2019. szeptember 22., vasárnap

Húsba vágóan ismerős

"Szeretem kipipáni a napokat a naptárban: 151 nap kihúzva, és még semmi igazán szörnyű nem történt. 152, és nem lett vége a világnak. 153, és senkit sem tettem tönkre. 154, és senki sem gyűlöl igazán. Néha arra gondolok, csak akkor fogom biztonságban érezni magam, amikor egy kezemen meg tudom számolni a hátralévő napjaimat. Még három napot kell végigcsinálnom, és utána már nem kell többé aggódnom az életem miatt."

Gillian Flynn: Éles tárgyak

Minden olvasónak vannak olyan könyvek az életében, amelyek úgy fel**** az agyát, hogy soha többé nem akarja látni, de az emlékétől nem bír elszakadni és valahányszor eszébe jut, éktelen düh fogja el. Ha most mindenki meglepetten ráncolja a homlokát, akkor kivételes kis méregszütyő vagyok, mert az Én, Charlotte Simmons emlékétől még mindig köpködni támad kedvem, hogy lehet valaki ilyen hülye, bazmeg, pedig kilenc évvel ezelőtt olvastam.
A másik ilyen a Holtodiglan. Hogy valaki ennyire hülyének nézzen és azt higgye, dróton rángathat a szánalmas kis trükkjeivel! Akárhányszor találkoztam az írónő nevével, mindig eszembe jutott ez a számomra óriási bullshit könyv és nem bírtam elvonatkoztatni a benyomásaimtól.
Aztán valaki mesélt az Éles tárgyakból készült sorozatról és innentől mindent a végzet irányított.

Totális addikció. Az a pár ember, aki olvassa a sületlenségeimet - nagyon szeretnék gyakrabban írni, de a napi robot által megnyomorított agysejtjeimbe csak masszív, 2x8+3 órás alvás után sikerül életet lehelni, és hol van még akkor az ebéd -, talán emlékszik rá, mennyire szeretem az amerikai Délen játszódó történeteket. Ezek egy része tobzódik a kegyetlenségben, a sötét vágyakban, a pusztító lelki nyomorban. A forrósággal elkeveredő, felszín alatti romlottságban, amely generációkra visszamenően tönkreteszi az embereket és amiből el se lehet menekülni, mert mindig viszik magukkal azok, akik látják, hogy egy rémálomban élnek.
Egészen másfajta nyomorúság ez, mint az a magyar valóság, ami körülvesz minket, pedig a Dél se csupa fehér oszlopos, tornácos házból áll; nyomorúságos kalyibák, segélyből tengődő, elveszett lelkek, mocskos arcú, vad kölykök, kibelezett aligátorok, furcsa, baljós babonák, a mocsár fölött döngő szúnyograjok, buja flórával körülvett, elhagyatott vidékek mérföldeken át. És patakokban folyó alkohol. Akár vidám, úrihölgyes, akár az egykori rabszolgákkal foglalkozó, akár az igazi, rothadó Delet tárgyaló könyvet olvastam, mindegyikben úgy itták a piát, mint a vizet, fogalmam sincs, hogy bírtak egyáltalán talpon maradni a részegség különböző fokain.

Ezt a világot ábrázolja hihetetlenül szuggesztív módon a sorozat. A zenéje, a képi világa, a hihetetlenül lassú, mégis rettenetesen feszült hangulat, ahol mindenki érzi, hogy az aktuális krízis (a gyilkosságok) kirángatják majd az eltemetett titkokat a földből, a folyóból, a szekrényekből, a falak közül: többé nem lehet úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Többé nem lehet úgy tenni, hogy nem történt semmi. Mindaz, ami az embereket rémálmaikban emészti és amit agresszióval és piálással próbálnak elfeledni, napvilágra kerül. Mindenki megtudja. Mindenki meztelen lesz. És ezek az emberek semmi mástól nem rettegnek jobban, mint attól, hogy elveszítik a látszatot.
A farkasok nem kint ólálkodnak, hanem bennünk lakoznak.

