedel, hanem egy emberevő szörnyeteg is, ami természetfeletti lényként csap szét az emberek között, majd tűnik el. 

A könyv azonban nem a teremtmény körüli misztikumra van kihegyezve; nem más, mint a Franklin-expedíció... krónikája, némi fantáziával kiegészítve. A szörny sokszor annyira háttérbe szorul, hogy az is megfordult a fejemben, csupán metaforikus szerepe van, vagy a szereplők kimerült elméjének szülötte.

Igazából nem volt jó élmény. Hiába a fehér ember számára kellemes időjárás, a napsütés és a citromok a hűtőben, jóformán depressziós lettem a több mint 700 oldalnyi szenvedéstől, az elfagyott lábujjaktól, a vérző, gennyedző sebektől. Habár az ember ismeri az igazságot, imát rebeg magában, hogy legalább néhányan éljék túl ezt a befagyott poklot. Többször felmerült bennem a kérdés, hogy miért vállalják a tengerészek a sarkköri utakat, ugyanis többeknek nem ez volt az első jeges kiruccanása. Oké, pénz beszél, de ilyen mértékű mortalitás és a szinte magától értetődő kannibalizmus mellett kit érdekel a pénz? Felfedezés, kaland? Ilyen, ismerten rettenetes körülmények között?

Lehet, hogy az értékelésen nem érződik, de a Terror nagyon jó regény; Simmons egy hihetetlenül részletgazdag, árnyalt karakterekkel teli történetet írt az elveszett expedícióról. Olyan érzékletes, hogy az ember szinte érzi a tüdejét maró hideget, a szörnyeteg alvadt vér és dögkút-szagát, a mosdatlan testek keserű kipárolgását és a kétségbeesett kapaszkodást az utolsó szalmaszálakba.

Ui.: Nem vagyok babonás, de a kihajózók helyében kétszer meggondoltam volna, hogy egy ilyen nevet viselő hajóval indulok-e útnak. Bár, ha jól emlékszem, a Terrornak és társának, az Erebusnak nem ez volt az első sarkköri útja, de akkor is baljós név. Eredetileg hadihajó volt (ágyúk nélkül...).

Eredeti cím: The Terror

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2018

Fordította: Farkas Veronika

Ár: 5980 Ft

Oldschool rémisztgetés

Fritz Leiber: Éjasszonyok

Időtlen idők óta nem haladtam ennyire lassan egy könyvvel, ami részben nekem, részben a két kisregénynek köszönhető - a komótos tempó sajnos az élvezet rovására ment, mert egyik történet se volt annyira jó, hogy hosszú napokig akarjak tapicskolni bennük; túl régimódiak ahhoz, hogy megcsiklandozzák a könyvmoly énemet, de igazán nem róhatom fel az írónak, amiért nem képes az időutazásra.
Ez főleg a Boszorkányfeleségre volt igaz; az egyetemi tanár Norman Saylor felfedezi, hogy a felesége boszorkánypraktikákat űz, és rábeszéli, hogy hagyjon fel a varázslással, amit Tansy meg is tesz, a bajok pedig rögtön csőstül jönnek a házaspár fejére. Az én szájízemnek túl gyorsan ment az asszony meggyőzése, a párbeszéd elég esetlen volt, az utána következő baljós események pedig túl... hatásvadászok, nem tudok rá jobb szót. A vége felé javult a helyzet, néha a kezdődő érdeklődés jeleit is felfedeztem magamon, de összességében nem győzött meg. Ha kimarad az életemből, nem vesztek sokat, de gondolatban kap négy csillagot az ötből, 1943-ban jelent meg, na.

A Sötétség Anyja szerencsére jobban tetszett, Vicomte jól tippelt. A főszereplő, Franz Westen még alkoholmámoros időszakában impulzusvásárol egy antikváriumban két kötetet (megesik az ilyen), az egyik Clark Ashton Smith naplója [nálunk nem annyira ismert, de az SFF-ben alapműnek számítanak az alkotásai. Magyarul a Gonosz mesék és A sír szava olvasható tőle, meg pár novella], a másik egy gonosz vénemberhez kapcsolódik, aki fénykorában afféle mágikus guruként tevékenykedett és a nagyvárosok kártékony varázserejét taglalja a könyvében. A főhős a könyveket olvasgatva egy kibontakozó rejtély nyomába ered, miközben hajmeresztő paranormális élményekben lesz része.
Ennek a hangulata sokkal jobban passzolt hozzám, mint a Boszorkányfeleségé; jól visszaadta a nagyvárosban élő magányos ember általános életérzését, és mekkora ötlet már a megapoliszomancia! Tudom, ez ma már nem olyan újdonság, de ez a kisregény se mai csirke, 1977-es írás. Sajnos az ígéretes kezdés nem tartott ki a befejezésig, nekem elég laposra és setesutára sikeredett a nagy "konfliktus" és annak megoldása. Ennek ellenére sokkal szívesebben olvastam, mint a Boszorkányfeleséget, kevésbé unatkoztam, de, ha nagyon őszinte akarok lenni, bevallom, hogy megkönnyebbültem, amikor a végére értem és visszarakhattam a polcra a kötetet. Elég kevés szabadidőm volt, amikor olvastam és annyira zombi voltam, hogy nehezemre esett koncentrálni, szívesebben bambultam ki a fejemből és nyünnyögtettem (by PuPilla) a macskákat, vagy nyomkodtam a telefont, ami nálam elég ritka. A főszereplők nevéért is fel kellett lapoznom a könyvet, pedig negyedikén fejeztem be, másokéra meg 10-15 év távlatából is emlékszem, szóval nem éppen szerencsés csillagzat alatt találkoztunk.

Ui.: Szimpatikus kifejezések: "szociális kenőzsír" (kávé, tea, dohány stb.) és "menedékkönyv", ami kb. lefedi az általam használt kabátkönyv szót, vagyis az olyan könyveket, amelyek elringatnak és kisimogatják a lelki ráncokat, azaz megszüntetik a nyűgösséget túlzott agymunka nélkül. Vagy valami ilyesmi.

Eredeti cím: Dark Ladies
Sorozat: A képzelet mesterei
Kiadó: Delta Vision
Fordította: Kollár Emese
Eredeti ár: 2350 Ft

Valami nem stimmel - Shirley Jackson nyugtalanító világa

Shirley Jackson: Sóbálvány

Ez a kis kötet tökéletes példa arra, hogy az, ami pár embernek elmegy-egynek-élmény, másoknak - nekem vagy neked - fantasztikus telitalálat lehet. Semmit nem olvastam még az írónőtől, az értékelések alapján a Sóbálványt elkönyveltem magamban középszerű valaminek, amire nem érdemes figyelni - pedig nagyon is. A veszprémi Utas és holdvilág antikváriumnak köszönhettük egymásra találásunkat, szeretem az ehhez hasonló spontán vásárlásokat, amelyek egyben emléket is jelentenek egy-egy helyről vagy eseményről. A könyv, az idei nyaralás, Veszprém nagyon hangulatos óvárosa és igényes állatkertje már örökre összefonódik a memóriámban.
[Közben próbálok nem gondolni a többi, általam méltatlanul mellőzött könyvre...]

Ha író szeretnék lenni (ill. ha tudnék írni, khm...), Shirley Jackson lenne az egyik példaképem meg Valente, meg Rowling, meg.... Hihetetlenül passzol hozzám az általa ábrázolt atmoszféra. Az ő világa látszólag az általunk ismert, hétköznapi valóság, de ez a valóság képes egy pillanat alatt pár milliméternyit elmozdulni - ez az apró változás pedig elég ahhoz, hogy a világ egy félelmetes, barátságtalan hellyé váljon, ahol nem vagyunk biztonságban. A szereplők érzései is ismerősek; az émelyítő bizonyosság, hogy valami nagyon nincs rendben akár egy emberrel, akivel beszélgetésbe elegyedünk, akár a megszokott környezetünkkel. Bizonytalanság, a kívülállóság, kirekesztettség érzése; mindenki hirtelen egy csoportba tömörül és mi ott maradunk pőrén, védtelenül a kör közepén. Az ismertnek vélt dolgok ijesztő, idegen arcukat mutatják. Ezek az érzések alighanem mindenkinek ismerősek; próbáljuk őket a háttérbe szorítani, a tudatunk peremén bujkálnak, várva, mikor esünk pánikba. Az autóbusz novellában a vénkisasszony főszereplő a buszról leszállva ismeretlen helyen találja magát - nekem ez mélyen gyökerező félelmem.:) A démon-kedves főszereplője idegesen készülődik a házasságkötésre, és egyre kevésbé képes visszafojtani a baljós megérzést, hogy a vőlegény nem jön el. Hát amikor megtámad minket a fájdalom és szürreális színben tűnik fel minden? Amikor hirtelen az a benyomásunk támad, hogy egy hozzátartozónk testét felöltötte egy idegen ember?
A novellák között egy sincs, amelyet gyengének mondanék, maximum hétköznapinak, mint azElizabethet, de én szeretek apró-cseprő dolgokról, átlagos életekről, emberi kapcsolatokról olvasni. Jacksonnak még az ilyen novelláit is átszövi valami szomorúság, piszkos, kifakult színben láttatja a szereplői életét, akik hiába próbálkoznak, a céljaikat nem érik el. Persze vannak különösen erős, nagy pofont adó írások, mint a Sorsolás - pár oldal az egész, az utolsó néhány bekezdés úgy fejbe vágott, hogy elképesztően megundorodtam az emberiségtől. Ezt a novellát írásoktató kurzusokon kellene példának hozni, hogyan lehet minimális eszközökkel, szinte a semmivel világrengető feszültséget teremteni. Nekem személy szerint Az áruló jelentette a legnagyobb falhoz csapást, alig vártam, hogy a végére érjek és a saját megnyugtató közegemben találjam magam. A virágoskert is nagyon erős hangulattal bír, leheletfinoman sejteti a lehetséges problémák forrását és ügyesen ábrázolja az érzelmeket, még bizonyos meghittséget is keltett bennem a kis házikó révén. A nyaralók idillinek ígérkező, elnyújtott víkendezése szinte horrorba csap át a maga hétköznapi módján, és nincs egyértelmű vagy megnyugtató lezárása, ahogy szinte egyik SJ-novellának sem. A szikla már-már elvarázsolt történet, Angela Carter jutott róla eszembe.

Az írónő már akkor cicaszemüveget hordott,
amikor az még nem volt divat

Bizonyos szereplők meg (a kék öltönyös író, James Harris egész biztosan) át-átjárnak más novellákba, mégis távoliak, megfoghatatlanok maradnak, ami szintén nyugtalanító érzést kelt.

Nagyon magába beszippantott ez a kötet. Hiába volt komor, nyomasztó, hiába nem passzolt a nyaralás naptej-és vízillatú könnyedségéhez, nem tartottam szünetet az olvasásában. Azt akartam, hogy hasson rám, hogy elmerüljek benne, mert hétköznap fele ekkora hatással sem lett volna rám, amikor fél szemmel még alszom a metrón, a másikkal meg azt figyelem, hogy időben leszálljak.
Aki vevő a nyakatekert ízlésemre, olvasson Shirley Jacksont, szerintem megéri.

Eredeti cím: Pillar of Salt
Sorozat: Modern Könyvtár
Kiadó: Európa 
Kiadás éve: 1983
Fordította: Csák Gyula, Falvay Mihály, Gönczi Éva, Horváth Krisztina, Molnár Katalin, Pataricza Eszter, Réz Ádám, Ross Károly, Szőlőssy Klára
Ár. Kb. 400 Ft-tól elérhető (több mint 26 ezer példányt nyomtak belőle)

A kimondhatatlan kora

"- ... A »Richard Cory« tényleg nem olyan jó költemény. Nem ad reményt.
 - Néha nincs remény. - suttogta Dász.
 - Mindig van remény, Mr. Dász.
 - Nem, Mr. Luczak, nincs. Néha csak a fájdalom van. És a fájdalom elfogadása. S talán valami dac a világal szemben, ami ilyen fájdalmat követel.
 - A dac a remény egyik formája, nem, uram?"

Dan Simmons: Káli dala

Dan Simmons bekerült a kedvenc íróim közé, bár valószínűleg már korábban is közéjük tartozott, csak nem tudatosítottam magamban a tényt.  Azonban a hallatlan dicsőséget nem, csak a ráébredés tényét köszönheti a Káli dalának - valamiért úgy érzem, hiába a különböző fordítók alkotta magyar szövegváltozatok, akkor is megismerném az írói hangját, ha a könyvre nem lenne nagy betűkkel rányomtatva a neve.
A Káli dalában elkapott az ismerősség érzése, mintha egy hosszú út után hazaértem volna. Bántam is én, hogy a regény nem tökéletes; hogy következetlenségek vannak benne, hogy (nekem) nem horror - főleg nem természetfeletti -, hogy a főszereplő lelkivilága, a világra adott reakciói és a későbbi cselekedetei nincsenek összhangban, hogy a befejezés csonka és a regény egésze más lezárást kívánt volna.

"A halmazok és a számelméletek átfedik egymást - mondta Amrita. Hangjának feszültsége hirtelen ráébresztett, hogy nagyon komolyan beszél. - A geometriák nem. A különböző geometriák különböző kiinduló tételeken alapulnak, különböző axiómákat definiálnak, és különböző valóságokat teremtenek.- Különböző valóságokat? - ismételtem meg. - Hogyan létezhetnének különböző valóságok?- Talán nem létezhetnek - felelte Amrita. - Talán csak egy »valódi« van. Talán csak egy geometria igaz. De a kérdés az, hogy mi történik velem... mindnyájunkkal... ha a rosszat választottuk?" 

Egy rejtélyesen eltűnt, majd évekkel később felbukkanó indiai költő, emberáldozatot követelő híd-avatások és szekták, az erőszak négykarú démonistennője, akin sem az idő, sem a halál nem uralkodik, az elfojtott, felszín alatt lappangó agressziótól forrongó, szeméthalmoktól és mosdatlan testektől bűzlő város, Kalkutta - ezek Dan Simmons első regényének kulcselemei, ill. főszereplői. Meg egy átlagos amerikai férfi, aki, a szerző más hőseihez hasonlóan, véletlenül keveredik bele nála sokkal grandiózusabb események sodrásába. És néhányszor jól megszívja, ahogy az lenni szokott.
Ahogy fentebb jeleztem, ez a regény messze van a Hyperion-ciklus gyönyörűségétől, nem olyan összetett, okos könyv, és sokkal inkább a szereplőkre koncentrál, mintsem saját univerzumának egészére, de számomra ez siklatta ki a cselekményt; a főhős, Robert Luczak olyan jelenséggel-jelenségekkel találkozik kalkuttai útja során, ami távol esik saját mentalitásától - ha kicsit gonosz lennék, úgy is mondhatnám, hogy túl amerikai hozzá -, de ezek felpiszkálnak benne valamit, amit a lelke mélyére temetett. Sajnos Simmons nem ebbe az irányba kanyarodik el, hanem ellavírozik a felszínen, hogy egy kicsit sablonos, de annak is csonka megoldás felé futtassa ki az egészet. Kár érte.
Bizonyos témák viszont, úgymint az irodalom, a költészet és a mitológia szeretete már itt is felbukkannak, amelyek a matematikával keringőznek végig a regényen.

