"Hát persze hogy táncolnak. Mi mást lehetne tenni, mikor az ősz lassan télbe vált, a napok egyre rövidebbek, a sötétség egyre súlyosabb, végül olyan súlyos lesz, hogy a fürdőszobai mérlegek kiakadnak tőle."
Sejtem, hogy a csillagok száma alapján néhányan már mosolyogtok... szóval, Amika, hogy is van ez a szárított tőkehalfejjel?
Őt hagytam meg utoljára a könyvtári kupacból, amolyan "legyen..." grimasszal az arcomon vettem el a polcról. Itthon belelestem egy fél mondat erejéig valahol a közepe táján és berzenkedve be is csuktam. Biztos voltam benne, hogy nem fog tetszeni, túlzás nélkül méla undorral néztem rá. Felvágom tőle az ereimet. Elveszi a maradék életkedvem. Meg is érdemelné, hogy olvasás nélkül vigyem vissza, úgy kell neki.
Kecsesen zárjuk le ezt az ostoba felvezetést, hadd kezdődjön a szent rajongás: szeretem magamat meglepni és igen, szeretek magamon röhögni, jó? Továbbá szeretem a könyvtárat, mert kiiktatja a könyvekkel szembeni elvárást és a megvásárlásuk esetén érzett stresszt.
Stefánsson könyve sem szűkölködik az emberi nyomorúságban, de úgy képes az egészet becsomagolni, hogy az olvaó nyeli, mint kacsa a nokedlit; egyszerűen annyi a titka, hogy mesél. Visszanyúl a történetmesélés kezdetéhez, ugyanakkor egy merész húzással nekiáll posztmodernkedni, magát is beleírja a regénybe, ahogy a regényt írja és közben izgatottan újságolja el neki a lánya, milyen érdekes személyiség a nemrég megismert Ásta. Hirtelen az jutott eszembe, hogy Stefánsson a skandináv Paul Auster, de ez magában hordozná azt a sértést, hogy Stefánsson csak egy jól sikerült imágó, plusz Austertől sem olvastam túl sokat, szóval Stefánsson az Stefánsson, és kész.
Habár teljesen hétköznapi emberek botorkálásáról olvashatunk, szeretett Kálmánunk (ezt nem bírtam kihagyni) úgy adja elő, hogy munka után semmi mást nem akartam csinálni, mint visszabújni a könyvbe, a telefon meg dögöljön meg. Kálmán az őrületbe kergetett a gyakori helyszín-és idősíkváltással, a végsőkig próbára téve a türelmemet; muszáj most visszatérni Sigvaldihoz, nem követjük tovább az előző szálat? Miért mindig ott hagyod abba, ahol a legizgalmasabb? Remek, most meg a kávéfőzésről értekezel és úgy mutatod be az ostoba szomszédod, ahogy az biztosan nem szeretne az örökkévalóság része lenni (direkt kérte, hogy ne írd meg a pocakját, erre te csakazértis), miközben szegény Ásta Bécsben szenved.
Ásta. Az "ást" jelentése szeretet, de a főszereplőnek pont ez lesz a keresztje; úgy tűnik, képtelen szeretni és csak fájdalmat okoz azoknak, akik megpróbálnak közeledni hozzá. A töredezett elbeszélésmód miatt időbe telik összerakosgatni a képet és bizonyos részletek homályban maradnak, de annyi kiviláglik, hogy az anyai ágon végigvonuló transzgenerációs sebek Ásta életét is komolyan meghatározzák. Ástában is ott fészkel édesanyja nyughatatlansága, de tőle eltérően erőteljes lelkiismerettel párosul, ami igazi megnyomorító párosításnak bizonyul és számos vargabetűt eredményez az életében. Milyen furcsa, hogy a sok szenvedés érdekes élettörténeteket eredményez! A rossz, rendbomlást hozó epizódok, a traumák ellenére Ásta élete máshogy végződik, mint az anyjáé, igazán kíváncsi lettem volna az énje tudatos részére és a felnőttkorára is, hogyan sikerült mindezt magában elrendeznie és eljutnia odáig, ahol a levelei alapján tart.
A vélemények alapján szerencsés kézzel sikerült az eddig megjelent Stefánsson-művek közül a legolvasmányosabbat kiválasztanom. Nem tudom, mikor kaparok össze elég lelkierőt a Menny és pokol trilógiához, de egyszer az is sorra kerül.
Eredeti cím: Saga Ástu
Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2021
Fordította: Egyed Veronika
Ár: 4000 Ft
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése