Gyönyörű gyermek

Joyce Carol Oates: Szöszi

Az az izé a vásznon nem én vagyok.

Sose érdekelt Marilyn Monroe. Egyetlen oka van annak, hogy elolvastam ezt a könyvet, mégpedig a szerző; arra gondoltam, hogy ha Joyce Carol Oates a maga hússzaggató látásmódjával, írói eszköztárával a mélyére ás az ikonikus szőke szépség életének, abból valami rendkívüli fog kisülni.

Először a filmmel találkoztam; érzékelhető volt benne Oates stílusa, de az írott szó nélkül csak egy inkoherens nyomorpornó volt (nekem), végig se bírtam nézni. Amikor a könyvtárban belefutottam, kicsit haboztam, de mégiscsak Oates-ról volt szó és ki kellett törölni a film emlékét (vagy tartalommal megtölteni a látottakat).

Nem mondom, hogy nem küzdöttem vele, nem egyszerű 900 oldalon keresztül Norma Jean/Marilyn fejében lenni, aki a nagykönyv szerinti megbízhatatlan narrátor. Vele együtt lebegünk a nembutalos-benzedrines-pezsgős kábulatban, érezzük (az álmokban vagy a valóságban) a tűzforró víz hevét, a hasogató migrént, a vér romlott bűzét, halljuk az igazi vagy képzelt csecsemő elhaló nyöszörgését. Norma Jean/Marilyn továbbra is rejtélyes jelenség, nem lehet biztosan tudni, ki volt az apja, hány szeretője és abortusza volt, tényleg öngyilkos lett-e vagy megölték, tudott-e színészkedni vagy minden szerepében önmagát adta. Oates könyve nem tesz markáns kijelentéseket, a szerző az előszóban leszögezi, hogy fikciós műről van szó, mert nem történelmi forrásokra támaszkodik, hanem életrajzokra, még a versek jó része és a Norma Jean/Marilyn által forgatott, színészi játékról szóló könyvek egy része is kitalált.

Úgy is mondhatjuk, hogy megalkotja a saját Norma Jeanét/Marilynét, és ezt a Norma Jeant/Marilynt nem nehéz szánni. Látjuk a rengeteg rossz döntést, a maladaptív sémákat, de nem igazán lehet haragudni erre a lányra - én legalábbis nem tudtam -, akiből úgy dől a magány, mint egy született Buendíából. Egy elhagyott kisgyermeknek tűnik, aki egy nagyon vonzó női testbe került - és mindenki ezt a vonzó testet akarja valamilyen módon kihasználni. Ahogy haladunk előre a történetben, az igazi Marilyn Monroe összemosódik a fiktív Norma Jeannel/Marilynnel és amikor valamilyen kontextusban előkerül a színésznő neve, eszünkbe jut ez a zavarodott, magányos lány és az első gondolat az, hogy de ő nem ilyen volt, ti nem ismertétek.

Veszélyes dolog a fikció ereje.

Marilyn Monroe holttestéért a halálát követő 24 órában senki nem jelentkezett.

Ui.: a New Yorkban és a Maine-ben játszódó részt nagyon élveztem, mintha egy mázsás súly került volna le rólam és végre úgy éreztem, egy olyan regényt olvasok, amit jó érzés is befogadni, nemcsak fájdalmas. A Kapitány Háza A Manderley-ház asszonya hangulatát idézte nekem, ez a rész önmagában jó alapanyag lenne egy borzongató pszichothrillerhez.

Eredeti cím: Blonde

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2022

Fordította: Bíró Péter

Ár: 10.000 Ft (Mennyi?!)

Friss, ropogós rövidkék

 Hogy őszinte legyek, nincs már kedvem minden egyes elolvasott könyvről önálló bejegyzést kiizzadni magamból; ez nem újdonság, jó ideje nincs hozzá kedvem. Meg agyam. Energiám. Régen rengeteget jegyzeteltem az aktuális olvasmányomról, egy A5-ös, összehajtott vonalas papírlap volt a könyvbe dugva, rajta a cím, az olvasás kezdete és a mondókám kulcsszavai. Emlékszem, anno csodálkozva néztem a kedvest, aki soha egy szót sem jegyzetelt, mégis méterhosszú, analitikus értékeléseket írt, nem is értettem, hogy csinálja, aztán most már sejtem, bár az én stílusom teljesen más jellegű.

Persze az olvasáshoz való hozzáállásom is megváltozott, sokkal kevesebbet olvasok, mint régen, de ezzel legalább valamennyire sikerült egyenesbe jönnöm, még a boldog, önfeledt, kanapén fetrengős, mindent kizárós olvasás élményét is sikerült felidéznem.

Ennek örömére összeszedtem pár könyvet, amelyeket felszipkáztam, de nem váltottak ki rajongást.

Catherine Millet: Mesés gyerekkor

Az a jó a könyvtárban - és ezt csak egy ideje tudom igazán értékelni, amikor is úgy érzem, hogy a kíváncsiságom nő, viszont már csak azokat a könyveket akarom megvenni, amelyek fontosnak bizonyulnak számomra -, hogy kockázat nélkül kikapkodhatok mindenfélét, a veszteségem mindössze max. pár óra bosszúság és a kísérleti alany el-, majd visszaszállítása. Catherine Millet lilásrózsaszín kis kötete is ennek a példája. Nem olvastam a Catherine M. szexuális életét. Nem is akarom, egyelőre nem vagyok rá kíváncsi - nem mondom, hogy egyszer nem kölcsönzöm ki, mert sokszor azt se tudom, mit akarok olvasni; olyan vagyok, mint a válogatós macska, akinek vesznek 25 darab halas konzervet, mert csak azt hajlandó enni egy hete, aztán őszeszélyessége rá se néz.

Hálás vagyok a villamosnak, mert, ha nem utazás közben kezdem el olvasni, biztos, hogy két oldal után félrehajítom, az implicit gyermeki észlelések absztrahálása kicsit sok volt nekem korán reggel, aztán átléptünk egy még mindig kicsit elvont, de értelmezhető síkra és a könyv megmenekült a reptetéstől. Mindig érdekeltek az eredettörténetek, mert gyerekkorunkban szerezzük a legmeghatározóbb élményeket; Catherine Millet számos kisebb-nagyobb benyomást az olvasó elé tár, jelentéktelennek tűnő, ám nagy lelki "visszhangot" vető élményektől a kívülről is nagy horderejűnek látszókig, amelyből kibontakozik egy érzelmileg nagyon küzdelmes gyerekkor; kemény munka lehetett megemészteni már a családtagok egymáshoz való viszonyát, hát még a verekedő szülőket és a kényszeres lakásátrendezéssel pótcselekvő, labilis anyát, és akkor még csak szemezgettem.

Igazából átfolyt rajtam ez az érzelemcsokor, Catherine Millet kissé töredezett, érzelmileg távolságtartó prózája nem vágott a földhöz (amit egyáltalán nem bántam), valószínűleg nem lesz róla maradandó emlékem, de nem bánom, hogy elolvastam.

Ray Bradbury: Októberi vidék

Úgy gondoltam, ha valaminek, az Októberi vidéknek utat kell találnia a szívemhez; ha általa nem találok kulcsot Bradbury lényéhez, akkor megette a fene az egészet, nem próbálkozom vele tovább.

Sajnos nem működött köztünk a kémia, ami azért is dühítő, mert úgy éreztem, olyan párhuzamosak vagyunk, amelyek majdnem találkoznak. A témák tetszettek, de mindegyik novellában volt valami, ami egy kicsit más irányba tolta a fókuszt. Majdnem jó, majdnem elkaptam, igen, aztán az érzet elröppent, én pedig ott maradtam a földön.

Alice Munro: A Jupiter holdjai

Ezer éve nem olvastam Munrótól, akkor is csak egy kötetet, a Csend, vétkek, szenvedélyt. Ezt talán a szép címe miatt választottam.

Néha efféle tartalmas, de gyengéd női történetekre vágyom, ha fáj a világ vagy nyűgös vagyok, ez is kellemesen átmasszírozta a lelkivilágom. Emlékeim szerint az első történet tetszett a legjobban.

Fogok még Munrótól olvasni, megérdemli a figyelmet, csak most elég kisimult vagyok hozzá, meg kell várni, míg újra zilált idegzetű leszek.

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

Erre az élményemre, akárcsak a Bradburyre, nem vagyok büszke.

Nem az a fajta krimiolvasó vagyok, aki zsenge korában végigdarálta Agatha Christie és a többi klasszikus szerző életművét, a nagyasszonytól is csak a Gyilkosság az Orient Expresszt olvastam (mondjuk, az legalább tetszett). Valamiért bekattant, hogy most már ezt is szeretném elolvasni, talán illene is.

Híres, sokak által körberajongott regények esetében veszélyesek tudnak lenni a feltupírozott elvárások, sajnos a józan eszem ellenére ezek működésbe léptek. A félelmetessége átjött, ahogy viszonylag gyors ütemben haláloztak el az emberek, de a megoldás nekem egy kicsit sántít és az egész erőltetett. Ezt a fajta zsenialitást Conan Doyle le tudta nyomni a torkomon, talán azért, mert fiatalabb voltam és magukkal ragadtak a történetek, de ez most sajnos nem működött. A döcögő fordítás se tett jót a véleményemnek.

Douglas Coupland: Minden család pszichotikus

Jujjujuujj, de abszurd, de kifordított, de szarkasztikus! A fülszöveg alapján nem számítottam ennyire földtől elrugaszkodott történetre, ha úgy tetszik, az általam imádott societypunk karikatúrája. Igyekeztem elengedni magam és csak élvezni a szerző parádézását, de a habitusomnak sok volt. Nem mondom, hogy soha többé nem fogok Couplandet olvasni, de ennek ki kell tisztulnia a testemből.

Apák és fiúk

Jonas Hassen Khemiri: Apazáradék

Borzasztó régen olvastam a Montecorét - hogy őszinte legyek, konkrétan semmire nem emlékszem belőle -, de úgy gondoltam, a fülszöveg, az eltelt évek meg minden izémizé alapján az Apazáradék abszolút nekem való és kifejezetten vártam, hogy Khemiri és magyar hangja, a zseniális Papolczy Péter - mert annyi megmaradt a Montecoréból, hogy a nyelvezete nagyon egyedi és különleges - magával ragadjon.

Aha. Magával ragadott és jól a földhöz csapkodott. Vagy inkább halálosan elcsigázott.

De kezdjük az elején.

Ez egy nagyon erőteljes, nagyon jól sikerült könyv; sikerült tökéletesen megragadnia egy jóléti állam középosztálybeli liberális családjának minden búját-baját; olyan töményen-tökéletesen és átélhetően magába foglalja ezt a töméntelen mennyiségű hétköznapi frusztrációt, hogy olyan érzés olvasni, mint óvatlanul letüdőzni egy adag Gucci Memoire-t vagy felhajtani egy adag Lapsang Suochongot - a kidülledt szemmel kísért megdöbbenés és levegőkapkodás, a miapicsa egyetemes sokkja istenesen pofán rúgja a gyanútlan olvasót a villamoson, aki az olvasmányai 80%-át tekintve ettől a frusztrációtól szeretne menekülni, nem pedig 100%-os lepárlásban szeretné belélegezni. 

Emiatt csekélységem nehezen haladt eme remekbe szabott könyvvel. Ha fáradt vagyok, egyébként is orbitális mértékű emberutálat szivárog ki a pórusaimból - amihez elég, ha valaki nem köszön egy pénztárosnak vagy megszívja az orrát a buszon -, és ebben a könyvben valamennyi szereplőt meg tudtam volna csapkodni, pedig szegényeknek csak annyi a bűnük, hogy pusztán emberek. Khemiri kendőzetlenül rmegvilágítja minden gyarlóságukat és undorodva rázhatnánk a fejünket, hogy én nem ilyen vagyok (még a vállunkat is megveregethetnénk), de ne hazudjunk magunknak; ki ne engedett volna még az életben a mártíromság sóhajának, miközben bekapcsolta a vízforralót, jelezve, hogy rajtunk a világ összes terhe, és hozzánk képest sehol nincs ehhez képest a másik? A sértett önérzet, az elhanyagoltság, a magány, a neheztelés az elmaradt (és jól megérdemeltnek vélt) figyelemért alattomos, csendes méreg.

Totális mértékű elidegenedettség.

Legszívesebben azt kérdeztem volna a szereplőktől, amit az egyik sárkány Jonathan Strahan válogatásában: mi a fasz bajotok van? Miért várja el az apa, aki nagyapa is egyben, hogy a fia minden csettintésre ugorjon és hanyatt-homlok teljesítse minden irreális kívánságát? Miért nem képes azt mondani neki, hogy "köszönöm"? Miért nem képes felfogni, hogy a gyerekei nem az ő kicsinyített másai és nem azért élnek, hogy őt bosszantsák? Miért kell büntetni őket azért, mert nem teljesítették az ő elvárásait? Miért fizetteti az anya egy nyavalyás aloe vera gélt a fiával és miért ajánlja fel, hogy vigyáz a gyerekekre, ha valójában nem is akar rájuk időt szakítani? 

Mi a fasz bajotok van?

Nagyon fájdalmas az út a felismerésig, amin az apa jár: hiába várja a pozitív visszaigazolást a saját apjától, nem fogja megkapni - hiába takarítja el a hátrahagyott disznóólat, teljesít lóhalálában minden nevetséges kívánságot - ezért magának kell megadnia és le kell szakítania magát az apjáról, el kell tépni a fájdalmas köteléket és egy egészséges távolságtartással viszonyulnia hozzá, különben felemésztik a  démonai. A vér ugyanis nem jelent semmit; ki kell mondani, hogy én nem olyan vagyok, mint te.

Én nem lépek le.

Én nem nyomorítom meg egy életre a saját gyerekeimet.

Sok sikert, kedves apa.

Eredeti cím: Pappaklausulen

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2019

Fordította: Papolczy Péter

Ár: 4000 Ft

Szenvedély és szenvedés nagyon sokáig

"-... én elvárom a férjemtől, hogy más öröme ne legyen, csak amit velem is megoszt; ha pedig nem az a legnagyobb öröme, hogy a társaságomat élvezheti, hát akkor... hát akkor csúnyán megbánja, bizony.

 - Nos, Esther, ha ezt várod a házasságtól, ugyancsak jól nézd meg, kihez mégy feleségül, vagy jobb, ha nem is mégy senkihez." 

Anne Brontë: Wildfell asszonya

1827 október:

- Helen, én, én...

- Igen, Gilbert? Mondjam, kérem!

- Jaj, nem is tudom.

- De mégis, ne tegyen tönkre!

- Félek, hogy megsértem az érzéseit. Vagy az anyámét. Vagy az ön nagynénjéét. Végtére is, ez igazán ill..

- Gilbert, maga csak játszik az érzelmeimmel. Második napja látogat, látott minket a gyermekem dajkája és az egyik béres a kapunál. Rettegek, hogy az emberek máris a szájukra vettek.

- Attól tartok, Helen, ki kell fejeznem mélysé...

Én, 2022 telén, gondolatban:

AZ ISTEN SZERELMÉRE, EMBEREK, NE KÍNLÓDJATOK MÁR! CSÓKOLD MÁR MEG, TE SZERENCSÉTLEN, HÁZASODJATOK ÖSSZE ÉS TEGYETEK MÁR RÁ MAGASRÓL, MINT GONDOL KÉT ÖREGASSZONY!

Sokat megélt veterán volt a várólistámon a legkisebb Brontë-lány klasszikus regénye, nem is tudom, mi ütött belém, hogy ezt kaptam le a polcról; ahogy az sejteni lehetett, derekasan megküzdöttünk egymással, ha nincs két hosszú vonatút, lehet, hogy a Könyv győz, nem én, de háromszáz oldalnyi vergődés után csak nem adtam meg magam, túl sok drága időt fektettem bele.

Olvasás közben többször eszembe jutott - a gondolatot mindig kísérte egy adag bűntudat -, hogy Anne mindkét nővérétől tanulhatott volna a regényírás csínjáról-bínjáról; Emilytől azt, hogyan kell egy cselekményt kívánatos hosszúságúra szabni és úgy felfokozni az érzelmeket, hogy örökké megbolygassa az olvasók lelkivilágát, Charlotte-tól pedig az izgalmas, fordulatos történetvezetést. Habár Helen alakjában érezni a Brontëk haladó szellemét, sajnos maga az eseménytelen, ma már rétestésztaszerűen elnyújtottnak tűnő történet agyoncsapja az egészet és a végére már a főszereplő se bír a társadalmi béklyókkal. A maga korában roppant dekandensnek számíthatott, amelyet szoknya korcában rejtegethettek; illetlenül, a maga pőre valóságában bemutatja az előnytelen házasság minden hátulütőjét, ami a buzgó hormonok és rózsás, piruló érzelmek miatt halálos veszedelemként leselkedett a fájóan tapasztalatlan, ájtatos vallásosság tejüveg búrája alatt nevelt fiatal lányokra, akiknek pihegő szívét szó szerint egyetlen mosoly elrabolta és tönkretette életét, hiszen az eskü - ami még tartalmazta a bájos "mindenben engedelmeskedem neki" kitételt és minden vagyonától megfosztotta az arát - akkor szó szerinti volt: amíg a halál el nem választ.

Sokszor eszembe jutott már, hogy rossz korba születttem, de ha választanom kellene a 19. század és a 21. közöttt, habozás nélkül az utóbbira voksolnék. Fogalmam sincs, hogy csinálták, de a másik két nővér képes volt úgy papírra vetni az ötletét, hogy örök érvényű legyen és a kor patinája - mert jól tudták, hogy a világ változni fog - ne feketítse be annyira, hogy élvezhetetlenné váljon. Anne esetében ez sajnos majdnem sikerült; jóval szűkebb perspektívája az átlagos vidéki angol nemesség viszontagságait örökíti meg tintába foglyul ejtve; sajnos vagy sem, közel sem olyan grandiózus, mint az Üvöltő szelek vagy a Jane Eyre, de hősnője szintén kitűnik a kor átlagából; Helent erős tartása, józan esze, független természete Jane méltó társává teszi, tette olyan önállóságról és bátorságról tanúskodik, hogy nemcsak a maga korában tekintenék botrányosnak, hanem jóval később is, a 21. századi nő előfutára.

Borzasztó keserűséggel átitatott könyv a Wildfell asszonya, de ezt a keserűséget nem lehet felróni neki, mert csak az őszinteség bűnébe esik. Erősen gyújtogatta az érzelmeimet, de közben el is emésztette őket; egy ilyen történet olvasása közben az embernek óhatatlanul eszébe jutnak a saját csalódásai és elönti az epe, hogy bizonyos dolgok mennyire nem változnak.

Nem bánom, hogy elolvastam, de ebben az érzésben vaskosan közrejátszik a megkönnyebbülés, hogy végre kipucoltam a várólistámról.:) 

Eredeti cím: The Tenant of Wildfell Hall

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 1985

Fordította: Borbás Mária, Kiss Zsuzsa

Ár: pár száz forinttól elérhető

Rosszul leplezett hazugságok

Therese Anne Fowler: Rendes környék

 Ahogy az tudott, a könyvek képesek összehozni az embereket. Ildikó (@t_ildiko a Molyon), amellett, hogy megmentett némi felesleges pénzkiadástól, megajándékozott egy ingyenes olvasmányélménnyel és egy kellemes beszélgetéssel az Örs fövő katlanjában - és azt még nem is meséltem neki, hogy a villamos visszafelé ment -, bár erre az örömre a várható csalódás árnyéka vetült, ugyanis Ildikót ígéretes volta ellenére a Rendes környék alaposan felbosszantotta, és a hasonló ízlésünk alapján nem sok jóra számítottam - de talán a diszkontszintre leszállított elvárásaim miatt -, nekem nem okozott akkora csalódást ez a fülszöveg alapján ígéretesnek tűnő societypunk.

A koncepció egyáltalán nem rossz, a felvetett témák érdekesek, szerintem még a karakterek és a köztük lévő kapcsolatok, konfliktusok is működőképesek, a probléma a kivitelezéssel van; Therese Anne Fowler nem elég jó író ahhoz, hogy "felszikráztassa" ezt a robbanóképes anyagot - ezt mondom, ha kicsit gonosz akarok lenni. Ha annyira nem, akkor azt, hogy kellett volna egy erősebb kezű szerkesztő, aki kiveri belőle, hogy ásson a felszíni ripacskodás alá és 100 oldallal megtoldva a regényt igazi ínyencséget tálaljon az olvasók elé.

Gyönyörűen ki lehetett volna bontani a feketékkel szembeni előítéletet Xavier ügyével - amire lehet mondani, hogy lerágott csont, de az írónő elég jól építi fel ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést -, hát még ezzel az álszent, keresztény értékekkel leplezett mohó kapzsisággal szemben, amit Brad Whitman képvisel, akkora pöcs, hogy bárki tűsarkút húzna azért, hogy jól tökön rúgja. Annyira hemzseg a kiaknázatlan lehetőségektől ez a történet, hogy még bírósági per felé sem kellett volna kanyarítani, pedig egy rutinos, biztos kezű író abból is olyan tűzijátékot írt volna, hogy még én is fetrengtem volna a gyönyörűségtől, pedig Jodi Picoult egy életre elvette a kedvemet a tárgyalótermi drámáktól.

Valerie karakteréből többet ki lehetett volna hozni, ismét gonosz leszek, de engem sokkal jobban érdekelt a társadalmi helyzete, mint a munkája, amire annyira rágörcsölt, mint egy elsőéves biológiaszakos, aki görcsösen próbálja definiálni magát a választott szakmáján keresztül, csak ez egy bizonyos kor felett marha idegesítő. Lehet, hogy az esetében a szerzői szándék jól sült el - vagyis, ha az volt a cél, hogy felpaprikázzam magam rajta -, mert legszívesebben a hajánál fogva húztam volna a virágágyásaiba, amikor kárhoztatja a műanyag strandlabdát, miközben a fiával mindkettejüknek autója van és a búbánatos isten szerelméért, miért nem Whitmanék építkezése előtt csinált valamit, hogy megvédje a tölgyfát, amit annyira szeret? És hogyan juthatott eszébe, hogy a kártérítés milyen jól jön majd a fia egyetemi tanulmányai kapcsán? A fia tizennyolc éves, miért most gondol a taníttatása költségeire? És hogyan fér össze ez az újkeletű anyagiasság az ökovezérelt aktivista gondolkodásmódjával?

Ellenben Therese Anne Fowler fogja ezt a lavinaként hízó feszültséggombócot és ocsmány módon kilapítja. Miért ide kellett ezt kifuttatni, mi értelme volt ennek a megoldásnak? Szentségtörés ilyet művelni!

A lezárás is egy vicc, olyan, mintha a szerző kifutott volna a határidőből vagy a rendelkezésre álló lapok számából és igyekezett volna gyorsan lezavarni a hátralévő munkát. Minden, amit a történet végén leír, teljesen hiteltelen, minden cselekedet karakteridegen, csak csóváltam a fejem ezen a trehány munkán. El lehet olvasni, mert eteti magát (sőt, még a telefonpróbát is kiállta), de a közelében se járt annak, amit egy hasonló tematikájú regénytől elvárok.

Eredeti cím: A Good Neighborhood

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2021

Fordította: Schultz Judit

Ár: 4200 Ft

A köd hercege

Carlos Ruiz Zafón: A köd hercege

[Nem vagyok hajlandó a cím minden szavát nagybetűvel kezdeni, hülye amerikai divat.]

Tudtam én, hogy nem lesz ez jó nekem, de hát mégiscsak Zafónról van szó... anno a Marinával se voltam maradéktalanul elégedett, de az ijesztően sötét fordulatok ellensúlyozták a történet itt-ott megbicsakló szálait.

Ez esetben sajnos nem nagyon voltak fogamra való intermezzók; a sztori kétségtelenül magán viseli Zafón stílusjegyeit, de még olyan kezdetleges formában, hogy csodálom a kitartását, amiért a későbbiekben nem írta át a történetet.

Lehet, hogy a fordítás tehet róla, lehet, hogy az eredeti szöveg is ilyen, de nagyon érződik rajta az ijfúsági regényekre jellemző egyszerűség és a "kikerekített", kissé szájbarágós érzelmi reakciók, a rengeteg ismétlődő elemről nem is beszélve. (Nem akarom megszámolni, hányszor szerepel benne "a világítótorony idős őre" epitheton ornans, de a röpke 220 oldal végére már sikítani tudtam volna tőle.) A történetvezetés jellegzetesen zafóni, a szegény jelenbeli szereplőknek sikerül egy múltbeli - nem feltétlenül hozzájuk kötődő - rejtélybe botolniuk, ami masszívan törekszik az életük kioltására.

A Carver család a háború elől egy tengerparti kisvárosba menekül, és a jámbor családfőnek sikerül egy olyan házba költöztetnie szeretteit, ami kísértetjárta és egy állandóan ködlepte, hátborzongató szoborparkkal határos.

A főszereplő a tinédzser Max, aki kezdetben fenntartásokkal kezeli a hirtelen váltást, de hamar megtetszik neki a kis település, amikor összebarátkozik Rolanddal, a világítótorony őrének unokájával. Roland úgy ismeri a kisvárost és a történetét, mint a tenyerét, megnyerő modorú, szilaj, de jószívű srác, rögvest szerelembe esik Max zárkózott nővérével. A testvérek, és az egész Carver család Roland révén kerül veszélybe, hozzá kapcsolódik a köd hercegének hátborzongató(nak szánt) históriája.

Zafónban már ott motoszkál az egyediség csírája, az, ahogy tálalja az évszázadok óta ismert klisés elemeket, az emberiség mozgatórugóit; kapzsiság, féltékenység, gyűlölet, gonoszság, pusztító szenvedély, félelem, elnyomás, szeretet színes kaleidoszkópja bomlik ki a szemünk előtt egy régvolt korok mesélőit idéző író hangján. Nem tagadom, hogy a gyermeki meseáhítattal vegyített romantikus hajlamomat stimulálja, aminek gyengéi a szépiaszín füstbe burkolózó, ódon villák falai közt zajló családi drámák és rettenetes titkok meg ilyesmik.

A történetnek jelent esetben nem sikerült magával ragadnia, Víctor Kray titka volt az, ami színt vitt bele és valamennyire lekötötte a figyelmem, a gyerekek erőltetett kalandja jóformán hidegen hagyott; igazából bántóan egyszerű karakterek, mintha Zafón nem tudott volna velük mit kezdeni csak és tessék-lássék felhajigálta őket körítésnek a lapokra. Ha még tinédzser lennék, vérig sértődnék.

Kicsit berágtam a fiatal Zafónra, de egyszer mindent el kell kezdeni és ennél sokkal rosszabb ifjúkori zsengéket is szoktak mutogatni az írók, na. Minden negatívuma ellenére biztos, hogy megveszem majd a folytatásait, az Éjféli palotát és a Szeptemberi fényeket. Mégiscsak Zafónról van szó...

Maga a kiadás nagyon igényes, szép kis darab és roppant mód örülök, hogy az Európa nem próbált belőle a korábbiakra jellemző góliátot csinálni.

Eredeti cím: El principe de la niebla

Sorozat: A köd trilógiája 1.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2020

Fordította: Báder Petra

Ár: 3600 Ft

Ha ölni kell

"- A katonáknak sincsenek álmatlan éjszakáik. Ölnek, és kitüntetik őket érte. A derék kansasiak most engem akarnak megölni, és a hóhér majd örül, hogy munkája akadt. Ölni könnyű, sokkal könnyebb, mint egy hamis csekket elsütni. Gondold csak meg: körülbelül egy órája ismertem Clutterékat, amikor megöltem őket. Lehet, hogy ha jobban ismertem volna őket, most másképp éreznék. Azt hiszem, akkor nehezebben tudnék kibékülni önmagammal. Így azonban olyannak tűnik az egész, mintha bábukra lövöldöztem volna egy céllövöldében."

Truman Capote: Hidegvérrel

Amikor hazautazunk vidékre, csomagolás közben mindig kardinális kérdés a könyv. Vajon kitart-e a most olvasott kötet az oda-és visszaútra, plusz a hétvégére, amikor az embernek potenciálisan több ideje van olvasni? Néha viszek magammal másik könyvet, főleg, ha a soron lévőből kevés van hátra - ilyenkor egyértelmű a helyzet. De ha a felénél járok egy vaskos példánynak, jön a könyvmolystressz. Cipeljek még egyet, miközben lehet, hogy ennek sem érek a végére? Vagy hazardírozzak? A végén még be kell szereznem valamit az egyik antikváriumban, és még a beszerzéseim száma és a várólistám is nő, pedig pont a csökkentésük lenne a lényeg...

Amikor ilyen szorongattatott helyzetbe kerültem, mindig azzal nyugtattam magam, hogy legfeljebb elkezdem a Hidegvérrelt. Hosszú ideje ez volt az otthoni tartalékos jolly joker olvasmányom és nemrég betölthette funkcióját, ugyanis a Mudbound - Sárfészek hipp-hopp elolvastatta magát, még a megérzékezés estéjén.

Capote-tól már több kötetet olvastam, imádom a sajátos, mégis nagyon emberi nézőpontját (ha az adott novella még Délen is játszódik, teljes a szerelem), ettől a könyvétől mégis ódzkodtam, a tényregény műfaja miatt száraz dokumentarista stílusra számítottam - négy Capote után lehetett volna több eszem.

Émelyítően kettős hatása volt az olvasásnak; úgy van megírva és olyan izgalmas, mint egy regény, valósággal faltam a sorokat, aztán oldalanként emlékeztetnem kellett magam, hogy ez megtörtént, nem egy író kitalált szereplőinek loccsantották ki az agyát - valljuk be, amikor krimit, thrillert olvasunk vagy nézünk, eszünkbe se jut, hogy ez megtörténhet (pláne nem velünk), vagy valakivel már megtörtént. Ha a szuperhősök előretörnek az ellenséges erők gyűrűjében, meg se fordul a fejünkben, hogy amikor elhajítanak egy fegyverrel hadonászó statisztát, valószínűleg kioltanak egy emberi életet. De amikor nézzük pl. a The Fall (magyarul: A hajsza) című sorozatot, amiben Jamie Dornan egy hétköznapi, dolgozó apuka, aki éjszakánként halkan kicsusszan az ágyból, nehogy felébressze a feleségét és elindul, hogy megfojtson egy ügyvédi irodában dolgozó nőt, aki a macskájával él együtt, akkor már forog a gyomrunk - az enyém legalábbis ezt csinálta.

Ugyanazt éreztem, amikor ezt a könyvet olvastam.

Egy kansasi kisvárosban bestiális kegyetlenséggel kivégeznek egy jómódú farmercsaládot. Indíték látszólag nincs - Clutterék a kis közösség megbecsült tagjai, a családfő, Herb Clutter az idénymunkásaival is tisztességesen bánik és híresen irtózik attól, hogy készpénzt tartson az otthonában -, a házból látszólag semmi nem tűnik el. Az egyetlen nyom két cipőtalp lenyomata. Holcomb lakóit a hisztéria kerülgeti, az emberek kulcsra zárják az ajtót és éjszakánként nem mernek elaludni. A bizalom megtörik - érdekes módon a legtöbben helybeli elkövetőre gyanakodnak, nem egy idegenre -, az emberek ezután azokban se bízhatnak meg, akiket húsz éve ismernek. Attól félnek, ők lesznek a következők.

A nyomozás sokáig egy helyben toporog, a detektívek lenyomozzák az összes telefonos bejelentést és terjengő szóbeszédet. Óriási rajtuk a nyomás és úgy tűnik, az ügy megoldatlan marad, az emberek tovább lépnek, de végül sikerül kézre keríteni a tetteseket, két fiatalembert, Richard Hickockot és Perry Smith-t.

Aki arra számít, hogy egy sodró lendületű krimi stílusában megírt bűntény felgöngyölítéséről olvashat, csalódni fog (és hamar a haját tépni); Capote Ádámtól és Évától indul, behatóan megismerjük az áldozatok életét, részletes jellemrajzot kapunk róluk és az elkövetőkről - megtudjuk, hogy Herb Clutter reggelente almát és tejet szokott reggelizni, hogy a felesége hosszú évek óta depressziós és nyaranta is fehér harisnyában alszik a saját hálószobájában; hogy a lánya, a tizenhat éves Nancy díjnyertes cseresznyés pitét süt (ahogy életének utolsó reggelén is) és az édesapja azt szeretné, ha szakítana a barátjával, mert nem egy felekezethez tartoznak. Megtudjuk, hogy Richard Hickocknak pedofil hajlamai is vannak, amit titkol és hogy Perry Smith aszpirinen él és egész életében egy sárga papagájjal álmodik, aki a mennybe viszi őt. A szerző nagyon aprólékos, részletes képet mutat be erről a hat emberről és a környezetükről is (a kedvencem Clare postamesternő). A történet felépítésében mutatkozik meg az írói feszültségkeltés; miközben Clutterék utolsó napját mutatja be, jókora vargabetűket beiktatva, Hickock és Smith beülnek a kocsiba és elindulnak céljuk felé, közben zsineget, ragasztószalagot vásárolnak és összevitatkoznak, szükségük van-e fekete harisnyára - úgy cseverészve, mint amikor te a hétvégi bevásárlásra készülsz.

Az olvasó tehetetlen szemlélője az eseményeknek - még hogy úgy nem lehet izgulni, hogy ismerjük a gyilkos(ok) kilétét -, legszívesebben kirúgtam volna Smith-ék alól az autót vagy rájuk küldtem volna egy kiadós rosszullétet (ezek még az enyhébb verzióim), de az igazság az, hogy csak halogatni lehetett volna a katasztrófát. Ha nem Clutteréket ölik meg, akkor mást.

Ezzel elérkezünk egy igen kényes ponthoz, mert az élet nem fekete és fehér, amiben egyértelmű döntési helyzetek vannak - még akkor sem, ha egy négyes gyilkosságról beszélünk és a gyilkosok beismerik a bűnüket. Akkor sem, ha azt olvasod, hogy Perry Smith-nek semmit nem jelentettek a történtek, hogy fél óra múlva már trágár vicceket meséltek egymásnak a kocsiban.

Könnyű azt gondolni, hogy ez a két ember egyértelműen halált érdemel, de a kivégzésük nem hozza vissza Clutteréket és nem tartja vissza a többi bűnözőt a gyilkosságtól. Újra érezzük azt az émelyítő, kettős érzést, ezúttal a gyűlöletet és a szánalmat, amikor az elmeorvosi véleményekhez érünk és képek villannak fel bennünk a gyilkosságokról és az elkövetők nyomorult életéről - logikusan merül fel a kérdés, hogy aki képes hidegvérrel megölni egy másik (vagy több) embert és "a dolog" után képes nyugodtan aludni, valóban épelméjű-e?

Hickockot és Smith-t végül öt évvel később felakasztották. A halálsoron a szomszédos cellában lakott egy biológia szakos egyetemista fiú, aki egy nap hazautazott, megölte a szüleit és a nővérét, a bútorokat felborogatta, hogy tettét rablógyilkosságnak álcázza. A fiatalember szerette volna minél hamarabb megkapni az örökségét, mert a félszeg, nagydarab Lowell Lee Andrews-nak volt egy titkos énje, aki szeretett volna több lenni egy szemüveges könyvmolynál és piros sportkocsira vágyott. Habár nem gyűlölte a családját, úgy érezte, gátolják az álmai megvalósításában.

Clutteréket negyven-ötven dollár, egy táskarádió és egy látcső miatt ölték meg.

Eredeti cím: In Cold Blood

Sorozat: Európa zsebkönyvek

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 1985

Fordította: Szíjgyártó László

Ár: pár száz forinttól elérhető

Az egymást keresztező sorsok kastélya

Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

/Merő képzavar a post-és a könyvcím együtt, de kit érdekel./

Jó sok év eltelt, mióta először találkoztunk Zafónnal és kézen fogott, hogy elvezessen Az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, amelyet rögtön a magaménak éreztem. Mintha kifejezetten nekem írta volna, gondolta a naiv, impulzív 18 éves énem, aki egy röpke barcelonai nyaralás után kezdett bele A szél árnyékába, és még a csillagok együttállása is kedvezett, micsoda sorsszerű véletlen.

A harmonikus viszony egészen A mennyország fogságábanig kitartott, ott kicsit megbicsaklott a szerzőbe vetett bizalmam, amelyet a Marina se tudott teljesen helyreállítani és kezdtem azt gondolni, hogy hát izé, kinőttem Zafónból, vagy ő öregedett meg (vagy mindketten).

Aztán megjelent az irdatlan nagyságú Lelkek labirintusa, amit csak megvettem, mert, mert, mittudomén, valami fiatalkori naiv ragaszkodás maradványa vezérelt, pedig még dühös is voltam magamra, hogy sose fogom elolvasni, mi van, ha végig szenvedni fogok vele - tehát a nyaralásnál jobb alkalom fel se merülhetett volna, mindent vagy semmit alapon bedobtam a táskába.

Micsoda mázli, hogy nagyon szerettem olvasni! Zafón beleadott anyait-apait, szálakat kötött össze és fűzött tovább, újakat kezdett meg, végre úgy éreztem, ez egy szép nagy, a saját lábain megálló, kövér kis történet, ami tényleg olyan, mint egy labirintus, valahol belépsz és mindegyik ajtó egy újabb folyosóra nyílik; embereset izzadhatott, mire ezt a katyvaszt összesimogatta, mert ez a kötet a kezdet és a vég szintézise, benne van az egész Sempere família, David Martín, Fermín, Fumero, a Temető és jó pár új szereplő, akikre vérfrissítés gyanánt már nagy szükség volt ebben a beltenyészetben, egyedül az új főgonoszt találtam haloványnak. Alicia (vagy ő az ördög, vagy nem) a kapcsolódási pont, fantasztikus karaktere és története van, annyira, hogy ellopta a show-t Daniel Semperétől, aki ebben a történetben eljut a lelki pokol mély bugyraiba, ami Aliciának a természetes közege. Beatrice és Alicia is érdekes kettőst alkot a regényben, két erős nő, de Bea határozottsága az egészséges lelkében rejlik, míg Alicia folyton a sötétség peremén táncol és előbb-utóbb felemésztik a démonai.

Maga a történet szerteágazó, burjánzó, mégis kerek egészet alkot a maga ármányaival, fizikai rémtetteivel, hihetetlenül jólesett elmerülni benne. Mármint nem a rémtettek miatt, hanem mert a gótikus felnőtt rémmese-stílus még mindig a szívem csücske, úgy tűnik.

Eredeti cím: El Laberinto de los Espíritus

Az Elfeledett Könyvek temetője 4.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2018

Fordította: Kürthy Ádám András

Ár: 6000 Ft

Illúziók könyve

Eleanor Catton: A próba

Idei csekély számú olvasmányaim közül valószínűleg Eleanor Catton első regénye fogja megkapni "Az év meglepetése" címet; a gigászi méretű A fényességek olvasása után egy hagyományos, ám kellemes leányiskola-történetre számítottam... és nem is tévedhettem volna nagyobbat.

"- Nem lehet - jelenti ki. - Egyszerűen nem vehetek fel olyan diákot, aki még nem tanult zenét. Ön nincs tisztában az én sajátos pedagógia módszereimmel, Mrs. Henderson.

 Dzsesszes, lüktető zene kúszik be, csak dob és nagybőgő. A szaxofontanárnő megkavarja a teát, a kanállal megkocogtatja a csésze szélét.

 - A klarinét csupán ebihal a szaxofonhoz képest, ugye, érti? A klarinét fekete-ezüst ondó, és ha nagyon szeretjük ezt az ondót, akkor egy nap szaxofon lesz belőle.

Előrehajol az asztal fölött.

 - Mrs. Henderson! Az ön lánya jelenleg egyszerűen túl fiatal. Úgy is mondhatnám, hogy az ön lányát lepelként vonja még be a megsavanyodott anyatejréteg.

 Mrs. Henderson lesüti a szemét.

 - Hall engem a skarlátvörös cérnaszájával, aszott keblével, állotmustár-színű blúzában? - csattan fel a szaxofontanárnő meglehetősen éles hangon."

Nem egy szokványos felütés, nem igaz?

Az első oldalon elveszejtett ez a könyv, és rögtön a bejegyzés elején ki kell emeljem a fordítót, Dudik Annamária Évát, aki ennyire szépen, változatos ültette át magyarra az eredeti szöveget. Rengeteg fájdalmas félrefordítással lehet találkozni, A próbánál az ő tudása - ami a magyar nyelvre is kiterjed - hozzájárult, hogy az olvasmányélményem teljeskörűen élvezetes legyen, hiszen mindannyian tudjuk, hogy bármilyen jó regényt képes tönkrevágni egy rossz fordítás. (Nem, nem nézek a Vezércselre és a Metropolis Mediára...)

A nyitójelenetről nem véletlenül juthat eszünkbe a színházi előadás képzete, ugyanis a leányiskolai botrány kibontakozása mellett egy másik szálon a híres színészképző hagyományainak megfelelően az elsőéves diákok a maguk által kitalált és megírt darab előadására készülnek. Ahogy kibontakoznak a történetek, rájövünk, hogyan érnek össze a szálak, de a valóság, a képzelet, a pletykák teljesen összemosódnak és képtelenség eldönteni, valójában mi történt, mi történik és mi fog történni. Mintha egy performansz során bekötnénk a szemünket és körbeforgatnának, vagy ilyen kiszolgáltatott formában idegenekre kellene bíznunk magunkat.

Mit tekinthetünk valóságnak és hogyan hatnak rá a különféle látásmódok? Mi igazából a valóság Mikor válik egy illúzió valósággá? Meddig tart a szerep és hol kezdődik az ember?

Ha elmesélnek nekünk egy történetet, és mi elképzeljünk, az vajon ugyanaz lesz-e? 

Nagyon agyas, posztmodern-meta-mindenféle regény, azon ritka fajta, ami képes teljesen elbűvölni, ami az agyam minden részét foglalkoztatja, a jó történetre éheset, a különleges, okos dolgokra kíváncsit és a szép, érdekes szövegre áhítozót. Ritka, amikor mindez egy könyvben egyesül.

Eredeti cím: The Reahearsal

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2018

Fordította: Dudik Annamária Éva

Ár: 4000 Ft

Rövidkék

 Tommy Orange: Sehonnai

Egyáltalán nem akartam ezt a könyvet megvenni, de még a Könyvfeszten teljesen elveszejtettek a 21. Század kiadó standjánál, és ha összeszedtem négy tetszőleges könyvet, csak nyolcezer forintot kellett fizetnem, szerintem nálam erősebb emberek is meginogtak volna.

Amennyi érdemi információt kihámoztam a fülszövegből, az alapján nekem való könyvnek tűnt a Sehonnai; meglepő módon Lucia Berlin Bejárónők kézikönyve c. kötete jutott róla eszembe: rövid, akár pár oldalas bepillantások különböző emberek életébe, akiknek egy vagy több ponton összekapcsolódik az élete, a háttérben az elképesztő nyomorúsággal, a kilátástalansággal, hogy képtelenség kijutni ebből a közegből, minden fogcsikorgató erőlködés dacára. Azoknak pedig, akiknek sikerült a felszínre kapaszkodni, ott a gyökértelenség, a sehová nem tartozás anyátlanító érzése: ki vagyok én? Hova tartozom? kérdezik az indián-fehér félvérek. Kék (korábbi nevén Crystal) fehérnek érzi magát, úgy is nevelkedett, a környezete mégis barna bőrűként kezelte, de hiába kapott indián nevet és próbál ehhez a közösséghez kapcsolódni, nem találja a helyét. Edwin a lediplomázása után (az övé az egyik legerősebb fejezet) három évig depressziózik a számítógép előtt, az apjáról nem tud semmit, az információ égető hiánya taszítja a tehetetlenségbe - minden ember tudni akarja, honnan származik, kik az elődei, mivel foglalkoztak. Még ha nem is csapja fejbe a felismerés, hogy igen, ez én vagyok, a kirakós hiányzó darabja a helyére kerül és az ember nem érzi magát hitvány imágónak, ahogy Orvil szorong indiánjelmezben a tükör előtt, hogy valójában nem igazi indián, csak valaki, aki felvett egy indián jelmezt.

Nem volt ez rossz könyv, sok érzést az olvasó elé tár az őslakosok életéből, de nekem úgy tűnt, az író sokat markolt, de keveset fogott; jó pár nézőpontnál több háttérinformáció kellett volna, olyan gyorsan váltják egymást a fejezetek, hogy az adott ember története nem tud előttünk felépülni és elveszünk a nevek között, főleg a kötet vége felé, ahol nagyon gyorsan megtörténik a szálak összefonódása. Kellett volna még kb. 50 oldal, akkor talán érzelmileg is jobban megérintett volna.

Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ

Érdekes párja ez a Sehonnainak, itt is megjelenik a gyökértelenség érzése, az identitáskeresés, csak a jellemző társadalmi réteg a módos (vagy módossá vált) középosztály, ahol a szülők generációja állandó konfliktusban él a fiatalokkal. Az Indiában született és nevelkedett idősebbek jobban ragaszkodnak a szülőhaza merev hagyományaihoz, a gyerekek viszont szeretnének beilleszkedni az új közegbe, farmert hordani szári helyett, sminkelni, alkoholt inni és kimaradozni éjszakára. Amerikainak érzik magukat, de a családjuk folyton emlékezteti őket a származásukra, a fiúknak orvosnak vagy ügyvédnek kell lenniük, a lányokat próbálják minél hamarabb kiházasítani.

Kevés a szeretetteljes családi kapcsolat, rengeteg kimondatlan fájdalom, elszalasztott lehetőség nyomja a szereplők lelkét és távolítja el őket egymástól. Látszatéletet élnek, amely kívülről ideálisnak, rendben lévőnek tűnik, belül viszont nincs semmi, csak a kongó magány és a mardosó kétségek.

A végére csömöröm lett a hasonló sorsok hasonló problémáitól. Szerettem olvasni a kötetet, de kissé monotonná vált, nem biztos, hogy fogok még a szerzőtől olvasni, a közeljövőben biztosan nem.

Félix J. Palma: Az ég térképe

Hogy én ezzel mennyire megkínlódtam... aki olvasta, valószínűleg tudja, mire gondolok.

Az idő térképe se volt a szívem csücske - igen, jó könyv, jólesett olvasni az ötletparádét, de nem tudott megérinteni, erre mondják, hogy nem az én könyvem. Valami hiányzik Palmából, hogy rajongani tudjak érte, pedig tényleg jól ír. A folytatással - aminek a magyar megjelenése tényleg csodaszámba ment - is kellemesen töltöttük együtt az időt, egészen addig a bizonyos részig, ami totális depresszióba váltotta át az amúgy sem virágos kedvemet, ráadásul aránytalanul hosszú volt. Palma nagyon posztapokaliptikus hangulatban lehetett, lehangoló sorozatot nézett vagy kicsesztek vele a postán, nem tudom, de nagyon megbontotta nekem a könyv egyensúlyát.

Ezt leszámítva érdekes, fordulatos, izgalmas, bár nem árt előtte frissíteni a memóriát, mert erősen összefügg az előző résszel.

 Alessandro Baricco: Harag-várak

Sose tudom eldönteni Bariccóról, hogy zseni vagy sarlatán, életművész vagy életre szóló blöffölő. A nagy (ami nem is volt olyan nagy) Baricco-korszakom már elmúlt, túl cinikus vagyok hozzá és a Mr. Gwyn eléggé kiábrándított belőle, de ez még ott várt az olvasatlan könyveim között, rövid is, nézzük meg.

Kellemes. Habókosan bolond. Egy percig nem szabad komolyan venni és akkor nem fáj. Színpompás, gyönyörű nyelvezettel bíró kaleidoszkóp, bizonyos részek között szerintem kár keresni az összefüggést, csak hagyni kell, hadd lebegtessen, mint a langyos tengervíz, engedjük el szigorú prekoncepciónkat és elvárásainkat, hadd ússzanak el a semmibe és jótékony mosollyal hagyjuk, hogy Baricco ismét átverjen.

Megkövült lehetőség

"Ezen alvilági birodalom parancsnoka Mrs. Fairley volt, egy sovány, apró teremtés, aki folyton feketébe öltözött, de nem annyira özvegysége, mint inkább lelkivilága okán. Búskomorságát talán az alacsonyabb rendű élőlények ama végtelen zuhatagának köszönhette, amely konyháján átbucskázott. Komornyikok, inasok, kertészek, lovászok, szoba-és cselédlányok - miután némi ízelítőt kaptak Mrs. Poulteney kívánalmaiból és módszereiből - fejvesztve menekültek. Méltatlan és gyáva dolog, meglehet. De ha az embernek hatkor kell kelnie, fél héttől tizenegyig, majd fél tizenkettőtől fél ötig, aztán öttől tízig dolgoznia kell, ráadásul mindennap, száz órát egy héten, nem sok méltóságra és bátorságra futja az erejéből.

A cselédérzelmek legendás summázata az utolsó előtti negyedik komornyik nevéhez fűződik, aki így szólt Mrs. Poulteneyhez: »Asszonyom, inkább a szegényház, mint hogy még egy hetet ez alatt a fedél alatt töltsek.«"

John Fowles: A francia hadnagy szeretője

- Nem túl jó könyv, de egyszer az életben el kell olvasni - jegyezte meg az édesanyám, miközben visszatette a polcra a kötetet. Fogalmam sincs, gyerekként hogy került a kezembe, valószínűleg tetszett a cím hangzása. Pre-könyvmoly koromban hajlamos voltam mindenfélét lekapkodni és magam köré rakosgatni csak a móka kedvéért - nagy kedvencem volt Az üvegtörés művészete: azóta se tudom, miről szólt, nem olvastam el a fülszöveget, hogy elkerüljem az illúziórombolást.

Hosszú évekig nagyobb esély volt Varguennes visszatérésére, minthogy egy felületes pillantáson túl kezembe vegyem a könyvet, valamiért taszított. Nehézkes avíttasságra számítottam, fárasztó nyelvezetre, vergődő szereplőkre, mittudomén.

Soha nem gondoltam volna, hogy a szépirodalom egyik sarkos oszlopa vicces lesz.

Pedig az! Az 1926-ban született és 2005-ben elhunyt John Fowles remekül mutatja be a viktoriánus éra társadalmi-erkölcsi felfogását és olyan vitriolos, mégis finom gúnnyal figurázza ki őket, hogy csak kacagni lehet rajta. Szakállas arca rezzenetlen, csak a szeme izzik pajkosan.

Az író pár ember sorsán keresztül mutatja be a teljes korszakot; a megszokott, mégis izgalmasan kanyarintott cselekmény és a korrajz szépen kiegészítik egymást.

Charles Smithson, a világlátott, mégis bizonytalan arisztokrata készül feleségül venni a viktoriánus fiatal hölgyek mintapéldányát, Ernestinát; a mai ember (értsd: én) számára hideglelősen félelmetes, hogy némi tánc és formális udvarlás után két ember életét összekötik, ameddig a halál el nem választ - szó szerint. Ezek a fiatalok se ismerik egymást, Charlesban susog is halkan a kétely, Ernestina pedig gyötri magát, hogy megfeleljen a választottja kívánalmainak - nem is tehet mást, ő is tudja, hogy apja legértékesebb portékája, aki révén a dúsgazdag kereskedő Freeman családi kapcsolatba kerülhet a nemességgel, Charles pedig megkapja Ernestina elképesztő hozományát. Tulajdonképpen mindkettőjüket prostituálják, és mindketten kínlódnak, hogyan törhetnének ki a konvenció szögesdrótja mögül, amelyet az elszánt szentfazekak (Mrs. Poulteney parádés szereplő, minden olvasó boldogan megfojtaná) minden erejükkel igyekeznek fenntartani.

Ez még belefért a korszellembe, sőt. A viktoriánusok imádták magukat gyötörni és az Úrhoz könyörögni csipcsup bűneik megbocsátásáért. Aztán történik valami, ami igazán pokol tüze-gyanús: Charles beleszeret a kis település páriájába, a francia hadnagy "cafkájába" - aki valószínűleg semmi valóban illetlent nem követett el, de már az, hogy mindennap komoran figyeli a látóhatárt, elég Lyme Regis erélyes lakosainak, hogy lenézzék az egykori nevelőnőt, aki azonnal rabul ejti Charlest - hogy tudatosan vagy akaratán kívül, az a francia hadnagy szeretőjének, tisztes nevén Sarah-nak a titka marad.

Charlest egyszerre vonzza és megbotránkoztatja Sarah viselkedése; tettét nem szégyelli, sőt, ragaszkodik számkivetett szerepéhez. Nem úgy viselkedik, mint a korabeli hölgyek, nem süti le illedelmesen a szemét, nem félénk kismadárként járkál és nem az elesettség a szexepilje (már ha lehet ilyet mondani). Nőként egyenesen a szemébe néz és egyenrangúnak tartja magát Charlesszal, abban a korban, amikor a nő csupán egy tetszetős dísztárgy a férfi otthonában.

"...Ami ezt a lányt illeti, rejtély vagyok önmagam számára. Nem szeretem. Hogy is szerethetném? Egy ilyen bukott nőt, aki ráadásul, mint mondja, háborodott. De mégis... mintha... úgy érzem magam, mint akit szándéka ellenére elragad valami... mindannak ellenére, ami jó és értékes a természetében. Most is... itt lebeg előttem az arca, és cáfolja, amit maga mond. Van ebben a lányban valami. Valami tudás, valami sejtelme a nemesebb dolgoknak, ami összeegyeztethetetlen a gonoszsággal vagy az őrülettel..."

Természetesen senki nem tudja jobban, hogyan kell egy nőnek viselkednie, mint egy középkorú, angolszász férfi és ellenkező esetben a szegény teremtés elmebeteg/gonosz/hisztériás, akit diszkréten el kell helyezni egy megfelelő intézményben. Istenem, ezek tényleg imádták a nőket elmegyógyintézetbe csukatni. Nagyon örülök, hogy Az essexi kígyó Corája, aki szintén bomlasztja az erkölcsöket, a regény elején megözvegyül (azaz nem háborgatják komolyan), különben simán erre a sorsra juthatott volna.

Igazából én ezzel a szerelmi patthelyzettel is megelégedtem volna, de kiment a fejemből, hogy a fülszöveg szerint várható még némi csavar: a regény vége felé a lineáris cselekményt posztmodern vonatkatasztrófa éri; a valóság szövete felfeslik és felbukkan mögüle egy eddig láthatatlan, de valójában fontos szereplő, és kíméletlen "mégis, mit csináljak veled?"-tekintettel méregeti a szerencsétlen főhőst, aki könnyűnek találtatik és a szerző háromszor is megpecsételi a sorsát, azaz egyszer sem. Mindig tetszett, hogy a posztmodern írók milyen előzékenyek az olvasóik iránt.

Eredeti cím: The French Lieutenant's Woman

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2016

Fordította: Gy. Horváth László

Eredeti ár: 3990 Ft 

Akusztikus fogság és tartósított cápaszem - avagy hogyan éljünk örökké

"Hol van a jelen? Valószínűleg a rohadék Amerikában, leszámítva azt a részét, ahol Tucker lakik, vagy a rohadék Tokióban. Mindenesetre valahol máshol. És azok az emberek, akik nem a rohadék Amerikában vagy a rohadék Tokióban élnek, hogy bírják ezt: ez az állandó úszkálást a múlt időben?"

Nick Hornby: A Meztelen Juliet

/Kaotikus mese habbal/

Azt hiszem, legalább 80%-ban Hornby-kompatibilis vagyok, aminek, gondolom, a párom örül. [Annak én kevésbé, hogy nem osztozik velem az Ahoy! gofrija iránti olthatatlan rajongásomban, habár némileg vigasztalhat a tény, hogy azt állítja, az én gofrimat jobban szereti. Mik derülnek ki ennyi év után.]

A rádöbbenés, hogy a fiatalságuk elmúlt és nem jön vissza, ugyanolyan keserűen belemar az egykori rocksztárba és a kisvárosi kurátorba, amit különféle gyógye-mailekkel próbálnak csillapítani.

A könyvmolyszabályomat megszegve előtt láttam a filmet, mint hogy a könyvet olvastam volna, ezáltal nehéz (de nem mondhatni, hogy annyira rettenetes) volt Ethan Hawke arcát a saját elképzelésemmel helyettesíteni, még ha a filmbeli szétcsúszott hippi képét le is kellett cserélnem egy nyugdíjas könyvelőére. Ebben a könyvben a kelleténél többször kerülnek szóba a könyvelők és holmi adóleírások.

Azt hittem, a Pop, csajok, satöbbi élménye megismételhetetlen lesz. Nos, valóban az, de egyúttal nem azt jelenti, hogy a többi Hornby-könyv élvezhetetlen lenne, ez egynél már be is bizonyosodott.

Elmondom, minek a bemutatásában jó Hornby:

- kendőzetlenül, nagyon, nagyon őszintén és nagyon hitelesen ábrázolja az emberek elcseszettségét, vagy azt a csendes pánikban hullámzó állapotot, amikor az emberek azt hiszik, hogy elcseszték. Amikor azt kívánják, hogy csak egy pillanatra ne kelljen felnőttnek lenni, csak egy pillanatra kúszhassanak be az ágy alá és tehessenek úgy, mintha eltűnhetnének a saját életükből - aztán rájönnek, hogy az az időszak elmúlt, amikor még befértek az ágy alá.

((Ezért gyorsan akarnak pár gyereket csinálni, hátha ezáltal átmenthetnek valamit magukból az örökkévalóságba - ez se úgy működik, ahogy elképzelik. Tucker Crowe-nak csak az ötödik alkalommal jött be.))

- az ún férfiléleknek, ami akkora fejtörést okoz a nőknek. Te jó isten.:D Az ember lányában egyszerre keltenek szánalmat, együttérzést és mérhetetlen haragot, a nemhiszemelhogyilyenhülyevagybmeg-szintet. A nőjmárfel-szintet.

- az aranyosan ciki helyzeteknek. Amíg a filmet néztük, nem a meghatottságtól fúrtam az arcom a pasim vállába, hanem azért, mert az én arcom égett a szereplőké helyett. A könyv esetében se volt jobb a helyzet, főleg, amikor az ember rádöbben, hogy ő is csinál(t) ilyeneket - de olyat soha nem fogok, hogy frissen vásárolt, vadiúj könyveket gyömöszölök be a kukába. Mellesleg a regényben üdítő színfoltot képeznek a könyvek, míg a filmben éppen hogy felbukkan egy.

- mindeközben iszonyú vicces. Valahányszor eszembe jutott a "Tuckerlandben karácsony van" kezdetű mondat, kitört belőlem a röhögés. Sokat elárul a lelkivilágomról, hogy azt is viccesnek találtam, hogy Tucker legkisebb gyereke azon aggódik, hogy az apja holnap meghal és ezért nem szabad kocsiba ülnie és ezáltal kérdésessé válik az élelmiszer beszerzése.

Soha nem hittem volna, hogy egyszer Nick Hornby könyvei bekerülnek a kabátkönyv-kategóriába, de nagyon örülök, hogy így történt.

Eredeti cím: Juliet, Naked

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2009

Fordította: M. Nagy Miklós

Ár: francnak van kedve utána nézni

Rövidkék

Némi kényszerjellegű, kívülről érkező internethiány - tévedésből nálunk kapcsolták ki... -, a munkából, rohanásból és stresszből álló mókuskerék és a csekély szabadidőt lefoglaló egyéb programok miatt menthetetlenül feltorlódott a beszámolnivaló, és belátom, hogy egyrészt képtelen lennék magamat utolérni, másrészt bizonyos kötetekről nem tudok szeretnék hosszan elmélkedni.

Joyce Carol Oates: Pikk Bubi

A főszereplő Andrew J. Rush, "az úriember Stephen Kingje", aki csak férfiakat tesz el láb alól a könyveiben (és azokat is elegánsan), egyenletes tempóban, fegyelmezetten ír és teljességgel visszafogott életet él a tökéletes vidéki házában odaadó feleségével. Ám Andrew-nak van egy titka, egy írói alteregója, Pikk Bubi, aki némi alkohol segítségével előbújik és Andrew kezét vezetve gyomorforgató, vérben tocsogó krimiket vet sárga papírra éjjelente. Andrew másnap általában semmire nem emlékszik, se az írás folyamatára, se a végeredményre. A Pikk Bubi által írt könyveket természetesen ezen az álnéven adja ki. Annak a közönséges alaknak semmi köze nem lehet az élére vasalt Andrew J. Rush-hoz.

Aztán a külső máz - az életéé és a személyiségéé is - foszladozni kezd, egyre több pia folyik le a torkán, Pikk Bubi gondolatai sziszegő kígyókként töltik meg a fejét és az olvasó előtt lassan kibontakozik a nem túl hízelgő kép: Andrew-nak mindig is voltak gondjai az ivással, a feleségével erőszakos és belebonyolódik egy furcsa ügybe és egyre hajmeresztőbb dolgokat művel. Képes-e lesz Pikk Bubit száműzni oda, ahová való és összetákolni az élete széthulló darabjait?

Nagyon kíváncsi voltam a King-féle Halálos árnyék parafrázisára, igazi mélyenszántó, Oates-i mondanivalót és látásmódot vártam... helyette kaptam egy vázlatos, logikátlan és unalmas firkálmányt. Ha a szerző nevének ismerete nélkül kellett volna olvasnom ezt a könyvet, nem mondtam volna meg, hogy ő írta. Az a legnagyobb bajom, hogy totál érdektelen az egész, egyedül az egyik furcsa mellékszereplő élete és annak különös egybeesései mozgatták meg a fantáziámat, mindenki jobban járt volna, ha JCO inkább róla ír.

Elhiszem, hogy tisztelegni akart Stephen King előtt, de ez még annak is kevés - különösen tőle.

Leena Krohn: Hotel Sapiens

"- A feje fáj? - kérdeztem. - Észrevettem, hogy gyakran nyomja a tenyerét a szemére.

 - Azért, hogy ne lássak - felelte. - Gondosan meg kell válogatnom, hogy mit és mikor nézek. Amikor ránézek valamire, bármire, mint például ott, arra a fára vagy arra az ajtóra vagy az ablakra, az visszanéz rám.

 - Nem teljesen értem.

 - Nem? Hogyhogy nem? Az, amit néznek, saját maga is látni kezd. A látáshoz nincs szükség szemre, hát nem tudta? A nézelődés akár veszélyes is lehet, főleg ha mi magunk láthatatlanok akarunk maradni.

 - Ön ezt szeretné?

 - Ki ne szeretné? - válaszolta. - Tudja, miért lettem ilyen?

 - Nem tudom, mondja el, kérem.

- Azért, mert valami belém költözött.

- És mi volt az?

- A valóság - felelte. "

Nem reggeli kóma-és buszkompatibilis olvasmány. Egyszer már lefordultam róla, még az elején, a felhőleső narrátor borongásai közben.

A Hotel Sapiens elvileg egy rezervátum az emberiség apokalipszis után életben maradt tagjainak. A regénynek nincs kidolgozott világképe, nem tudjuk, milyen világméretű katasztrófa vezetett az emberiség kihalásához, maradtak-e túlélők, mikor játszódik a történet, a lakók hogyan kerültek a Hotel Sapiensbe - az biztos, hogy az ún. Őrzők (valamiféle mesterséges intelligenciák, akik valami módon átvették az uralmat) nem holmi felmérés alapján válogatták ki az embereket. Vannak bűnözők, tudósok, őrültek - habár előbb-utóbb itt mindenki őrültté válik a maga módján.

A különböző töredékes monológokból nem egy klasszikus cselekmény áll össze, hanem különféle filozofikus, helyenként elég depresszív, nosztalgikus, fájó eszmefuttatásokat olvashatunk, de nekünk kell (ha ugyan kell) eldönteni, hogy elfogadjuk-e a szereplők valóságát - alighanem minden olvasónak megfordul a fejében, hogy nemcsak metaforikus értelemben vagyunk egy őrültekházában, hanem tényleg, és a Hotel Sapiens falain kívül a világ megnyugtatóan zakatol tovább. Hogy tényleg így van-e, azt mindenki döntse el magának.

Mi lesz az emberből az ember utáni világban, hová lesz az a nagy teremtő vágy, a folytonos nyugtalanság? Képesek vagyunk-e megállítani az időt és átérezni a pillanat teljességét, vagy mindig csak az utólagos megbánás marad nekünk?

Michael Chabon: Ragyog a hold

"... hittem, hogy a csend egyenlő a sötétséggel, és a néven nevezés jelenti a fényt. Hittem, hogy a titok rosszindulatú daganat, és a vallomás a kés, a fényes forró sugár, ami éget, de közben gyógyít is. Hittem, hogy jó - a kevés dolog között, amit ki sem kell mondani - »kiadni mindent«".

Na, ez meg fog izzasztani, mert hiába nagyon szerettem olvasni, rohadtul nem emlékszem már rá - ami nem is csoda, tekintve, hogy augusztusban olvastam. Értitek, augusztusban, szégyen, hogy nem írtam ennek az unikális szerzőnek az új, magyarul megjelent könyvéről - az is kisebb fajta csoda, hogy kiadták.

Akárcsak a Jiddis rendőrök szövetségében, itt is keveredik a fikció a valósággal - csak, ha lehet, még vadabbul, vagy inkább trükkösebben; azt a ma született csecsemő se veszi be, hogy Alaszkában létrehoztak egy zsidó települést, de a halálos ágyán agonizáló nagyapa történetei közül nehéz kimazsolázni a valóságot a fikció magvai közül; romantikus, héja-nász jellegű szerelem egy pszichiátriai gondokkal küzdő, ki-tudja-honnan-jött, labilis nővel, a mindenek csodája V-2-es rakéta, a második világháború, az Aughenbaugh-gyújtó, kígyóvadászat, a Bőrtelen Ló, az apácák, a börtön, annyi színes kavics kavarog ebben a kaleidoszkópban, hogy az olvasó beleremeg a gyönyörűségbe és már cseppet se érdekli, hogy megtörtént eseményekről vagy szemenszedett hazugságokról van szó -  amit Chabon nem rest rögtön az Előszóban közölni is az olvasóval: ahol szabadon bánt bármiféle adatokkal, teljesen zabolátlanul tette, és az emlékirat papírra vetése közben ragaszkodott a tényekhez, kivéve, ha azok nem voltak hajlandóak idomulni hozzá.

Író vagyok, professzionális hazudozó, olvastam valaha egy könyvben. Chabon mesteri szinten űzi a hazudozást, és én nagyon örülök neki.

Ui.: A kiadás, akárcsak a többi Kult könyv esetében, itt is szemet gyönyörködtető, és az előzetes rettegésem ellenére a fordítással is ki voltam békülve.

A kilences számú betegség

"Átélte már néhányszor, milyen az, amikor az ember önnön természetétől rémül meg úgy, hogy legszívesebben keresne egy vackot, kábán és magatehetetlenül összegömbölyödne benne, s ki se jönne onnan az idők végezetéig. Valljuk be őszintén, nem ujjongott, amikor a józan észre fittyet hányva őt igazolta az idő. Olyankor mindig letört egy kicsit, mintha hirtelen egész súlyával nehezedne rá egy szenilis gonosz tündér átka, aki a bölcsője fölött testálta rá a természetellenes adottságot valahogy így: »Mivel nem hívtatok meg a gyermek keresztelőjére - ami nem meglepő, mert Adamsberg szülei olyan szegények voltak, mint a templom egere, és a babát vastag takaróba csavarva, egyedül ünnepelték meg a fiuk születését a Pireneusok mélyén - megátkozom azzal, hogy ott is észrevegye a szart, ahol még mások semmit sem látnak.« Valami ilyesmit mondhatott a gonosz tündér, csak szebben, mert nem volt analfabéta, közönséges meg mégúgy sem."

Fred Vargas: Messzire fuss, soká maradj!

Kihirdettem a kánikulai szükségállapotot, azaz korlátlan mértékben lehet jégkrémet, dinnyét és dinnyét zabálni, gyümölcslevest szürcsölni és hideg sört gyümölcslevet nyakalni, továbbá bármilyen idétlen ruhadarabban mászkálni, korra, súlyra és nemre való tekintet nélkül - valamint falni a könnyen olvasható krimiket. Fred Vargas (alias Frédérique Audoin-Rouzeau) könyvét még 2012-ben hepetelte be a hörcsögénem valami akcióban és képes voltam hat évig tologatni, mondván, á, az könnyű, ráér..., hát, Az eastwicki boszorkányok után elérkezett a pillanat, hogy a pestis elszabaduljon Párizsban.

Az elején kicsit türelmetlen voltam, nem értettem, mi a franc köze van ennek a bukott hajóskapitány Jossnak meg a hülye ládájának a dögvészhez, aztán minden szépen kialakult, urambocsá' még a szereplőket is megkedveltem; olyan volt olvasni, mint otthon megkönnyebbült sóhajjal belebújni a kedvenc formátlan macinaciba, ami előnytelen, csúnyácska, de annyira kényelmes, hogy a világért se válnánk meg tőle. Ez a kis krimi, akárcsak a kinyúlt macinaci, nem fogja megváltani a világot: kissé esetlen, gyatra, viszonylag könnyű kitalálni, ki a gyilkos, de kellemesen gyorsan és fájdalommentesen lehet vele haladni, és még egy kismacska is van benne. A főszereplő zsaru nem alkoholista (a Watsonja viszont igen, bár egyedül nevel öt fénylő arcocskájú csemetét), ellenben csapnivaló a névmemóriája, fogalma sincs, milyen nap van - szinte látom, hogy a krimirajongók tömege egyként hördül fel -, továbbá fejben számolni se nagyon tud, viszont valami autisztikus hatodik érzék segítségével old meg mindenféle bűneseteket, minekutána kinevezik a gyilkossági csoport élére, a hétársadalom legnagyobb döbbenetére. Az anakronisztikus pestiscécó kifogni látszik Adamsbergen, a hullák szaporodnak, Párizs hányja festi a kereszteket, a gyilkos meg a markába nevet, és még magánéleti bonyodalmak is keletkeznek, jajistenem, hát mi lesz itten.

Ötből négy gyémánt jegygyűrűre értékelném - ha még használnék a blogon számszerű értékelést -, amiben minden jóindulatom, elnéző mosolyom benne van a kissé idétlen humor és az ákombákom gyerekrajzokra emlékeztető szereplők iránt. Érdekes módon éreztem egy csöpp csalódottságot, amiért magyarul nem jelent meg a sorozat többi kötete (ez az egy viszont kétszer, biztos ami biztos), ráadásul Commissaire Adamsbergnek ez a negyedik kalandja a sorban. Vargas amúgy közel húsz könyvet írt. Csalódottság egyenlő magyar könyvkiadás, marad a Talpra, halottak!, amely pedig A három evangélista-sorozat (ők a Messzire fuss, soká maradj!-ban is szerepet kapnak) első része, csak hogy még szebb legyen a történet.

Ui.: Azt tudtátok, hogy a bal kézen hordott gyémánt jegygyűrű talizmánként kezdte a pályafutását a pestisjárvány idején? A tehetős pacákok nem szarral gurigáztak, a legerősebb védelmi eszközt pakolták fel az arájukra.

Eredeti cím: Pars vite et reviens tard

Sorozat: Adamsberg 4.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2012

Fordította: Gulyás Adrienn

Ár: 2900 Ft (valószínűleg olcsóbban is fellelhető)

Boszorkánycsütörtök

"Alexandra nem érzett lelkiismeret-furdalást; élvezetes volt ez a hatalom. De most húzhatja föl a gumicsizmáját, s mehet ki, hogy a farkánál fogva a tulajdon kezével szedje föl a bolhás kis dögöt, s hajíthatja be a bokrok közé a kőfalon át, a mocsárba. Annyi szemét van az életben, annyi radírgumi-potyadék, kihullott kávéőrlemény, ablakszárnyak közé szorult döglött darázs, hogy látszólag az ember - vagy legalábbis egy nő - minden ideje arra megy el, hogy helyreállítsa a rendet, átrakjon valamit egyik helyről a másikra, lévén a szemét - anyja szavaival - nem más, mint elbitangolt anyag."

John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Ha valakit elhagynak, vagy az illető hagyja ott a párját, boszorkánnyá lesz - habár azt hihetnénk, nem mindegy, melyik variációval van dolgunk, a természetfelettinek (vagy Updike-nak) lényegtelen. A három, Eastwickben éldegélő barátnőt nem zavarja különösebben, miként működnek titokzatos erőik; Alexandra, Sukie és Jane hetente összegyűlnek - nem szombaton, hanem csütörtökön, és nem üstöt kavargatnak, hanem enyhén alkoholizálnak -, és a városka lakóiról, valamint aktuális szeretőikről pletykálkodnak. Az egyik összejövetelen izgalmas hírt tárgyalnak meg: a régi udvarházat megvásárolja egy titokzatos New York-i férfi, akiről máris rengeteg pletyka kering, és hamarosan a három nő életét is alaposan összekuszálja.

(Nem éppen úgy hangzik, mint ahogy egy Updike-regény alapszituációját elképzeljük, de mindjárt jön a lényeg.)

Persze, hogy a stílusa a lényeg; vadul díszített, a lényegi történéseket természeti leírásokkal körbecsipkéző mondatrengeteg, ami nekem az elején hihetetlenül jólesett, aztán kicsit idegesített és arra gondoltam, sose lesz vége, majd egy hétvégén újra elvesztem benne és jóleső érzésekkel fejeztem be. Számomra ez volt a regény esszenciája, mert a nőktől határozottan besokalltam a végére. Tehát inkább Göncz Árpád miatt marad emlékezetes számomra, mintsem a történet miatt.:)

"Boszorkány voltukban szellemalakokként éltek a közösség képzeletében. Valaki, a város egy polgára, mosollyal üdvözölte a vidám és hetyke arcú Sukie-t, amint elviharzott mellette a girbegurba járdán; másvalaki kissé nagyképűen tisztelgésre emelte a kezét Alexandra előtt, mikor homokos lovaglócsizmájában és zöld selyemujjasban megállt a Csaholó Róka bejáratánál, és Mavis Jessuppal, a bolt tulajdonosával beszélgetett - a zaklatott arcú Mavisszel, aki maga is elvált asszony volt, s akinek vörösre festett haja lazán, Medúza-gyűrűcskékben omlott a vállára. Megint más elismerő pillantással adózott Jane Smart haragos-fekete szemöldökének, ahogy bevágta maga mögött mohazöld Plymouth Valiantjának megviselt kilincsű ajtaját, mert nem akárki módjára vágta be, hanem azzal a belső izzással, ami más klastromforma kisvárosokban Emily Dickinson verseit vagy Emily Brontë ihletett regényét szülte. A nők viszonozták a köszöntéseket, fizették a számláikat, s az örmény família vaskereskedésében, mint akárki más, ők is a mutatóujjukkal próbálták a levegőbe rajzolni, hogy milyen is az a hogyhívják, amire elöregedő házuk javításához, az entrópia ellen folytatott makacs küzdelemben, szükségük van; de mégis mindenki tudta, hogy van körülöttük valami, valami szörnyűséges és obszcén, ami, persze, akár a középiskola igazgatóhelyettesének és feleségének hálószobájában is megtörténhet..."

A nők egymáshoz való viszonyát tekintve akár egy női szerző is írhatta volna a könyvet; a barátnők - csúnyán hangzik, de ez van - tipikus nők, szurkálják-csipkedik egymást, folyamatosan borogatják a közöttük lévő (hatalmi) egyensúlyt, egyszóval nem bölcs boszorkányos bajtársiasságról olvashatunk, hanem néminemű rosszindulattal és versengéssel, éles megjegyzésekkel tarkított feszültséggombócról, amelyet a városba érkező (egyébként egyáltalán nem vonzó) idegen kibiztosít és felrobbant. Versengenek a kegyeiért, mindegyikük azt hiszi, ő a kedvence és a korábban szinte békés életük teljesen felborul és erősen megtépázza a kapcsolatukat is.

A nők korábban sem voltak híján a gyerekes bosszúnak, de Daryl Van Horne érkezésével átlépnek egy határt; émelyítő volt olvasni, hogy azért csettintenek egy mókus, egy kutya halálért, mert bosszantja őket, hogy megdézsmálta a madáretetőt vagy éjszaka ugat. Azért akarnak megölni egy macskát, hogy az általuk gyűlölt embert elkeserítsék, és ez csak a kezdet. Egyrészt az igazságérzetem nem bírja megemészteni, hogy ezeknek a tetteknek nincs következménye, másrészt nekem ez nem fér össze a felszabadultsággal, a társadalmi korlátok felrúgásával, a mindenki-meg-akarja-mondani-mit-csináljak elengedésével, az álszentek pimasz szembenevetésével, hiába próbálják ezt sugallni. Nem erre mondanám, hogy nőnek lenni jó.

A regényben többször szóba kerül, hogy a nők háza milyen kopott és elhanyagolt, a gyerekeiket bosszantó legyekként hessegetik el, ezzel is elutasítva a hagyományos női attribútumokat. Az egészben az a legnevetségesebb, hogy valójában egyvalamire vágynak, arra, ami az általuk levetett szerep lényeges eleme: egy férfira. Borzasztó ostobák, és ez a regény végén be is bizonyosodik. Ráadásul mindnek kutyája van, az isten szerelmére, bár legalább Daryl Van Horne-nak (alias a Sátánnak) van egy, minden mancsán hat lábujjal bíró macskája. Meg egy kutyája is, biztos, ami biztos.

Nem hittem volna, hogy majd arra vágyom, bárcsak jobban előtérbe kerülne az amerikai kisvárosi élet és ne csak Lexáék szemszögéből lássuk a többi embert, de a boszorkányos tudásuk is jobban érdekelt volna, mint a konspirálásaik. A fordítás, a kacskaringós kis kitérők szerencsére elvitték a hátukon a keserű szájízem, szerettem az évszakok változásáról, tearózsaszín alsószoknyákról, vörösréz félhold nyakláncokról (Updike nagyon vágta a színelméletet) olvasni. Nem vagyok benne biztos, hogy Az eastwicki özvegyeket is elolvasom, de ki tudja, legközelebb mit kapok le a könyvtár polcáról.:)

Eredeti cím: The Witches of Eastwick

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 1986 (tökre szeretek ilyen régi, agyonolvasott könyveket magammal hurcibálni)

Fordította: Göncz Árpád

Ár: pár száz forinttól elérhető, gondolom