Pat értékelésében azt veti fel, hogy bizonyos értelemben a Káli dala a Hyperion előzményének tekinthető. Hát, lehet, túl régen olvastam ahhoz az utóbbit, hogy példák százával támasszam alá, de elképzelhető.:)

Eredeti cím: Song of Kali
Sorozat: A képzelet mesterei
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2007
Fordította: Békési József, versbetétek: Körmendi Ágnes
Ár: 2250 Ft

Ahol az ég és a föld összeér

"Gracie ugyanis arra lett figyelmes az elmúlt évben, hogy fekete parázsként izzik benne a gyűlölet, a megveszekedett gyűlölet a város lakói, a szomszédai, a családja, a barátai iránt, akik lelkesen élik mindennapjaikat, és a békés, normális élet látszata érdekében nem vesznek tudomást arról, hogy a városban minden borzalmas, szörnyűséges hazugságokra épül. Képesek voltak feladni a családtagjaik boldogságát, valamint kockára tenni a testi épségüket, sőt, saját maguk is önként lemondtak minderről, cserébe azért, hogy meglegyen a nyugalomban elfogyasztott reggeli kávé a vendéglőben, a fehérre mázolt, takaros házikó, a gondosan öntözött gyep és a drága, csillogó-villogó autó a garázsban."

Robert Jackson Bennett: Horzsolások

Úgy néz ki, hogy bizonyos, nálam a tinédzserkor hajnalán népszerű műfajok mostanában divatosak, mint mondjuk a gyilokszerű stratégiai játékokra hajazó krimik/thrillerek (Holtodiglan) és a thrillerbe oltott sci-fi-horror kereszteződések, mint a Horzsolások. Nem biztos, hogy a műfaji meghatározásaim helytállóak, azt viszont biztosan tudom, hogy az ilyesféle regények nem a patinás nosztalgia gyönyörébe burkolják a történetet, hanem a mocsármély, áthatolhatatlan unalom ködébe. Magyarán: nekem ezeket a poénokat már százszor lelőtték, rengeteg ócska és kevésbé ócska borzongós (vagy borzongatni vágyó) kötetet olvastam, kb. tizenhárom és tizenhat éves korom között, amikor zsinórban faltam a könyveket. Nem figyeltem olyan finom dolgokra, mint nemzetiségek, nemek egyensúlya, a műfajok aránya is hidegen hagyott, egész életműveket daráltam le. És 95%-ban az anyám könyvei tették ki az olvasmánylistámat (ő pedig szeretett borzongani, emiatt egy csomó horrorfilmet is láttam zsenge koromban), mert még nem alakult a saját ízlésem és gőzöm nem volt, mire van igényem, csak olvasni akartam. Kieg.megj.: olyan voltam, mint az angol királynő Bennett könyvének első felében.:)
Az emlékek miatt kicsit elkap a nosztalgia szele, de egyáltalán nem vágyom egy Jackie Collins vagy egy Dean R. Koontz újrázásra. Mert... elmúlt. És, hát, izé, valljuk be, gagyi.
Nekem a Horzsolások is gagyi volt - de ez a kisebbik gond. Unalmas volt. Ahogy a dicsérő értékelések is írják, Bennett, mint egy ószeres [ezt én mondom] összeszedte a létező összes klisét és megpróbálta egybegyúrni, ill. valami újat kihozni belőle. Volt, akinek ez tetszett és tényleg újszerűen hatott, de nekem nem. Annyira nem, hogy jóformán megundorodtam az olvasástól. Hatszáz oldal, az isten szerelmére.

[Igen, azért olvastam el, mert hangulatos képekkel társították néhány blogon, plusz olyan emberek szerették ezt a könyvet, akiknek adok a véleményére, de a keserű valóság rádöbbentett, hogy mindenben nem egyezhet az ízlésünk. Hogy miért olvastam végig? Mert reménykedtem benne, hogy legalább egy közepes élményt ki tudok hozni belőle és hogy az akciódúsnak mondott második fele felráz egy kicsit - és ha már végigkínlódtál 300 oldalt, nem hagyod félbe.]

Próbálok valami pozitív mozzanatot felidézni, hogy ne földbe döngölős post legyen, mert azt nem szeretem és utálok más kárára nevetni. Az utolsó pár oldal, ami RJB társadalomkritikájának esszenciája, egész jó volt. Felfogtam én az üzenetet, de ez a körítés... ne már. Próbáltam a hangulatba kapaszkodni, mint az utolsó reményszálba, de hiába a rózsaszín hold, vörös égbolt, hang nélkül cikázó villámok, titkokkal teli, tökéletesnek tűnő kisváros, nem tudtam megragadni. Szerintem iszonyatosan túlírt és nem, nem szép. Olyan, mintha Bennett szerelmes lenne a billentyűzet kopogásába, az utolsó padlódeszkáig feltérképezteti velünk Mona házát.
Jaj, itt van Mona, a kiégett, alkesz, vándorló exzsaru, akit darabokra szaggatott egy tragédia, szörnyű gyerekkora volt, ő a kisvárosba érkező idegen, és talán nem spoilerezek, ha elárulom, hogy ő a rejtély kulcsa, olyan ember, aki más, mint a többi. Sajnos eme rengeteg toposz mellé befért még, hogy rettenetesen butácska. Rendőr létére elég nehezen fedezi fel az összefüggéseket, az ominózus villámcsapásos megjegyzést pedig igazán kihúzhatta volna egy jóérzésű szerkesztő. Basszus, benne ül egy kislány a kádban, pancsolás közben belecsap a villám, hát persze, hogy nem esik baja, kedves Mona, csak kifolyik a szeme és lifeg a hús a csontjairól, de amúgy szuperál, és az HBO-t is fogja.
És ezek a hatásvadász, gyomorforgatónak szánt jelenetek, az elhagyatott kutatólabor a hegy tetején - hidegen hagytak, de ez már gusztus dolga. Jobban örültem volna, ha Mona szimplán megijed a sötétbe vesző lépcsőn, ahol tkp. nincs semmi, csak az ő homályba vesző félelmei. Ez a lépcsős jelenet volt az egyedüli, amitől kicsit megborzongtam, a többire sajnos csak fásultan néztem.
Sokan emlegették, mennyire megváltozik a stílus a regény második felében - érdekesképpen ezen nem akadtam fenn, mert a történet első fele sem bírt lenyűgözni. Itt átváltunk amcsi akcióra, a szálak összeérnek meg minden, Mona pedig egy női John McClane lesz, fehér atléta helyett sortban; káromkodik, lövöldözik és még humorizálni is van ideje, sőt, mintha az esze is megjönne. Legalább ő az előnyére változott. És nagyon szurkoltam, hogy a befejezés egy momentumánál RJB ellenálljon a giccsfaktor vonzásának, és hálistennek ezt megtette.

Hörr. Igazán próbáltam megszeretni a Hortyogásokat Horzsolásokat, de az istennek nem akartunk egymásra hangolódni. Olyan érzés volt, mint egy lagymatagon böködő mutatóujj mint újraolvasni valamelyik tinikori Dean R. Koontz-könyvemet, csak már tudatában vagyok, mi a (számomra) jó és rossz könyv. Ez sajnos az utóbbi volt.
Ui.: Nem véletlenül emlegettem ezt a szerzőt; a stílus nekem inkább őt idézte fel, mintsem Kinget, pedig Bennett még a zárójeles kurzív mondatokat is átvette. Emlegetik továbbá Lovecraftot is, de őt nem olvastam - és igazából nem is szeretnék, mert nem hiszem, hogy tetszene -, úgyhogy vele kapcsolatban nincs összehasonlítási alapom.

Eredeti cím: American Elsewhere
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2015
Fordította: Huszár András
Ár: 4280 Ft