2018. június 30., szombat

A főkomornyik szabadsága

"Hallani néha, hogy igazi főkomornyikot csak Angliában talál az ember. Másutt csupán szolgák vannak, akárhogy hívják is őket. Hajlok rá, hogy osztozzam ebben a meggyőződésben. Odaát a kontinensen az emberek nem alkalmasak főkomornyiknak, mert természetüknél fogva képtelenek arra az önfegyelemre, amely az angoloknak sajátjuk. A kontinensen élő emberek – és rendszerint a kelták is, ebben nyilván egyetértenek velem – általában nem tudják fegyelmezni magukat az erős érzelmi felindulás pillanataiban, így a hivatásukkal járó hűvös fölényt csak a legkevésbé megpróbáló helyzetekben tudják megőrizni."

Kazuo Ishiguro: Napok romjai

Meg se merem nézni, hány hónapja olvastam ezt a könyvet, annál is inkább, mert nagyon szerettem volna idejében írni róla, de vagy kedvem, vagy agykapacitásom nem volt hozzá, most meg ott vagyok, ahol a part szakad.
Nagyon szép, kifinomult a prózája - amelyet nem érzékelhetnék Kada Júlia csodálatos fordítása nélkül -, olyan hűvösen-visszafogottan angolos, amiről akkor is egy tisztes brit úriház komornyikja jutna eszünkbe, ha nem tudnánk, ki a regény főszereplője.
Stevens a ragyogó múltú - bár úgy is mondhatnánk, hogy jobb napokat látott - Darlington Hall főkormornyikja, akit a ház új, Stevens által furcsának tartott, amerikai (!) ura pár napos kirándulásra biztat, amelyhez nagyvonalúan az alkalmazottja rendelkezésére bocsátja az autóját is. Habár Stevens lelki békéjét alaposan megbolygatja az ajánlat, hosszas töprengés után elfogadja és úgy dönt, meglátogatja a ház egykori házvezetőnőjét, hogy visszacsábítsa Darlington Hall szolgálatába. Stevens gondolatai révén a múltba is visszautazik egyúttal, és kibontakozik előttünk a mai olvasó számára kétségkívül különös élete.

Miért lenne különös, merül fel a kérdés. Azok, akik olvasták Dan Simmons Terrorját, és hatszor kiverte őket a víz az éhezés, a skorbut, a leégés, a fagyási sérülések és a rengeteg egyéb borzalmas megpróbáltatás miatt, mind próbáltak választ találni arra, hogy mi az átkozott istennyiláért vállalkoztak a tengerészek erre az útra? A vezetők és a tisztek még hagyján, ott a dicsőség, az előre lépés kecsegtető reménye, és... hát, nem ők végzik a piszkos munkát, hanem az egyszerű matrózok, akik a sokszor eszement parancsoknak engedelmeskednek zokszó nélkül. Ők miért akartak az Északi-sarkra hajózni? A többség tudta, mire vállalkozik, ismerték a várható veszélyeket, az elfagyott lábujjaktól a fejük felett lebegő halál lehetőségéig, mégis felszálltak arra a hajóra és a végsőkig - a rendkívül fájdalmas végig - kitartottak.
Miért?
Lehet, hogy a mai, huszonegyedik századi ember számára, amikor az egyéni érdekek érvényesítése, az önmegvalósítás-fejlesztés hangoztatása mindennél erősebb, érthetetlen ez a szemléletmód, ahogy Stevens mindent felülíró kötelességtudata és hűsége is. Az ő szemében a szolgálat nagybetűs Hivatás, élethosszig tartó kötelesség, amely rendkívüli felelősségtudatot is igényel - ki gondolná, hogy az ezüstneműn és a főkomornyik rátermettségén (is) múlhat egy nemzetközi konferencia végkimenetele?
Stevens sokszor elgondolkodik azon, mi tesz naggyá egy komornyikot, miben áll a méltósága, rátermettsége; de, miközben végigtekint az élete eseményein és az alkalmazottak ideális létszámán vagy egy estély levezénylésén töpreng, számunkra fájdalmasan egyértelműen elsiklik a valóban fontos kérdések mellett; talán nem spoiler, hogy a saját életében döntő fontosságú pillanatokban is a szolgálatot helyezi előtérbe - és az a legfájdalmasabb, hogy kontrollált gondolkodását nem akasztja meg a kétség. Félelmetes, hogy ez a kifinomult intelligencia milyen szép kerek mókuskereket épített fel és milyen boldogan pörög benne. Ennél csak az lenne fájdalmasabb, ha ráébredne elpazarolt életére.

