Rövidkék

"Tudom, hogy a férfiak gyerekek, akik kétségbeesésüket, a szerelemtől való félelmüket a haragjukkal palástolják, lelkük ürességét leplezendő pedig kastélyokat és templomokat építenek. Történetekbe kapaszkodnak, zászlóként lengetik őket maguk előtt; mindegyikük azonosul egy történettel, hogy kötődhessen ahhoz a tömeghez, amelyik azt szintén a sajátjának érzi. Azzal hódítják meg őket, hogy csatákról, királyokról, elefántokról és csodálatos teremtményekről mesélnek nekik; hogy a haláluk után rájuk váró boldogságról beszélnek nekik, meg a születésüket megelőző nagy fényességről, a körülöttük sürgő-forgó angyalokról, az őket fenyegető démonokról és a szerelemről, a feledés és a kielégültség ígéretét magában hordozó szerelemről. Mesélj nekik mindezekről, és szeretni fognak; úgy tisztelnek majd, mint egy istent."

Mathias Énard: Mesélj nekik csatákról, királyok, elefántokról

Olvasás közben többször eszembe jutott már, hogy Baricco szemérmetlenül hülyére veszi az olvasóit és a tetszetősen egymásra hány mondatok mögött nincs mélység, nincs mondanivaló.

Nos, ha gyönyörű mondatokat szeretnénk olvasni, amelyeknek még értelme is van, érdemes elolvasni Mathias Énard kisregényét, amelyben Michelangelo, a mosdatlan, hirtelen haragú lángész, akinek Itáliában forró lesz a talpa alatt a talaj, Konstantinápolyba utazik, hogy megtervezze az Aranyszarv-öböl felett átívelő hidat, amelybe Leonardónak - akit Michelangelo megveszekedetten gyűlöl - is beletört a bicskája.

Kelet és Nyugat találkozik ebben a 150 oldalas kis kötetben és Michelangelo lelkében is, aki egy gyermek ámulatával, egy művész szemével és egy keresztény lelkével figyeli a pogány csodákat; ugyan nem biztos, hogy Michelangelo tényleg vendégeskedett Konstantinápolyban, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy átadjuk magunkat a gondtalan képzelet gyönyörűségeinek - Énard a kötetvégi jegyzetben felsorolja a tényeket, és nemes egyszerűséggel kijelenti, hogy "a többiről nem tudunk semmit" -, és abban, hogy kövessük a firenzeit a különféle italmérésekbe, a kovácsműhelybe vagy kis szobájába, ahol rendületlenül rajzol (bár jobbára embereket és lovakat).

Miről szól? Művészetről, szenvedélyről, ármányról, hiúságról, sértettségről, halhatatlanságról, amit nem lehet megvásárolni, és tényleg van benne elefánt, sőt, egy majom is, aki fontosabb szerepet kap. Lehet vele gyorsan is haladni, de érdemes finoman ízlelgetni a szavait, amelyek Takács M. József gyönyörű fordításában olvashatóak magyarul, nélküle, más fordítóval nem lenne teljes az élmény.

Eredeti cím: Parle-leur de batailles, de rois et d'éléphants

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2018

Fordította: Takács M. József

Ár: 3000 Ft

Margaret Atwood: Boszorkánymagzat

Nem tartom magam Shakespeare-rajongónak, a Kossuth Shakespeare újra sorozata sem vonzott különösebben - a vegyes értékeléseket olvasva főleg nem -, de Atwood az Atwood, tőle minden kell, felőlem viking sagákat is újragondolhatna, arra is kíváncsi lennék.

A Boszorkánymagzat egy idős, extravagáns színházigazgató Prosperóvá alakulása; Felixet - aki a felesége és a lánya halála után a munkájába menekül - intrikus módon kipenderítik az állásából és egy isten háta mögötti hobbitlakba vonul vissza a sebeit nyalogatni és a lánya szellemével beszélgetni. Hogy maradjon némi kapcsolata a valósággal, néhány havonta előadást rendez Shakespeare-darabokból egy művészeti terápiás kurzus keretében - egy börtön fogvatartottjai segítségével és szerepeltetésével. Telnek az évek, Felix viszont nem felejt, dédelgeti a bosszúját és megszállottan követi rosszakarói életét; egyszer csak házhoz jön a megfelelő alkalom, ugyanis az érintettek ellátogatnak a Fletcher Járási Büntetés-végrehajtási Intézmény soron következő előadására. Felix számára itt a vissza nem térő alkalom, hogy megleckéztesse őket, ugyanakkor nemcsak a saját, hanem a csoport érdekeit is szem előtt kell tartania, mert a terápiás kurzust meg akarják szüntetni.

Akárhogy fogalmazgatom a mondanivalómat, a lényege ugyanaz; nem volt ez rossz könyv, sőt, jó, de hiányzott az a bizonyos plusz, ami felejthetetlenné teszi Atwood írásait. Hozzá képest szinte iskolásan egyszerű, egy precízen-pedánsan megoldott feladat, amiből hiányzik (bármilyen hülyén hangzik is) a drámai mélység. Azt vártam, hogy bensőséges kapcsolatot alakítok ki a fallal: kaparni fogom a lelki kínoktól, amiket Atwood hoz bennem felszínre, bámulni fogom, miközben azt ismételgetem, hogy "eztnemhiszemeleztnemhiszemel", esetleg gyengéden hozzáütögetem a fejem. Ehelyett nyugodtan heverésztem az ágyban és békésen nyámmogtam a történet gondosan lekerekített élein. Bólogattam afelett, hogy több szinten egybefonja az általa kigondolt kerettörténetet és a drámát, ó, ez milyen ügyes, de a katarzis elmaradt, mintha Atwood csupán udvariasságból eleget tett volna egy kérésnek, de nem kívánt volna jelentékeny energiát belefektetni.

Eredeti cím: Hag-Seed

Sorozat: Shakespeare újra

Kiadó: Kossuth

Kiadás éve: 2017

Fordította: Varga Zsuzsanna

Ár: 3200 Ft