Hosszú évek óta a képzeletbeli várólistámon tanyázó könyvről van szó, tipikus "majd egyszer"-kötetről. A "majd egyszer" márciusban jött el, amikor az egyik könyvtári forgóállványon csábítóan felém kacsintgatott, én pedig egy közönyös vállrándítással magamhoz ragadtam, mondván, miért is ne, legfeljebb félbehagyom - ehhez képest alig bírtam letenni.
Kétféle ember van: aki az északi nyomort, és aki a déli nyomort preferálja. Én az utóbbi csoportba tartozom, mert délen legalább meleg van, és a melegben mindent könnyebb elviselni, és lehet tésztát meg paradicsomot enni. Északon viszont nincs más, csak sós víz, szél, poshadt hínár, meg szárított tőkehalfej. Ja, és a sötétség.
Ennek okán igen limitált mértékben tudom elviselni a szárított tőkehalfejet, de Hannah Kentét - aki az Utószóban roppant aranyosan és érzékletesen mutatja be a történettel való vajúdását, amely izlandi cserediákságával kezdődött - élvezettel befaltam. Nehezen tudom pontosan megfogalmazni, mi fogott meg annyira a regényben; egy, a nagyvilágtól elzárt, szűk közösség, amelyet sóval bevont és megkeserített a természettel való küzdelem a puszta túlélésért, ahol éjszaka jégréteg képződik a takarón, az eget hollóraj feketíti el, amely megmutatja a jövőt. Fekete fellegek, kavargó hóvihar, az égő fa felszálló füstje. A vér. Ahol olyan erősen fúj a szél, mintha lidérc ostromolná a házat. Egy férfi, aki a Sátántól kapta a nevét. Egy nő, aki ért a madarak nyelvén.
A regény valós eseményeket dolgoz fel; Agnes Magnusdóttir áll a középpontjában, az utolsó ember, akit Izlandon kivégeztek. A szájhagyomány ravasz, számító vagy éppen őrűlt nőként őrizte meg, az írónő arra tesz kísérletet, hogy a rendelkezésre álló tények és a fantázia révén egy másik Agnest mutasson be, azt az Agnest, aki hozzá hasonlóan magányos kívülálló volt, aki a képzeletében elevenedett meg a kutatásai során. Nagyon szeretem az irodalom és az írók azon empatikusságon és kíváncsiságon (vagy bármin) alapuló képességét, hogy képesek és mernek szembemenni az általános (elő)ítélettel, hogy a világ elé tárják az érem másik oldalát is.
Agnes törvénytelen lánygyermek, ami a 19. századi Izlandon nem előnyös belépő az életbe. Édesanyja kiskorában elhagyja (azt hiszem, hat évesen), először rokonoknál lakik, majd az egyházközség gondoskodónak nem mondható szárnyai alatt tanyáról tanyára kerül, oda, ahol éppen szükség van egy plusz pár dolgos kézre. A tragédiák, a szívtelen bánásmód, a gyökértelenség elidegenítik az emberektől Agnest, akik gyanakodva figyelik, mert nincstelensége, számkivetettsége ellenére intelligens, művelt beszédű - ezek elegyétől mindenki idegenkedik, főleg a basáskodó férfiak, akik már akkor is fenyegetve érezték magukat az okos, erős nőktől.
Tulajdonképpen egy klasszikus esetet láthatunk: adott egy ide-oda hányódó, senkihez sem kötődő ember, aki egy karizmatikus manipulátor hálójába kerül - mert, bármennyire is baljós kisugárzással is bír Agnes, ő is vágyik a szeretetre, az elfogadásra, hogy végre tartozzon valakihez, tartozzon valahová. Hogy otthona legyen. Hogy legyen valaki, aki végre látja őt. Natan, a titokzatos gyógyító, füvesember, állítólagos látnok, aki a rossznyelvek szerint a Sátán szülötte, ellenállhatatlan vonzerővel bír az ilyen magányos emberek számára (is); annak ellenére, hogy nem mondható vonzó férfinak, delejes kisugárzása sokakat megbabonáz és kiváltságnak érzik, ha valaki hozzá tartozhatnak - ugyanakkor ő is kívülálló, hiszen olyan praktikákat ismer, amelyek a halál küszöbéről rántják vissza a betegeket. A gyógyítókat mindig valami félelemmel, távolságtartással vegyes tisztelet övezte, amely könnyen átfordulhatott erőszakba, Natan pedig előszeretettel játszik rá erre a szerepre, imád játszadozni az emberek érzelmeivel, ráadásul a vagyona is tovább szítja az emberek iránta való ellenszenvét.
Csak idő kérdése, hogy az eleve meglévő és szándékosan táplált feszültség eszkalálódjon és magával rántson mindenkit, aki az epicentrumában van - így Agnest is.
Nagyon lebilincselő, a legelemibb érzelmekre ható történetről van szó, ami sokáig elkíséri az embert - sziruposan hangzik, de így van; szomorú tabló az emberi gyarlóságról és a mindenféle értelemben vett nyomorban kivirágzó jóság fájdalmas ellentétéről.
Eredeti cím: Burial Rites
Sorozat: Arany pöttyös könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2016
Fordította: Lengyel Tamás
Ár: 3400 Ft (de sokkal olcsóbban hozzá lehet jutni)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése