Rövidkék - Képregényes kiadás

Mostanában kedvelt hétvégi program nálunk a keményfedeles, vizuális gyönyört kínáló képregények olvasása, ezekből szemezgettem.

Brian Michael Bendis: Alias 1.

Muszáj volt a Suttree olvasása közben könnyedebb-rövidebb könyveket beiktatni, mielőtt felvágom az ereimet, a kedves képregénygyűjteménye pedig ebből a szempontból (is) ideális kincsesbánya. Mivel a Netflix Marvel-sorozatai eléggé beszippantottak, gondoltam, miért ne az Alias első részével lazítsak.

Eléggé pofára estem, mert, restellem bevallani, de ugyanazt a miliőt és főszereplőt kerestem ebben a kötetben, mint a filmsorozatban, és a kettő teljesen más. Még azt is nehéz volt megszoknom, hogy Jessicának eredetileg barna haja van és jóval esendőbb, hétköznapibb személyiség, mint a Krysten Ritter által megformált karakternek - a modoráról nem is beszélve. A sorozatbeli Jessica bunkóbb, mint öt pasi együttvéve.

A képregény története is más, attól eltekintve, hogy Jessica bajba keveredik és olyasmivel vádolják, amit nem követett el. Egy ideges hölgy keresi fel, aki az eltűnt húgát szeretné megtalálni. Ahogy annak egy tisztességes krimiben lennie kell, az ügy mögött jóval több van, mint ahogy első ránézésre látszik és Jessica ártatlan gyalogként olyan játszmába keveredik, amiből nem biztos, hogy ép bőrrel fog szabadulni.

Tulajdonképpen ezért utálom megnézni a könyvekből készült filmeket-sorozatokat; tudatmódosítást hajtanak végre rajtam, még utólag is képesek kiradírozni a fejemben megrajzolt képeket, előtte pedig nem fair elvárásokat támasztanak bennem az eredeti (!) művekkel szemben; valahol mélyen, tudat alatt azt akarom, hogy az adaptáció és a könyv egymásnak teljesen megfeleltethető legyen, sőt, a könyvvel szemben még igazságtalanabb vagyok, mert azt szeretném, ha plusz jelentésréteget adna a történethez, amivel képes bebizonyítani, hogy... nem is tudom, hogy jobb a filmnél? Elvárom, hogy egy marék papír és tinta élethűbb jeleneteket plántáljon a fejembe, mint egy mozgó, színes celluloid, ami tálcán kínál mindent a szemnek?

Nagyon szokatlan volt az "igazi" Jessicáról olvasni és egy olyan történetbe belehelyezkedni, ami a szuperhősködős múltjához kapcsolódik; ebben a képregényben feltűnik egy-két sztár szuperhős, a fő konfliktus is az egyikükhöz kapcsolódik - de ők annyira agyonkoptatott klisék nekem, hogy nem tudnak közel kerülni hozzám. Engem nem XY érdekelt, hanem Jessica, ezért kicsit ingerülten olvastam a történetet, ami egyébként egész jó, csak hamarabb végeztem vele, mintsem átrendezhettem volna magamban egy, már régebben kialakult képet.

Igazából nekem pont az tetszett a Netflix sorozatokban, hogy "elfeledett" hősöket állítanak a középpontba és nem olyan bombasztikusan hollyvoodiak, mint a mozifilmek, ezért szinte csalásnak éreztem, hogy Marvel Kapitány úgy jár-kel a panelek között, mintha ő egy viszonyítási pont lenne, Jessica meg csak mellékszereplő - értem én, hogy ő kevésnek érzi magát Carolhoz képest, de azért na.

Szóval nehéz kimondani, de az "Amikor a film jobb, mint a könyv", nagyon rövid, kételemes listára* feliratkozott Jessica Jones is.

* Az egyik A tökéletes trükk, a másikat sajnos elfelejtettem.

Alan Moore: Halo Jones balladája

Szegény Halót eléggé elhanyagoltuk; az utóbbi időben, a nagy karanténozás idején vicomte-tal rákaptunk a keményfedeles, nehézsúlyú képregények közösen olvasására, jellemzően hétvégente, az ebéd utáni szieszta idején. Na most, a legsúlyosabb kajakóma nem kedvezett eme színes, kicsit cyberpunkos, galaktikus kalandokban bővelkedő, karikatúraszerű rajzokban tobzódó ötletkavalkádnak, amelyet Kodaj Dániel zseniális fordítása egészít ki, magyarán tíz oldalakat bírtunk elolvasni, mielőtt beütött volna a szundi time - a heti tíz oldalas, rapszodikus olvasás semminek nem tesz jót, hát még egy minden ízében idegen történetnek. Aztán egyszer megembereltük magunkat és sikerült is felfedezni a nagyszerűségét, belerázódtunk a ritmusába és együtt fedeztük fel Halóval minden világok legjobbikait (meg a Macskavért).

A befejezése folytatással kecsegtet, de sajnos nem készült több képregény erről a hétköznapi, mégis különleges hősnőről.

És hát a patkánykirály ebben a formájában is lenyűgöző.

Jason Aaron: Thor: A mennydörgés istene

Ha fogadtam volna arra, hogy nekem soha nem fog tetszeni Thor-képregény, csúfosan elbuktam volna. Annyira jó volt olvasni, hogy együltő helyünkben felfaltuk és a szokásos, kajakomatikus, cidergőzös posztebéd állapotok, valamint a szapora pislogás se tudott ledönteni minket a lábunkról, ami nagyon izgalmas történetet feltételez.

Thornak (vagy inkább Thoroknak) az Istenölő után folytatott hajszája és a vele való küzdelme a kötet tárgya; Gorr a csontja velejéig gyűlöl minden isteni entitást és rögeszmés küldetésének tekinti az elpusztításukat, amit ijesztő hatékonysággal végez, még a kínzás istenét is pokoli gyötrelmeknek veti alá. Röpke pár ezer év alatt Thor többször keresztezi az útját és a mennydörgés istene többször alulmarad az Istenölővel szemben, de nem adja fel.

Meglepő módon a történet több idősíkon játszódik, alig győztem követni, éppen melyik Thort nézegetjük, a fiatal, nagyképű, még bárddal hadonászó, csupasz képű sihedert, az érettebb (de még mindig sörimádó) Bosszú Angyalát vagy az idős, megfáradt istent, aki öregkorára a saját apjává vált. Az utóbbit ábrázoló rajzok a legkidolgozottabbak, nekem ezek tetszettek a legjobban, hangsúlyos, komoly, részletes munkák, amiket öröm nézegetni.

A képregény remekül ellensúlyozza a baljós hangulatot a humoros elemekkel, a poénok jól "ülnek", nem arról van szó, hogy Thor végigidétlenkedi a történetet, aminek tényleg van mélysége és egyáltalán nem biztos, hogy rágógumiízű, kényszeredett happy end lesz a vége.

Csak azt nem bírom megemészteni, hogy Thor miért hagyott ott az egyik világon egy zörgő csontú egyszarvút. Ha azok az eltűnt istenek kibírtak 1-200 évet, igazán várhattak volna még tíz percet...

Ó, és én szeretnék lenni a kiscicák és a kókuszdiók istene (bár még sose ettem kókuszdiót).