2022. április 26., kedd

Utazás a mocsok legmélyére

 

Gillian Flynn: Sötét helyek

1/3 - ez a tetszett/olvasott könyvek aránya a Gillian Flynn-nel való korrelációmban. Az arány nem túl ideális, de legalább nem 24 könyvet kellett hozzá elolvasnom, ez is valami.

Habár Flynn üdítő színfolt a krimiírók között abban a tekintetben, hogy nem ugyanazt a sztorit írja meg újra és újra, vannak közös elemek, mint a... nem tudok rá jobb szót, a beteges, aberrált emberek szerepeltetése, akik a többé-kevésbé normális, civilizált embertársaikban viszolygást keltenek; valamint az igazi mélyre ásó, könyörtelenül naturális szociográfiai látlelet arról a közegről, amelyben az adott történet játszódik. Olyan kendőzetlenül, tűélesen mutatja be egy csőd szélén álló, lecsúszott farmercsalád életét a Középnyugaton, vagy az USA déli államaira jellemző fülledt, a felszínen patinás, a mélyben rothadó nihilizmusát, hogy az embernek öklendeznie kell, mert úgy fojtogatja a súlyos atmoszféra, mintha megcsapná egy vágóhíd bűze. Rettenetesen kíméletlen ez a nő, és ismerve a fejében kergetőző ötleteket, jobban félek tőle, mint Margaret Atwoodtól és soha nem ülnék le mellé a buszon.

Az abszolút, utolérhetetlen lieblingem az Éles tárgyak, de, ha nincs a zseniális sorozat, biztos, hogy soha nem olvasom el, mert a Holtodiglant annyira utáltam és annyira megvetettem az alkotóját, amennyire csak egy magamfajta, zsigerből kultúrsznob olvasó képes. Nem tudok azonosulni a Holtodiglan-féle krimikkel, mert életidegennek, hiteltelennek érzem. A Sötét helyek a képzeletbeli spektrum másik végén helyezkedik el, és csak reménykedni merek, hogy ilyen nincs... de tudom, hogy van (ha nem is teljes egészében).

A Sötét helyek iszonyúan nyomasztó, reménytelen hangulatú könyv, a tanult tehetetlenség, az ostobaság és az agresszió dans macabre regénye. Olvasás közben mocskosnak éreztem magam - ilyet se váltott ki még belőlem egy könyv -, alig vártam, hogy befejezzem és elfelejthessem.

Nem szoktam felróni, ha a a szereplők nem szimpatikusak - az életben sem 100%-ban full jó fejek az emberek -, de Gillian Flynn ezúttal istenesen megdolgozik azért, hogy undorodva rázzuk a fejünket. Láttunk már tőle ostoba, kétszínű és pszichopata karakterábrázolásokat, de a Sötét helyekbeli szereplői ezek kvintesszenciái. Az apa, aki hónapokra magára hagyja a lányát, nem bánja, ha iszik és drogozik, amíg ott villog az ujján a szüzességi gyűrű (az emberi ostobaság tényleg mérhetetlen). A gyengekezű, önállótlan anya, aki négy gyereket hoz a világra, mert túl nagy fáradtság lett volna szólni a férjének, hogy húzzon óvszert - annak a férjnek, aki drogos, alkoholista és eladná a gyerekeit egy adag... bármiért, amit pénzzé lehet tenni. A főszereplő, Libby se pályázik az olvasó jóindulatára: egy undok kleptomániás, aki felélte a számára jószándékú idegenek által gyűjtött pénzalapot és felháborodva fogadja, hogy az embereket huszonöt évvel később már nem érdekli a "bátor, kicsi Day lány", aki egyedüliként túlélte a családja lemészárlását. Igaz, hogy a kicsi Day lány időközben felnőtt és szó szerint nem csinált semmit és nem is akar, még macskakaját se venni a kivénhedt háziállatának és beköttetni az internetet, de ez mellékes apróság, nem igaz?

Hihetetlenül, sírnivalóan groteszk, hogy egy csapat rejtély-és bűnténymániás idegen egy rakás pénzt fizet Libbynek, hogy meglátogassa a börtönben a bátyját, Bent, akit bűnösnek találtak a családja kivégzésében és aki ellen az akkor hétéves Libby is vallott. A Gyilkosok Klubjának meggyőződése, hogy Ben ártatlan, a nyomozás csapnivaló volt és anyagi ellenszolgáltatásért cserébe ráveszik Libbyt, hogy beszéljen az ügyben érintett emberekkel is, hogy szabadlábra helyeztethessék Bent. Ahogy annak lennie kell egy krimiben, emlékek, titkok kerülnek napvilágra, ahogy Libby egyre közelebb jut a megoldáshoz, felváltva követhetjük a múlt-és jelenbeli eseményeket.

A cselekmény feszes és, mondhatni, izgalmas, a jelenetek filmszerűen váltakoznak. Gyorsan olvastatja magát, ha nem liftezett volna a gyomrom - igazából a Diondra-szál vágta ki nálam a biztosítékot -, akkor még élveztem is volna az olvasását.

Eredeti cím: Dark Places

Kiadó: Alexandra

Kiadás éve: 2014

Fordította: Csonka Ágnes

Ár: passz, antikváriumban biztosan fellelhető


2022. április 24., vasárnap

Minden emlék a mélyben

"Az életnek ahhoz, hogy létezzen, tényleg szüksége van arra, hogy elmeséljék?" 

Silvia Avallone: Egy barátság története

Nézem magam kora reggel a tükörben. Háromnegyed hat van, nem az én napszakom. Igazság szerint még alig látok, az agyamban futó háttérprogramok csikorogva próbálnak feléledni, de élénken vizslatom magam, nőtt-e valami éjjel az arcomra. Hála istennek csak a szokásos kép fogad, és még a hajam is hellyel-közzel normálisan áll. A vászon elfogadható állapotú, kezdődhet a varázslás, hogy teljes fegyverzetben ugorhassak neki a napnak.

Sokszor elgondolkodtam már azon, a csinos kinézetnek nálam milyen szerepe van. Van, aki az önbizalmát akarja megtámogatni, van, aki pasit akar felszedni. Vannak, akik a kreatív vénájukat élik ki és akik fegyverként használják. Én az utóbbi kettőt művelem, Beatrice Rossetti pedig mindent egyszerre - olyan könnyű a világot megtéveszteni, pláne a digitális szemfényvesztés korában.

De ne rohanjunk ennyire előre.

Szóval, Silvia Avallone. Az Acél, egy nagy sikerű, összetett, sodró lendületű, kíméletlen látlelet, ami megbabonázza az olvasót. A nyomorúság közepén kivirágzó szépség fájdalmas lüktetése. Aztán tíz év hallgatás következik, megjelenik az Egy barátság története és mindenkit egy dolog érdekel.

Nem, nekem nem múlta felül az Acélt, de még a közelében sem járt.

(Szegény Silvia, remélem, mások jobban szeretik ezt a könyvet és nem fetreng a padlón a be nem teljesített elvárás valamennyi démonától.)

Ami a legjobban hiányzott, az a hipnotikus erő, amit Avallone előző könyvében éreztem. Szó szerint faltam az oldalakat, volt benne valami, ami kiemelte a hasonló regények sorából. A nyomor bemutatása önmagában nem elég, plusz az Egy barátság történetében nem kapunk mást, mint ötszáz oldal nyavalygást. Sarkos, kicsit túlzó vélemény, de dühös vagyok Avallonéra, mert ha teret enged más nézőpontoknak, ha legalább váltott szemszögben közelebb hozza Beát (és az anyjával való viszonyát), akkor egy sokkal érdekesebb történet kerekedett volna ki ebből. Ez nem egy barátság története, ez Elisa története, aki kb. 15 évig azon vergődik, hogy a barátnője gyönyörű és sikeres és menő, ő pedig nem.

