Családregények a közelmúltból

Sissel-Jo Gazan: Fehér virágok

A dán Átmeneti üresedés.

Nem bírtam ellenállni a rövid, hangzatos felütésnek, és annak ellenére, hogy számos különbség van a két regény között, olvasás közben ez volt az első és egyetlen könyv, ami előasszociálta magát a memóriám homokdűnéi közül.

Egy nagyon érdekes mikrovilágot ismerhetünk meg Samsøn, a kis dán szigeten. Olyan, mint egy kisváros, mindenki ismer mindenkit, ami azért is frusztráló, mert (ahogy azt megszokhattuk), az emberek túlzottan szeretik beleütni az orrukat egymás dolgába, a konfrontáció elkerülhetetlen és állandó, olyan, mintha állandóan egy gyulladt sebet dörzsölgetnénk.

Ám ez a mikrovilág korántsem homogén. Amivel Sissel-Jo Gazan lenyűgözött, az az, hogy milyen egzotikus és/vagy fajsúlyos témákat fon össze a történetében. Olyan, mint egy színpompás virágcsokor; felnövéstörténet, családon belüli konfliktusok, örökölt traumák, gyomorforgató bűncselekmények, társadalomkritika, a tetoválás művészete, botanika. Nekem ez tipikusan az a könyv volt, amit nem akartam letenni, nem érdekeltek a sorozatok, a munka, csak magamra akartam zárni az ajtót és belefeledkezni a könyvembe.

Nem igazi kriminek, inkább műfajmixnek vagy societypunknak mondanám, ami nekem nagy kedvencem, de aki egy vérbeli skandináv krimire vágyik, az valószínűleg csalódni fog. Nem könnyű olvasmány, mert a szerző nagyon sok brutális esetet sűrít a történetbe és tabutémákkal is foglalkozik, ami jóformán természetes jelenség a regény szereplőinek (és ez az, ami igazán megdöbbentő), de számomra az év egyik legjobb olvasmánya lett, annyira, hogy már A dinoszaurusz tollát olvasom.

Eredeti cím: Hvide blomster

Kiadó: Jaffa

Kiadás éve: 2021

Fordította: Sulyok Viktória

Ár: 4499 Ft

Anne Tyler: Vacsora a Honvágy étteremben

Szegény Anne Tyler 2013 óta várt a sorára, igazán kibírhattam volna még egy évig, hogy jubilálhasson a várólistán, de még így is sokat látott veteránként könyvelhető el.

Már nem friss az élmény, mert még májusban olvastam ezt a könyvet, de az tisztán megmaradt, hogy Pearl Tull milyen kellemetlen perszóna. A regényben az ő életét kísérhetjük végig retrospektív módon, a halálos ágyán fekvő idős asszonnyal ismerkedünk meg, aki visszatekint az életére. Pearlt egyik nap váratlanul elhagyja a férje és egyedül marad három kisgyermekkel a negyvenes évek Amerikájában, amikor a családanyák nem dolgoztak és maga is Pearl is ezt a mentalitást vallotta a magáénak: elvárta, hogy egy férfi gondoskodjon róla és eltartsa - mai szemmel milyen furcsa hozzáállásnak tűnik.

Nem szívderítő élmény Pearl fejében lenni, viszont Anne Tyler nagyon jól ír. Kicsit olyan érzés volt ezt a könyvet olvasni, mint mohón befalni egy duplakaramellás, XXL méretű jégkrémet, ami egyenesen a combunkon köt ki, de olyan jólesett, hogy azóta is eltölt a cukormámor gyógyító érzése. Tudtam, hogy Pearl Tull besavanyodott hárpiatermészete nem tesz jót, de élvezettel henteregtem a mocsokban. Azért nem érheti gáncs, hogy ne tett volna meg mindent a gyerekeiért, ami módjában állt, de tőle aztán ne várjunk egy szemernyi jóérzést se, méghogy ingyen, amikor neki olyan nehéz?

Úgy bomlik ki az érzelmi terheltség a gyerekei életében, mint egy szemet gyönyörködtető virágminta. Vajon milyen életük lett volna, ha az apa nem hagyja el őket, aki némi pénzbeli támogatáson kívül semmit nem adott a családjának? Igazából szörnyű belegondolni, mennyire eltorzítja az embereket az élet, mennyire kikezdi a jóságunkat és mennyire nehéz megőrizni nemcsak a józan eszünket, hanem az elnézéssel vegyes megbocsátásunkat is. Hogy ne kieresztett agyarokkal ugorjunk neki a többi embernek.

Eredeti cím: Dinner at the Homesick Restaurant

Kiadó: Palatinus

Kiadás éve: 2007

Fordította: Módos Magdolna

Eredeti ár: 2900 Ft

Praktikus mágia

"Soha ne nézz vissza, figyelmeztette magát. Ne gondolj a hattyúkra vagy arra, hogy egyedül vagy a sötétben. Ne gondolj viharra, villámra vagy mennydörgésre, se az igaz szerelemre, amelyben úgysem lesz részed többé. Az élet nem több, mint fogmosás és reggelikészítés, és a dolgokon való nem gondolkozás, és mint kiderült, Sally remekel mindebben. Időre végez a feladataival. Álmában azonban gyakran kísérti a nénik kertje. A legtávolabbi sarok citromos verbénája, citromfüve, citromalmája. Volt, hogy elbódult az átható citrusillattól, ha törökülésben elüldögélt ebben a sarokban. Abban a kertben mindennek célja volt, még a buja bazsarózsának is, mely megvéd a rossz időjárástól és a mozgásszervi betegségektől, sőt állítólag a gonoszt is elűzi. Sally már nem biztos benne, hogy a kert összes gyógyfüvét fel tudná sorolni, de úgy gondolja, most is meg tudja különböztetni a martilaput és a nadálytövet, a levendulát meg a rozmaringot pedig az illatáról is felismerné."

Alice Hoffman: Átkozott boszorkák

Az emberiség emlékezetében és eszköztárában léteznek kifejezetten hasznos varázspraktikák vészhelyzet esetére - mint amilyen az unalmas kertvárosi apácaéletet élő Sally Owensnél áll elő, amikor zabolátlan, a kicsapongástól kissé kiégett húga beállított hozzá egy halott férfival, aki holtában sem szűnik meg bajkeverő lenni.

Ha az ember úgy érzi, hogy a körülötte (vagy inkább kifejezetten őt megcélzó) faszságok hülyeségek kezdik nagyon, de nagyon kifárasztani és lazuritkővel kirakott úton közeleg a teljes összeomlás felé, akkor az egyik legolcsóbb - és könyvmolyok esetén talán hatékony - megoldás, ha előbányássza egy régi, a komfortzóna közepén trónoló kabátkönyvét, beleburkolózik, és szarik a világra, a várólistára, a világgazdaságra, és legfőképpen az emberiségre és a saját nyavalyáira.
Hosszú évekkel ezelőtt éltem meg a nagy Hoffman-rajongó korszakom, amikor egymás után vadásztam le az írónő magyarul elérhető regényeit, mert valósággal szomjaztam erre a harmonikus, gyengéd, de konfliktusokat bőven felvonultató világra, amit teljesen átitat a csak pókhálófinoman látható mágia. Gyönyörűen ír ez a nő, még a fordításon keresztül is sugárzik a regényeiből, mennyire szeret írni.
(Továbbá, nagy csalódást okozna, ha egy jellegtelen tömbházban lakna egy város közepén, nem pedig egy elvadult kerttel bíró, kissé omladozó régi házban, de ez már a privát hülyeségem.)
Olvasás tekintetében hat év hosszú idő, ami alatt sokat változott az én ízlésem is. Már ugyan látom a regény hibáit - a tizenötféle fafajtát magába foglaló intarzia miatt erősen rángatózott a szemöldököm és a szerelmi szálak is kissé erőltetettek -, de Hoffman még mindig képes elbűvölni a szép szavaival és a háztáji mágiával. Bűnös módon elhúztam a befejezését, mert rám férne még vagy két heti Hoffman-kúra, de miután itt-ott belelapoztam, áttértem a VII. Olivérre. Hoffman a tartalék arzenál, nem lehet csak úgy pazarolni. Nekem ő az abszolút guilty pleasure-szerzőm, ill. az övéhez hasonló hangulatú regények, mint például Az almamag íze; semmi különleges nincs bennük, ami egy tapasztalt ínyencet hanyatt vágna, és aligha válnak a világirodalom maradandó alkotásaivá, de nekem gyógyírt jelentenek búskomorságra.

Eredeti cím: Practical Magic
Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2007
Fordította: Nagy Nóra
Ár:

A szél árnyéka

"... a könyvben, mint egy tükörben, újra felfedezhetjük mindazt, amit legbelül hordozunk."

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Ma láttam a Libri kirakatában a hirdetést, hogy "Azt olvasok, ami vagyok" (vagy valami ilyesmit). Eszembe jutott, hogy ezzel a mottóval fogom kezdeni A szél árnyékáról írt postot, mert van pár könyv, amire ez tökéletesen igaz, és Zafón regénye ezek közé tartozik. Szinte minden elolvasott könyv átformál bennem valamit - információval gazdagít, tágítja a látókörömet, megváltoztatja néhány gondolatomat -, de vannak olyanok, amelyek annyira önazonosak velem, hogy a részeimmé válnak, az éntudatom alapköveivé.
A szél árnyéka a felnőtt(ebb) énem egyik oszlopa. Érzelemdús emlékek fűznek hozzá, és rengeteg tulajdonságomat visszatükrözi (vagy én tükrözöm vissza a könyvet?).

Amikor elkezdtem olvasni, azt reméltem, hogy elkap az otthonosság érzése, mintha hazaértem volna. Hát, nem ez történt - majdnem olyan volt, mintha egy ismeretlen könyvet nyitottam volna ki, ami nem meglepő, hiszen 2008-ban olvastam. Ráadásul azon zizegtem, hogy szeretni fogom-e ennyi év elteltével, vagy akkorát változott az ízlésem és én magam is, hogy utálkozva félrehajítom. De amint nyugodt környezetbe jutottam, és a hangulat is biztosítva volt az ablakon szelíden dobogó esővel, minden a helyére került. Csak én és a könyv, meg Barcelona meséje.
A regény nem ugyanazt az élményt nyújtotta, mint hat évvel ezelőtt, a korlátlan rajongáshoz képest árnyaltabb lett a véleményem - az más kérdés, hogy melyik a jobb választás, megőrizni az eredeti élmény patinás emlékét, vagy leporolni azt. Sokan azt róják fel hibának, hogy semmi különleges nincs a történetben. Az újraolvasásnál rájöttem, hogy tényleg nem nagy kunszt, egy srác nyomozása egy ritka könyv írója után, közben megismerkedünk a fiúval, Daniellel, és a régmúlt kísértetein keresztül belepillanthatunk a történelembe, miközben Daniel élete egyre inkább az íróéra kezd hasonlítani, és felmerül a kérdés, hogy ugyanaz lesz-e a sorsa. Szerintem ennek a könyvnek a szeretete érzésre megy. Süt belőle az író könyvek és Barcelona iránti hódolata és a jó emberismeret - a figurái élnek, úgy, ahogy mi. Mosolygunk Fermín cirádás szóvirágain, a lódításain és aggódunk érte, mert a teste tele van égési sérülésekkel. Szánjuk az anyátlan, magányos Danielt, aki csak magára számíthat meg a tiszta szívére, mint a mesebeli legkisebb fiú. Olvasás közben az jutott eszembe - ami első olvasásnál nem tűnt fel -, hogy mennyire szerencsétlenek és nyomorultak ezek az emberek, főleg a múltban játszódó részek szereplői. Elragadta őket az élet egy táncra, amiről azt hitték, irányíthatják, de csupán véresre törték a lábukat és azóta se álltak talpra, valamennyien egy esemény, egy történés foglyai. Zafón ügyesen vegyíti a csupaszon realista emberi sorsokat némi misztikummal, hogy ne ábránduljak ki végleg az életből hogy egy, a gyerekkori izgalmat felidéző regényt olvassak.

Valami nagyon alapvető dolgot mozgatott meg a lelkem mélyén ez a könyv. Olyan, mintha a részem lenne, a személyiségem egy vetülete, a vadromantikus énemé, ami szereti a régi házakat, a gótikus hangulatot, az őszi reggeleket. Csak ezzel az évszakkal tudom párosítani a könyvet, pedig havazik is benne, mégis, az a melankolikus felhang, ami az elmúlás szagát hozza magával, faleveleket táncoltat a barcelonai utcaköveken és ködöt lehel a háztetők fölé, teljesen uralja a könyv hangulatát.
Kicsit ironikus volt, hogy amennyire zsibongtak az érzéseim a könyv elején, annyira hiányzott a történet a befejezése után, olyan erősen vágytam visszatérni, hogy néhány napig képtelen voltam elkezdeni egy új könyvet.

Eredeti cím: La Sombra Del Viento
Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2005
Fordította: Vajdics Anikó
Ár: 2980 Ft
Az író honlapja

Semmi kis életek

"- Itt a jeges - mondta Baraczka nyomban a kanyar után, kezdetben inkább csak úgy magának, meg persze a lovának, mintegy a helyzet tisztázása végett, azután hangosan, immár a külvilágnak címezve: - Jegeeees! - A rövid, hideg szóból hamarosan kikoptak a mássalhangzók: - Jeeeeeee! - A döcögősen dallamos kiáltás mintha a sivár angol kikötőváros ócska pincelebujából ekkortájt előkecmergő Beatles eksztázist gerjesztő refrénjét visszhangozta volna: - Je-je-jeeeeeee! - Baraczka tudtán kívül járhatatlan hidat vert kelet és nyugat,a liverpooli Docklands és a pesti Csikágó egyformán lehangoló utcái közt.
- Je-je-jeeeee!
A lakók nem estek eksztázisba. Higgadtan indultak a konyha felé. Sok minden elfért az amúgy szűk konyhákban. Nemcsak temérdek főzőeszköz, hanem az is, aminek amúgy a fürdőszobában lett volna a helye. Ám a Csikágó lakásainak jó részében nem volt fürdőszoba. A konyhába sűrűsödött a modern városi élet valamennyi kelléke. Az alkalmi fürdőkádként is szolgáló mosóteknő. A faszénparazsas vasaló. A mángorló. A mosdólavór. És a fadobozos hűtőszekrény. A bádoggal bélelt, szegletes alkotmány két rekesze közül az egyik jégtartály, a másik a hűtendő élelmiszernek szolgált.
Hírlett ugyan, hogy valahol messze a tárgyak és gépek forradalma zajlik, és kapni már elektromos vasalót, keverőtárcsás mosógépet, vízmelegítő bojlert, de a Csikágóban mindez halvány sejtelem volt csupán. A kevesek, akikhez már beköltözött a televízió, hamarabb értesültek arról, hogy a boltokba megérkezett a szovjet porszívó, a német demokratikus padlóvikszelő gép és a magyar frizsider (- Már megint hazudtok?! förmedt rá fekete-fehér Fecske készülékének képernyőjére készülődő migrénrohamának hevületében Vajerné. - Magyar? Frizsider!? Hát hogyan lehetne ilyen névvel magyar?) E gyanús holmik egy távoli, idegen világból, a Körúton túli Belvárosból integettek a Csikágó felé, ám a Csikágó nem intett vissza."

Békés Pál: Csikágó

Olyan régen vettem ezt a könyvet, hogy sem a beszerzés évére, sem a rendelés helyére nem emlékszem. Még a néhány héttel ezelőtti olvasásnál is vadul ódzkodtam tőle, a szokásos "Ó, most nincs kedvem!" mantrával, amivel évekig tudok könyveket arrébb pakolgatni, egész hatékonyan.
Ritka kivételekkel egész jó könyvekről van szó (én pedig egész hülyének tartom magam ilyenkor).
Attól tartottam, hogy nagyon depresszív történet lesz, de olyan hamar belefeledkeztem, hogy nem is fájt. Csak egy kicsit. Csak annyira, mintha szétnéznék az utcán és néhány ember feje fölött megjelenne az élete; a fájó, meghatározó pillanatok, a rossz döntések, a rádöbbenések, a boldog időszakok, azok a rezdülések, ahogy az emberek a körülöttük változó világra reagálnak és változnak.
Nagyjából ilyen volt olvasni a regényt, csak egy hely keresztmetszetére szűkítve, "az Erzsébetváros legsötétebb részére", a hetedik kerületnek a Thököly és a Dózsa György út, a Damjanich és a Rottenbiller utca által határolt negyedére. Békés Pál valós és fiktív elemeket vegyítve rajzolta meg a hely személyes mitológiáját, és rajta keresztül láthatjuk Budapestet és Magyarországot is, holott úgy tűnik, mintha pár utcányi távolság kétezer kilométert jelentene. Pedig az emberek mindenütt ugyanolyanok.
Hat tablón, hat ablakon keresztül pillanthatunk be Csikágó lakóinak életébe. Az ablakok néhol repedezettek, kíváncsi ujjaktól, orroktól maszatosak, a keretük megvetemedett, a festék lepattogzott. Vagy, mint Laja esetében - aki időtlen idők óta támasztja a patikával szembeni falat, újságokat árulva, nyakig zárt bőrkabátjában (eső esetén letakarja a standot viaszkosvászonnal és a dobozos Viciánnal a Tulipánban fröccsöznek) - nincs is ablak, amin be lehetne nézni.
"A környék szülöttei közül akárki képzelte is maga elé a Nefelejcs utca és az István út sarkát - legyen akár távolba szakadt csikágói, hisz a korfordulók az idevalósiakat is százával szórták a négy égtáj felé -, ott látták Laját minden időben. Bárki bármikor távozott is, az utolsó képről, melyet emlékezete úgy-ahogy megőrzött, nem hiányozhatott a kemény bőrkabát. Ott volt, ha álmában felködlött a harmincas évek szerény puhakalapjainak, a tenyérnyi boltokból szalajtott küldöncök sipkáinak, a közeli piacról odatévedt kofák fejkendőinek kavalkádja. Ott volt az ostrom kezdetén az utcákon vívott tűzpárbaj napjaiban, a Sztálin születésnapja alkalmából indított trolijárat indításakor, a vezetéket az utca fölé feszítő munkások hisztérikus rohammunkája idején. Az ötvenhatban itt járőröző tankok lánctalpcsikorgása, a macskakövön csordogáló vér és benzin szaga, a hatvanas években a szürkeségbe életet villantó szoknyák látványa mind-mind összefüggött vele. Bármi történt, a háttérben mindig feltűnt Laja. Mellékalak aki nélkül azonban érvénytelen az egész. Hitelesítő pecsét. Ott volt, akár a lámpa vagy a hirdetőoszlop. Oda tartozott, mint a Tulipán piszkossárga cégére, a suszterműhely, a mosoda, a homályos patikaportál. Laja nem kiáltozott, odáig nem süllyedt, hogy rikkancs módjára ordítozzék. Némán árulta a polgári lapokat, a kormánypártiakat, az ellenzékieket, később a nyilas újságokat, aztán a demokratikus napi-és hetilapokat, végül a szocialista sajtótermékeket, mikor mi volt a kínálat."
Bocsánat, nem fogok minden írásból ilyen hosszan idézni, de ez, a Dr. Puszin tévedése hogy lehet valakinek ilyen aranyos neve?! az egyik kedvencem - nem mintha nem rajongtam volna mindig az éppen soron lévő történetért. Szájtáti módon elképesztett, mennyire komplex egészet alkotnak ezek a novellák (vagy mik) önállóan és egymásba kapcsolódva is. Milyen szerepe van egy sebtében rögzített vezetéknek. Egy semmibe vett átoknak. Egy kék húszforintosnak. Bármilyen apróság képes gyökeresen megváltoztatni az életet.
Néhány történet olyan, mint a nagy magyar valóság kimerevített képe, néhány viszont filmszerű, izgatott surrogással pereg a szemünk előtt, mint Az amerikai nagybácsi mini családregénye és a két testvér drámája - ugyanakkor ezek a "filmek" nem rugaszkodnak el a valóságtól (bezzeg a Fedák Sári!), valamint a másik kedvencem, A jeges. Annyira szerettem volna tudni, hogyan ér véget, ill. hogyan folytatódik a történet A nagybácsiban, de a Keletiből induló vonat csak füstöt és szomorúságot hagyott maga után - őrjítő módon az utolsó novellában, a Teliholdban van egy futó említés, de másra vonatkozik.

Mintha Békés kinevetné az életet és az embereket. Látjátok, ilyenek vagytok ti, pont ilyen hétköznapiak, szürkék, nincs bennetek semmi különleges, az idők futása miatt néha disznóólban alszotok, néhány év múlva viszont teniszezni jártok. A Csikágó egyik legszebb lakásában pöffeszkedtek, aztán a gangra néző lakás tulajdonosa mellett kucorogtok a szomszédos pincerekeszben. Vagy az első szerelemről meséltek a holdfényben fürdő kétágyas kórteremben.
Annyira röhejes. Annyira kínos. És mégis, olyan átkozottul gyönyörű.

Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2008
Ár: 2800 Ft

A korlátok és a vágy

"A múlt és a jövő  vonzereje olyan hatalmas, hogy összeroppantja. Tehetetlenül viseljük a megörökölt és a saját viselkedésünk által újjáélesztett minták súlyát. A teher elviselhetetlen."

Jeanette Winterson: Teher
Értékelés: 4 aranyalma az 5-ből
Kedvenc karakter: Atlasz

Ezt a kis könyvet a Könyvhéten zsákmányoltam, ha jól emlékszem, 500 Ft-ért és a témája miatt. A Mítosz-sorozatból korábban olvastam Atwood Pénelopeiáját, és a többi kötete is érdekel.*

Nem nagyon tudom hova tenni magamban ezt a... még csak nem is regény szerintem. Szól Atlaszról, szól Héraklészről, Jeanette Wintersonról és elsősorban valamennyiünkről - mert a világ összes embere terhet cipel. Egyesek keresztnek nevezik, másik sorsnak, végzetnek, karmának, a lényeg az: hordozni kell, ahogy Atlasz tartja hátán a Kozmoszt.
Vagy mégsem? Miből áll egyáltalán a sorsnak nevezett izé? Miért kell Atlasznak karikává görnyednie a világ súlyától? Miért kell Héraklésznek teljesítenie az istenek parancsát?
Mikor és hogyan tanuljuk meg elengedni azt, ami korlátok közé szorít minket?

Nem megy ez nekem. Értem - illetve azt hiszem, hogy értem - a tanítás lényegét, ráadásul nekem is számtalan, nyomasztó terhem van, de a részek nem kapcsolódnak össze egésszé, a durva stílusú szexualitás, a csillagászati eszmefuttatások, az antik istenek és hősök emberiessége és a háttérben megbúvó írói vallomás. A néha felvillanó önmegmutatást élveztem a legjobban, a kötet fülén olvasható az az idézet, ami miatt azt hittem, imádni fogom ezt a könyvet:

"Kiskoromban, az éjjeli lámpám egy világító földgömb volt. Accrington nem volt ott a térképén, még Anglia is alig, de a világ tengerei végtelennek tűntek és úgy hittem addig hajózhatnék rajtuk, míg egy jobb helyre nem érnék, olyanra, ami az igenek, nem a nemek helye.
Mikor még a kicsinél is kisebb voltam, az árvaházban, a szobám ablakán túl a világ egy nagy  szuvenír glóbusz fényébe borult, mely fehér porcelánból lehetett. Olyan volt, mint a hold. Olyannak tűnt, mint egy másik világ.
Addig-addig néztem, amíg a képe álommá olvadt, amíg a gumiredők concertója szólt az útkanyarulatnál és az utolsó villamos is elsuhant.
A glóbusz és a villamos a társaim voltak, és a bizonyosságuk, hűségük tette elviselhetővé a savanyú tej szagát, a kiságy magas rácsait, a léptek keltette zajt a kopott linóleumon, a mindig távolodó léptekét.
Távolodásban én is jó vagyok. Az elutasítás megtanít rá, hogyan utasíts el te magad is. Elhagytam a szülővárosom, elhagytam a szüleimet, elhagytam az életem. Maradtam menekülő. Miért tűnt mégis elviselhetetlennek a teher?
Mit is cipeltem valójában?"

Ezért is villanyozott fel, amikor a Park kiadó honlapján megláttam, hogy kiadják az írónő önéletrajzi könyvét (meg más érdekes dolgokat is, de erről egy másik postban), és az oldalon található részlet alapján ez az a hang, ami a Teherben nekem nagyon megtetszett - és a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? talán esélyt ad rá, hogy jobban megérthessem ezt a művét.
Egyébként még A szenvedély címűje is megvan, egyszer sorra kerül, csak tépnie kell egy számot.

Szegény könyv, szegény én. Képtelen vagyok róla mit mondani, szerintem túl rövid is volt ennek a témának a kifejtéséhez. Remélem, egyszer jobban megértem.
És egyszer leteszem a terhemet.

Jegyzet: a könyvet olvasva ismét kedvet kaptam Arthur Cotterell Képes mitológiai enciklopédiájának lapozgatásához... és tulajdonképpen miért is ne?:)
Jegyzet 2.: további, görög mitológiával foglalkozó regényeim:
- John Banville: Végtelenek
- Marie Phillips: Csintalan istenek
- Maurice Druon: Zeusz emlékiratai
- Lindsay Clarke: Trója (elolvasva)
- Lindsay Clarke: Visszatérés Trójába
- Christa Wolf: Kasszandra

Eredeti cím: Weight
Sorozat: Mítosz
Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2008
Fordította: Lengyel Tamás
Ár: 2100 Ft [én 500-ért vettem a Könyvhéten]





___________________
* A Mítosz-sorozat kötetei:
Karen Armstrong: A mítoszok rövid története
Viktor Pelevin: A rettenet sisakja
Margaret Atwood: Pénelopeia
Alexander McCall Smith: Álom Angus
Jeanette Winterson: Teher
David Grossman: Oroszlánméz

Az egymást keresztező sorsok kastélya

"- Mi van, ha az idő nem az, aminek képzeljük? Ha nem egy sima, folyamatos abszolútum, ami mindenkinek egyforma?
 - Úgy érti, mint a tény, hogy a föld másik oldalán most éjjel van?
 - Nem egészen. Talán mint az indiai isteneknek, az időnek is több arca van.
 Az abbé szórakozottan kopogott az ablakon.
 - Talán valójában minden egyszerre történik. Mi van, ha az idő olyan, mint az eső? Átmegyünk rajta, pár csepp megérint, és ezt nevezzük életnek. De ha el tudnánk siklani a cseppek között, vagy összegyűjteni mindet, mint vizet a kútban..."

Thomas Wharton: Szalamandra
Értékelés: 4.7 libabőrbetű az 5-ből

Szegény könyvvel elég mostohán bántam; évekig hagytam a polcon savanyodni, most meg két hónap elteltével írok róla postot, ami nem lesz olyan, amilyet megérdemelne.
Furcsa történettel állunk szemben. Azt hittem, egy zafóni hangulatú, gótikus regényt fogok olvasni, és mi tagadás, erre is vágytam, és minden jel ebbe az irányba mutatott; adott egy őrült ember, aki valóságos csodák palotájává alakítja át a kastélyát, egy vasfűzőt viselő, morvaországi grófnő, Nicholas Flood, a szenvedélyes nyomdász, aki visszaváltoztatja életté a halált, és persze a kastély, az utazó ágyaival, forgó könyvespolcaival, eltűnő, majd felbukkanó reggeliző asztalaival, automaták, kígyóhajlékonyságú nő és rengeteg tiktakoló óra, naná, hogy egy magamfajta könyvmoly lázba jön egy ilyen mesétől. De ez a várt hatás csak egy része a kötetnek, valójában több rétege van, aminek szerintem én egy jó részét nem kaptam el - a történet nem volt hálás, amiért előre begyömöszöltem egy skatulyába. Van egy elintézetlen ügyünk, amelyet bizonytalan időre elnapoltunk, egészen addig, amíg megérek az újabb elbeszélgetésre.

"A könyv újabb könyvet talál ki. Hébe-korba megpillantjuk ezt a másik könyvet, amelyik minket akar olvasójának. Ott van, mielőtt a könyvet kinyitjuk, és ott van, miután becsukjuk. A fehér papíron a tintabetűk egy-egy pillanatra árnyaknak tűnnek, melyeket ragyogása vet, ahogy áthalad a világ hálóján. A bölcsek a Négy Nemes Könyvről beszélnek: Anyag könyv, Folyékony könyv, Tüzes könyv, Láthatatlan könyv. S ahogy mind összekeverednek, megszületik az Olvasatlan könyv. Hallani a kötés recsegésében, érezni a papír rostjaiban, egy pillanatra megragadhatni egy lapozott oldal szélén. Vannak, akik azt mondják, hogy a nyomdagép, akár a tükör, mely csak hamis képeket ad, az Olvasatlan könyv ellensége. Mindazonáltal ne feledjük, hogy még a legközönségesebb kötet is rész az Anyag könyv elemének. Ebből a finom vonzásból sok mindent megálmodtak már. Hallottam szent bolondokról, akik úgy olvasnak, hogy meztelen lábbal nyúlnak el a porban. A talptól felfelé olvasnak, a fej búbjától lefelé. Szerintük a könyv köröm, fog, bőr, ín, velő, szív és tüdő, máj, lép és vese, gyomor és belsőség; lélegzet-tűz és bélszél; izzadság, nyál, könny, nyálka, vizelet, epe, nyirok, kenőolaj és nemzőfolyadék. Belemerülnek a kezükben tartott meleg, eleven könyvbe, lehámozzák, akár a húst, míg végül egy ürességhez érnek, a csontlaphoz."

Ha azt kérdeznétek, mégis mi ez a könyv, azt mondanám, a befejezetlen történetek félbemaradt labirintusa. A világ végtelensége van ebben a könyvben, az élet van a betűkbe öntve.

De vigyázzatok!
Mert...
... a nagyok igenis felfalják a kicsiket.

Ui.: Ez alapján szerintem mindenki el tudja dönteni, kell-e neki ez a könyv, vagy sem.
Ui2.: Piros pont illeti a Palatinust, a történettel harmonizáló kiadás miatt; iniciálék alkotják a fejezetek első betűit, metszetekben gyönyörködhetünk és a kötet végén van egy pár soros megjegyzés az alkalmazott  betűtípusról.

Eredeti cím: Salamander
Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2003
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 1890 Ft
Az író honlapja

Könyvek varázsa

A Nitától kapott A mennyország fogságában című könyvet olvasom és ennek rendkívüli örömére bemásolom a két másik Zafón-regény régi postját, mert a nemrég olvasattakról még nincs időm írni.

,, -... Ha akarja, még az illatát is felidézem magának. Olyan volt, mint a levenduláé, csak egy kicsit édeskésebb. Mint a frissen sült kalács illata...
- És ez a frissen sült kalács azt állította, hogy az én menyasszonyom?"

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka
Értékelés: 5*** könyv az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): mindenki

A tízéves Danielt egy napon édesapja elviszi az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, ahol mindenki "találkozik" azzal a regénnyel, amiről úgy érzi, mintha rá várt volna, mint amit neki írtak, ami róla szól. Daniel egy Julián Carax nevű író A szél árnyékacímű regényét "választja ki". Kincsének hamar híre megy, ugyanis az író regényeihez lehetetlen hozzájutni, mert egy összeégett arcú, démoni egyén felkutatja és hamuvá porlasztja valamennyit, lett légyen az bárhol. Természetesen az ördögi figura fülébe is eljut Daniel szerencséje, és megkörnyékezi a fiút, adja el neki a regényt. Daniel érdeklődését felpiszkálja a Caraxot körüllengő titokzatosság, és nyomozni kezd a rejtélyes író után, s ezzel szövevényes, hihetetlen események középpontjában találja magát, amik nem teljesen veszélytelenek....

Mindezt azért írtam le ilyen részletesen (amellett, hogy képtelenség két mondatban összefoglalni és felkelteni az érdeklődést), hogy valamennyire felvázoljam a regény egyediségét. Ez a fajta - már ha lehet itt fajtáról beszélni - könyv (jelenség) az, ami hollóritka. És, habár szokatlanul hosszú bevezetőt írtam hozzá, mégsem sikerült tökéletesen érzékeltetnem azt a műfaji sokszínűséget, amivel szembetalálja magát a gyanútlan olvasó. Egyszerre rém-romantikus-kaland-és bűnügyi regény. Pl. van itt nekünk kísértetház, vagy a szülők akaratát és a társadalmi különbségeket átívelő/legyőző szerelem. Ez a regény kész művészet, hihetetlenül finoman megmunkált, máshogy nem tudom megfogalmazni. Emellett felfesti az események történelmi hátterét és korának Barcelonáját. Ahogy a fenti idézet mutatja, a szerző humornak sincs híján, sőt, az aranyköpéseknek sem. Ennek a műnek a megkomponálásához iszonyú egyensúlyérzék kellett, ennyi mindent egyszerre mozgatni és megfelelően adagolni (ebbe már jó sokan belebuktak, pl. Laurell Hamilton is). Kevés könyvre mondom azt, hogy OLVASSÁTOK EL, de ez egy ilyen regény. Fogalmatok sincs, mit veszítetek vele, ha kihagyjátok.

Eredeti cím: La sombra del viento
Sorozat: Az Elfeledett Könyvek Temetője 1.
Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2004
Fordította: Vajdics Anikó, 2004
Ár: 2980 Ft

www.lasombradelviento.net
http://www.carlosruizzafon.com/