"Az életnek ahhoz, hogy létezzen, tényleg szüksége van arra, hogy elmeséljék?"
Nézem magam kora reggel a tükörben. Háromnegyed hat van, nem az én napszakom. Igazság szerint még alig látok, az agyamban futó háttérprogramok csikorogva próbálnak feléledni, de élénken vizslatom magam, nőtt-e valami éjjel az arcomra. Hála istennek csak a szokásos kép fogad, és még a hajam is hellyel-közzel normálisan áll. A vászon elfogadható állapotú, kezdődhet a varázslás, hogy teljes fegyverzetben ugorhassak neki a napnak.
Sokszor elgondolkodtam már azon, a csinos kinézetnek nálam milyen szerepe van. Van, aki az önbizalmát akarja megtámogatni, van, aki pasit akar felszedni. Vannak, akik a kreatív vénájukat élik ki és akik fegyverként használják. Én az utóbbi kettőt művelem, Beatrice Rossetti pedig mindent egyszerre - olyan könnyű a világot megtéveszteni, pláne a digitális szemfényvesztés korában.
De ne rohanjunk ennyire előre.
Szóval, Silvia Avallone. Az Acél, egy nagy sikerű, összetett, sodró lendületű, kíméletlen látlelet, ami megbabonázza az olvasót. A nyomorúság közepén kivirágzó szépség fájdalmas lüktetése. Aztán tíz év hallgatás következik, megjelenik az Egy barátság története és mindenkit egy dolog érdekel.
Nem, nekem nem múlta felül az Acélt, de még a közelében sem járt.
(Szegény Silvia, remélem, mások jobban szeretik ezt a könyvet és nem fetreng a padlón a be nem teljesített elvárás valamennyi démonától.)
Ami a legjobban hiányzott, az a hipnotikus erő, amit Avallone előző könyvében éreztem. Szó szerint faltam az oldalakat, volt benne valami, ami kiemelte a hasonló regények sorából. A nyomor bemutatása önmagában nem elég, plusz az Egy barátság történetében nem kapunk mást, mint ötszáz oldal nyavalygást. Sarkos, kicsit túlzó vélemény, de dühös vagyok Avallonéra, mert ha teret enged más nézőpontoknak, ha legalább váltott szemszögben közelebb hozza Beát (és az anyjával való viszonyát), akkor egy sokkal érdekesebb történet kerekedett volna ki ebből. Ez nem egy barátság története, ez Elisa története, aki kb. 15 évig azon vergődik, hogy a barátnője gyönyörű és sikeres és menő, ő pedig nem.
Tulajdonképpen kristálytiszta látleletet nyújt arról, milyen viselkedésminták alakulnak ki egy elhanyagolt, semmibe vett kislányban, aki folyton csak koloncnak érezte magát az anyja nyakán, de valahogy sokat markol és keveset fog. Nem megy elég mélyre. Rettenetesen szántam Elisát és a megcsúfolt reményeit, de mindez kevés ahhoz, hogy elbírjon egy ekkora terjedelmű regényt. Habár a bemutatott jelenség valós, az arányok nagyon elcsúsztak és kicsit hiteltelennek érzem, hogy több mint tíz évvel a Nagy Árulás után Elisa elméje minden egyes nap a Beával való barátsága mozzanatait veszi át újra és újra, mint egy beakadt magnószalag.
Biztosan sokak fejében visít a riasztó, hogy Ferrante-koppintásról van szó, igen, itt is erőteljes hangsúlyt kap a női rivalizálás, de teljesen más oldalról közelítik meg a női barátságot; még szóba is kerül a Briliáns barátnőm, talán fricskaként, hadd kérőddzünk ezen, mert olvasói berkekben talán mindenkinek a Nápolyi regények az első, ami eszébe jut, pedig az Acél is két lányról szól, meg számos más könyv is.
Eredeti cím: Un' amicizia
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2021
Fordította: Lukácsi Margit
Ár: 4500 Ft
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése