2020 szokásos, talán nem a legjobb, de elég jó sci-fi novellái

Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction novellái 2020

Elképesztő mértékű gyermeki duzzogással vettem tudomásul, hogy Strahan kihagyta a fantasyt az idei válogatásából, és nem is tudom, mikor fogom ezt neki megbocsátani, ha ugyan meg tudom valaha. Tehát az örömmel teli várakozásom kisebb mértékű volt, mint a megelőző években, de azért a megjelenés után nem sokkal sort kerítettem a kötet elolvasására, direkt karácsonyra tartogattam, hogy kellően tudjam értékelni a novellákat.

A szórás ismét vegyes; ezen lehet mérgelődni, értetlenkedni, de szerintem nem árt figyelembe venni, hogy, habár Strahan mindig hangsúlyozza a szubjektivitását, a tematikából kiderül, hogy széles merítéssel dolgozik és igyekszik a science fiction éppen aktuális témáit lefedni.

Én viszont tényleg szubjektív vagyok, nem az én vállamra nehezedik egy olyan ambíciózus kötet összeállítása, ami bátorkodik a "legjobb" jelzővel dobálózni - én nem a legjobb, hanem szeszélyes olvasó vagyok, ráadásul egy a sok közül, úgyhogy zabolátlanul fogok osztályozni.

Elnézve a besorolást, sok jó novellát olvashattam, pedig, miután becsuktam a könyvet, úgy éreztem, ez a válogatás elég gyengére sikerült. Sajnos sok olyan is volt, amin közel halálra untam magam, de lehet, hogy másoknak meg ezek lesznek a kedvencei. Olyan ez a kötet, mint a bonbonos doboz - mindenki talál a szája ízének megfelelő darabokat.

Most nem volt kedvem a novellákhoz mini leírásokat társítani - ez a bejegyzés is hetek óta piszkozatban hever -, inkább csak a kategóriákat magyarázgatnám, bár az elsőt nem nagyon van miért. Talán annyit jegyeznék meg, hogy zavarbaejtően sok köztük a keleti szerző, pedig esküszöm, hogy nem származás alapján válogattam - felőlem egy írónak három feje is lehet, ha a fantáziájával le tudja kötni egy kicsit a figyelmemet. Meglepő módon nem Karin Tidbeck vinné el a beteg állat-címet, hanem Rich Larson, kétszer tótágast állt az agyam a novellájától. Jemisint úgy vártam, mint a messiást, tud ez a nő egyáltalán rosszat írni? Fran Wilde Viharkatalógusa lenyűgözött, szerintem rá fogok a legtovább emlékezni ebből a válogatásból.

Az "Elolvasgattam" mezőnybe azok kerültek, amiken elnyammogtam, miközben minden gondolatom három irányba akart mászni, de, ha kimaradnak az életemből, nemigen vesztettem volna sokat. Mindenesetre megjegyezném, hogy Greg Egan meglepően felhasználóbarát írást produkált.:)

"Oké, de minek": az hagyján, hogy én minek olvastam el, de a szerző minek írta meg?... Nem találtam ezekkel az írókkal a közös hangot, valahogy nem jött át a történetek mondanivaló, vagy, ha igen, kevésnek találtatott nálam. (Spoiler: cím alapján már nem is nagyon emlékszem rájuk.)

De még mindig jobbak voltak, mint a rossz kategória résztvevői. Elizabeth Bear nagyon, nagyon nem nekem ír, sajnálom, ezúttal se győzött meg. Gonosz módon az engem untató novellák egyben mindig a leghosszabbak ezekben a válogatásokban, a Bálnatemető és az Újra együtt igen komoly türelmet igényelt, hogy betűről betűre végigolvassam őket.

Nagyon jók:

Karin Tidbeck: A Skidbladnir utolsó útja 

Ted Chiang: 2059-ben még mindig a gazdag kölyköké a világ 

Rich Larson: Járványeste a Holdkóros-házban

Han Szong: Tengeralattjárok

SL Huang: Talán most utoljára

Fran Wilde: Viharkatalógus

Anil Menon: Éden robotjai

Alice Sola Kim: Most várd ki ezt a hetet

N.K. Jemisin: Szükségbőr

Ken Liu: Áldozatok

E. Lily Yu: Zöld üveg - szerelmes történet

Sofia Rhei: Rejtett ajtók titkos meséi

Fonda Lee: Én [28F] Deepfake barátnőt hamisítottam, és most a szüleim azt hiszik, megnősülök

Elolvasgattam:

Tobias S. Buckell: A galaktikus idegenforgalmi húzóágazat

Indrapramit Das: Káli na

Greg Egan: Erre nem mehetünk haza

Oké, de minek:

Charlie Jane Anders: Könyvesbolt Amerika legvégén

Suzanne Palmer: A fák festője

Malka Older: Fényes lámpák, stabil létrák

Peter Watts: Cyclopterus

Suyi Davies Okungbowa: A dűnék éneke

Tegan Moore: Mint a farkasok

Caroline M. Yoachim: A szerelem archeokronológiája

Rossz volt: 

Elizabeth Bear: Bizonytalan talaj

Alec Nevala-Lee: Bálnatemető

Vandana Singh: Újra együtt

Chinelo Onwualu: A halott ember mondandója

Eredeti cím: The Year's Best Science Fiction 1.

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2020

Fordította: Abrudán Katalin, Ballai Mária, Heinisch Mónika, Huszár András, Juhász Viktor, Kemenes Iván, Kleinheincz Csilla, Miks-Rédai Viktória, Mile Csaba, Roboz Gábor, Varró Attila, Vitális Szabolcs, Márton Zsófia

Ár: 4990 Ft

Harleen

Stjepan Šejić: Harleen

Nemcsak az igazság vak, hanem a szerelem is.

Harley Quinn soha nem érdekelt, de amikor a kedves cca. 4-5 kiló képregényt rendelt és előzékenyen szétpakolta őket az ölemben, persze, hogy a sok kis füzetes darab közül nyögve kiszabadítottam a nagyalakú, igen impresszív borítófestménnyel bíró kötetet és nekiálltam lapozgatni, majd közösen el is olvastuk.

Nincs ezen mit köntörfalazni, Stjepan Šejić minden téren lenyűgözött.

Az illusztrációk terén beszűkült csecsemőlátásom van, ha valamit nem találok szépnek - nem feltétlenül a klasszikus "szép" fogalmára gondolok -, az nagyon sokat ront nálam az olvasás és nézegetés élményén. Itt azonban az író-illusztrátor nagyon kifejező, expresszív rajzokat készített, amelyek harmóniában állnak a szöveggel. Lenyűgöző, hogy az illusztrációk és a minimális szöveg mennyire jól megragadt a fiatal, naiv pszichiáter metamorfózisát.

Pl. Harleen tekintete szavak nélkül is mesél - igazából sokkoló látni, hogy a sebeit nyíltan megmutató, bizalmatlan és törődésre kiéhezett szemekbe hogyan költözik bele az őrület, hogyan válik Dr. Harleen Quinzellből Harley Quinn, Joker feltétlen imádója, aki szó szerint bármit megtenne érte.

Ha eltekintünk attól, hogy kitalált szereplőkről szóló történetet olvasunk - akik közül néhányan emberfeletti képességekkel bírnak, egy olyan városban, ahol az erőszak és a téboly megmérgezi az emberek lelkét - és nagyon lecsupaszítjuk, a tipikus példáját láthatjuk annak, hogyan kerül egy bizonytalan fiatal nő egy karizmatikus férfi/vezető hatása alá és milyen rombolást végez a személyiségében, hogyan veszíti el a kapcsolatát a valósággal és válik öntudatlan, engedelmes bábjává.

Harleen egyedül él Gothamben, egyetlen barátnővel, a családja hat állam távolságban van tőle, a munkahelyén megkeseríti az életét egy volt egyetemi évfolyamtársa, aki folyton emlékezteti Harleent egy múltbéli botlására, ami gennyes sebként ég a lelkében és úgy érzi, mindenki csak ezt a skarlát betűt látja rajta, pedig ígéretes fiatalnak számít a pályán. Vérbeli önbizalomhiányosként, aki úgy érzi, mindent elront, nem is akarja elhinni, amikor kiderül, hogy Bruce Wayne támogatásra érdemesnek gondolja az elméletét és finanszírozza az ezzel kapcsolatos gyakorlati kutatását - így kerül Harleen az Arkham Elmegyógyintézetbe, ahol azt tanulmányozza többek között Méregcsókon, Gyilkos Krokon, hogy az empátia hiánya - pontosabban az agy empátiáért felelős területeinek fizikai sérülése - tette-e őket veszedelmes gyilkossá és pszichopatává.

És Jokeren, akivel Harleennek már van egy személyes élménye (és sokakkal ellentétben túlélte).

Stjepan Šejić férfi létére nagyon jó megragadta a Harleenben játszódó folyamatokat, aki valószínűleg már akkor menthetetlen volt, amikor Joker a lángoló utcán fegyvert fogott a fejéhez. A szemébe nézett és vérbeli manipulátorként meglátta benne a hiányt, az éhséget, a valahová tartozás iránti sóvárgást - és a gyengeséget, ami lehetővé tette, hogy magához láncolja és elszakítsa a racionalitástól. 

Megrázó végigkövetni, ahogy Harley - az ő retrospektív narrálásában - végigmegy ezen a folyamaton, amit bármelyik hétköznapi nő is átélhet, és valószínűleg átélt már élete során. Igazából Jokernek a kisujját sem kell mozdítania, elég néhány elejtett szó, annak a vélt ígérete, hogy ebben az őrült tömeggyilkosban is érző lélek lapul (Nem viccelek... egy napon szeretném látni a mosolyod), ja, és kell egy másik név, hogy a lányban kialakulhasson egy vágykép, amit imádhat. A többit elvégzi a lány képzelete, még csak emlékezni sem kell az ígért csacskaságokra, hagyni kell, hogy főjön a levében. Kettejük közül egyértelműen Joker a nyertes az emberi lélek ismeretében.

Az egészben talán az a legborzasztóbb, hogy Harley hiába tudja, hogy ennek nagyon, nagyon rossz vége lesz, akarja ezt az egész őrületet. Azt hiszi, megmentheti Jokert (Jayt), ahogy minden lány hiszi A Szépség és a Szörnyeteg óta (most komolyan, létezik olyan történet ezen kívül, amiben a lány tényleg megváltja a férfit?). Az összes vágybeteljesítésre épülő YA és romantikus urban fantasy erre a hagymázas álomra épül és rettentő káros a fiatal lányokat azzal szédíteni, hogy az iskola legjobb, de önpusztító hajlamokkal bíró sráca meglája a szürke kisegérben [ki nem állhatom ezt a fajta skatulyázást...] rejlő belső értékeket és minden ármány ellenére beleszeret, természetesen életük végéig.

Tavaly december elején olvastuk ezt a képregényt, de a mai napig eszembe jut; nem hittem volna, hogy ennyire sokkoló élmény lesz és ilyen sokáig velem marad - de az igazán jó könyveknek ez az ismérve.

Eredeti cím: Harleen

Kiadó: Fumax

Kiadás éve: 2020

Fordította: Sepsi László

Ár: 6495 Ft

Felix Austria

"És milyen aljas természetem van! Ahelyett, hogy elszöktem volna a világ végére - kolostorba vagy cselédnek, vagy elszegődtem volna társalkodónőnek egy idős hölgy mellé -, a végtelenségig tűröm ezeket a megaláztatásokat, emésztem a fájdalmamat, és meghúzom magam egy sarokban, mint egy százszor megvert kutya, aki a gazda kezét nyalogatja. De hogy mehetnék el? Hogy hagyjam el Adelát? Hiszen elpusztul nélkülem! Gyámoltalan és gyenge, állandóan vérszegény, migréntől szenved, még lágy tojást sem tud főzni magának, kimúlik, kiszárad, vagy, ami a legvalószínűbb, nem tudja elintézni még a legegyszerűbb dolgokat sem, borzasztó kárt tesz magában, vagy tragikus katasztrófát idéz elő: felgyújtja a házat, leforrázza magát, baltával levágja a kezét, és elvérzik. Vagy egyszerűen elsorvad, annyira hiányzom neki." 

Szofija Andruhovics: Felix Austria

Háh, csak 2 évig várakoztattam szegény könyvet a polcon, sokakhoz képest még hamar sorra került a tavalyi Várólistacsökkentés keretében.

A történet narrátora Sztefa, egy fiatal, árva nő, akit kisgyerekként könyörületességből befogadott a helyi orvos és annak lányával, Adelával együtt nevelkedik. Furcsa kapcsolat alakul ki közöttük; nem testvéri meghittség, de nem is a távolságtartó úrnő-szolgálólány viszony, hanem ezek különös keveréke, elképesztő mértékű beteges függőséggel, sérelmekkel, civakodással tetézve. Sztefa Adela férjhezmenetele után is szolgálja, sőt, elkíséri őt a nászútjára is. Nem egyszerű ennek a hajadon nőnek a fejében lenni; annyi megkövesedett féltékenység és folyamatosan táplált gyűlölet van benne, mint egyes sokat megélt öregasszonyokban, akiktől mindent elvett az élet. Sztefa azonban még fiatal. És makacs. Életét az őt megmentő Anger doktor (vélt) utolsó szavainak rendeli alá: "Olyanok vagytok Adelával, mint két fa, amelyeknek egymásba fonódott a törzsük. Gondolj rá, gondolj a magad életére. Sztefa, nem lesz könnyű, de hallgass rám: szolgálnod kell Adelát."

Sztefa ennek megfelelően cselekszik; csecsemőként bánik a kor elkényeztetett kisasszony-követelményeinek megfelelő Adelával, fürdeti, fésüli a haját, cseréli az éjjeliedényét, illóolajokkal dörzsöli be a halántékát, ha a nagyságos asszonynak kibírhatatlan migrénje támad rengeteg tennivalója közepette. Száját összeszorítva, sérelmeit fénylő kitüntetésként büszkén viselve tűri a megaláztatásokat, emberfeletti erővel mos, főz, takarít hajnaltól késő estig.

Adelával képtelenek elszakadni egymástól, de együttélni sem nagyon tudnak, folyamatosan mérgezik egymás körül a levegőt, ami a regény végére éri el a tetőpontját.

Szofija Andruhovics nem elégszik meg ennek az érdekes (bár az olvasó számára is fojtogató) kapcsolatnak az érzékletes bemutatásával, hanem hasonlóan részletes, színes-szagos képet fest Sztaniszlaviv városáról, amely az Osztrák-Magyar Monarchia idején igazi olvasztótégely; lengyelek, ukránok, huculok, németek, zsidók, mindenfajta népcsoport keveredik benne, és rengeteg féle étel, amiktől rendre összefutott a nyál a számban, nem csoda, hogy Sztefa főztjének a csodájára járnak, szétkönyörögtem volna magam egy általa sütött képviselőfánkért.

Ahogy haladunk előre, a feszültség egyre nő; belép (vagy inkább visszalép) a nők életébe egy erőteljes kisugárzású pap, felbukkan egy különös kisfiú és egy ördögi illuzionista, egy jóképű henteslegény és egy pár harisnya is nem várt bonyodalmakat okoz. A vége felé kapkodtam a fejem, az addig komótosan csordogáló történet elkezdett vágtatni és egy nagyon nem olvasóbarát befejezéssel ért véget.

A Felix Austria feszült, érzelmekkel telített regény. Nem tökéletesen kiegyensúlyozott, de lekötötte az általában elkalandozó figyelmem, amire egyre kevesebb könyv képes.

Eredeti cím:

Kiadó: Typotex

Kiadás éve: 2017

Fordította: Mihályi Zsuzsa

Ár: 3200 Ft (kiárusításokon pár száz forintért lehet kapni)

Skincare - Tudatos bőrápolás

Caroline Hirons: Skincare - Tudatos bőrápolás

Caroline Hirons egyike azoknak az autodidakta bőrápolási tanácsadóknak-szakembereknek, akik - sok más sorstársukhoz hasonlóan -, miután mindent kipróbáltak a hideg vizes arcmosástól a helyi kozmetikus kezeléséig - maguk láttak neki a problémák felderítéséhez és mélyen beleásták magukat az iparág különféle bugyraiba. Ezen gyakorlatilag mindenki átesik, aki meg van átkozva valamilyen bőrproblémával, de néhányan, akárcsak CH, továbbmentek, képezték magukat és tapasztalataikat összegyűjtötték-megosztották az interneten, hátha másoknak is segítségükre lesznek.

Caroline, akinek már a nagymamája és az édesanyja is a kozmetikai iparban dolgozott, az évek során skincare bloggerből bőrápolási guruvá vált, és a tárgyi tudásom ezzel kapcsolatban véget is ér; fogalmam sincs, hogy a tudatos bőrápolók szektája egyedileg mit köszönhet neki, mert mire nálam elkezdődött ez a mánia, ő, Paula Begoun és a többiek szakértelme már olyan alapvető tudásbázis részét képezte, mint Helena Rubinstein bőrtípus (zsíros, száraz, kombinált) meghatározása.

Felmerül a kérdés, hogy ennek fényében miért is rendeltem meg ezt a könyvet; részben azért, mert megörültem neki, jólesett a papírt és nem a kijelzőt nézegetni, plusz az is eszemben volt, hogy hátha megtudok valami újat, ami hozzátesz a saját rutinomhoz, minél több szempont, annál jobb.

Caroline az alapoktól indul, és, mint mindenkinek, neki is megvannak a fixa ideái, amelynek a legtöbbjét osztom; a sminklemosó kendőkkel és a fátyolmaszkokkal ki lehet kergetni a világból - bár engem a vattakoronggal is -, a szemcsés bőrradír heveny belső sikoltozást vált ki és nincs az az isten, hogy itthon nekiálljak arckrémet kotyvasztani. A legtöbb tudatos hasonlóan vélekedik bizonyos dolgokról, de aki most ássa bele magát a témába, annak újdonság lehet pl. az is, hogy nem ajánlott szappannal arcot mosni.

A könyvben rengeteg az ismétlés, ami nem gond, mert rengeteg információ zúdul a gyanútlan olvasóra, de a kötet felépítése kissé kusza. Amikor Caroline egy új fejezetben azzal indít, hogy "Most már tudod..." - nem, nem tudom, mert ez a szöveg csak egy összefoglalása egy jóval nagyobb tudásnak, és önmagában nem elegendő egy rutin felépítéséhez, csupán iránymutatást ad. Ha giccsesen akarnék fogalmazni: megmutat egy ösvényt, amin érdemes elindulni, de helyettünk nem járja végig és előfordulhatnak taposóaknák. Pl. hiába jó a B3 vitamin (niacinamid) a zsíros bőrre, ha valakit kiver tőle a ragya, vagy hiába lehet a pórusokat kipucolni a BHA-val, ha valaki allergiás a szalicilsavra.

Kicsit kötekedős kedvemben vagyok, de a szerző javára kell írnom, hogy azért (egyvalami kivételével) igyekezett mindent belecsempészni ebbe az útmutatóba. Szerteágazó, állandóan változó iparágról beszélünk, ahol még mindig fellángolnak az ásványi olajjal kapcsolatos kérdések, az állatkísérletek sajnos továbbra is rendszeres téma és mindig jön valami új őrület, a csillámos maszktól az új, halottat is feltámasztó összetevőig és minden hónapban mind meghalunk valamitől, ha nem az alumíniumsótól, akkor az octrocrylene-től biztosan és mindenki rohan olyan fényvédőt venni, amiben nincs octocrylene.:D

Caroline kitér ennek a hobbinak a lelki vonatkozásaira is: ne rettegj, hogy végzetes hibát követsz el, ha rákensz valamit az arcodra. Ne dőlj be a marketingesek agyonpuffogtatott szövegének. Vigyázz a bőrödre, de ne őrülj bele. A bőr alapvetően fényes, nem csontmatt, vannak rajta pórusok, de nem, nem látja mindenki 200 méterről őket, ahogy néha mi hisszük.

A könyv tippeket ad pár termék kipróbálására és ezzel mindjárt elérkezünk a (szerintem) nagy hiányosságához; igen, gyógyszertári, széles körben elérhető krémeket is ajánl, de tudjuk, hogy a patikai termékek igen nagy százalékban nem válnak be - komolyan nem értem, miért kell egy ekcémásoknak szóló krémet parfümmel telenyomni -, de ami a fő, hogy megnézném azt a frissen megtért embert, aki nem sápad el egy Tata Harper szérum vagy egy Kate Somerville arckrém ára láttán és nem rohan vissza a drogéria megnyugtatóan olcsó arcápolási részlegébe. Nem arról beszélek, hogy ezt a könyvet alapvetően az angolszász piacnak szánták, hanem arról, hogy őrültség 100 fontot (kb. 40ezer forint) szánni egyetlen bőrápolási készítményre, ami egyáltalán nem biztos, hogy működni fog. Vagy 30-50 fontot egy arclemosóra, meglepődésemben majdnem ráköptem a diós kosárkát az oldalra.

Ha már említettem a drogériát: szerencsére egyre több valóban jó, működőképes terméket lehet találni a polcaikon (szérumokat is!), amik nem kerülnek egy vagyonba, de ami még mindig a bőrápolás alfája és omegája, ami mindig innovatív, érdekes, zsizsegős, hatalmas kínálattal és nagyrészt megfizethető áron... az a koreai bőrápolás. Nekem meg ez a fixa ideám, de igyekszem visszafogni magam, mert csak egy mezei függő vagyok. A k-beautyt (és Japánt is) Caroline teljesen kihagyja, csak a szószedetben szerepelnek. Szó van a clean beautyról, a natúrhívőkről, a parabénekkel kapcsolatos tévhitekről, az alkoholról, a fényvédelemről, a jáde rollerről, de Korea, ahonnan a Nyugat fél szemmel hunyorogva állandóan ihletet merít, kimarad és ez nálam egy csillag mínuszt érdemel.

Egyébként koreai termékeket már lehet kapni a kétbetűs drogériában és magyar webshopokban is, csak kb. az eredeti ár duplájáért, úgyhogy még mindig jobban megéri külföldről rendelni.

Maga a kötet nagyon igényes, látszik, hogy odafigyeltek a magyar kiadásra, ahol volt valaminek magyar vonatkozása vagy megfelelője, megemlítették. A fordításnál nem erőltették, hogy az általunk is angolul használt szavakat, kifejezéseket lefordítsák és nagyon megmelengette a szívemet, hogy feltüntették a magyar webshopokat, üzleteket is a márkák és termékek listájában.

Eredeti cím: Skincare

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2020

Fordította: Benedek Leila

Ár: 5990 Ft

Árnyékország

"A kétkedő kérdések. Hajnali rossz gondolatok. Úgy ketyegnek az agyban, mint az óra. Már reggel négy van, de az ember még minidg csak bámul kifelé az ablakon. Mi lett volna, ha azzal a másikkal házasodom össze? Vagy ha házasulatlan maradtam volna? Mi lett volna, ha elfogadom azt az állást, ha kivándorlok, vagy ha maradok, vagy másképp éltem volna az életem, talán hűbben magamhoz, ha nem féltem volna, mit mondanak vagy gondolnak az emberek?

No látja, az a másik lényünk pont ezeket teszi meg. Elképzelni annyi, mint megtenni. (...)

És akkor kitör az ádáz düh. De már túl későn.

Erre az egyre jön rá végül az ember: hogy árnyékországban élünk." 

Joseph O'Connor: Árnyjáték

Oké, bevallom, a szép borító vonzotta magára a figyelmem, amit a fülszöveg se lombozott le; magáról a szerzőről nem sokat tudtam, de amiben Bram Stoker, Hasfelmetsző Jack, Oscar Wilde és egyéb híres történelmi alakok nyüzsögnek, azt nekem el kell olvasni. A regényes történelem mindig a gyengém volt, az efféle könyvek révén mindig könnyebben tágítottam a tudáshorizontom, mint csupán a tények által, amik önmagukban sokkal könnyebben felejtek el, mint amikor izgalmas környezetbe ágyazva ismerem meg őket.

A regény a viktoriánus Londonban játszódik, főszereplője az ír kishivatalnokból színházigazgatóvá lett Bram Stoker, aki a hirtelen szerepkörváltástól megzavarodva igyekszik megfelelni a szeszélyes Főnöknek, az extravagáns különcnek, Henry Irvingnek, kora legkiválóbb színészének. A harmadik jelentékeny szereplő az ünnepelt színésznő, Ellen Terry, akit Irving szerződtet a Lyceum színházba. Hármuk közös éveiről és viharos kapcsolatáról szól a regény, a korabeli milőt is bemutatva.

O'Connor bevallottan nagyon szabadon kezelte a tényeket, még Stoker regényeinek megjelenési idejét is megváltoztatta. Kissé zavarban vagyok, mert az internet bugyraiban kutatva kiderül, hogy ez a könyv tényleg fikció, még a halál sem biztos; a regényben Stoker agyvérzésben hal meg, a Wikipédia szerint szifiliszben, esetleg a munka okozta túlhajszoltságban. 

O'Connor Stokere gátlásos, az érzéseit magába fojtó, magányos férfi. Hiába várja otthon a felesége - akivel kezdetben boldog a házassága - az új munkája teljesen felemészti és elidegeníti a családjától. Habár a valóságban a Drakula már a megjelenésekor sikeres, ebben a történetben Stokernek az írás inkább átok, mint áldás; az általa írt kísértettörténeteket bizarrnak találják, kigúnyolják, a regényei kis példányszámban jelennek meg és hamar eltűnnek a boltok polcairól. Az írót emészti a kudarc, főleg, hogy szikrázó tehetségek veszik körül a színházban, de ismerte Oscar Wilde-ot, találkozott Mark Twainnel, Arthur Conan Doyle-lal és példaképével, Walt Whitmannel is.

Ellen Terry Lady Macbeth-ként.
John Singer Sargent festménye

Henry Irving ünnepelt, bár ripacskodásra hajlamos színész, akinek beteges megalomániája sokakat elmar mellőle, kegyetlen fricskái olajat öntenek a tűzre Stoker lelkében, a férfi mégis kitart mellette, ellensúlyozza Irving ingatag természetét, ő a horgony, ami a színészt a realitás talajához köti. Ellen Terry Svájcot alakítja kettejük között, igaz barátjának tartja Stokert és mindig bátorítja az írásban, akire persze - akárcsak a rajongók hadára - hatással van a színésznő természetes bája, aki mai szemmel nézve is nagyon szép hölgy volt.

Habár a fülszöveg szerelmi drámára utal, ez a szál nem jelentős a regényben, inkább a keserédes nosztalgia jellemzi; nagyon jól átjön a könyvben az "azok a régi szép napok" és a "micsoda idők voltak" hangulat, a zanzásított visszatekintés az amerikai turnéra, a közös kirándulások a három főszereplő gyerekeivel, az előadást követő dorbézolás utáni közös belealvós esték a lószőr takarók alatt, a tűz pattogása mellett.

P. Djèlí Clarkkal ellentétben - tudom, igazságtalan összehasonlítani egy fantasztikus kisregényt egy történelmi fikcióval - O'Connor ügyesen vázolja fel a viktoriánus Londont a szereplők köré, minden nagyon kiegyensúlyozott a regényben és minden egyéb szereplő (és maga a város is) pont akkora szerepet kap, hogy úgy érezzük, olvasás közben mi is A velencei kalmár próbáján ülünk és együtt rójuk a mérgező ködben a várost a nyughatatlan Stokerrel, miközben az utcákon a Hasfelmetsző réme kísért.

Borzasztóan fiktív, de nagyon érdekes korrajz, fantasztikusan illik az időjáráshoz és igazi sztahanovista testvériséget éreztem Bram Stoker őnéniségével olvasás közben. Ő biztosan megbocsátja, hogy a cselekmény néhány részlete a fáradtságból adódóan kiesett az emlékezetemből...

Eredet cím: Shadowplay

Kiadó: Helikon

Kiadás éve: 2020

Fordította: Falcsik Mari

Ár: 4500 Ft

Kísértet Kairóban

 

P. Djèlí Clark: A 015-ös villamos kísértete

Eléggé bezsongtam, amikor felfedeztem, hogy megjelenik egy kisregénye annak a pasasnak, aki a George Washington kilenc néger fogának történetét írta, ez volt az egyik kedvenc novellám Strahan 2019-es SFF válogatásából.

A sztori nagyon ígéretesnek tűnik; a dzsinnektől nyüzsgő, technológiai fejlődésben és mágiában tobzódó metropoliszban, Kairóban járunk, ami mindenféle vallási felekezethez, népcsoporthoz, politikai párthoz tartozó ember olvasztótégelye. Az Alkímia, Bűbáj és Természetfeletti Valóság Minisztériumának két ügynökét különös esethez hívják ki; úgy tűnik, a levegőben kifeszített függőpályákon sikló villamosok egyikét megszállta egy kísértet. Amikor Hamed és Onsi szembe találja magát a szellemmel, rájönnek, hogy nem egy szokványos esettel van dolguk, ezért nyomozni kezdenek, hogyan tudnák kiűzni a lényt anélkül, hogy ártatlan életeket veszélyeztetnének vele.

Sajnos elég sok problémám volt ezzel a picike történettel; a két főszereplő rettenetesen sablonos, olyan, mintha egy 16 éves SFF-rajongó vetette volna őket papírra, az érdekesebb karakterek bezzeg a háttérben maradnak. A bemutatott alternatív világ nagyon érdekes, de a történet adta terjedelem nem elég egy tisztességes bemutatásra, olyan, mintha végigrángattak volna egy keleti bazáron és csak pár részletet tudtam megfigyelni egy komótos, mindent megfigyelő séta helyett. Az adott szellemmel kapcsolatos mendemondákat jó volt részletesebben megismerni, legalább ez a szál tisztességesen ki van dolgozva.

Clark belegyúrt még némi társadalmi problémát is, nevezetesen azt, hogy a nők kaphatnak-e szavazati jogot (1912-t írunk), de ez a téma már egy komplett regényt igényelt volna, nem pár mondatot, hát még az öntudatra ébredt bádogrobotok! Igazából az egész ötlet megérdemelt volna egy nettó 300 oldalas terjedelmet és akkor nyugodtan lehetett volna mindenféle mellékszálak felé kalandozni és alámerülni az arab mágikus hiedelmek világába. Én vevő lennék rá.

A stílussal is akadtak problémáim - nem vagyok benne biztos, hogy a fordítás nem játszik közre ebben az érzésben -, itt is éreztem azt a gyakorlatlanságot, mint a karakterábrázolásnál. Szájbarágós, lapos, nem is emlékeztetett a George Washingtonra, mintha A 015-ös villamos a szerző korai zsengéje lenne, pedig később íródott.

Eredeti cím: The Haunting of Tram Car 015

Kiadó: Főnix Astra

Kiadás éve: 2019

Fordította: Hornyák Tímea

Ár: 2280 Ft

Amit nem érint a Halál

"Itt nem a külsőségekről van szó, hanem a belső tartalmakről. A világban való, de nem a világból való nagyságról, olyan nagyságról, melyet a világ nem ért. Annak a tiszta másságnak a megpillantásáról, amelynek jelenvalóságában egyre jobban kivirulsz.

Az én, amelyet nem akarsz. A szív, amelyről nem tehetsz." 

Donna Tartt: Az Aranypinty

Igazából nem tudom, Donna Tartt hogy csinálja. Írja ezeket a nagy böszme könyveket, amelyekben olyan érzelmi galaxist épít ki, hogy csak ámulok, mintha magamban nem napi 24 órában elemezném az emberek egymásra reakcióit.

Igazából a helyszíntől ódzkodtam, nem bírtam belelátni a fantáziát és az izgalmat Las Vegas villogó fényeibe a semmi közepén, de Tarttnak persze ezt is sikerült ikonikussá varázsolnia és élettel megtöltenie. A sivatagi városról most már mindig a végtelen, elvadult magány fog eszembe jutni.

Tartt könyveiben mindig jelen van valami rothadó dekadencia, egy sötét árnyék, ami állandóan a pusztulás szent őrjöngésével kísérti a szereplőket, és Theo Decker teljes mellszélességgel veti bele magát; tizenhárom évesen elveszíti imádott édesanyját és innentől teljesen kisiklik az élete, amiben egy kicsi, de annál jelentőségteljesebb festménynek, Az Aranypintynek is kulcsszerepe van. Theót ellenállhatatlanul vonzza a hazugság, a hamisság talmi csillogása, ami akkor sem hagyja el, amikor már egyenesbe jön az élete és egy, a múlt aranyfüstjével telehintett házban él, ahol a zöldes, megnyugtató félhomályban régi órák tiktakolnak, rég halott emberek bámulnak le a falakról és a fényben porszemek táncolnak (csak megkaptam a rothadó dekadenciámat).

A festmény. Szerencsés esetben mindannyian találkoztunk már olyan műalkotással vagy jelenséggel, aminek a megpillantása - giccsesen mondva - megragadott valamit a bensőnkben, összeszorította a szívünket és olyan sóvárgó vágyódással töltött el, mint korábban semmi - amiről nem is tudtunk, hogy bennünk van. A korok, az elvárások, a hírnév, a műkincs-titulus, a művészettörténészeti magyarázatok vastag rétege alatt felragyog az alkotás igaz valója, ami közvetlenül nekünk szól. Ezt nekünk írták, nekünk festették, nekünk vésték ki nyers kőből, márványból, ez a mi hiányzó részünk. Talán ez az, ami a művészt teremtésre indikálja és így válik valaki halhatatlanná.

Theo az átélt katasztrófától és egy haldokó összefüggéstelen monológjától megzavarodva, teljes sokkban megragadja a saját ragyogását és ugyan vissza akarja adni, valahogy soha nem jön el az erre alkalmas pillanat. Mert mit is mondhatna, miért vitt magával egy történelmi jelentőségű festményt? Így válik a felszabadító érzéssel eltöltő műalkotás gúzsba kötött démonná; a kis pinty vaslánca egyben Theo horgonya is, minden szépség jelzőfáklyája és egyben a kimondhatatlan fájdalom összesűrősödött esszenciája, az imposztor szindróma alapköve. Rettenetes titok, minden cselekedet mögötti mozgatórugó, ami még mélyebbre löki Theót a slamasztikában, olyan szituációkat teremtve, amikért Guy Ritchie megnyalná a tíz ujját.

Én a magam részéről belebetegszem ennek a pintynek a látványába, abba a rettenetesen rövid láncba, a kis fekete gombszemekben rejlő reménykedésben: elengedsz végre? Szabad lehetek?

Donna Tartt a szokásos nyalánkságaimat is kilószámra szállította: a régmúlt korok emlékét őrző tárgyakkal telezsúfolt ház aprólékos bemutatása, olyan élethű szereplők, hogy szinte érezni az anya parfümjének illatát; olyan mélyre vezet minket Theo lelkében, hogy semmi erkölcsi alapunk nem marad a megvetésre, amiért notórikusan lerombol maga körül mindent.

Ui.: órákig lehetne afelett merengeni, hogy miért olyan nehéz fantasztikus könyvekről a lényeget átadó értékelést írni.

Eredeti cím: The Goldfinch

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2016

Fordító: Kada Júlia

Ár: 5990 Ft

Monokróm

"A spektrum láthatatlan részének lenni egyenlő a magánnyal, de közben az ember értesül a legszaftosabb pletykákról. Oké, íme a tanítás. Először is, a felderítésre fordított idő sohasem hiábavaló. Másodszor, szalonna hozzáadásával szinte minden feljavítható. És végül, nincs olyan probléma a Földön, amin egy forró fürdővel és egy csésze teával ne lehetne enyhíteni." 

Jasper Fforde: Monokróm

Rettenetesen régóta halogattam ennek a könyvnek az elolvasását. Hiába szeretem Fforde a valóságtól minden értelemben elrugaszkodott képzeletét az általam olvasott két könyv alapján, a fanyalgó vélemények erősen elvették a kedvem a Monokrómtól. Eddig.

Igen, töredelmesen bevallom, nekem ez a könyv tetszik. Igen, totálisan őrült, logikáltlan, nem normális, parodisztikus. Ha összeszorozzuk az Alice Csodaországbant és Valente stílusát, majd az eredményt a harmadik hatványra emeljük, megközelítőleg eljutunk a Monokróm (eredeti címén Shades of Gray) világához. Ja, és képzeljünk hozzá egy kis Amatkát.

Fforde nagyon nem felhasználóbarát író; beledob minket egy őrülten ringlispílező kaleidoszkóp közepébe, ahol még az sem biztos, hogy az ég kék - és ezt halálosan komolyan kell venni, ugyanis ebben a világban (ismeretlen oknál fogva) az emberek csak egy bizonyos színt látnak és azokat sem teljes mélységükben. Ez határozza meg a társadalom, vagy inkább a kasztrendszer minden szegmensét; az embereket szín szerinti kasztokba sorolják (a rabszolgamunkát végző Szürkéktől a pöffeszkedő Bíborokig), a színeket bányásszák és mindenféle csövek segítségével juttatják el a településekre, hogy a lakóik kiszínezhessék a környezetüket. A betegségeket színekkel gyógyítják, a hasmenéstől a vérzéscsillapításig és bizonyos árnyalatok erősen narkotikus hatásúak. Az érdekházasság teljesen hétköznapi, a cél az utódok szín százalék arányának javítása. A színek egyfajta rangot is jelentenek, a Szürkéket pl. egyfajta társadalmon kívülinek, nem kromatikusnak tekintik.

De Fforde itt nem áll meg, mindenféle, csupán az olvasó heccelésére való elemet épített be a regénybe, ld. a kanalak fontossága. A másik két evőeszköz korlátlan mennyiségben áll az emberek rendelkezésére, de valami rejtélyes okból kifolyólag (mert Fforde nem normális) kanálból kevés van és komoly személyes vagyontárgynak számít.

Főhősünk Eddie Russett, akit egy csínytevés miatt száműznek a peremvidéknek számító Kelet-Kárminba a nagyváros Jade-under-Lime-ból. Édesanyját a gyógyíthatlan, nagyon ronda betegségnek számító penész vitte el, édesapja mintás, ami az orvos kromatikus megfelelője. Eddie Kelet-Kárminban is mindenféle kalamajkába belekeveredik; pengeélen táncol, hogy kivívja a helyi vagány csávók érdeklődését, de ne annyira, hogy vetélytársnak tekintsék; akarata ellenére megsérti a Sárga Prefektust, szinte bizalmas viszonyba kerül a színfelügyelővel, beleszeret a település helyi rendbontó szépségébe, akinek a legédesebb pisze orra van a világon és veszélyesebb a hattyúknál is; gömbvillámvadászatra megy, majdnem Éjveszett lesz és a piszeorró szépség otromba leckéi folytán kinyílik a szeme; észreveszi a rendszer vissszáságait, az önálló gondolkodás elfojtását, az egyenlőtlen bánásmódot, a tudás elpusztítását, a társadalom tagjainak folyamatos tudatlanságban tartását. 

Persze a tudás veszélyes és Eddie élete sem lesz kifejezetten kényelmes, amikor a gondolatok elkezdenek zsongani a fejében. Habár Fforde disztópiát írt, amelynek egy tinédzser a főszereplője, a tucat YA-kkal való hasonlóság itt véget is ér, ez nem egy kamaszkori szerelem agyonkoptatott története némi jajderossztársadalombanélünk-díszlet előtt, ahhoz túl színes és szórakoztató az összkép. Eddie-nek (minden kezdeti tudatlansága ellenére) megvan a magához való esze, ami ahhoz szükséges, hogy valaki ebben a világban életben maradjon és élvezetes olvasni, ahogy intrikál(ni próbál).

Igazából ez a társadalmi berendezkedés sem különb, mint sok más a történelem folyamán; szörnyű látni, ahogy évszázadok alatt értelmetlen intézkedések válnak megcsontosodott hagyománnyá és elfogadott társadalmi normává, az ember hatalom iránti vágya viszont egy örök állandót képvisel. Hogy minden vezető réteg kitermeli a maga zsarnokait és azok nagyszámú követőjét, akik attól érzik magukat értékesnek, hogy másokat lenézhetnek és élvezettel kéjelegnek a szenvedésük fölött, mondván, megérdemlik. Hogy mindig lesznek számkivetettek, akik több emberséget tanúsítanak egymás iránt, mint a tisztességes polgárok egy része.

Nekem egy nagyon őrült, kellemes meglepetés volt ez a könyv, hálás vagyok a Várólistacsökkentésnek (és Lobónak), hogy végre ezt is sorra kerítettem. Kicsit tartottam a fordítástól és a magyar kiadó hírhedt szöveggondozásától, de hála az égnek nem volt annyira rossz a helyzet, mint amire számítottam; itt-ott megbicsaklott a fordítás, néha eltűntek a ködben a mondatzáró írásjelek, de a trehányság nem ment számottevően az olvashatóság rovására.

Amúgy egy sorozat első részéről beszélünk, aminek sajnos még nem készültek el a folytatásai, szóval, mire esetleg Fforde megírja őket és mire esetleg  megjelennek magyarul (és közben még a világnak sem lesz vége), mindent tökéletesen el fogok felejteni az első részből.

Eredeti cím: Shades of Grey (sajnálom, hogy a kiadó nem tartotta meg)

Sorozat: Shades of Grey 1.

Kiadó: Metropolis Media

Kiadás éve:

Fordította: F. Nagy Piroska

Ár: 4190 Ft

Anita Blake újraolvasás

 

Laurell K. Hamilton: Bűnös vágyak, A nevető holttest

Vigyázat, fanyalgó nosztalgiatrip következik!

Bizony ám, több mint tíz év elteltével Anita ismét a porondra lépett nálam. Olyan volt, mint egy régi ismerőssel találkozni, aki nem öregszik változik - ellentétben velem.

Igen, tudom. Tipikus vágybeteljesítő lányregény, ahol mindenki dugni akar mindenkivel és mindenki fel akar falni mindenkit (nem feltétlenül ebben a sorrendben), némi urban fantasy körítéssel. 

Nem erre az olvasásomra leszek a legbüszkébb ebben az évben, de az elmémet masszívan képes legyalulni a heti hat napos (10 órás) munka, mindenféle egyéb muszáj-teendővel megtűzdelve, amikor a világ a teendőlista következő pontjának kipipálására zsugorodik. Mindannyiunk életében vannak olyan időszakok, amikor le kell nyúlni a... hm... szóval arra a szintre. Emlékszem egy megerőltető vizsgaidőszakra, amikor némi bűntudatos szemezést követően elolvastam az Alkonyatot. Másodjára. Szerencsére ő az ország másik végében van, különben ki tudja, mi történt volna velem.

Szóval, mindenkinek szüksége van néha (néha, hát persze) olyan olvasnivalóra vagy olyan tevékenységre, ami nem igényel különösebb odafigyelést vagy gondolkodást. Ami lezsibbaszt. Amúgy ez egy nagyon érdekes jelenség, valószínűleg ezért él meg az összes párkeresős, hülye kihívásos tévéműsoros hülyeség, amik nyolc óra alvás után még egy fikusznak is fizikai fájdalmat okoznak, hát még szerény személyemnek szombat reggel kilenckor, a gyerekkori macis hálóingemben.

Három vargabetű után csak eljutok Anitához. Hát, húú meg hűű. Amikor a tinédzserkori emlékillúziók találkoznak a felnőttkori rögvalósággal, az mindig kemény menet.

Emlékszem, amikor anno (tizenöt évesen) nagyanyám heverőjén hasalva elkezdtem olvasni a Bűnös vágyakat, megütköztem, hogy a kemény vámpírvadász csaj csinos kordkabátkáról mesél. Most már nemcsak ennyi bajom volt, bár, ha nagyon őszinte akarok lenni, nem emlékszem rá jobban az újraolvasás után....

Igazából lehetett sejteni, hogy Hamilton az idő előrehaladtával mennyire elkurvul majd - a folyamat már az első kötetben elkezdődik, amin szörnyen látszik, hogy egy író korai zsengéje; szép részletesen le van írva, kinek milyen színű a szeme, a haja és Jean-Claude-nak, az éjfélkék szemű (sírok, baszki), göndör fekete hajú vámpírnak az a legnagyobb szerepe, hogy Anitát körbeudvarolja, ez a helyzet a második részben sem változik. Ha ezen túllépünk, lehet foglalkozni a könyvek érdemi részével, a természetfeletti lényekkel meg a gyilkosok utáni nyomozással, amelyek, ezt töredelmesen bevallom, még mindig lekötöttek annyira, hogy az első rész után rögtön nekikezdjek a másodiknak.

Anita egyértelműen Hamilton felturbózott és idealizált képmása, amivel még nem is lenne akkora gond, ha következetesen építette volna fel a karaktert. Anita Blake huszonnégy éves, aki egyedülálló módon már kinyírt tizennyolc vámpírt és ezzel kiérdemelte a Hóhér becenevet, több (és rondább) sebhelye van, mint Rambónak, és a 160 centijével és 48 kilójával (mert ezt is megtudjuk) bármilyen szorult helyzetből kivágja magát, torkokat metsz el, szemeket tol ki, és halottkeltő lévén napi szinten támaszt fel oszló hullákat. Oké, lehet mondani, hogy 20 évesen állt munkába és ilyen fiatalon könnyen elhajlik az ember erkölcsi érzéke, de ilyen tapasztalattal kb. 38-40 évesnek kellene lennie - főleg, ha figyelembe vesszük, hogy amikor Anita éppen nem valakinek a beleiben turkál (ami egyáltalán nem zavarja), pont olyan, mint egy huszonnégy éves fiatal lány, aki nagyon szeretné, hogy keménynek és cinikusnak tűnjön. Stephanie Plum vámpírvadász kiadásban.

Még nem tudom, hogy végig... nem, biztosan nem olvasom végig a sorozatot, mert csak az első nyolc részt tartottam meg, utána Hamilton mérhetetlenül leírta magát nálam és ahogy az értékeléseket olvasom, még mindig vidoran gyártja a pornót és annyira fáradt nem lehetek, hogy az új részeken végig vergődjek, ahhoz túl rövid az élet.

Eredeti cím: Guilty Pleasures; The Laughing Corpse

Sorozat: Anita Blake, vámpírvadász 1-2.

Kiadó: Agave Könyvek

Fordította: Jellinek Gyöngyvér; Jellinek Gyöngyvér és Arnold Éva

Eredeti ár: 1580 Ft (hooolvanazmár)

Kényes egyensúly

 "Mennyire megbízhatatlan dolog az idő... ha azt akarom, hogy repüljön, úgy ragad hozzám, mint az enyv. És milyen szeszélyes. Az idő a madzag, amivel életünk dobozait, amelyekben évek és hónapok vannak, összekötjük. Vagy gumiszalag, amit tetszés szerint lehet nyújtani. Az idő lehet csinos szalag egy leányka hajában. Vagy ránc az arcodon, ami ellopja ifjúságod pírját és a hajad színét... Aztán a végén az idő lassan szoruló hurok lesz a nyakadon."

Rohinton Mistry: India, India

Ha nincs Ilweran bejegyzése, valószínűleg én is megmaradok a botrányos kiadói marketing áldozatának. Úgy, ahogy a külsejük alapján akaratlanul kialakul egy kép bennünk az emberekről, a borító és a cím révén rögtön elhelyezzük a könyveket is egy láthatatlan skatulyarendszerben - igen, még akkor is, ha sokat látott, harcedzett könyvmolyok vagyunk. Az előítéletek segítenek szelektálni, a vélemények pedig az első benyomásokat átértékelni.

Miről szól Rohinton Mistry leples romantikát sejtető monstrum nagyregénye? A szenvedésről. A semmi kis életekről, amik porban tekergőző féregként próbálnak életben maradni, és, akárcsak a férgek láttán, a könyv olvasása közben is feltesszük a kérdést: minek? Miért nem fogja el ezeket a végletekig kiszolgáltatott, iszonyatos hányattatásoknak kitett szereplőket a a halálvágy? Mert ilyen az életben maradás ösztöne; ha lehántunk egy emberi életről minden kényelmi elemet, amivel kipárnázzuk ezt a rettenetes világot, hogy szépnek és néha élvezhetőnek lássuk, az ösztönök akkor is dolgoznak bennünk. Tudjuk, hogy milyen vékony és törékeny a máz, ami az ún. civilizált, emberhez méltó életet tartja fenn, milyen kényes az egyensúly, ami amiatt az emberek többségének az a legnagyobb gondja, hogy hétköznap korán fel kell kelni (nem kell ehhez zombi apokalipszis [bár rohadtul közel állunk ahhoz, hogy megéljünk egyet] vagy polgárháború. Elég egy betegség és minden reggel arra a gondolatra eszmélsz, hogy de jó, hogy megérted ezt a reggelt is). És, ha nyomorba születsz és abban élsz, ahogy körülötted több ezren - hála egy kíméletlen rendszernek és a fejekben elpusztíthatatlan társadalmi normáknak -, az értékrendben egészen máshol helyezkedik el a normalitás illúziója. 

És mert mindig lehet rosszabb, ahogy ebben a regényben is. A nyomor, a szenvedés korrajza ez, aminek a középpontjában a társadalom nagyon szegény rétege áll, akik nagy nehézségek árán tudják fenntartani magukat - gyakorlatilag árral szemben, mert mind a társadalom, mind a kasztrendszer a kizsákmányolásukra és az elpusztításukra törekszik. Ha lehet mondani egy társadalmi berendezkedésre, hogy a velejéig rothadt, akkor a Mistry regényében bemutatott az. A kafkai rémálom egzotikus kiadása bontakozik ki a szemünk előtt, ahol fennen hangoztatják az igazságot, a méltányosságot, de külön szakma alakult ki a bírósági ügyek előmozdítására, védelmi pénzt kell fizetni egy nagyhatalmú bűnözőnek, hogy a háziúr verőlegényei a lakbérfizetés ellenére ne késeljenek meg és dobjanak ki az utcára, és a városszépítési program keretében lerombolják az illegális viskóvárosokat (gumibotokkal és fegyverekkel távol tartva a lakókat), amiből (és leginkább az ott élőkből) az önkormányzat, a hely építője és legalább egy tucat másik ember húzott hasznot.

Ebben a könyvben nincs feloldozás, nincsenek minden bút-bajt elsöprő fordulatok, nincs happy end. 956 oldalnyi, masszív alámerülés az indiai kasztrendszer pöcegödrébe, amíg úgy nem érzed, hogy a kilátástalanság, az émelyítő kapzsiság és kegyetlenség a torkodra fonódik és megfojt álmodban, hogy soha ne ébredhess fel ebből a rémálomból.

Nem szerettem olvasni, de kellenek az ilyen kegyetlen pofonok - még akkor is, ha tudom, hogy nemhogy a boldogság, hanem a pillanatnyi jól-lét is csupán illúzió -, gondolatban a Csernobili ima és az Aki lezárt a történelmet: Dokumentumfilm Ken Liu-novella mellé kerül.

Eredeti cím: A Fine Balance

Kiadó: Ulpius

Kiadás éve: 2007

Fordította: Csikós András

Eredeti ár: 5000 Ft (kb. lehetetlen beszerezni)

Életek romjai

 

Lionel Shriver: A Mandible család

Őszinte híve, mondhatni rajongója (ezt a gyermeki érzeményt kevesek számára tartom fenn) vagyok Shriver sebészi élességű tekintetének, amely könyörtelenül átlát az emberek hazug manipulációin, az egész életüket átszövő illúzión, a téveszméken, amiket addig ismételgetnek, míg maguk is elhiszik; kíméletlen, brutális az a lelki és mentális élveboncolás, amit a Beszélnünk kell Kevinről lapjain művel - egyszer írnom kellene egy listát a traumatizáló olvasmányokról -, és ami enyhébb formában a Születésnap utánban is fellelhető. Pontosan ezért nem mertem még elolvasni az Ennyit errőlt, mert ha az nem hasít atomjaimra, akkor semmi (már amennyire egy regény képes erre).

Szóval, én imádom Shrivert, de ez a könyv kegyetlenül szar volt.

Shriver intelligens író, de ez a téma - a világ vezető nagyhatalmának gazdasági összeomlása - a felsorakoztatott következményekkel és ezzel a megoldással azelőtt agyonvágta a regényt, hogy a nyers változat elkészült volna. 

A reggeli romjai felett beszélgettünk arról, miért nem alakulhat ki ez a helyzet (az optimista jövőkép nem szerepelt az érvek között), de nemcsak a valószínűtlenséggel volt bajom; a szereplők szájába adott ismertetés, az arrogáns pénzügyi köpködések nem arányosan viszonyultak a többi témához. Shriver imád rengeteg mindent egybefűzni és ezt a bravúrt a többi könyvében hibátlanul kivitelezi, de a közgazdaságtan, az infláció virgonc természete, a tőzsdei mozgások agyoncsapták azt a kényes egyensúlyt, amit egy Shriver-féle komplex regényszerkezet megkövetel. Ha gondolatban ezt a helyére tuszkolom, máris jobban érvényesül a személyes perverzióm, a már emlegetett lelki élveboncolás. Shriver ebben a könyvében sem feledkezik meg a szereplők gyarlóságairól és nincs mocskosabb, mégis szükségszerűbb mozgatórugó, mint a pénz; a menő közgazdaságtantanár szellemi kasztrációt él át, miután kirúgják az állásából és a jóslatai nem teljesülnek be? A család tizenhárom éves zárkózott tinédzsere titokban pénzügyi guru? A mangófa asztalkái felett nyivákoló sznob értelmiségi buzgón mossa kézzel a seggszalvétákat? A regénykiadás fényűző körülmények között élő egykori mogulja elveszti minden vagyonát - amire az örökösök nagyon, nagyon vágytak már - és leghőbb vágya az aranyérkenőcs? Fortyognak az indulatok, a nem annyira eltemetett sérelmek a kényszerű egymásra utaltság poklában? Hajjaj, van itt minden, mi szem-szájnak ingere!

Érzésem szerint a cselekmény idejét tekintve is aránytalan; a regény elvileg tizennyolc évet ölel fel, amiből szükségszerűen kimarad egy szakasz és csupán retrospektív módon kapunk némi magyarázatot arra, mi történt ennyi idő alatt a családdal és az országgal, az összeomlás előjátéka és nyitánya viszont túl hosszúra nyúlik. A megoldás túlontúl banális lett, mintha Shrivernek is elege lett volna a konstans katasztrófákból és egy utolsó, engedékeny pillanatban megkegyelmezett Amerikának, azonban teljesen nonszensz módon.

Sajnos ez a könyv, úgy, ahogy van, teljesen katasztrofális. Ehhez igazodva a fordító sem remekelt - a mai napig nem bocsátottam meg a Születésnap után szerelmetes "kutyuli" becézését -, komolyan megdöbbentem, amikor visszanézve kiderült, hogy a Kevint is Komló Zoltán fordította, mert annál semmilyen disszonanciát nem éreztem.

Eredeti cím: The Mandibles

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2017

Fordította: Komló Zoltán

Ár: 3990 Ft

Rövidkék

"Tudom, hogy a férfiak gyerekek, akik kétségbeesésüket, a szerelemtől való félelmüket a haragjukkal palástolják, lelkük ürességét leplezendő pedig kastélyokat és templomokat építenek. Történetekbe kapaszkodnak, zászlóként lengetik őket maguk előtt; mindegyikük azonosul egy történettel, hogy kötődhessen ahhoz a tömeghez, amelyik azt szintén a sajátjának érzi. Azzal hódítják meg őket, hogy csatákról, királyokról, elefántokról és csodálatos teremtményekről mesélnek nekik; hogy a haláluk után rájuk váró boldogságról beszélnek nekik, meg a születésüket megelőző nagy fényességről, a körülöttük sürgő-forgó angyalokról, az őket fenyegető démonokról és a szerelemről, a feledés és a kielégültség ígéretét magában hordozó szerelemről. Mesélj nekik mindezekről, és szeretni fognak; úgy tisztelnek majd, mint egy istent."

Mathias Énard: Mesélj nekik csatákról, királyok, elefántokról

Olvasás közben többször eszembe jutott már, hogy Baricco szemérmetlenül hülyére veszi az olvasóit és a tetszetősen egymásra hány mondatok mögött nincs mélység, nincs mondanivaló.

Nos, ha gyönyörű mondatokat szeretnénk olvasni, amelyeknek még értelme is van, érdemes elolvasni Mathias Énard kisregényét, amelyben Michelangelo, a mosdatlan, hirtelen haragú lángész, akinek Itáliában forró lesz a talpa alatt a talaj, Konstantinápolyba utazik, hogy megtervezze az Aranyszarv-öböl felett átívelő hidat, amelybe Leonardónak - akit Michelangelo megveszekedetten gyűlöl - is beletört a bicskája.

Kelet és Nyugat találkozik ebben a 150 oldalas kis kötetben és Michelangelo lelkében is, aki egy gyermek ámulatával, egy művész szemével és egy keresztény lelkével figyeli a pogány csodákat; ugyan nem biztos, hogy Michelangelo tényleg vendégeskedett Konstantinápolyban, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy átadjuk magunkat a gondtalan képzelet gyönyörűségeinek - Énard a kötetvégi jegyzetben felsorolja a tényeket, és nemes egyszerűséggel kijelenti, hogy "a többiről nem tudunk semmit" -, és abban, hogy kövessük a firenzeit a különféle italmérésekbe, a kovácsműhelybe vagy kis szobájába, ahol rendületlenül rajzol (bár jobbára embereket és lovakat).

Miről szól? Művészetről, szenvedélyről, ármányról, hiúságról, sértettségről, halhatatlanságról, amit nem lehet megvásárolni, és tényleg van benne elefánt, sőt, egy majom is, aki fontosabb szerepet kap. Lehet vele gyorsan is haladni, de érdemes finoman ízlelgetni a szavait, amelyek Takács M. József gyönyörű fordításában olvashatóak magyarul, nélküle, más fordítóval nem lenne teljes az élmény.

Eredeti cím: Parle-leur de batailles, de rois et d'éléphants

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2018

Fordította: Takács M. József

Ár: 3000 Ft

Margaret Atwood: Boszorkánymagzat

Nem tartom magam Shakespeare-rajongónak, a Kossuth Shakespeare újra sorozata sem vonzott különösebben - a vegyes értékeléseket olvasva főleg nem -, de Atwood az Atwood, tőle minden kell, felőlem viking sagákat is újragondolhatna, arra is kíváncsi lennék.

A Boszorkánymagzat egy idős, extravagáns színházigazgató Prosperóvá alakulása; Felixet - aki a felesége és a lánya halála után a munkájába menekül - intrikus módon kipenderítik az állásából és egy isten háta mögötti hobbitlakba vonul vissza a sebeit nyalogatni és a lánya szellemével beszélgetni. Hogy maradjon némi kapcsolata a valósággal, néhány havonta előadást rendez Shakespeare-darabokból egy művészeti terápiás kurzus keretében - egy börtön fogvatartottjai segítségével és szerepeltetésével. Telnek az évek, Felix viszont nem felejt, dédelgeti a bosszúját és megszállottan követi rosszakarói életét; egyszer csak házhoz jön a megfelelő alkalom, ugyanis az érintettek ellátogatnak a Fletcher Járási Büntetés-végrehajtási Intézmény soron következő előadására. Felix számára itt a vissza nem térő alkalom, hogy megleckéztesse őket, ugyanakkor nemcsak a saját, hanem a csoport érdekeit is szem előtt kell tartania, mert a terápiás kurzust meg akarják szüntetni.

Akárhogy fogalmazgatom a mondanivalómat, a lényege ugyanaz; nem volt ez rossz könyv, sőt, jó, de hiányzott az a bizonyos plusz, ami felejthetetlenné teszi Atwood írásait. Hozzá képest szinte iskolásan egyszerű, egy precízen-pedánsan megoldott feladat, amiből hiányzik (bármilyen hülyén hangzik is) a drámai mélység. Azt vártam, hogy bensőséges kapcsolatot alakítok ki a fallal: kaparni fogom a lelki kínoktól, amiket Atwood hoz bennem felszínre, bámulni fogom, miközben azt ismételgetem, hogy "eztnemhiszemeleztnemhiszemel", esetleg gyengéden hozzáütögetem a fejem. Ehelyett nyugodtan heverésztem az ágyban és békésen nyámmogtam a történet gondosan lekerekített élein. Bólogattam afelett, hogy több szinten egybefonja az általa kigondolt kerettörténetet és a drámát, ó, ez milyen ügyes, de a katarzis elmaradt, mintha Atwood csupán udvariasságból eleget tett volna egy kérésnek, de nem kívánt volna jelentékeny energiát belefektetni.

Eredeti cím: Hag-Seed

Sorozat: Shakespeare újra

Kiadó: Kossuth

Kiadás éve: 2017

Fordította: Varga Zsuzsanna

Ár: 3200 Ft

Amit szerettem

Siri Hustvedt: Amit szerettem

Nincs könnyű dolga a híres írók házastársának, ha könyvírásra adják a fejüket, hát még ha azt a házastársat Paul Austernek hívják... pedig Siri Hustvedtnek nincs oka a tartózkodásra, hét regényt, két kötetnyi esszét, egy verseskötetet publikált.

Az Amit szerettem az első magyarul megjelent regénye, és végtelenül hálás vagyok a Parknak, amiért nem csaptak szenzációhajhász plecsnit a borítóra, hogy "Paul Auster felesége!", mint anno egy másik kiadó Tabitha King esetében.

Amúgy a Holdpalota után kezdtem el ezt a könyvet olvasni, nem holmi előítélet, hanem csak egy csintalan molyvicc okán, gondoltam, jól mutatna az olvasmánylistámon egymás mellett a házaspár egy-egy könyve.

"A SoHo kifinomult művészvilágának galériáiban és a művészeti egyetemeken mozgolódó Hustvedt-hősök olyannyira el vannak foglalva azzal, hogyan tegyék láthatóvá önmagukat a külvilág számára, hogyan váljanak ők maguk is műalkotássá, hogy saját életük megélésére nemigen marad idejük."

Van egy olyan érzésem, hogy aki ezt a szöveget írta, nagyon utálta a könyvet; a fülszöveg alapján fekete kanapékon másnaposan jajongó, fiatal művészek és életunt sznobok jutottak eszembe, akik állandóan le vannak égve és azon nyavalyognak, miért nem érti meg őket senki, úgyhogy kicsit feszengtem, amikor kinyitottam a könyvet.

Ehhez képest teljesen hétköznapi emberekről szól, akik reflektálnak a körülöttük lévő világra, é s élik a szokványos életüket, micsoda szörnyűség. Hárman könyveket írnak (ketten tanítanak is) és csak egyikük képzőművész, de egész biztos, hogy Bill Wechsler, az önmarcangoló, befelé forduló festő nem akart műalkotássá válni. Az meg, hogy volt a lényének egy elidegeníthetetlen, magányos része, amihez senki nem fért hozzá, aligha feleltethető meg annak, hogy a saját életére nem maradt ideje.

Elbeszélőnk a művészettörténész és egyetemi tanár Leo Hertzberg, akinek az élete szorosan összefonódik az említett Bill Wechslerével. Ahogy a festményeket nézi, úgy szemléli az életet, köztük a sajátját is; analitikusan regisztrálja magában a körülötte élők reakcióit és a saját érzéseit is. Habár az ő nézőpontjából ismerjük meg az eseményeket, nem ő, hanem Bill a regény központi figurája, a Nap, ami körül a többi ember rója a pályáját, a nézőközönség, a kritikusok, a műgyűjtők, a felesége, Lucille, a modellje, Violet és Leo a feleségével, Ericával.

Visszafogott, pontos, mégis érzékeny Leo (Hustvedt) stílusa, folyamatosan újraértelmezi a reakciókat, az eseményeket és egy implicit, elvont síkra viszi, mintegy újraalkotja az adott jelenséget. Érdekes volt megfigyelni, hogy egy téma milyen hatással van az egyik szereplő látásmódjára és ez hogyan "fertőzi" tovább a másik munkáját. Violet hisztériával, étkezési rendellenességekkel kapcsolatos fejtegetéseit nagyon élveztem.

Olyan volt ez a könyvet olvasni, mint Bill egyik mesés dobozába bekukucskálni és egyre több részletet felfedezni. Ha munka közben eszembe jutott, hogy hazamegyek és olvasni fogom, elöntött az öröm, ami elég jól körülírja, mennyire lubickoltam benne, annak ellenére, hogy sikeresen pofán csapott és valósággal dühöngtem a Mark-szál miatt. Elhiszem, hogy sokaknak idegesítő lehet a sok apró részlet leírása, de én megőrülök ezekért, mert szeretek mások életébe bepillantást nyerni (és cseppet sem zavar, hogy fiktív életekről van szó).

Ui.: Egyébként nem olyan egyszerű az emberek apró-cseprő dolgairól, feltörő emlékeiről írni, amelyek élővé tesznek egy szereplőt. A most olvasott A bukott angyalok háza írójának, Luis Alberto Urreának például nagyon nem megy.

Eredeti cím: What I Loved

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2018

Fordította: Farkas Krisztina

Ár: 3950

A kaméliás hölgyek (2. felvonás)

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

A papírsereglet és más történetek utolsó novellája után - mi tagadás - el akartam menekülni valami ismerős történetbe. Mivel minden mindennel összefügg, kissé ironikus, hogy ezt, a japán kultúrát az anyagias nyugati gondolkodásmóddal szemben éltető könyvet választottam, aminek a befejezése... nos, aki olvasta, tudja.

Régi kedvencek újraolvasása esetén mindig fennáll az erkölcsi avulás veszélye (a fizikai kopás senkit nem érdekel, mi se vagyunk már húszévesek). Ugyan tíz éve olvastam A sündisznó eleganciáját, de nem igazán féltem attól, hogy nem találjuk meg a közös hangot.

Ismételten remekül szórakoztam eme, a filozófia csillagfényes stólájába burkolt, szatirikus humorú társadalomkritikába oltott Hamupipőke-parafrázison (Renée hogy prüszkölne erre a megjegyzésemre!), ami az éles nyelvű megjegyzések, a művészettel kapcsolatos eszmefuttatások mellett nem kevés macskakontentet, rengeteg teát és nyálcsorgató süteményeket is tartalmaz.*

Tehát minden adott, hogy lubickoljak a történetben, de még nem értünk a jóságok végére, mert a szereplők is megérnek egy mozivetítést; kinek ne lenne rokonszenves Renée, a gazdagok árnyékában a világot gyanakodva figyelő ötvenes házmesternő, aki a könyveken keresztül él és bőrös szalonnával eteti a Tolsztoj után elnevezett macskáját? Amennyire nem bizalomgerjesztő a külső megítélése [de hát a vájt fülű könyvmolyok tudják, nem a ruha teszi az embert], annyira szórakoztató Renée fejében lenni, aki első blikkre elég túlzó elvárásokat támaszt a háza lakói felé - rettenetesen felháborítja egy stratégiailag rossz helyen kódorgó vessző -, bár meglehet, én is ilyen maró szarkazmussal elegy lenézéssel viszonyulnék ahhoz, akit teljesen feldob egy kétszáznegyven euróba kerülő nyers lenvászon terítő.

Palomát, a rózsaszínért rajongó entellektüel kiskamaszt - az a fajta gyerek, aki éles, mindent látó tekintetével zavarba hozza az embereket - néha következetlenségen kaptam, de zsenialitás ide vagy oda, mégiscsak egy boldogtalan tizenkét éves lánykáról beszélünk, és idősebbként illik nagyvonalúnak lennem. Paloma azt a szomorú végkövetkeztetést vonja le, hogy nem érdemes élni, ezért a tizenharmadik szülinapján öngyilkos akar lenni, miután felgyújtotta a lakást (és kimenekítette a macskákat, Alkotmányt és Parlamentet).

Érdekes összefüggés, hogy mind Renée, mind Paloma rejtőzködnek; az előbbi a tipikus, otthonkás-papucsos házmesternő álarca, Paloma az egy fokkal kevésbé okos diákok viselkedésnormái mögé rejti intelligenciáját. Az emberek simán elhiszik a színjátékot, hiszen azt látják, amit látni akarnak és eszükbe sem jut, hogy az életük egy marginális szereplője önálló emberi lény és nemcsak abban merül ki a létezése, hogy a folyosón lévő virágokat locsolgatja.

Ozu Kakuro csalogatja ki őket a fényre. A Grenelle utca 7. megüresedett lakásába költöző japán úr bezzeg nem rejtőzködik, a rengeteg átépítéssel-alakítással a mániákusságig terjedő izgatottságot korbácsol fel a lakók kebelében, akik még az egymással való teázástól sem riadnak vissza, hogy egy pillantást vethessenek a lakásra. (Az ő macskáit Levinnek és Kittynek hívják.) Ozu úr, vagyonos ember létére, mentes minden sznob allűrtől és jóságos tekintetétől kísérve Renée kimerészkedik a csigaházából és elkezd élni.

A végtelenségig el tudnám olvasni ezeknek a fiktív embereknek a beszélgetéseit, ahogy beugranak Renée-hez a házmesterlakásba - ami egy magánpalota forgalmas központjává vált, hah - és megvitatják az angol és a francia kultúra világnak adott találmányait, vagy hogy van-e értelme a létezésnek.

És hát a vége. A lelkem cinikus része roppant szórakoztatónak találja a maga módján, a naiv fele pedig még mindig szemrehányóan néz a szerzőre: Muriel, muszáj volt pont így? Ő pedig kedvesen biccent, miszerint az élet sem habos sütemény, a regények miért lennének azok?

Ui.: Annyira felllelkesített az újraolvasás-flash, hogy további régi kedvenceket tervezek elővenni.

Ui2.: A csodás fordításért ismételten hálás vagyok.

Eredeti cím:  L'élégance ​du hérisson

Kiadó: Geopen

Kiadás éve: 2009

Fordította: Tótfalusi Ágnes és Simon Márton

Eredeti ár: 3290 Ft

*Mondom ezt úgy, hogy fehér Tai Mu Lung teát szürcsölök és teljes kiőrlésű liszttel, házi lekvárral készült linzert tömök a számba.

A papírtigris, a rókatündér és a háborúisten

Ken Liu: A papírsereglet és más történetek

Nem tagadom, hogy az egész egy animációs sorozattal, a Szerelem, halál és robotokkal* kezdődött, amiben a Ken Liu novelláján alapuló Jó vadászatot! volt a kedvencem és rögtön az jutott eszembe, mennyire szeretném elolvasni. Így teljesüljön minden kívánságom.:D

Sejtettem, hogy tetszeni fog, mert a kispróza amúgy is közel áll a szívemhez, hát még az SFF kispróza - de az arra nem számítottam, hogy:

- kis híján megríkat;

- istentelenül forogni fog a gyomrom;

- háromszor lesznek miatta rémálmaim (az egyikbe lehet, hogy a Monstress 3. is közrejátszott - kész, az ázsiaik őrültek).

Szóval csak egy kicsit volt érzelmi hullámvasút a könyv és csak egy kicsit mászott bele az agyamba.  Ken Liu, bármilyen szelíden filozofikusnak is tűnik az előszóban, nem kíméli az olvasóit. Igazából a fantasztikum csak eszköz, hogy meséljen az amerikai, kínai (és japán) mentalitásról, a kínaiak amerikaivá válásáról, a bevándorlók viszonyáról a befogadó országukhoz, az ebből fakadó generációs konfliktusokról, a történelemről, a fizikáról, az egyetemes emberi érzelmekről.

A novellák igen változatos képet mutatnak, van űrhajós, világvége-menekülős, új világ meghódítós, cyberpunkos, steampunk fantasy, krimi, történelmi, mágikus realista stb. De atipikus novellákról beszélünk, egyikre se lehet ráhúzni a tankönyv szerinti skatulyát; mindegyiket megfűszerezi a szerző egyedi látásmódja, precíz, mégis érzelmekkel teli (úgy, hogy téged kifordít a bőrödből) stílusa. Az öröksége - az ő tragédiái és a kínai nép tragédiái -, ami egész életében elkíséri. A fájdalma, amit visszafogottan, szenzációhajhászás nélkül, mégis elemi erővel jelenít meg a lapokon.

Nehéz lenne néhányat kiemelni közülük, mert a maga módján mindegyik nagyon erős írás, de megpróbálom felsorolni azokat, amelyek számomra különösen emlékezetesek:

• Állapotváltozás - hát ez tényleg nagyon ötletes példa arra, hogyan merjünk túllépni a félelmeinken (vagy valami ilyesmi).
• Tökéletes párosítás - nem rajongok se A Nagy Testvér, se a cyberpunk tematikáért, de ez a kis novella pont annyira fajsúlyos és pont olyan találóan mutat be egy fonák helyzetet, hogy pont élvezetes volt számomra is.
• Jó vadászatot! - a steampunk lieblingem, ahol az ellentétek, a múlt és a jövő, a hagyományok és az újítások hús-vér szinten ütköznek, majd megtanulnak összeforrni. Több szinten tárja elénk a szemellenzős gondolkodásmódot.
• A betűmágus - nagyon szomorú, keserédes történet, ahol az ártatlanság megvan a maga ára. Mint amikor egy gyermek meglepetten összezárja a tenyerét, amire pillangó telepedett le.
• A visszatérő vendég - cyberpunk beütésű krimi, amit regényterjedelemben is szívesen olvasnék. Remek sorozatot is lehetne belőle csinálni, annyira filmszerű, pörgős a stílusa.
• A papírsereglet - szívfacsaró mágikus realista történet a gőgös gyermeki csőlátásról, a generációs problémákról, az előítéletekről, azok hatásáról és az anyai szeretetről. Arról, hogy a szeretet nem fekete vagy fehér, amerikai vagy kínai.
• A világ ízei - talán ez tetszett a legjobban a Jó vadászatot! mellett és valószínűleg ez a legkellemesebb hangulattal bíró novella a kötetben, szinte idilli, pedig ebben is van erőszak, gyilkosság.
• Aki lezárta a történelmet: Dokumentumfilm - ez pedig a legbrutálisabb, kb. annyira traumatizáló olvasás volt, mint a Csernobili ima. Beleég a retinádba ez a nemtörődöm, démoni kegyetlenség és kitörölhetetlen nyomot hagy az emlékeidben. Vajon ez elég (és ha igen, mire?), vagy én is bűnös vagyok, mert már tudomásom van a kínai Harbingban elkövetett emberkísérletekről, és nem teszek érte, hogy Japán bocsánatot kérjen? Meglehet.

Sokat adott nekem ez a kötet, élvezet volt olvasni a kaleidoszkópszerű ötletkavalkádot, ugyanakkor a végére érve úgy éreztem magam, mintha összevertek volna. Keserű lett a szám íze a rengeteg szenvedéstől, az ostobaságból, félelemből, irigységből, hatalomvágyból, vagy kíváncsiságból (!) elkövetett szisztematikus öldöklésből és kínzásból.

Ettől függetlenül biztosan elolvasom majd Ken Liu következő kötetét, amelyet az Agave már beharangozott.

Köszönöm, Mr. Liu, az elméink találkoztak, még ha rövid ideig és tökéletlen módon is.

Eredeti cím: The Paper Menagerie and Other Stories

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2018

Fordította: Juhász Viktor, Benkő Ferenc, Ballai Mária, Török Krisztina, Bosnyák Edit, Beke Zsolt, Rácz Péter, Molnár Berta Eleonóra

Ár: 3780 Ft

*Olyan volt egyébként, mint egy Strahan-kötet audivizuális tolmácsolásban.

Letűnt világok

"Semmi nem tűnik el, semmi nem ér véget. Minden létezik, mindig is létezni fog. Az élet csak álom, Shannon. Az egyetlen illúzió az egó."

Tom Sweterlitsch: Letűnt világok

Ha az egó csupán illúzió, akkor az emlékezet egy fikció - legalábbis az enyém, mert totálisan elfelejtettem, hogy erről a könyvről még nem írtam, és lesújtottságtól terhes bűntudatomban megpróbálok összekaparni valamit róla, mert megérdemli.

Miért is?

Nagyon szeretem a több műfajt magába vegyítő regényeket, ez is ilyen; krimi, thriller, sci-fi, nyakon öntve a True Detective 1. jellegzetes hangulatával - a fülszöveg utolsó sora végleg meggyőzött arról, hogy el kell olvasnom ezt a könyvet -; annyi kapcsolódó alkotást láttam már, hogy meg mernék rá esküdni, az amerikai Délen elkövetett gyilkosságoknak saját, össze nem téveszthető stílusjegyeik vannak.

A kilencvenes években játszódik; nem vagyok ugyan a korszak rajongója, de mégiscsak akkor voltam gyerek és előbb-utóbb mindenkit utolér az érzés, amikor jólesik valami ismerős dolgot látni/hallani a túlságosan gyorsan változó jelenben.

A titkosügynök Shannon Moss a munkája során tanúja lesz az ismert világ összeomlásával járó katasztrófának, a Terminusnak, egyfajta nukleáris télnek - 2199-ben. A sápadt égből hulló, ezüstös nanorészecskék iszonyatos módon hatnak az emberi testre; addig futnak, amíg holtan nem esnek össze, mások fejjel lefelé akasztva lebegnek, miközben a csuklójukat és a bokájukat tűz emészti. Shannon és a részlege az időutazás segítségével azért dolgozik, hogy olyan irányba tereljék a jövőt, amelyben a Terminus elkerülhető, de annak az időpontja egyre közelebb kerül a jelenhez.

1997-ben Mosst brutális gyilkossághoz riasztják: egy volt kommandós kegyetlenül végzett a családjával. A nyomok arra utalnak, hogy a gyilkos fontos szerepet játszik a Terminus eljövetelében, és Shannon szó szerint versenyt fut az idővel, hogy megtalálja és megakadályozza a világvégét.

Nagyon erős, megrázó nyitójelenettel indul Tom Sweterlitsch regénye, annyira a hatása alá kerültem, hogy mindenem elkezdett fájni, mégsem bírtam letenni, és ez kitartott az utolsó oldalig (testi mellékhatások nélkül). Van benne mindenféle párhuzamos idősík, hasonmások, lassabban, majd gyorsabban öregedés, rémisztő gondolatok arról, hogy melyik is az igazi én - szerintem az olvasó, Shannon, és talán Sweterlitsch is elveszítette néha a fonalat -, a folyamatosan változó jövő nem várt módokon húzza keresztül az akcióterveket, ami újabb megoldandó problémákat szül. Ja, és az űrutazás, valamint a skandináv mitológiai elemek is fontos szerepet kapnak, mielőtt valaki azt hinné, ez csak egy időutazással beoltott szimpla krimi.

Szóval ez egy nagyon komplex, okos, körömrágósan izgulós regény, ami képes újdonságot mutatni a témában.

Ui.: Nem szoktam cikkeket linkelni, de ebből az interjúból egy végtelenül szerény író képe bontakozik ki, és sokat mesél a könyvéről is.

Eredeti cím: The Gone World

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2018

Fordította: Farkas Veronika

Ár: 3980 Ft