Eredeti cím: The remains of the Day
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2015
Fordította: Kada Júlia
Ár: 3490 Ft

2018. június 29., péntek

A júniusi zárás

Ha nem látom meg Nita postját a feedben, biztos elfeledkezem az esedékes havi zárásról. Mondjuk, még másnap eszembe juthatott volna, de, ha már rácsodálkoztam, írjuk is meg...

Siri Hustvedt: Amit szerettem Juan Diaz Canales – Juanjo Guarnido: Blacksad – Hófehér nemzet Juan Diaz Canales – Juanjo Guarnido: Blacksad – Vérvörös lélek Szofija Andruhovics: Felix Austria

Idén nem igazán... egyáltalán nem hozott lázba a Könyvhét. Nem mondom, hogy egyetlen könyv se érdekelt a friss megjelenések közül, de egyiknél se éreztem azt, hogy most azonnal meg kell kaparintanom. Jelenleg abban a molyszakaszban vagyok, amikor az ember bőven elnyámmog az otthoni készlettel és meglepően élvezem, ha néha beugorhatok a könyvtárba. Csütörtök este mentünk ki, meleg volt és sok ember, és a bűntudattal határos kötelességből megvettem Siri Hustvedt könyvét és a kedvessel elintéztük a majdani szülinapi ajándékomat is. 
Rettenetesen rossz nekem, a két Blacksadet is ajándékba kaptam, tegnap el is olvastuk őket a nagy délutáni fetrengés közepette, még engem is meglepett, mennyire tetszettek és jólesett két kötetet egyben ledarálni, kicsit elmerülni a noir-os hangulatban. Vicces, hogy este láttunk futás közben egy hófehér kiscicát a mamájával (aki nem volt fehér), szerencsére egyikük sem forgatott a fejében rasszista alapú világuralmi törekvéseket, ellenben heves dorombolás kezdődött a kicsi testében az érintés hatására - persze, hogy muszáj volt megállni. Legalább egy perc volt.:D A macskák diplomáciai mentességet élveznek futás közben - avagy a macskasimogatás miatti megállás nem számít -, de a kiscicák valóban téren és időn kívüli jelenségek. Leírhatatlanul cuki volt.
A Felix Austriát viszont spontán, nagy kedvvel vettem meg. Még a megjelenése idején kacérkodtam vele, aztán megnyugtattak, hogy biztosan akciós lesz előbb-utóbb, hát, 800 Ft abszolút nem volt érte sok.

Tényleg visszatért az olvasási kedvem, akárhogy számolom, júniusban kilenc könyvet olvastam el. 

Sarah Perry: Az essexi kígyó Jelena Csizsova: NÅ‘k férfi nélkül Faragó István – László Zsuzsa: Leghathatósabb arcz- és hajkenÅ‘csök Toni Morrison: Nagyonkék
Paul Auster: Láthatatlan Orhan Pamuk: A piros hajú nÅ‘ William Somerset Maugham: Karácsony Párizsban Juan Diaz Canales – Juanjo Guarnido: Blacksad – Hófehér nemzet Juan Diaz Canales – Juanjo Guarnido: Blacksad – Vérvörös lélek

Az essexi kígyó valóságos gyógyír volt, akárcsak a Nagyonkék és a Láthatatlan is, roppant büszke vagyok magamra, amiért már mindegyikről írtam. Most amolyan újrafelfedezések zajlanak nálam, hosszú évek óta olvastam ismét Austertől, Maughamtől, az utóbbi szerzőtől a Karácsony Párizsbant még ímmel-ámmal a Rukkoláról szereztem be, és Toni Morrison se mostanában, hanem 2012-ben került hozzám. Erre gondoltam, amikor az otthoni készleten való nyammogást emlegettem.
Érdekes volt összehasonlítani a régi emlékeimet és a friss benyomásaimat; Austertől ugye halálosan rettegtem, aminek már nyoma sincs, Maughamot pedig anno A színes fátyol alapján sokkal komolyabb szerzőnek tekintettem, most átkerült a "kis kellemes" írók dobozába. (Aztán majd lehet, hogy visszakerül az előzőbe, képlékeny dobozok ezek, olyan kocsonyásan rezgők.)

A Nők férfi nélkül impulzusvásárlás volt még tavaly (vagy azelőtt?...), hát, lehet nélküle élni, de legalább rövid volt. A Leghathatósabb arcz-és hajkenőcsök esetében kicsit másra számítottam, de legalább nem fájt. A Piros Hajú Nő viszont igen. Nagyon. 
Ezen könyvek nagy részét majd belevágom egy rövidkés postba, aki számít, az már kapott főszerepet. A Karácsony Párizsban kellemes kis könyv volt, róla majd külön értekezem, a két Blacksadről meg a képregényértők minden okosat leírtak, én majd csak pár sort fogok, ha lesz hozzá kedvem.