Ezek után persze, hogy el akartam olvasni a könyvet, Holtodiglan-fiaskó ide vagy oda. A sorozat készítői nagyon jól visszaadták a könyv atmoszféráját, néhány apró változtatástól eltekintve tényleg a regény elevenedik meg és ezúttal a magyar szinkront is dicséret illeti (nem csak azért, mert Camille-t itt is "Tacskónak" szólítja a főnöke). Annyira összeforrt a fejemben a két alkotás, hogy szét se tudom választani.
Nem tudom pontosan megmondani, miért okozott nálam akkora függőséget ez a történet, hogy a sorozat után egyből a könyvet is elolvastam, pedig nem könnyen emészthetőek. Van benne valami fájóan ismerős, ami azonos az álmaimban felbugyborékoló sötétséggel. Annyira én vagyok ez a miliő, hogy szinte szégyellem beismerni. Elviselhetetlenül lecsupaszítva ábrázolják az ember mögötti embert - a külvilágnak mutatott, gesztusokkal és önkontrollal felvirágozott ún. társas lény mögötti dühből, indulatokból, elszenvedett és okozott sebek által rángatott ösztönlényt, amivel érző (haha) ember nem nagyon szeretne szembesülni. És nem kellenek ehhez kihúzott fogak, megcsonkított bőr, vagy meggyilkolt kislányok, elég a szereplők mindennapi életébe belenézni.

Eredeti cím: Sharp Objects
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2016
Fordította: Csonka Ágnes
Ár: 3300 Ft

2019. szeptember 2., hétfő

Pecsenyesütő augusztus

A múlt hónap utolsó napján sikerült öt könyvvel duzzasztani a várólistámat, ugyanis egyesek meg kettesek elszédelegtek a Libri raktárvásárra:

Cormac McCarthy: Suttree Mai Jia: KódfejtÅ‘ Melba Escobar: A szépség háza Arundhati Roy: A FelhÅ‘tlen Boldogság Minisztériuma Munk Veronika: Kéjutca

Meg kaptam szülinapra pár könyvet, az első hármat a kedvestől, a Normális embereket Nitától, a Luna - Ordasholdat pedig magamtól:

Suzana Tratnik: Párhuzamosok Lorrie Moore: Köszönöm, hogy meghívtál Salman Rushdie: Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka Sally Rooney: Normális emberek Ian McDonald: Luna – Ordashold

Egyébként ritka önfegyelemről tettem tanúbizonyságot, három, eredetileg a kosárba hajított darabot visszatettem a raklapra és megbeszéltem magammal, hogy nem kell nekem a Nemes teremtmények és A fiúk hazatérnek se, az eredeti ár töredékéért sem - pontosabban pusztán ezért nem kellenek, nincs értelme megvenni őket, ha nem fogom elolvasni. Szeretem, ha a mániáim beállnak egy normál, kezelhető szintre, mindenféle tekintetben.
Ketten együtt azért szép mennyiséget szedtünk össze - én megkérdeztem, nem kell-e még egy hátizsák! -, nem is tudom, miért minket állított meg egy fekete ruhás hölgy, hogy a könyvvásáron voltunk-e.

Brian K. Vaughan: Saga 3. Anthony Ryan: Az ébredÅ‘ tűz Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése

Ugyan nem emlékszem, mivel telt el az augusztus, de biztos csináltam ezt-azt, ha csak három könyvet olvastam el. A szokásos Szentendre-körre emlékszem, igen. Kínomban a falnak dörzsöltem a hátam, olyan átkozottul, istentelenül, kibaszottul meleg volt, mert Észlény páros nyilván a legmelegebb napon indul el biciklizni.

A Saga soron következő részét immár szokás szerint együltő helyemben olvastam el és kicsit megártott éhgyomorra, némileg összecsapottnak éreztem a végét. Az ébredő tűz és folytatása, A láng légiója az én #könnyűnyárim, vannak benne sárkányok, rejtélyek és pénzügyi kimutatások, több nem is kell. A Cameron Postról már értekeztem is, nagyon szerettem olvasni és örülök, hogy beszereztem.

A Saga és Az ébredő tűz olvasását a Vicomte Magánkönyvtár támogatta, együttműködésüket köszönjük!

Ja, és Buci szerintem hízott, valószínűleg a télre gyúr. Imádom a kövér macskákat.

A többiek perzselő augusztusa:

2019. szeptember 1., vasárnap

Cameron Post kálváriája

"Arra gondolok, hogy a kopogtatás előtt még voltak szüleim, utána már nem. Mr. Klauson is tudta; fel kellett emelnie kérges kezét, és el kellett vennie tőlem a szüleimet este tizenegykor egy június végi, meleg éjszakán: nyári szünet, tonik, lopott rágó, lopott csókok - egy tizenkét éves gyerek remek élete, amikor már majdnem mindent sejtettem, arról pedig, amit még nem ismertem, úgy éreztem, simán megy majd, csak ki kell várnom, de Irene amúgy is mindig ott lesz velem, és ugyanazt várja."

Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése

Cameron Post egy virgonc tinilány egy amerikai kisvárosban.
Cameron Post és a barátnője egy forró nyári napon megcsókolják egymást.
Cameron Post tudja, hogy ezt más lányokkal is megtenné, de fiúkkal nem tudja elképzelni.
Cameron Post szülei ugyanezen a napon halálos autóbalesetet szenvednek.
Cameron Post gyámja a mélyen vallásos nagynénje lesz.
Cameron Post az Isteni Ígéret nevű bentlakásos iskolába kerül, ahol hozzá hasonló, szexuális elhajlásoktól szenvedő fiatalokat gyógyítanak, hogy Istennek tetsző életet éljenek.

Hozzáteszem, a közel tízezer dolláros tandíjat a Cameron Post taníttatására szánt összegből fizetik. Ezen a ponton nagyon szerettem volna az eszméletvesztésig verni az ájtatos nagynénit - de ez a könyv nem ilyen egyszerű.

Sokáig kerülgettem, mert egyszerre vonzanak és taszítanak a hasonló történetek, olvasás közben is evett a stressz, hogy szerencsétlen lányból mikor kezdik el kiűzni az ördögöt, de ez nem a szokásos szadista szektás történet (SzSzSzSz, éljen az immár négyszeres alliteráció - bár úgy néz ki, van ilyen verzió is). Tulajdonképpen borzasztóan frusztráló, hogy az iskolában-gyógyítóközpontban az egyik vezető végig abszolút szimpatikus figura marad, attól függetlenül, hogy nyíltan bevallja, korábban homoszexuális volt, aki rátalált a helyes útra. A nagynéni otthagyja a munkahelyét és Cameronhoz és idős, beteg nagymamájához költözik, hogy gondját viselje az unokahúgának, akit alig ismer. Zokogva hagyja ott Cameront a gyógyítóközpontban és a neki írt levelekben kifejezi, mennyire bántja rossz viszonyuk és hogy Cameronnak igaza van, ő is hibás - igen, a nagynéninek (aki egyébként egy fiatal, csinos nő, nem egy besavanyodott matróna) viszolyogtató elképzelései vannak az emberi természetről, mi számít jónak vagy rossznak, de erőszakossággal nem lehet vádolni, max. némi sunyisággal. A regény vége felé válik igazából szimpatikussá, ami kényelmetlen kettős érzést keltett bennem. Cameron persze gyűlöli őt, és egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy ezt ne éreztesse vele, ami miatt a későbbiek fényében a bennem lévő kettős érzés tovább erősödött.

Ha csupán a regénybeli viselkedését vesszük alapul, a nagymamájára Cameron még inkább dühös lehetne, de egyszerűbb mindenért egy ismeretlen rokont hibáztatni, akinek a személye összekapcsolódik a tragédiával - hiszen ezután semmi nem lesz ugyanolyan, Ruth, a nagynéni nem tudja korrigálni ezt az óriási törést Cameron életében, és a lány (aki még csak tizennégy-tizenöt éves) ezért is neheztel rá. De a nagymamával szemben magában tartja minden kikívánkozó megjegyzését, aki semmit nem tesz, hogy ne tegyék ezt az unokájával (és haragszik rá a viselkedése miatt), és eszébe sem jut, hogy Cameron talán nincs jól és kevés megnyugvást ad, hogy az évfordulón kimennek a temetőbe. "Jól megvagyunk, nem igaz, Prücsök?" Nem, nincsenek jól. És soha nem is lesznek - nem úgy, mint azelőtt.

Nagyon érett hangvételű regény a Cameron Post rossz nevelése, árad a sorokból a gondtalan, nyári napok hangulata, a mindent tompa szürkeségbe öltöztető depresszióé, amikor Cameron csak van, dolgozik a babaházán és lehalkítva nézi egyik kikölcsönzött filmet a másik után, és csak próbálja túlélni a napokat. Amikor érzi, hogy Ruth és a vőlegénye az ő életéről hoznak döntéseket és csak hagyja. Amikor tudja, hogy rossz döntést hoz, de szándékosan erre az útra lép.

Nagyon pozitívan csalódtam ebben a könyvben, érzékeny, sokszínű, elgondolkodtató tartalommal, a young adult jobbik végéről.

Eredeti cím: The Miseducation of Cameron Post
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2019
Fordította: Todero Anna
Ár: 4000 Ft