"Mondtam már. érdekel, hogyan érjük el, hogy felsőbbrendűnek érezzük magunkat egy másik embernél, egy másik embercsoportnál. Megtörténik ez mindenhol és mindig. Nevezzük bárminek, azt hiszem, lényünk legalantasabb része ez a vágy, hogy találjunk valakit, akit lenézhetünk."
Elizabeth Strout: A nevem Lucy Barton
Ha őszinte akarok lenni, akkor elismerem, hogy erős a disszonancia a pár darab értékelés, egy, a fordító és az egyik olvasó közötti beszélgetés, valamint a bennem kialakuló vélemény között; magyarán, lehet, hogy mégis bebizonyosodik az évtizedes félelmem, hogy rémesen hülye vagyok és nem tudok (szöveg)összefüggéseket értelmezni, a sorok között olvasni, hiába olvastam el kb. 1400 könyvet és vergődtem végig annyi irodalom és nyelvtan órát meg kurzust, mert az ember sose tudhatja, a hülyék is abban a bizonyosságban élnek, hogy okosak.
Meglepően más Stroutnak ez a könyve, mint az általam olvasott Amy és Isabelle és A Burgess fiúk; egy fiktív írónő fiktív történetvázlata, erőteljesen beszélt nyelvi jellemzőkkel - tele van bizonytalansággal, mintha még nem tudná, merre kanyarítsa a történetet, ami az övé, Lucy Barton története, azaz sok-sok más emberé is egyúttal. A szüleié, a háború által traumatizált apjáé, a félelem miatt a pár perces szunyókálásokhoz szokott anyjáé, a bátyjáé, aki még otthon lakik és gyerekkönyveket olvas, a nővéréé, akinek a férje nem hajtja le a vécéülőkét és nem segít a gyerekek körül, Mississippi Maryé, akinek nem volt könnyű élete, Elvisé, a szegény tupelói srácé, aki szerette az anyukáját.
Leginkább olyan érzés olvasni, mintha a buszvégállomáson várakozás közben beszélgetésbe elegyednénk. Töredékek, emlékmozaikok, amelyeket főleg Lucy Barton pakol ki elénk, mint a kártyalapokat, kisebb részben pedig az anyja, aki a kórházi ágya végénél ül, és Lucy nyaggatására mesél néhány emberről, úgy, mint amikor a kisgyerek száradjára követeli ki, hogyan találkozott az anyja az apjával. Én nem tudom, Strout hogy csinálja ezt; hogyan éri el, hogy csüggök minden szaván, és ugyanolyan kíváncsi vagyok ezekre a kis semmiségekre teljesen hétköznapi emberekről, mint a főszereplő-elbeszélő, pedig nekem semmit sem jelentenek a Csinos Nicely Lányok, nem ismerem őket, és azt hiszem, hozzájuk hasonló emberek sem voltak jelen az életemben.
"Eszembe jut Jeremy mondása, hogy ha író akarok lenni, könyörtelennek kell lennem. És eszembe jut, hogy nem látogattam meg a bátyámat meg a nővéremet meg a szüleimet, mert mindig valami történeten dolgoztam, és sosem volt elég időm. (De nem is akartam menni.) Sosem volt elég időm, azután később rájöttem, hogy ha a házasságomban maradok, nem írok több könyvet, legalábbis nem olyan, amilyen akarok, és ezt is figyelembe kell venni. De a könyörtelenség, azt hiszem, igazából abban áll, hogy belekapaszkodom önmagamba, és azt mondom: ez vagyok én, és nem vagyok hajlandó olyan helyre menni, amit nem tudok elviselni - az illinois-i Amgashbe -, és nem vagyok hajlandó bent maradni egy házasságban, ha nem akarok, inkább fogom magam, és áttörök az életen, vakon, akár a denevér, de megyek előre! Ez a könyörtelenség, azt hiszem."
Vajon ismerem-e Lucy Bartont 150 oldal közös várakozás után? Azt hiszem. Egy kicsit. A másik két könyvvel ellentétben itt Lucy az egyetlen nézőpontkarakter, nincs mindenható és mindent látó, láthatatlan elbeszélő, akinek a segítsége révén bölcsen tudunk bólogatni egy-egy szereplő tette vagy mondata olvastán, hogy bizony, ezt nem kellett volna meglépni. Valójában az igazság nem ilyen egyértelmű. Sarah Payne (egy másik fiktív írónő) is megfogalmaz valami ilyesmit a könyvben, de annak persze elfelejtettem felírni az oldalszámát.
Több a kimondatlan, mint a kimondott dolog. Próbálunk átkukucskálni a szavak kerítésén, de Lucy szégyellős, bizonytalan elbeszélő, nem bízik az olvasóiban - de bizonyos dolgokat nemcsak a le-vagy körülírásukkal lehet kifejezni, mint abban a jelenetben, amelyikben Lucy gyermeteg hévvel arra próbálja rávenni az anyját, hogy kimondja, szereti őt. Nem sikerül, de abban, hogy "Buta lány - mondta, és a fejét csóválta. - Te buta, buta lány", minden benne van; az anya hangjának dallama, a rosszalló, mégis elnéző, hát persze-hangsúly, az, hogy hogyne szeretnélek, miért kell ilyen butaságot kérdezni éreztetése. Az anyja soha nem tudta kimondani, hogy "szeretlek" és Lucy szerint jól van ez így. Szerintem is jól van.
Jóformán az egész könyv ilyen.
Aztán vannak dolgok, amiket még csak Lucy is éppen megközelít, aztán rémülten eliszkol, mert képtelen vele szembenézni. Mint a testet hirtelen átható fájdalom, és az azt követő égető érzés. Kell-e pontosan tudnunk, mi történt? Nem hiszem. Nem az a lényeg, már nem az. Körbefonja a gyökerével a szívünket és együtt növekszik vele, "kitart egész életünkön át, olyan végtelen sóvárgással tölt el, hogy sírni sem tudunk tőle. Szorítjuk, igen, dobogó szívünk minden összerándulásával: ez az enyém, az enyém, az enyém."
Égő, de lassan nem fogok tudni újat írni a szerző könyveiről. Szintén Sarah Payne, a jól öltözött fiktív írónő mondja, hogy minden író egyetlen történetet mesél el a regényeiben - Elizabeth Stroutét én akárhányszor képes lennék elolvasni; olyan témákat, olyan mélységben, olyan stílusban mutat be, amelyek a nap huszonnégy órájában engem is foglalkoztatnak.
Eredeti cím: My Name Is Lucy Barton
Sorozat: Geopen 20
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2017
Fordította: Todero Anna
Ár: 3490 Ft
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése