2020. május 31., vasárnap

Májusi zárás

Amennyire megindultam az előző hónapban, annyira jól viselkedtem májusban: nem vettem egy darab könyvet se.

Olvasás szempontjából ez a hónap a képregényeké volt, a már említett hétvégi, ebéd utáni pilledt percekben.

Brian Michael Bendis: Jessica Jones: Alias 1. Alan Moore: Halo Jones balladája Cormac McCarthy: Suttree Alan Moore: V mint vérbosszú Charlotte Link: A nővérek háza
Jason Aaron: Thor: A mennydörgés istene Brian Michael Bendis: Come Home

Néhányról már írtam is pár sorban, összességben elégedett vagyok velük, a Jessica Jones - Alias második része fényévekkel jobb, mint az első, és összehasonlítás nélkül is nagyon-nagyon szuper, fergeteges párbeszédek vannak benne és mindkét történet izgalmas. 
A Suttree kemény falat volt, de meglepően gyorsan lebirkóztam. Az igazi büszkeségem viszont A nővérek háza elolvasása, ami olyan régóta vár a sorára, hogy a virtuális polcaim végigböngészése alapján még a Várólistacsökkentésbe se mertem belerakni (peidg úgy emlékeztem, többszörös túlélő) és a beszerzése mellett nem szerepel dátum. Néha mérgelődtem rajta, de nem volt rossz.

A többiek májusa:
Nita
PuPilla
Nikkincs
Heloise
Dóri

2020. május 30., szombat

Rövidkék - Képregényes kiadás

Mostanában kedvelt hétvégi program nálunk a keményfedeles, vizuális gyönyört kínáló képregények olvasása, ezekből szemezgettem.

Brian Michael Bendis: Alias 1.

Muszáj volt a Suttree olvasása közben könnyedebb-rövidebb könyveket beiktatni, mielőtt felvágom az ereimet, a kedves képregénygyűjteménye pedig ebből a szempontból (is) ideális kincsesbánya. Mivel a Netflix Marvel-sorozatai eléggé beszippantottak, gondoltam, miért ne az Alias első részével lazítsak.
Eléggé pofára estem, mert, restellem bevallani, de ugyanazt a miliőt és főszereplőt kerestem ebben a kötetben, mint a filmsorozatban, és a kettő teljesen más. Még azt is nehéz volt megszoknom, hogy Jessicának eredetileg barna haja van és jóval esendőbb, hétköznapibb személyiség, mint a Krysten Ritter által megformált karakternek - a modoráról nem is beszélve. A sorozatbeli Jessica bunkóbb, mint öt pasi együttvéve.
A képregény története is más, attól eltekintve, hogy Jessica bajba keveredik és olyasmivel vádolják, amit nem követett el. Egy ideges hölgy keresi fel, aki az eltűnt húgát szeretné megtalálni. Ahogy annak egy tisztességes krimiben lennie kell, az ügy mögött jóval több van, mint ahogy első ránézésre látszik és Jessica ártatlan gyalogként olyan játszmába keveredik, amiből nem biztos, hogy ép bőrrel fog szabadulni.
Tulajdonképpen ezért utálom megnézni a könyvekből készült filmeket-sorozatokat; tudatmódosítást hajtanak végre rajtam, még utólag is képesek kiradírozni a fejemben megrajzolt képeket, előtte pedig nem fair elvárásokat támasztanak bennem az eredeti (!) művekkel szemben; valahol mélyen, tudat alatt azt akarom, hogy az adaptáció és a könyv egymásnak teljesen megfeleltethető legyen, sőt, a könyvvel szemben még igazságtalanabb vagyok, mert azt szeretném, ha plusz jelentésréteget adna a történethez, amivel képes bebizonyítani, hogy... nem is tudom, hogy jobb a filmnél? Elvárom, hogy egy marék papír és tinta élethűbb jeleneteket plántáljon a fejembe, mint egy mozgó, színes celluloid, ami tálcán kínál mindent a szemnek?
Nagyon szokatlan volt az "igazi" Jessicáról olvasni és egy olyan történetbe belehelyezkedni, ami a szuperhősködős múltjához kapcsolódik; ebben a képregényben feltűnik egy-két sztár szuperhős, a fő konfliktus is az egyikükhöz kapcsolódik - de ők annyira agyonkoptatott klisék nekem, hogy nem tudnak közel kerülni hozzám. Engem nem XY érdekelt, hanem Jessica, ezért kicsit ingerülten olvastam a történetet, ami egyébként egész jó, csak hamarabb végeztem vele, mintsem átrendezhettem volna magamban egy, már régebben kialakult képet.

Igazából nekem pont az tetszett a Netflix sorozatokban, hogy "elfeledett" hősöket állítanak a középpontba és nem olyan bombasztikusan hollyvoodiak, mint a mozifilmek, ezért szinte csalásnak éreztem, hogy Marvel Kapitány úgy jár-kel a panelek között, mintha ő egy viszonyítási pont lenne, Jessica meg csak mellékszereplő - értem én, hogy ő kevésnek érzi magát Carolhoz képest, de azért na.

Szóval nehéz kimondani, de az "Amikor a film jobb, mint a könyv", nagyon rövid, kételemes listára* feliratkozott Jessica Jones is.
* Az egyik A tökéletes trükk, a másikat sajnos elfelejtettem.

Alan Moore: Halo Jones balladája

Szegény Halót eléggé elhanyagoltuk; az utóbbi időben, a nagy karanténozás idején vicomte-tal rákaptunk a keményfedeles, nehézsúlyú képregények közösen olvasására, jellemzően hétvégente, az ebéd utáni szieszta idején. Na most, a legsúlyosabb kajakóma nem kedvezett eme színes, kicsit cyberpunkos, galaktikus kalandokban bővelkedő, karikatúraszerű rajzokban tobzódó ötletkavalkádnak, amelyet Kodaj Dániel zseniális fordítása egészít ki, magyarán tíz oldalakat bírtunk elolvasni, mielőtt beütött volna a szundi time - a heti tíz oldalas, rapszodikus olvasás semminek nem tesz jót, hát még egy minden ízében idegen történetnek. Aztán egyszer megembereltük magunkat és sikerült is felfedezni a nagyszerűségét, belerázódtunk a ritmusába és együtt fedeztük fel Halóval minden világok legjobbikait (meg a Macskavért).
A befejezése folytatással kecsegtet, de sajnos nem készült több képregény erről a hétköznapi, mégis különleges hősnőről.
És hát a patkánykirály ebben a formájában is lenyűgöző.

Jason Aaron: Thor: A mennydörgés istene

Ha fogadtam volna arra, hogy nekem soha nem fog tetszeni Thor-képregény, csúfosan elbuktam volna. Annyira jó volt olvasni, hogy együltő helyünkben felfaltuk és a szokásos, kajakomatikus, cidergőzös posztebéd állapotok, valamint a szapora pislogás se tudott ledönteni minket a lábunkról, ami nagyon izgalmas történetet feltételez.
Thornak (vagy inkább Thoroknak) az Istenölő után folytatott hajszája és a vele való küzdelme a kötet tárgya; Gorr a csontja velejéig gyűlöl minden isteni entitást és rögeszmés küldetésének tekinti az elpusztításukat, amit ijesztő hatékonysággal végez, még a kínzás istenét is pokoli gyötrelmeknek veti alá. Röpke pár ezer év alatt Thor többször keresztezi az útját és a mennydörgés istene többször alulmarad az Istenölővel szemben, de nem adja fel.
Meglepő módon a történet több idősíkon játszódik, alig győztem követni, éppen melyik Thort nézegetjük, a fiatal, nagyképű, még bárddal hadonászó, csupasz képű sihedert, az érettebb (de még mindig sörimádó) Bosszú Angyalát vagy az idős, megfáradt istent, aki öregkorára a saját apjává vált. Az utóbbit ábrázoló rajzok a legkidolgozottabbak, nekem ezek tetszettek a legjobban, hangsúlyos, komoly, részletes munkák, amiket öröm nézegetni.
A képregény remekül ellensúlyozza a baljós hangulatot a humoros elemekkel, a poénok jól "ülnek", nem arról van szó, hogy Thor végigidétlenkedi a történetet, aminek tényleg van mélysége és egyáltalán nem biztos, hogy rágógumiízű, kényszeredett happy end lesz a vége.

Csak azt nem bírom megemészteni, hogy Thor miért hagyott ott az egyik világon egy zörgő csontú egyszarvút. Ha azok az eltűnt istenek kibírtak 1-200 évet, igazán várhattak volna még tíz percet...

Ó, és én szeretnék lenni a kiscicák és a kókuszdiók istene (bár még sose ettem kókuszdiót).

2020. május 5., kedd

Nehéz istennek lenni - Kirké története

Madeline Miller: Kirké

Ez a könyv is a kvzs-féle járványpakkban érkezett, ha Vera nem adja kölcsön, könnyen lehet, hogy sose olvasom el - valahol a képzeletbeli várólistám "majd egyszer" szekciójában várakozott, azaz a franc tudja, mikor került volna sorra - , amit nagyon-nagyon bánnék, mert szuper könyvről van szó.

Kevés könyv képes elérni, hogy a zizzent, iszonyúan dekoncentrált hétköznapokon a kanapéhoz/ágyhoz szegezzen és ne jusson eszembe mást (valami "hasznos" dolgot) csinálni, mint olvasni. Madeline Millernek ez már az első oldallal sikerült.
Mindig szerettem az ókorban játszódó történeteket - a középkor az, amit rettenetesen rühellek -, biztos annak is köszönhető, hogy zsenge középiskolásként másfél nap alatt kétszer olvastam el az Odüsszeiát [az Íliászt még egyszer sem - a magyar oktatás csodái]. Ha az ember a kádban is leleményes Odüsszeusz kalandjairól olvas, valahol mélyen kénytelen csodálni megszállottsága tárgyát - amúgy nem Homérosz zsenije volt a katalizátor, hanem a dolgozattól való félelem [a magyar oktatás csodái 2.]

Kirké egy igazi introvertált istenség, aki átokként éli meg halhatatlanságát. Magányos, a számtalan nimfagyerek - az istennők pár óra alatt túl vannak terhességen, a szülés után kb. azonnal visszanyerik karcsú alakjukat és rózsás arcukat, a gyerekek is rögtön felnőnek, szóval annyi van belőlük, mint a pelyva - által megkínzott lélek, akire a saját anyja is selejtként tekint; azt mondja férjének, gyere, csináljunk egy jobbat. A nimfák iránt támasztott elvárásokban nem nehéz felismerni a nőkkel szembeni időtlen kritériumok egyikét: szépnek kell lenniük. Egy csúnya nimfa semmit sem ér. Kirkét is csúnyának találják Héliosz birodalmában - ami egy buja, hedonista udvartartásra emlékeztet -, de ő sem találja a helyét, nem vonzza a folyamatos pletykálás, ki-mikor-kivel és milyen alakban kavart, ki kinek a szeretőjét akarja elorozni, kinek van a legszebb hajdísze, amivel egy estére a lakoma csillaga lehet.
Számtalan viszontagságos év után kiderül Kirké tehetsége: képes varázsolni, legnagyobb ereje az átváltoztatásban rejlik. Egy félelmetesen sikeres kísérlete után Kirkét egy lakatlan szigetre száműzik. A kezdeti félelem és kétségek után az újsütetű varázslónő nekiáll felfedezni a képességét és a sziget flóráját - ahol minden növény neki suttog, hogy felfedezze erejét.

Nagyon érzékeny, az elmúlás szomorkás fájdalmával telített írás ez, ami ironikusnak tűnik annak fényében, hogy Kirké halhatatlan, de, ha jobban belegondolunk, óriási teher, ha valaki nem kedveli a saját fajtája társaságát, ellenben megszállottan érdeklik a halandók; Madeline Miller nem fest hízelgő képet az istenekről, olyanok, mint a teljhatalommal bíró huszonéves partiarcok, akiknek tényleg nincs holnap. Hisztisek, szeszélyesek és puszta unalomból vagy hirtelen dühből megölnek egy embert, akikre szánalmas, értelem nélküli, nyomorult kis véglényekként tekintenek. Csak kevesen képesek felkelteni az istenek érdeklődését és általában annak sincs jó vége. 
Kirké azonban más. Amikor apja szekerén utazik, aggódik, hogy nem időben indulnak haza, ezért a Héliosz pályáját figyelő csillagászok feje a porba hullhat. Amikor meghal egy számára kedves ember, mély fájdalom önti el és meggyászolja. Nem a csillogó felszín érdekli, hanem az alatta megbújó érzelmek, amelyeket magában elemezget és elraktároz. Habár igazi introvertáltként végre kibontakozhat Aiaié szigetén - mondhatni, megtalálja önmagát -, nincs állandóan szem előtt és nyugodtan turkálhat könyékig a földben, több száz vagy ezer év egyedüllét még őt is megviseli és vágyik a társaságra, amely rendszertelenül be is toppan, szóval mindenféle (jó és rossz) kalandok történnek vele, és persze Odüsszeusz is beesik egyszer, miközben próbál hazajutni Ithakába.

Izgalmas volt ezt a könyvet olvasni, mert (szégyen vagy sem) sok mitológiai történetet elfelejtettem, és csak az események közepén jutott eszembe, hogy valószínűleg mi fog történni. Kirkével nagyon könnyű azonosulni, jókat lehet mosolyogni, ahogy nulla ismerettel nekiáll főzeteket kotyvasztani - és mérgében kihajítja a makkot az ablakon, majd egy másikat lédús eperré változtat -, és hosszú élete alatt végig megőrzi az emberien esendő oldalát, egy olyasfajta naivitást, ami képtelenné teszi az istenek közti játszmázásra. Kiszolgáltatott velük szemben, mert nincs nagy hatalma, kegyvesztett, mert képtelen a hízelgésre; nincs más fegyvere, csak az egyedül, küzdelmesen megszerzett tudása és az önsorsrontó makacssága - ami, mint kiderül, sok mindennel szemben elegendő.

Ui.: Mivel mostanában ez a fixa ideám, szeretném elmondani, hogy a fordítás nagyon jól sikerült és csak elvétve találtam benne gépelési hibát, valamint a borító is szépen illik a történethez.

Eredeti cím: Circe
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2019
Fordította: Frei-Kovács Judit
Ár: 4990 Ft

2020. május 2., szombat

Farkasbőrben

Jim Butcher: Teliholdkór

2012-ben ezt írtam a Dresden-akták első részéről, a Pusztító viharról:

"Óóó, Monsieur Dresden, maga egyszerűen imádnivaló. Régimódi lovag és kemény macsó, vérprofi és bájosan esetlen. Úgy kotyvaszt főzetet, mint a sztárszakács ebédet, van varázspálcája, egy hatalmas, farkatlan macskája és egy nagy tudású, koponyában lakó dévaj szelleme. Jaj, és a humora, az a legjobb tulajdonsága, amit persze mindig akkor csillogtat meg, amikor nem kellene, azaz irgalmatlanul laposra verik szegényt."

Nyolc év nagyon-nagyon hosszú idő és az ember ízlése nagyon-nagyon sokat változhat; a fenti jellemzésemből kb. már semmi nem állja meg a helyét.

Katherine Mansfield 750 oldalnyi írása után szükségem volt egy ellenpontra, csúnya genderelőítéletesen valami fiúsra. kvzs akkor hozott a kedvesnek szó szerint egy szatyor kölcsönkönyvet, gondoltam, végül is, miért ne, nem volt rossz az első rész [semmire nem emlékszem belőle] és az urban fantasyn is kedélyesen elnyámmogok.
Nem akarom metaforikus síkon laposra verni szegény könyvet, mert nem érdemli meg, nem tehet róla, hogy kikerültem a célközönségből, aminek anno is csak a peremén álldogáltam. Kicsit megnyugtat, hogy azok a dolgok, amiktől én rózsaszín epét köptem, a kedvesnek is feltűntek, de csak egy elnéző fejcsóválás erejéig idegesítették. Szóval igen, fiúsnak mondható könyv ez, csak számomra nem kompatibilis módon.
Jim Butcher olyan, mint egy húszas éveiben járó geek, aki a képzeletében menő varázsló és fantáziaszülte kalandjait papírra is veti, annak minden gyermekbetegségével együtt; a nők egy külön állatfaj, melynek képviselői tiszták, puhák és elérhetetlenül gyönyörűek. Rendkívül hülyén éreztem magam, amikor tisztán kirajzolódtak a tinédzser felnőtt Jim Butcher verejtékes álmai a nőkről, akik egy személyben bajtársai, szeretői és anyukái Jimnek Harrynek. Nem, felnőtt ember egyszerűen nem írhat le olyat, hogy kemény fickónak tartja magát, aztán azzal a lendülettel elsírja magát egy nő karjában, szexelnek, utána a nő szépen előszedi a pasinak kikészített cuccait, felöltözteti, külön kitérve a sötét színű alsógatyára és az ajándékba adott bőrkabátra. Ja, közben a csaj meztelen marad.

Ezek az ábrándképek teljesen agyoncsapták az olvasás élményét, pedig magával a történettel egész jól elvoltam, Harry nyomozgat, lehet agyalni a gyilkosságokon, vannak különféle izgi vérfarkasfajták, Harryt meg akarják enni, le akarják lőni és tartóztatni, kapunk egy kis ízelítőt a szülei történetéből is, amely kellemesen indikál arra, hogy a további részeket is elolvassuk, aztán az utolsó 80 oldalra elszállt a maradék lelkesedésem is, pedig az író egész jól összehozta az epikus, végső összecsapást is.
Isten bizony, próbálom pozitív színben látni ezt a könyvet, de nehéz. Remélem, Jim Butcher a későbbiekben összeszedte magát, mert bőven van potenciál a langaléta varázslóban, de személyesen nem fogok meggyőződni róla.