 Tulajdonképpen kristálytiszta látleletet nyújt arról, milyen viselkedésminták alakulnak ki egy elhanyagolt, semmibe vett kislányban, aki folyton csak koloncnak érezte magát az anyja nyakán, de valahogy sokat markol és keveset fog. Nem megy elég mélyre. Rettenetesen szántam Elisát és a megcsúfolt reményeit, de mindez kevés ahhoz, hogy elbírjon egy ekkora terjedelmű regényt. Habár a bemutatott jelenség valós, az arányok nagyon elcsúsztak és kicsit hiteltelennek érzem, hogy több mint tíz évvel a Nagy Árulás után Elisa elméje minden egyes nap a Beával való barátsága mozzanatait veszi át újra és újra, mint egy beakadt magnószalag.  

Biztosan sokak fejében visít a riasztó, hogy Ferrante-koppintásról van szó, igen, itt is erőteljes hangsúlyt kap a női rivalizálás, de teljesen más oldalról közelítik meg a női barátságot; még szóba is kerül a Briliáns barátnőm, talán fricskaként, hadd kérőddzünk ezen, mert olvasói berkekben talán mindenkinek a Nápolyi regények az első, ami eszébe jut, pedig az Acél is két lányról szól, meg számos más könyv is.

Eredeti cím: Un' amicizia

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2021

Fordította: Lukácsi Margit

Ár: 4500 Ft


2022. április 17., vasárnap

De néha a holnap soha nem jön el

"Hát persze hogy táncolnak. Mi mást lehetne tenni, mikor az ősz lassan télbe vált, a napok egyre rövidebbek, a sötétség egyre súlyosabb, végül olyan súlyos lesz, hogy a fürdőszobai mérlegek kiakadnak tőle." 

Jón Kalman Stefánsson: Ásta

Sejtem, hogy a csillagok száma alapján néhányan már mosolyogtok... szóval, Amika, hogy is van ez a szárított tőkehalfejjel?

Őt hagytam meg utoljára a könyvtári kupacból, amolyan "legyen..." grimasszal az arcomon vettem el a polcról. Itthon belelestem egy fél mondat erejéig valahol a közepe táján és berzenkedve be is csuktam. Biztos voltam benne, hogy nem fog tetszeni, túlzás nélkül méla undorral néztem rá. Felvágom tőle az ereimet. Elveszi a maradék életkedvem. Meg is érdemelné, hogy olvasás nélkül vigyem vissza, úgy kell neki.

Kecsesen zárjuk le ezt az ostoba felvezetést, hadd kezdődjön a szent rajongás: szeretem magamat meglepni és igen, szeretek magamon röhögni, jó? Továbbá szeretem a könyvtárat, mert kiiktatja a könyvekkel szembeni elvárást és a megvásárlásuk esetén érzett stresszt.

Stefánsson könyve sem szűkölködik az emberi nyomorúságban, de úgy képes az egészet becsomagolni, hogy az olvaó nyeli, mint kacsa a nokedlit; egyszerűen annyi a titka, hogy mesél. Visszanyúl a történetmesélés kezdetéhez, ugyanakkor egy merész húzással nekiáll posztmodernkedni, magát is beleírja a regénybe, ahogy a regényt írja és közben izgatottan újságolja el neki a lánya, milyen érdekes személyiség a nemrég megismert Ásta. Hirtelen az jutott eszembe, hogy Stefánsson a skandináv Paul Auster, de ez magában hordozná azt a sértést, hogy Stefánsson csak egy jól sikerült imágó, plusz Austertől sem olvastam túl sokat, szóval Stefánsson az Stefánsson, és kész.

Habár teljesen hétköznapi emberek botorkálásáról olvashatunk, szeretett Kálmánunk (ezt nem bírtam kihagyni) úgy adja elő, hogy munka után semmi mást nem akartam csinálni, mint visszabújni a könyvbe, a telefon meg dögöljön meg. Kálmán az őrületbe kergetett a gyakori helyszín-és idősíkváltással, a végsőkig próbára téve a türelmemet; muszáj most visszatérni Sigvaldihoz, nem követjük tovább az előző szálat? Miért mindig ott hagyod abba, ahol a legizgalmasabb? Remek, most meg a kávéfőzésről értekezel és úgy mutatod be az ostoba szomszédod, ahogy az biztosan nem szeretne az örökkévalóság része lenni (direkt kérte, hogy ne írd meg a pocakját, erre te csakazértis), miközben szegény Ásta Bécsben szenved.

Ásta. Az "ást" jelentése szeretet, de a főszereplőnek pont ez lesz a keresztje; úgy tűnik, képtelen szeretni és csak fájdalmat okoz azoknak, akik megpróbálnak közeledni hozzá. A töredezett elbeszélésmód miatt időbe telik összerakosgatni a képet és bizonyos részletek homályban maradnak, de annyi kiviláglik, hogy az anyai ágon végigvonuló transzgenerációs sebek Ásta életét is komolyan meghatározzák. Ástában is ott fészkel édesanyja nyughatatlansága, de tőle eltérően erőteljes lelkiismerettel párosul, ami igazi megnyomorító párosításnak bizonyul és számos vargabetűt eredményez az életében. Milyen furcsa, hogy a sok szenvedés érdekes élettörténeteket eredményez! A rossz, rendbomlást hozó epizódok, a traumák ellenére Ásta élete máshogy végződik, mint az anyjáé, igazán kíváncsi lettem volna az énje tudatos részére és a felnőttkorára is, hogyan sikerült mindezt magában elrendeznie és eljutnia odáig, ahol a levelei alapján tart.

A vélemények alapján szerencsés kézzel sikerült az eddig megjelent Stefánsson-művek közül a legolvasmányosabbat kiválasztanom. Nem tudom, mikor kaparok össze elég lelkierőt a Menny és pokol trilógiához, de egyszer az is sorra kerül.

Eredeti cím: Saga Ástu

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2021

Fordította: Egyed Veronika

Ár: 4000 Ft

2022. április 9., szombat

Temetési rítusok

Hannah Kent: Rekviem egy gyilkos asszonyért

Hosszú évek óta a képzeletbeli várólistámon tanyázó könyvről van szó, tipikus "majd egyszer"-kötetről. A "majd egyszer" márciusban jött el, amikor az egyik könyvtári forgóállványon csábítóan felém kacsintgatott, én pedig egy közönyös vállrándítással magamhoz ragadtam, mondván, miért is ne, legfeljebb félbehagyom - ehhez képest alig bírtam letenni.

Kétféle ember van: aki az északi nyomort, és aki a déli nyomort preferálja. Én az utóbbi csoportba tartozom, mert délen legalább meleg van, és a melegben mindent könnyebb elviselni, és lehet tésztát meg paradicsomot enni. Északon viszont nincs más, csak sós víz, szél, poshadt hínár, meg szárított tőkehalfej. Ja, és a sötétség.

Ennek okán igen limitált mértékben tudom elviselni a szárított tőkehalfejet, de Hannah Kentét - aki az Utószóban roppant aranyosan és érzékletesen mutatja be a történettel való vajúdását, amely izlandi cserediákságával kezdődött - élvezettel befaltam. Nehezen tudom pontosan megfogalmazni, mi fogott meg annyira a regényben; egy, a nagyvilágtól elzárt, szűk közösség, amelyet sóval bevont és megkeserített a természettel való küzdelem a puszta túlélésért, ahol éjszaka jégréteg képződik a takarón, az eget hollóraj feketíti el, amely megmutatja a jövőt. Fekete fellegek, kavargó hóvihar, az égő fa felszálló füstje. A vér. Ahol olyan erősen fúj a szél, mintha lidérc ostromolná a házat. Egy férfi, aki a Sátántól kapta a nevét. Egy nő, aki ért a madarak nyelvén.

A regény valós eseményeket dolgoz fel; Agnes Magnusdóttir áll a középpontjában, az utolsó ember, akit Izlandon kivégeztek. A szájhagyomány ravasz, számító vagy éppen őrűlt nőként őrizte meg, az írónő arra tesz kísérletet, hogy a rendelkezésre álló tények és a fantázia révén egy másik Agnest mutasson be, azt az Agnest, aki hozzá hasonlóan magányos kívülálló volt, aki a képzeletében elevenedett meg a kutatásai során. Nagyon szeretem az irodalom és az írók azon empatikusságon és kíváncsiságon (vagy bármin) alapuló képességét, hogy képesek és mernek szembemenni az általános (elő)ítélettel, hogy a világ elé tárják az érem másik oldalát is.

