2016. május 26., csütörtök

Egy nő élete

"Az a kapcsolat, ami olvasóim és köztem kialakul a rovat elindulása után, egészen különleges a számomra. Megírják, hogy úgy érzik,  mintha személyesen ismernének. Már hozzátartozik a szombat délelőttjükhöz, hogy kinyissák az újságot, és megnézzék, miről gondolkodtam, és mi történt nálunk. Megismerem a kézírásukat a borítékon, a gyerekeik és férjük nevét. Kiteszem fényképeiket az íróasztalom mellé a falitáblámra, s az rövidesen megtelik a személyesen soha nem látott asszonyok arcával. Ismeretlen ismerőseimnek hangjai a postaládámban - azok a hangok, amik ellen Jerry Salinger annyira óvott - egyfajta kapcsot jelentenek a világgal."



Joyce Maynard: Otthon a világban

Nem lesz egyszerű összetákolni egy bejegyzést erről a könyvről, de - mivel az év egyik legjobb olvasmányélménye volt és az is marad -, mindenképpen szeretnék róla írni.
A regényes (ön)életírások, vallomások aktuális ízléstől és hangulattól függetlenül mindig ínyencfalatnak számítottak nálam. Nagyon a hatása alá kerültem Joyce Maynard önéletírásának; hiába több mint 500 oldal, annyira nem akartam befejezni, hogy random módon újra és újra beleolvasgattam a metrón. Az jutott eszembe, hogy mennyi nehézséggel és fájdalommal kellett szembenéznie és milyen iszonyatosan magányos volt - más csak elolvasni a tárgyilagos hangvételű, pár soros összefoglalásokat, az odavetett megjegyzéseket fordulópontokról, és mennyire más megélni. Nem sajnálni akarom Maynardot, de borzalmas volt belegondolnom, hogy egy katasztrofális, romboló kapcsolat után házasságot kötött egy jóformán ismeretlen, és, ami a rosszabb, homlokegyenest más emberrel, és egyetlen vigasza a három gyerek mellett a Családi ügyek című rovata volt, amelyben (kicsit szépítve) megírta a mindennapjaikat, a meggyötört, depressziós anyák gondjait.
Igyekszem egy egészséges, három lépésnyi távolságot fenntartani a szövegtől, ahogy minden fikciós (ön)életrajz esetében; szerintem minden, ebbe a tárgykörbe tartozó műnél fontos figyelembe venni, hogy mindig az adott író saját olvasatáról, nézőpontjáról van szó, ő pedig úgy csiszolgathatja a bántó éleket, a kiugró sarkokat, ahogy akarja. Igaz ez Kleopátrára, Hemingwayre, Virginia Woolfra, bárkire - nem szabad őket kizárólag egy történet alapján megítélni. Ugyanezért nem fogok Salingerre köpködni - bár Joyce Maynard egy rossz szót nem ír róla -, nem tudni, ő hogyan élte meg az akkor tizennyolc éves lánnyal való kapcsolatát, és már nem is fog kiderülni. Ha Maynard nézőpontját vesszük alapul, akkor ez egy borzalmas viszony volt. Ami most szöget ütött a fejembe: hol voltak ekkor a lány szülei? Egyáltalán, általában hol voltak?
Az erőteljes, karizmatikus, vagy inkább nárcisztikus szülők Salinger mellett Maynard életének, mentalitásának origóját képezték; elképesztő ambícióval nevelték, de nekem, a külső szemlélőnek elsikkadt a lényeg. Egy kövérkés anya szerint miért kell a lányának soványnak lennie? Ha még tizenévesen is ő fürdeti, miért nem akarja észrevenni, hogy a gyereke éhezteti magát, hogy elnyomó, abuzív olyan párkapcsolatban él, ahol hála istennek az anorexiája mellé felveszi hobbinak a bulimiát is?
"Úgy tűnt, sok kritikusom szemében életem egyetlen jelentős eseménye az volt, hogy egy ágyban aludtam a nagy emberrel. Ez nemcsak rám nézve volt elkeserítő, hanem abból a szempontból is, hogy történetemnek és személyemnek ez az értelmezése mit sugall a véleményezők nőkről való felfogásáról. Remélem, hogy egyszer majd valamilyen feminista tudós megvizsgálja, miért is van az,, hogy ha egy nő megírja életének történetét, azt oly gyakran teszik nevetségessé mint önmagába merülő és alapvetően jelentéktelen művet. (...) Én úgy vélem, a nők iránti, kultúránk szövetébe ágyazódott ellenségesség mércéje, hogy mikor egy nőíró hangot ad azoknak a küzdelmeknek, amelyek egy nő életét kitöltik, gyakorta intézik el azzal, hogy hogy lelkiző, önkielégítő, triviális. Pedig nem kell messzire menni ahhoz, hogy az ember számos példát találjon, mikor férfiak írnak gátlás nélkül és jócskán önmagukba merülten tapasztalataik terepéről, s őket aztán égig magasztalják bátorságukért és metsző őszinteségükért."
Nekem nagyon extrém, hogy Maynard ennyire kitárulkozóan beszél a legintimebb titkairól is. Ahogy ő mondja: ha te árulod el a titkaid, mások nem tudnak megszégyeníteni. Kíváncsi lennék, hogyan élte meg a rengeteg olvasó levelet, amelyek között szép számmal akadhatott elítélő, lekezelő és pocskondiázó. Az újságbeli rovata olyan lehetett, mint egy korabeli blog, csak inkognitó nélkül.
Mindezek ellenére kitűnik az elbeszéléséből, hogy megbocsátott a szüleinek (és a volt férjének is). Jót akartak - persze, minden ép eszű ember jót akar a szeretteinek, csak nem biztos, hogy az a "jó" mindenkinek ugyanazt jelenti. Azt vettem észre, hogy az emberek azt akarják megadni a gyerekeiknek, amikre gyerekkorukban ők maguk vágytak és nem kapták meg.

Bevallom, Joyce Salingerrel való együttélése érdekelt a legkevésbé, talán ezért találtam egy kicsit unalmasnak. Sokkal jobban érdekelt, Joyce hogy élte meg a szüleitől való elszakadást, a saját normarendszer kialakítását. Perverz módon jólesik néha más hétköznapi emberek gondjairól olvasni.:)

Eredeti cím: At Home in The World
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2003
Fordította: Siklós Márta
Ár: antikvár könyv

2 megjegyzés:

  1. El fogom olvasni. Köszi, hogy felhívtad rá a figyelmem, nem ismertem.

    VálaszTörlés