Eredeti cím: Fool Moon
Sorozat: A Dresden-akták 2.
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2018
Fordította: Tüzér Judit
Ár: 3990 Ft (érdemes kivárni a DV 50%-os akcióját)


2020. május 1., péntek

Áprilisi zárás

Öö, izé, május elseje van... annyira összefolynak a napok a munka mókuskerekében - tudom, örüljek, hogy van és örülök is -, hogy a szokásosnál kétszer akkorára tágul a szemem, mint szokott, amikor konstatálom, hogy ismét eltelt egy hónap.

Ian McDonald: Síkvándor Leslye Walton: Ava Lavender különös és szépséges bánata Daryl Gregory: Afterparty Lauren Beukes: Torzók Maggie O'Farrell: Utasítások hőhullám idejére
Margaret Atwood: Az ehető nő Luis Alberto Urrea: A bukott angyalok háza

Magamhoz képest marha sok könyvet vettem, de a Gabo akciójának én se akartam ellenállni. Bár úgy emlékszem, nem én csápoltam a Síkvándor beszerzéséért, valahogy mégis nálam kötött ki, az Ava Lavendert már olvastam és szerettem annyira, hogy akarjak belőle egy saját példányt (főleg ennyi pénzért). Daryl Gregory két (vagy egy?...) novellája alapján szimpatikusnak tűnik nekem, ezért jött az Afterparty is, Lauren Beukes mindig jól jön, ha fel akarom vágni az ereimet, Maggie O'Farrellnél meg elgyengültem (avagy beütött a nosztalgia), kellenek a könnyű könyvek is, ha beüt a zombiállapot.
Az ehető nő előrendelés volt (szépséges kiadvány, tényleg öröm kézbe venni), A bukott angyalok háza meg kíváncsiságból társult hozzá, a fülszövege alapján érdekesnek tűnik. 


Katherine Mansfield: Naplók, levelek Jim Butcher: Teliholdkór Juan Diaz Canales – Juanjo Guarnido: Blacksad – Árnyak között Madeline Miller: Kirké Carlos Ruiz Zafón: A Köd Hercege

Titáni kitartásról téve tanúbizonyságot elolvastam Katherine Mansfield naplóit-leveleit. Biztosan öregszem, mert nem esett nehezemre 750 oldalon keresztül KM fejében lenni, ugyanis régebben rühelltem sokáig "lakni" egy könyvben, de az ember változik és az utóbbi időkben az olvasási szokásaim is átalakultak, megszűnt a buszon bambulós olvasás - nem nagy kár érte, általában igen keveset haladtam -, amióta a kolléganőm (vagy a főnököm) szállítja becses szervezetemet a munkahelyre. Éppen ezért próbálom magam trenírozni, hogy legalább hétvégén több időt szakítsak az olvasásra és néhányszor sikerült is elkapni a kanapén fetrengős, belefeledkezős flow élményt.
Nyolc éves szünet után újra találkoztam Harry Dresdennel, és hát nem mondanám, hogy sokat változott, én viszont igen. Tudtam volna nélküle élni, de Mansfield nőiessége után kellett valami kontrasztos olvasmány, hát, megkaptam.
A pasim felfedezte, hogy a Blacksadből van számítógépes játék, amitől nosztalgiázni szottyant kedvem és egy ebéd utáni preszundikálós hangulatban újra is olvastuk az első részt.
A Kirkét, akárcsak a Teliholdkórt, a kedves kapta kölcsön kvzs-től, én pedig jó molyként lenyúltam tőle. Egyébként is kacérkodtam vele, de nem hittem volna, hogy ennyire tetszeni fog. Kevés könyv tud már az ágyhoz/fotelhez szegezni, neki sikerült.
A Köd Hercege Zafón korai zsengéje, ami minden tekintetben meglátszik rajta, de milyen rajongó lennék, ha nem vettem volna meg és nem olvastam volna el... el lehet rajta nyammogni, de, bármilyen nehéz szívvel is ismerem el, kihagyható. (A Lelkek labirintusa viszont zseniális, tavaly nyáron olvastam, de egyre gyakrabban eszembe jut, hogy újra elő kellene venni.)
Sajnos a könyvértékelésekkel nagyon megcsúsztam, de remélhetőleg az elkövetkező pár napban lesz energiám meg időm kipréselni magamból pár darabot, ezért nem írtam bővebben az elolvasott könyvekről.

A többiek tovafutó áprilisa:
PuPilla
Dóri
Nita
Heloise