Agnes törvénytelen lánygyermek, ami a 19. századi Izlandon nem előnyös belépő az életbe. Édesanyja kiskorában elhagyja (azt hiszem, hat évesen), először rokonoknál lakik, majd az egyházközség gondoskodónak nem mondható szárnyai alatt tanyáról tanyára kerül, oda, ahol éppen szükség van egy plusz pár dolgos kézre. A tragédiák, a szívtelen bánásmód, a gyökértelenség elidegenítik az emberektől Agnest, akik gyanakodva figyelik, mert nincstelensége, számkivetettsége ellenére intelligens, művelt beszédű - ezek elegyétől mindenki idegenkedik, főleg a basáskodó férfiak, akik már akkor is fenyegetve érezték magukat az okos, erős nőktől.

Tulajdonképpen egy klasszikus esetet láthatunk: adott egy ide-oda hányódó, senkihez sem kötődő ember, aki egy karizmatikus manipulátor hálójába kerül - mert, bármennyire is baljós kisugárzással is bír Agnes, ő is vágyik a szeretetre, az elfogadásra, hogy végre tartozzon valakihez, tartozzon valahová. Hogy otthona legyen. Hogy legyen valaki, aki végre látja őt. Natan, a titokzatos gyógyító, füvesember, állítólagos látnok, aki a rossznyelvek szerint a Sátán szülötte, ellenállhatatlan vonzerővel bír az ilyen magányos emberek számára (is); annak ellenére, hogy nem mondható vonzó férfinak, delejes kisugárzása sokakat megbabonáz és kiváltságnak érzik, ha valaki hozzá tartozhatnak - ugyanakkor ő is kívülálló, hiszen olyan praktikákat ismer, amelyek a halál küszöbéről rántják vissza a betegeket. A gyógyítókat mindig valami félelemmel, távolságtartással vegyes tisztelet övezte, amely könnyen átfordulhatott erőszakba, Natan pedig előszeretettel játszik rá erre a szerepre, imád játszadozni az emberek érzelmeivel, ráadásul a vagyona is tovább szítja az emberek iránta való ellenszenvét.  

Csak idő kérdése, hogy az eleve meglévő és szándékosan táplált feszültség eszkalálódjon és magával rántson mindenkit, aki az epicentrumában van - így Agnest is.

Nagyon lebilincselő, a legelemibb érzelmekre ható történetről van szó, ami sokáig elkíséri az embert - sziruposan hangzik, de így van; szomorú tabló az emberi gyarlóságról és a mindenféle értelemben vett nyomorban kivirágzó jóság fájdalmas ellentétéről.

Eredeti cím: Burial Rites

Sorozat: Arany pöttyös könyvek

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2016

Fordította: Lengyel Tamás

Ár: 3400 Ft (de sokkal olcsóbban hozzá lehet jutni)



2022. április 2., szombat

A márciusi zárás

 Márciusban sem vettem könyvet, ezen lassan illene változtatnom.




Elég jó könyveket olvastam a múlt hónapban; az Alkony Motel egy kicsit sántított - nem tudom, honnan jön újabban az a késztetés, hogy a korai könyvmolykoromat idézően efféle (misztikus) thrilleket olvassak -, Lydia Davistől kicsit tartottam, mert A történet vége című regényével kicsit elmentünk egymás mellett, de a töredezett stílus nagyon jól állt ezeknek a rövid, sokszor száraz humorú szösszeneteknek.
Ted Chiangnál sejtettem, hogy csak jóra számíthatok (és legalább nem döngölt a földbe, mint Ken Liu), a Rekviem egy gyilkos asszonyért pedig totális meglepetés volt, nem hittem volna, hogy ennyire elvarázsol, nagyon örülök, hogy kivettem a könyvtárból.

A többiek márciusa:
Dóri - aki majdnem minden márciusi szerzeményét elolvasta
Kata - aki megnyitotta a Balaton-szezont
PuPilla - aki csak úgy hasít a Várólistacsökkentésben