"És milyen aljas természetem van! Ahelyett, hogy elszöktem volna a világ végére - kolostorba vagy cselédnek, vagy elszegődtem volna társalkodónőnek egy idős hölgy mellé -, a végtelenségig tűröm ezeket a megaláztatásokat, emésztem a fájdalmamat, és meghúzom magam egy sarokban, mint egy százszor megvert kutya, aki a gazda kezét nyalogatja. De hogy mehetnék el? Hogy hagyjam el Adelát? Hiszen elpusztul nélkülem! Gyámoltalan és gyenge, állandóan vérszegény, migréntől szenved, még lágy tojást sem tud főzni magának, kimúlik, kiszárad, vagy, ami a legvalószínűbb, nem tudja elintézni még a legegyszerűbb dolgokat sem, borzasztó kárt tesz magában, vagy tragikus katasztrófát idéz elő: felgyújtja a házat, leforrázza magát, baltával levágja a kezét, és elvérzik. Vagy egyszerűen elsorvad, annyira hiányzom neki."
Háh, csak 2 évig várakoztattam szegény könyvet a polcon, sokakhoz képest még hamar sorra került a tavalyi Várólistacsökkentés keretében.
A történet narrátora Sztefa, egy fiatal, árva nő, akit kisgyerekként könyörületességből befogadott a helyi orvos és annak lányával, Adelával együtt nevelkedik. Furcsa kapcsolat alakul ki közöttük; nem testvéri meghittség, de nem is a távolságtartó úrnő-szolgálólány viszony, hanem ezek különös keveréke, elképesztő mértékű beteges függőséggel, sérelmekkel, civakodással tetézve. Sztefa Adela férjhezmenetele után is szolgálja, sőt, elkíséri őt a nászútjára is. Nem egyszerű ennek a hajadon nőnek a fejében lenni; annyi megkövesedett féltékenység és folyamatosan táplált gyűlölet van benne, mint egyes sokat megélt öregasszonyokban, akiktől mindent elvett az élet. Sztefa azonban még fiatal. És makacs. Életét az őt megmentő Anger doktor (vélt) utolsó szavainak rendeli alá: "Olyanok vagytok Adelával, mint két fa, amelyeknek egymásba fonódott a törzsük. Gondolj rá, gondolj a magad életére. Sztefa, nem lesz könnyű, de hallgass rám: szolgálnod kell Adelát."
Sztefa ennek megfelelően cselekszik; csecsemőként bánik a kor elkényeztetett kisasszony-követelményeinek megfelelő Adelával, fürdeti, fésüli a haját, cseréli az éjjeliedényét, illóolajokkal dörzsöli be a halántékát, ha a nagyságos asszonynak kibírhatatlan migrénje támad rengeteg tennivalója közepette. Száját összeszorítva, sérelmeit fénylő kitüntetésként büszkén viselve tűri a megaláztatásokat, emberfeletti erővel mos, főz, takarít hajnaltól késő estig.
Adelával képtelenek elszakadni egymástól, de együttélni sem nagyon tudnak, folyamatosan mérgezik egymás körül a levegőt, ami a regény végére éri el a tetőpontját.
Szofija Andruhovics nem elégszik meg ennek az érdekes (bár az olvasó számára is fojtogató) kapcsolatnak az érzékletes bemutatásával, hanem hasonlóan részletes, színes-szagos képet fest Sztaniszlaviv városáról, amely az Osztrák-Magyar Monarchia idején igazi olvasztótégely; lengyelek, ukránok, huculok, németek, zsidók, mindenfajta népcsoport keveredik benne, és rengeteg féle étel, amiktől rendre összefutott a nyál a számban, nem csoda, hogy Sztefa főztjének a csodájára járnak, szétkönyörögtem volna magam egy általa sütött képviselőfánkért.
Ahogy haladunk előre, a feszültség egyre nő; belép (vagy inkább visszalép) a nők életébe egy erőteljes kisugárzású pap, felbukkan egy különös kisfiú és egy ördögi illuzionista, egy jóképű henteslegény és egy pár harisnya is nem várt bonyodalmakat okoz. A vége felé kapkodtam a fejem, az addig komótosan csordogáló történet elkezdett vágtatni és egy nagyon nem olvasóbarát befejezéssel ért véget.
A Felix Austria feszült, érzelmekkel telített regény. Nem tökéletesen kiegyensúlyozott, de lekötötte az általában elkalandozó figyelmem, amire egyre kevesebb könyv képes.
Eredeti cím:
Kiadó: Typotex
Kiadás éve: 2017
Fordította: Mihályi Zsuzsa
Ár: 3200 Ft (kiárusításokon pár száz forintért lehet kapni)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése