2020. október 28., szerda

Anita Blake újraolvasás

 

Laurell K. Hamilton: Bűnös vágyak, A nevető holttest

Vigyázat, fanyalgó nosztalgiatrip következik!

Bizony ám, több mint tíz év elteltével Anita ismét a porondra lépett nálam. Olyan volt, mint egy régi ismerőssel találkozni, aki nem öregszik változik - ellentétben velem.

Igen, tudom. Tipikus vágybeteljesítő lányregény, ahol mindenki dugni akar mindenkivel és mindenki fel akar falni mindenkit (nem feltétlenül ebben a sorrendben), némi urban fantasy körítéssel. 

Nem erre az olvasásomra leszek a legbüszkébb ebben az évben, de az elmémet masszívan képes legyalulni a heti hat napos (10 órás) munka, mindenféle egyéb muszáj-teendővel megtűzdelve, amikor a világ a teendőlista következő pontjának kipipálására zsugorodik. Mindannyiunk életében vannak olyan időszakok, amikor le kell nyúlni a... hm... szóval arra a szintre. Emlékszem egy megerőltető vizsgaidőszakra, amikor némi bűntudatos szemezést követően elolvastam az Alkonyatot. Másodjára. Szerencsére ő az ország másik végében van, különben ki tudja, mi történt volna velem.

Szóval, mindenkinek szüksége van néha (néha, hát persze) olyan olvasnivalóra vagy olyan tevékenységre, ami nem igényel különösebb odafigyelést vagy gondolkodást. Ami lezsibbaszt. Amúgy ez egy nagyon érdekes jelenség, valószínűleg ezért él meg az összes párkeresős, hülye kihívásos tévéműsoros hülyeség, amik nyolc óra alvás után még egy fikusznak is fizikai fájdalmat okoznak, hát még szerény személyemnek szombat reggel kilenckor, a gyerekkori macis hálóingemben.

Három vargabetű után csak eljutok Anitához. Hát, húú meg hűű. Amikor a tinédzserkori emlékillúziók találkoznak a felnőttkori rögvalósággal, az mindig kemény menet.

Emlékszem, amikor anno (tizenöt évesen) nagyanyám heverőjén hasalva elkezdtem olvasni a Bűnös vágyakat, megütköztem, hogy a kemény vámpírvadász csaj csinos kordkabátkáról mesél. Most már nemcsak ennyi bajom volt, bár, ha nagyon őszinte akarok lenni, nem emlékszem rá jobban az újraolvasás után....

Igazából lehetett sejteni, hogy Hamilton az idő előrehaladtával mennyire elkurvul majd - a folyamat már az első kötetben elkezdődik, amin szörnyen látszik, hogy egy író korai zsengéje; szép részletesen le van írva, kinek milyen színű a szeme, a haja és Jean-Claude-nak, az éjfélkék szemű (sírok, baszki), göndör fekete hajú vámpírnak az a legnagyobb szerepe, hogy Anitát körbeudvarolja, ez a helyzet a második részben sem változik. Ha ezen túllépünk, lehet foglalkozni a könyvek érdemi részével, a természetfeletti lényekkel meg a gyilkosok utáni nyomozással, amelyek, ezt töredelmesen bevallom, még mindig lekötöttek annyira, hogy az első rész után rögtön nekikezdjek a másodiknak.

Anita egyértelműen Hamilton felturbózott és idealizált képmása, amivel még nem is lenne akkora gond, ha következetesen építette volna fel a karaktert. Anita Blake huszonnégy éves, aki egyedülálló módon már kinyírt tizennyolc vámpírt és ezzel kiérdemelte a Hóhér becenevet, több (és rondább) sebhelye van, mint Rambónak, és a 160 centijével és 48 kilójával (mert ezt is megtudjuk) bármilyen szorult helyzetből kivágja magát, torkokat metsz el, szemeket tol ki, és halottkeltő lévén napi szinten támaszt fel oszló hullákat. Oké, lehet mondani, hogy 20 évesen állt munkába és ilyen fiatalon könnyen elhajlik az ember erkölcsi érzéke, de ilyen tapasztalattal kb. 38-40 évesnek kellene lennie - főleg, ha figyelembe vesszük, hogy amikor Anita éppen nem valakinek a beleiben turkál (ami egyáltalán nem zavarja), pont olyan, mint egy huszonnégy éves fiatal lány, aki nagyon szeretné, hogy keménynek és cinikusnak tűnjön. Stephanie Plum vámpírvadász kiadásban.

Még nem tudom, hogy végig... nem, biztosan nem olvasom végig a sorozatot, mert csak az első nyolc részt tartottam meg, utána Hamilton mérhetetlenül leírta magát nálam és ahogy az értékeléseket olvasom, még mindig vidoran gyártja a pornót és annyira fáradt nem lehetek, hogy az új részeken végig vergődjek, ahhoz túl rövid az élet.

Eredeti cím: Guilty Pleasures; The Laughing Corpse

Sorozat: Anita Blake, vámpírvadász 1-2.

Kiadó: Agave Könyvek

Fordította: Jellinek Gyöngyvér; Jellinek Gyöngyvér és Arnold Éva

Eredeti ár: 1580 Ft (hooolvanazmár)

2020. október 23., péntek

Kényes egyensúly

 "Mennyire megbízhatatlan dolog az idő... ha azt akarom, hogy repüljön, úgy ragad hozzám, mint az enyv. És milyen szeszélyes. Az idő a madzag, amivel életünk dobozait, amelyekben évek és hónapok vannak, összekötjük. Vagy gumiszalag, amit tetszés szerint lehet nyújtani. Az idő lehet csinos szalag egy leányka hajában. Vagy ránc az arcodon, ami ellopja ifjúságod pírját és a hajad színét... Aztán a végén az idő lassan szoruló hurok lesz a nyakadon."

Rohinton Mistry: India, India

Ha nincs Ilweran bejegyzése, valószínűleg én is megmaradok a botrányos kiadói marketing áldozatának. Úgy, ahogy a külsejük alapján akaratlanul kialakul egy kép bennünk az emberekről, a borító és a cím révén rögtön elhelyezzük a könyveket is egy láthatatlan skatulyarendszerben - igen, még akkor is, ha sokat látott, harcedzett könyvmolyok vagyunk. Az előítéletek segítenek szelektálni, a vélemények pedig az első benyomásokat átértékelni.

Miről szól Rohinton Mistry leples romantikát sejtető monstrum nagyregénye? A szenvedésről. A semmi kis életekről, amik porban tekergőző féregként próbálnak életben maradni, és, akárcsak a férgek láttán, a könyv olvasása közben is feltesszük a kérdést: minek? Miért nem fogja el ezeket a végletekig kiszolgáltatott, iszonyatos hányattatásoknak kitett szereplőket a a halálvágy? Mert ilyen az életben maradás ösztöne; ha lehántunk egy emberi életről minden kényelmi elemet, amivel kipárnázzuk ezt a rettenetes világot, hogy szépnek és néha élvezhetőnek lássuk, az ösztönök akkor is dolgoznak bennünk. Tudjuk, hogy milyen vékony és törékeny a máz, ami az ún. civilizált, emberhez méltó életet tartja fenn, milyen kényes az egyensúly, ami amiatt az emberek többségének az a legnagyobb gondja, hogy hétköznap korán fel kell kelni (nem kell ehhez zombi apokalipszis [bár rohadtul közel állunk ahhoz, hogy megéljünk egyet] vagy polgárháború. Elég egy betegség és minden reggel arra a gondolatra eszmélsz, hogy de jó, hogy megérted ezt a reggelt is). És, ha nyomorba születsz és abban élsz, ahogy körülötted több ezren - hála egy kíméletlen rendszernek és a fejekben elpusztíthatatlan társadalmi normáknak -, az értékrendben egészen máshol helyezkedik el a normalitás illúziója. 

És mert mindig lehet rosszabb, ahogy ebben a regényben is. A nyomor, a szenvedés korrajza ez, aminek a középpontjában a társadalom nagyon szegény rétege áll, akik nagy nehézségek árán tudják fenntartani magukat - gyakorlatilag árral szemben, mert mind a társadalom, mind a kasztrendszer a kizsákmányolásukra és az elpusztításukra törekszik. Ha lehet mondani egy társadalmi berendezkedésre, hogy a velejéig rothadt, akkor a Mistry regényében bemutatott az. A kafkai rémálom egzotikus kiadása bontakozik ki a szemünk előtt, ahol fennen hangoztatják az igazságot, a méltányosságot, de külön szakma alakult ki a bírósági ügyek előmozdítására, védelmi pénzt kell fizetni egy nagyhatalmú bűnözőnek, hogy a háziúr verőlegényei a lakbérfizetés ellenére ne késeljenek meg és dobjanak ki az utcára, és a városszépítési program keretében lerombolják az illegális viskóvárosokat (gumibotokkal és fegyverekkel távol tartva a lakókat), amiből (és leginkább az ott élőkből) az önkormányzat, a hely építője és legalább egy tucat másik ember húzott hasznot.

Ebben a könyvben nincs feloldozás, nincsenek minden bút-bajt elsöprő fordulatok, nincs happy end. 956 oldalnyi, masszív alámerülés az indiai kasztrendszer pöcegödrébe, amíg úgy nem érzed, hogy a kilátástalanság, az émelyítő kapzsiság és kegyetlenség a torkodra fonódik és megfojt álmodban, hogy soha ne ébredhess fel ebből a rémálomból.

Nem szerettem olvasni, de kellenek az ilyen kegyetlen pofonok - még akkor is, ha tudom, hogy nemhogy a boldogság, hanem a pillanatnyi jól-lét is csupán illúzió -, gondolatban a Csernobili ima és az Aki lezárt a történelmet: Dokumentumfilm Ken Liu-novella mellé kerül.


Eredeti cím: A Fine Balance

Kiadó: Ulpius

Kiadás éve: 2007

Fordította: Csikós András

Eredeti ár: 5000 Ft (kb. lehetetlen beszerezni)

2020. október 4., vasárnap

Szeptemberi zárás

 A múlt hónapban nem vettem egy könyvet se. Igazából az egész hónapról nem tudom, hová tűnt, ill. csak a mindenkori mókuskereket érzékeltem belőle...

Nem nagyon haladtam az olvasással, de legalább "hivatalosan" befejeztem a VCs-t, azaz sikerült a listámról 12 db könyvet elolvasnom. Emlékeim szerint sose végeztem ilyen (relatíve) korán, de még nem csekkolok be Lobónál, megvárom a december végét, hátha kedvem szottyan még pár darabra.





 Nem hittem volna, hogy jóban leszek egy pókos könyvvel, de legnagyobb meglepetésemre így történt. Az Amivé lettünket régóta aszaltam a polcon, valahogy éreztem, hogy nem igazán nekem szólt, de lebírkóztam. A kis idegen már annál inkább a fogamra való volt, a régi házakban játszódó kísértettörténetek mindig is kedves csemegék voltak a molyénem számára (szigorúan csak átvitt értelemben).

A többiek iskolakezdése:

PuPilla - aki szintén kis vérszegény hónapot zárt

Dóri - aki a szokott lendülettel vitte végig ezt a hónapot is

Nita - aki nyári gyerekként még ősszel is a szülinapját ünnepli