A többiek júniusa:
Heloise
kivanmég?

2018. június 21., csütörtök

Sötétkékmajdnemfekete

"Akarom, hogy tudd, amikor először láttam Chollyt, az olyan volt, mint a gyerekkorom összes színe  azokból az időkből, amikor mi, gyerekek elmentünk bogyót szedni temetés után, és én a vasárnapi ruhám zsebébe tettem néhányat, persze szétnyomódtak, és összemaszatolták a csípőmet. Az egész ruhám bíborvörösben pompázott, soha többé nem jött ki. Belőlem sem. Mélyen bennem ott dolgozott a bíborvörös. És a limonádé, amit Mama készített Papának, aki hazajött a földről. Hűvös volt, sárgás, magok úszkáltak a mélyén. És az éjbogarak zöld csíkja a fákon a költözésünk éjszakáján. Az összes szín bennem lakott. Csak úgy. Amikor Cholly jött, és megcsiklandozta a lábamat, az olyan volt, mint a bogyók, a limonádé, az éjbogarak zöld csíkja, minden együtt. Cholly sovány volt akkor, a szeme világított. Úgy fütyült, hogy beleborsódzott a hátam."

Toni Morrison: Nagyonkék

Azért sokkal kellemesebb érzés rácsodálkozni egy régóta (hat éve...) halogatott regény nagyszerűségére, mint keserűen csalódni. Nem is tudom, miért halogattam eddig Toni Morrisont, amikor két könyve (ez és a Szerelem) is megvan, és minden előrejelzés szerint tetszenie kell, nem véletlenül hörcsögöztem össze őket. A felfedezés örömére felhajigáltam a kívánságlistára még kettőt.

V. mondta, hogy Auster Láthatatlanja milyen kemény könyv, szerintem meg nem, valósággal lubickoltam benne. Nekem a Nagyonkék volt durva, a rengeteg tönkrement-tönkretett, nyomorult élet, a rosszul kezelt, még rosszabb helyzetet eredményező konfliktusok, ahogy a kezdeti boldogságot lassan elkoptatja a nehéz élet, az örökölt nyomor, a nemtörődömség, ahogy az öntudatlanul átvett minták elkezdenek dolgozni és elhomályosítják az emberek ítélőképességét.

A regény néhány fekete család sorsáról mesél az ohiói Lorainben, Toni Morrison (eredeti nevén Chloé Anthony Wofford) szülővárosában. A fülszövegben emlegetett bársonyvirágoktól hevesebben kezdett dobogni a szívem, sajnos a mágikusság ebben ki is merült, de ettől függetlenül ez egy nagyon erős könyv, könnyen, gyorsan olvasható, de megfekszi a gyomrot. A nyelvezete nagyon plasztikus, érződik, hogy Morrison nagyon tudatos író és (hülyén hangzik, de) tisztelettel, komolyan, szinten nyelvészként bánik a nyelvvel, nagyon érdekes a könyv végén olvasható, a Nobel-díj átvételekor mondott beszéde (egy egész könyvet el tudnék olvasni az írók nyelvhez való viszonyáról). Persze, jó fordítás híján nehéz lenne ezt megállapítani. Egyszerre képes kívülről, hideg fejjel elemezni az emberek egymáshoz való viszonyát és belülről láttatni azt a rengeteg indulatot, ami bennük munkál, és amiken képtelenek felülemelkedni.
Az a szomorú ebben a történetben, hogy minden szereplőnek megvan a maga igazsága, és a gondolataik közt járva, az életüket megismerve nehéz (vagy nehezebb) őket elítélni. Megvan az igazsága Claudiának és Friedának, Pauline-nak, akit a saját gyereke, Pecola Mrs. Breedlove-nak szólít, de a fehér család kislánya, ahol szolgál, lepollyzhat, és akit inkább érez a gyerekének, mint a vér szerinti Pecolát. Még Cholly Breedlove-nak is megvan az igazsága, aki beviszi a végső gyomrost.

"Aztán megöregedtek. Körvonalaik élesedtek, a szaguk savanyúbb lett. Guggoltak a cukornádföldön, hajladoztak a gyapotmezőn, térdeltek a folyóparton, egy világot cipeltek a fejükön. Elengedték a gyerekeiket, és dédelgették az unokákat. Megkönnyebbülten csavarták rongyokba a fejüket, vászonba a mellüket, nemezbe a lábukat. Túl a kéjen és az elválasztáson, túl a könnyeken és a rémületen. Egyedül ők mehettek végig bántódás nélkül Mississippi útjain, Georgia dűlőin, Alabama mezőin. Elég öregek voltak ahhoz, hogy akkor és ott legyenek ingerültek, ahol akarnak, elég fáradtak ahhoz, hogy várják a halált, elég fásultak ahhoz, hogy elfogadják a fájdalom gondolatát, és közben ne vegyenek tudomást magáról a fájdalomról. Valójában végre szabadok voltak."

Borzasztó olvasni, hogy Pecola ragyogó, Shirley Temple-szerű kék szemeket szeretne, mert akkor végre szeretni fogják, és nem fog mindenki belerúgni. Hogy a fekete szülők fehér bőrű, sárga hajú, kék szemű játékbabákat ajándékoznak a lányaiknak, mintegy elutasítva őket és egy elérhetetlen ideált állítva eléjük. Claudia, a narráló kislány is ilyen babát kap - bár a szülei nem kérdezik meg tőle, mit szeretne -, amit dühösen szét is szed, és szeretné az élő, járkáló kék szemű babákat is darabokra szedni, hogy megtalálja a szépség forrását, a Valamit.
Borzasztó volt olvasni, ahogy a gyermeki naivitás természetesnek veszi a kegyetlenségét.

A sok szörnyűség ellenére imádtam olvasni ezt a könyvet, valósággal lenyűgözött Toni Morrison éleslátása. Kb. egy nap alatt elolvastam, és tudtam, hogy jajgatás lesz a vége, mint egy behabzsolt ebéd után, de képtelen voltam letenni. Lassan jöhet a többi könyve.

Eredeti cím: The Bluest Eye
Kiadó: Novella
Kiadás éve: 2006
Fordította: Lázár Júlia
Eredeti ár: 1590 Ft 

2018. június 19., kedd

Jön A megtört föld harmadik része!

Idén kevés könyv megjelenése hozott izgalomba, A megkövült égbolté annál inkább.


A borítótól elállt a lélegzetem (sajnos nem jó értelemben), de hajlandó vagyok ezt elengedni, mert már nem kell sokat várni augusztus 2-ig.
Amint előrendelhető lesz a kiadó honlapján - és nem felejtem el -, belinkelem.

2018. június 17., vasárnap

A szépség szimulákruma

"... nem érdekes, hogy gondolat nem létezhet nyelv nélkül, és mivel a nyelv agyi funkció, azt kell mondanunk, hogy a nyelv - az a képesség, hogy a világot szimbólumokon keresztül kifejezzük - bizonyos értelemben az ember fizikai tulajdonsága, ami bizonyítja, hogy a test-elme régi kettőssége nonszensz, nemde? Adieu, Descartes. Az elme és a test egy."


Paul Auster: Láthatatlan


2012-ben, amikor megismerkedtem a párommal, nem egy, hanem két férfi lépett az életembe: az egyik a kedves, a másik Paul Auster. Őrülten szerelmes elragadtatásomban még abban az évben elolvastam a New York trilógiát, mint afféle kulcsregényt V-hoz, hogy ezáltal jobban megismerhessem. Úgy féltem a posztmoderntől, mint a tűztől, és rettegtem, hogy szétesik a kezemben a régi, Modern Könyvtáros kiadás, mire azt a hallatlanul romantikus vallomást kaptam, hogy a könyvek fontosak, de én még fontosabb vagyok (életem bókja volt). Azóta már sikerült egy könyvét tönkretennem, de becsületesen kicseréltem a saját példányomra (Oxfordi sorozat).

Azóta se olvastam Austertől, mert ugyan azt éreztem, átmentem nála valami láthatatlan vizsgán, de szemmel tart. Visszatekintve úgy gondolom, kicsit nagy falat volt annak idején az a könyv, de azóta talán felnőttem annyira, hogy a szeme elé kerülhessek, ezért nagy merészen beválogattam az idei Várólistacsökkentésbe a Láthatatlant.

Ó, istenem, mennyire jó volt.
Az utóbbi időben volt egy kisebb olvasási válságom, eltávolodtam a könyvektől, szívesebben bámultam ki a fejemből vagy nyomkodtam a telefont, ami mérhetetlenül frusztrált. A Láthatatlant vidoran olvastam, egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy megnézegetem a képernyőt, aztán úgy voltam vele, hogy bőven ráér otthon, inkább olvasok - most megint egy olyan könyv van soron, ami mellett ismét a telefon jut eszembe és frusztrált leszek, valószínűleg félbe kellene hagyni -, szóval jobb lesz megjegyezni, mi a jó könyvek ismertetőjegye.

Auster több szintes játékos űz.
Játszik szövegszinten; a regény (elvileg) Adam Walker (aki nem Adam Walker - másik szint) életének bizonyos szakaszairól szól, egyes szám első, második és harmadik személyben. Egy bölcsész már itt kezd megveszni a gyönyörűségtől, de ha hozzátesszük, hogy még két személy szövege is beékelődik Walkerébe, eldobja az agyát - ráadásul az egyik mellékes író, Adam egyetemi haverja, kiegészíti-átdolgozza Walker harmadik fejezetét - ami tulajdonképpen egy vázlat -, bár a haver, aki sikeres író lett, állítja, hogy a szövegtest egy az egyben Adam maradt. 

Másik szint: hol ér véget a valóság és hol kezdődik a fikció? A történetben több, Adam által leírt dolgot megcáfolnak más szereplők, amely más megvilágításba helyezi őket. Mi történt valójában, és mi a képzelet szüleménye?
Ehhez kapcsolódik a harmadik szint: attól, hogy új információ birtokába kerülünk valakiről, vagy valamiről azt állítják, nem igaz, más ember lesz-e (a szemünkben)? Ha eltelik x év, ugyanaz az ember marad-e számunkra valaki, aki 15-20 évvel ezelőtt volt, túl tudunk-e látni a plusz kilókon, a ráncokon, elég-e ugyanaz az éles tekintet? Ha az anonimitás érdekében megváltoztatják a szereplők neveit, ugyanazok maradnak-e?

Jó volt olvasni. A fenti, merengésre okot adó kérdéseken túl kellemesen elringatott a hangulata; 1967 perzselő nyara az egyik számos (talán Százhetedik?) new yorki utcában, a rozoga, mégis bájos, írásra felszólító párizsi szoba, a fiúk feje felett lebegő sorkatonaság réme, az egyre magasabb számok hallgatása a rádióban, Vietnam, az Ásítások Kastélya - istenem, azt hittem, csak nekem volt ilyen viszonyom munkahelyekhez, hálás köszönetem, Paul -, Adam útkeresése, a nőkhöz való viszonya, Cécile élete, jaj, remélem, ezek után lesz merszem gyakrabban Austert olvasni. De nem a 4 3 2 1-gyel fogom folytatni, komolyan haragszom az Európára az újdonat benga kiadásokért.

Eredeti cím: Invisible
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2011
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti ár: 3500 Ft 

2018. június 10., vasárnap

E szexi... az essexi bestia

"Az Essexi Kígyó azonban nem éri be egy gyereklány meglátogatásával. Eljön Matthew Evansfordhoz, amikor az a Jelenések könyvét lapozgatja, s hét feje és tíz szarva van, és az ő fejein a káromlásnak neve. Cracknell ajtaján dörömböl, amikor fú a keleti szél; lesi Bankst, mialatt az vitorlát foltoz és elhunyt feleségére, eltulajdonított csónakjára meg a lányára gondol, aki nem akar a szemébe nézni. Kacsingat William Ransome-ra a fene ette könyöklőről, nem hagyva neki kételyt afelől, hogy elbukott; a pap a gyülekezet megelégedésére nagy buzgalommal olvassa fel az esti imát: Kérünk téged, ó, Uram, világosítsd meg a sötétséget, s a te nagy irgalmaddal védj meg minket a veszedelmektől! Stellát enyhe láz formájában látogatja, ő azonban nem retten meg tőle, hanem dúdol neki, és szánja alantasságáért. A Garrick klub ebédlőjében Charles Ambrose a pocakjára teszi kezét, miután degeszre ette magát, és tréfásan megjegyzi asztaltársának, hogy az Essexi Kígyó mardossa."

Sarah Perry: Az essexi kígyó

Legalább olyan nehéz megállni, hogy ne "e szexi kígyó"-ként hivatkozzak rá, mint nem viccelődni a Neil Gaiman-képregény címével a kötet átvétele során: a Halálomért jöttem. Nem csodálnám, ha ma estére a fumaxos fiúk bediliznének. 
(Mindig mondom, hogy a magyar nyelv nagyon vicces, bár sokan nem hiszik el nekem.)

A viccet félretéve: kellemes meglepetés - és hihetetlen megkönnyebbülés - volt, hogy nekem ez a könyv tetszett, méghozzá nagyon. Azt hiszem, erre a stílusra/történetre mondják, hogy annyira angol. Imádom az angolokat. Hangulatában a Ház a világ pereménre emlékeztetett, amit, akárcsak ezt, kevéssé méltattak a molykollégák, bezzeg az én ferde ízlésemnek bejött.

Miről szól ez a könyv?
Az égegyadta világon semmiről.
Mindenről.
Mindenről, amit mások életében jelentéktelennek gondolunk, a sajátunkban viszont monumentálisnak; az erőteljes, megrázó gyermekkori benyomásokról; milyen érzés szembesülni a világ közönyével, milyen érzés rádöbbenni, hogy a peremen kívül állsz és soha nem tartozhatsz a kiváltságosak közé; milyen érzés valami nagy dolog részesének lenni és érezni a szádban a csalódás keserű, fémes ízét, amikor napvilágra kerül a nagy titok szánalmas valója. Milyen érzés a Ráébredés öntudatlan gőgjének és annak a vágynak a kettőse, amikor hirtelen visszamásznál a gyermekkor áldott tudatlanságába. Hogy soha nem fogsz az irántad támasztott elvárásoknak megfelelni és, bár igyekszel bűntudatot csiholni a lelkedben, valójában rohadtul jól érzed magad a bőrödben.
Hogy milyen rohadtul bonyolultak az érzelmek és mennyire nem tudjuk őket kezelni.

Magyarán: néhány ember menthetetlenül összekuszálja egymás életét. Nem olyan shakespeare-i vidám vagy tragikus módon, hanem olyan érdekes hétköznapian.
Cora Seaborne szadista hajlamokkal bíró, excentrikus férje elhalálozik. Bár lénye egy részét megrázza a férfi halála, aki fiatal lány korától meghatározta az életét, megkönnyebbül és kivirágzik, igazi víg özvegy lesz - no, nem úgy. A szerző sokszor kihangsúlyozza Cora előnytelen külsejét; imád magas, erőteljes alakját férfiruhába bújtatva a sárban kotorászni holmi őskövületek után, miközben a haja szénaboglyaként trónol a feje tetején és a napsütés új szeplőket hoz ki az arcán - igazi trampli és borzasztóan élvezi, hogy végre elhajítja a csinos ruhákat. A külseje ellenére valósággal holdudvarral bír rendkívüli személyisége miatt. Rajongója-barátja a lánglelkű-zseniális sebész Luke, a "Manó", társalkodó-barátnője-gardedámja Martha, a radikális osztályharcos, akivel kölcsönösen féltékenyek Cora figyelmére. Cora fia, Francis olyan, akire manapság egy sor, deviáns viselkedésre utaló címkét aggatnának, abnormális mértékben gyűjti a kincseket és úgy tanulmányozza az emberek érthetetlen viselkedését, mint természettudós a hangyákat.
Cora tudomására jut, hogy Essexben, Anglia, ha nem a világ legunalmasabb helyén, felbukkan egy rejtélyes teremtmény, az Essexi kígyó. Habár a reménybeli őslény valószínűleg csak falusi parasztbabona, Cora Essexbe utazik, ahol megismerkedik a helyi lelkésszel és örökre megváltoztatják egymás életét.

Fájdalmas volt ám leírni, hiába ez történik, mindenféle gejl romantikus vagy pejoratív felhang nélkül. Nem tudom, Sarah Perry hogy csinálta, de olyan valósnak ható és érdekfeszítő szereplőket alkotott, hogy komoly izgalmakat éltem át olvasás közben. Úgy ábrázolja az érzéseket, hogy nincs benne semmi rózsaszín vagy alpári vonás. Régen éreztem azt - van-volt egy kisebb olvasási válságom, remélem, kivergődöm belőle -, hogy puszta örömből olvasok egy történetet, nem a rend kedvéért vagy intellektuális érdeklődésből. 
Most arról akartam egy sort okoskodni, hogy az Essexi Kígyó tulajdonképpen egy multifunkcionális metafora, de megint eltökítettem valahova a jegyzeteimet a kincset érő oldalszámokkal. Na, szóval. Mindenki kivetíti azon félelmeit, amelyekkel nem hajlandó szembenézni és könnyebb egy megfoghatatlan, ám annál szörnyűbb ellenfelet teremteni és jajgatni, Isten kígyószolgája hogyan bünteti az embereket vélt vagy valós bűneikért; ő a felelős az eltűnt csónakért, a vízbe fúlt gyermekért, a döglött kecskéért, mindenféle időjárási jelenségért és természetesen a rossz termésért. A vidéki falucska lakói a hisztériáig hergelik magukat, egyesek látni válik, másoknak álmaiban jelenik meg a titokzatos szörny esernyőre emlékeztető szárnya és nedvesen csillogó, fekete pikkelyei. (Csőre is van ám.)
Érdekes olvasni, hogyan húzza-vonja Corát és Willt, a helyi tiszteletest a kölcsönös szeretet, a vágy, az érzés, hogy ellentétes nézeteik ellenére a lelkük mélyén egymáshoz tartoznak - miközben a férfinak felesége és gyerekei vannak. A szabados Corának nem számít a hit, Will nem tud mit kezdeni a nő szabadságvágyával. Mindketten ragaszkodnak a meggyőződésükhöz és büszkeségből nem hátrálnak meg a vita elől, de hiába bántják meg egymást, valamelyikük mindig elküldi a békülést kívánó levelet.

Szó esik még a korabeli társadalmi berendezkedésről, Ragnar Lothbrokról és a vérsasról, a többi szereplő sorsa is szépen gabalyodik, miközben a szerző ügyesen elrejti, pontosan mikor is játszódik a regény, amely csalafintaságra magyarázatot ad az utószóban. Egy fordulattal és a befejezéssel nem volt kibékülve, de vonakodva hajlandó vagyok elfogadni - máskülönben Az essexi kígyó gyönyörű kis kompakt regény, valósággal lubickoltam benne, rosszabb, a hétköznapi emberekkel foglalkozó könyveket is szoktam szeretni, hát még egy ilyen remeket.

Ui.: Nagyon röhögtem, amikor Cora és Will megismerkedésében felfedezni véltem a Jane Eyre epikus jelenetét, de lehet, hogy az összefüggés csak a fantáziám szüleménye.

Eredeti cím: The Essex Serpent
Sorozat: Kult Könyvek
Kiadó: 21. Század
Kiadás éve: 2017
Fordította: Borbély Judit Bernadett
Ár: 3990 Ft


2018. június 3., vasárnap

Máglya

Dragomán György: Máglya

Egyenletesen veszem a levegőt. Négy kis levegővétel, az ötödik nagy. Érzem, hogy tágul a tüdőm, az oxigén végigszáguld az ereimen, az egész testem megborzong az érzéstől. Próbálok a szokásosnál nagyobbakat lépni. A vállamat lazán tartom, nem szabad megfeszíteni, mert megindul a savasodás és hamar elfáradok.
Halkan motoz a bambusz, ahogy közeledek a felüljáróhoz. Senkiföldjének hívom magamban. Elhagyatott, betonozatlan út, tele gödrökkel és nagy kavicsokkal, egy helyütt négyszögletes fémdarab csillog a porban, mindig vigyázok, hogy kikerüljem. Az út végén varjak lépegetnek a ritkás fűben, jobbra-balra biccentik a fejüket, miközben rám néznek. Lelassítok, lassan a zsebembe nyúlok. Ajándék kell nekik.

Ingoványos terepre tévedtem, amikor nagy merészen (és nagyjából kipihenten) leemeltem egy olyan könyvtár polcáról a Máglyát, ahol végre nem sikerkönyv (=csupán két hétre kölcsönözhető) volt - éreztem, hogy több idő kell neki -, de elegem volt az évek óta tartó néma kekeckedésből, amit az író könyveivel műveltem. Végül is egy könyv, csak nem esz meg, a csapnivaló történelmi tájékozottságom és az olvasmánylistámon csekély számban szereplő magyar írók ellenére se.
Tényleg nem evett meg, de nehezen barátkoztam össze Emmával, nem akartam kamaszlány-bőrbe bújni, nem akartam életemnek arra az időszakára emlékezni. Doktor úr, nyilvánvaló, hogy maga még sose volt tizenhárom éves lány, mondja Cecilia az Öngyilkos szüzekben, amikor fensőbbségesen közlik vele, hogy ő még nincs annyi idős, hogy tudja, milyen nehéz az élet. A felnőtteknek ez nagy hibája; elfelejtik, hogy ami most piszlicsáré dolognak tűnik, tizenhárom éves korukban nekik is óriási probléma volt. A kislányok mindig nagylánynak akarnak látszani és hevesen elutasítják, ha lekislányozzák őket. A fürdőruha identitásbeli világítótorony, Hamupipőke báli ruhájának strandmegfelelője, csillogó vért a maró tekintetek ellen. Felnőttkorban (jobb esetben) csak egy csinos cucc.  Egy hat-tíz-tizenhárom-stb. idős gyereknek más a világa. A körvonala még bizonytalan, a vázát még bármi összezúzhatja; még nem alakult ki az egyéni értékrend, amely kapaszkodót adna, a kapott minták (sokszoros) felülbírálása még nem történt meg. Nagyon kemény munka és nagyon sokba kerül.
Emmának többszörösen: egyszerre küzd a saját tragédiájával és a nemzeti traumával. Hogyan tekintsen a múltra? Elveszíti a szüleit, az otthonát, mindazt, amit ismert, hogy egy idegen emberrel nézzen farkasszemet, akiről az intézet igazgatója azt mondja, a nagymamája, és akiről az anyja soha sem mesélt. Minél több szereplője van, annál többféleképpen lehet elmesélni egy történetet és Emmának van a legkevesebb első kézből való információja ahhoz, hogy átlássa a képet, de megpróbálja. Összeszorítja a száját, próbál nem sírni és úgy megőrizni a szülei emlékét, ahogy ő emlékszik rájuk, nem pedig bemocskolva a falubeliek gyűlöletétől. A nagymamáját is csak a saját szemével igyekszik nézni; bolondnak, besúgónak nevezik - a háta mögött vagy a szemébe mondva -, de ő egy magányos embert lát, aki nem mozdítja el a nagyapa tárgyait, gyűrűjével a gyúródeszkára koppint, megtanítja a háztáji mágiára és olyan kakaót főz, ami még a csontjait is átmelegíti és egész napra erőt ad. Nem hagyja, hogy elárassza az oktalan gyűlölet, a tömeg megsemmisítő, vérszomjas ereje, nem hagyja, hogy eltiporják a gyerekek az osztályteremben vagy a felnőttek az utcán.

Nagyon érdekes ez a rezignáltan magyar mágikus realizmus - nyilván egészen más, mint Márquez színes, fülledt világa -, a rögvalóság és a nagymama boszorkányságának ellentéte, erről és a könyv témájáról is oldalakat lehetne még beszélni, de még össze kell pakolnom a cuccomat és hajat kellene mosni. Az olvasmányaim közül a Homokhegy jut eszembe, ami hasonlít rá, de az is csak hangulatában. Vagy az Ingókövek, arra jellemző ez a fájdalmas, ismerős múltidézés a vibráló dolgok mögöttiségével.

Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2014
Ár: 4300 Ft



2018. június 1., péntek

Szolid májusi kalandok

Két létfontosságú megjegyzés a könyves zárás előtt:

- Ma reggel a mellettem ülő nő, miközben normál hangerővel szidta a felüljárón uralkodó közlekedési állapotokat (a dugót) a buszon, kilakkozta a körmét. Én se vagyok sámli a közösségi szépségápolásban, rúzsoztam már ki magam és púdereztem le az arcom, de el kell ismernem, hogy ő viszi a pálmát. Azért eléggé rettegtem, hogy a királykék lötty a fehér ruhámon köt ki.

- Az esti futás közben ronggyá áztam - mire hazaértem és hajat mostam, természetesen elállt az eső -, mindenemből facsarni lehetett a vizet, de a szemfestésem meg se moccant. Úgy érzem, alkalmas alany vagyok a tartósság tesztelésére.

Térjünk át a könyvekre.

Faragó István – László Zsuzsa: Leghathatósabb arcz- és hajkenÅ‘csök Ian McEwan: Szombat

Idén valamiért nincs kedvem könyveket venni, elnyámmogok a kis készletemen - a több mint száz olvasatlan könyvemen... -, vadászterületnek meg ott van a könyvtár ((és a barátaim polcai)). A lakásban uralkodó állapotokat tekintve ez annyira nem nagy baj.
A Leghathatósabb arcz-és hajkenőcsök a Tandem Grafikai Stúdió kiadványa, csak úgy, mint a tavaly olvasott-beszerzett Egyszervolt illatszerek 's azok kicsinyke flaskái. Ez utóbbi kellemes, nyaralós emlékkönyv, és a társa is tulajdonképpen az; elbicikliztünk Szentendrére, ahol szokás szerint barangoltunk egy kicsit és betértünk a könyvesboltba is. Nagyon szeretem ezt a sorozatot, az ollós darabra is fenem a fogam.
A Szombat a szintén szokásos debreceni antikváriumi zarándoklat gyümölcse, stílszerűen szombaton vettem. Régóta érdekel a könyv és a helyi erőket támogatni kell, tehát abszolút nemes célok vezéreltek.

Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2018 Dorthe Nors: Tükör, index, kuplung Dragomán György: Máglya

Nem sokat olvastam, de annál súlyosabbakat; a Strahan-válogatás idén sajnos nem sikerült annyira jól, de akadt benne pár emlékezetes darab és mindig élmény várni-olvasni ezt a kötetet. A Tükör, index, kuplung könyvtári zsákmány az elidegenedésről. A Máglyával nehezen csiszolódtunk össze, de idővel megadtam magam a varázsának és örültem, hogy végre elolvastam, évek óta tervben volt, remélhetőleg írni is sikerül róla.
Most Az essexi kígyó utolsó oldalait olvasom. A maga csendes módján lenyűgözött! Abszolút kellemes csalódás, fogalmam se volt, hogy a sok csalódott vélemény után ennyire szeretni fogom -akik szeretik a jellegzetesen angol regényeket, ne hagyják ki, vessenek rá egy pillantást a szemet gyönyörködtető borítón túl.

A többiek májusa: