Reped a cukormáz

"Egyfolytában a házon járt az esze, azon, hogy kívülről mennyire hasonlít a telep többi házára. Behunyt szemmel is eltalált volna az alagsori olajkályhához. Eltűnődött, vajon az elmúlt hat évben nyitva volt-e a szeme, amikor ezeket a házakat nézte. Émelygett. Akárha ő bántalmazta volna azt a nőt, hiszen tudomása van róla, hogy bántalmazták, s ő feljelentés híján dolgavégezetlenül távozott. A legrosszabb mégis az volt, hogy meg is könnyebbült, és ezért ácsorgott  egy hét múltán a kocsifelhajtón hajnalban, és nézte a tejeskocsit."

Alice Hoffman: Hetedik mennyország

Kilenc éve olvastam ezt a könyvet, ennyi ideje is írtam róla, még a Freeblogon [tehát a blogom tényleg van 10-11 éves - Nimához hasonlóan én se vagyok biztos benne, mikor kezdtem el]. A post címe ugyanaz (mondtam már, hogy a kvázi lényegtelen dolgok mennyire megragadnak bennem?), mert még mindig találónak érzem.

Gyakran elhangzik, hogy az ilyen régi kedvenceket kockázatos újraolvasni, de tudtam, hogy a Hetedik mennyország nem kerül át a "maradjon meg szép emléknek"-pikszisbe. Meglepően sok mindenre emlékeztem belőle - a színekre, egy kibontott vörös hajkoronára, egy kölcsönadott fűrészre, a semmibe elsétáló cipőkre, az akkor érzéseimre -, ezekre hagyatkozva mertem levenni a polcról.

Nyilván nem tetszett annyira, mint régen, pontosabban nem varázsolt el a bokámig; akkoriban még nem olvastam a társadalmi problémákat boncolgató regényeket [de, ahogy nézem, sok fontos könyvvel ismerkedtem meg akkoriban - ott van A szél árnyéka, A tizenharmadik történet, A szolgálólány meséje, az első Ulickaja és Joanne Harris - hú, írni kellene ezekről is egy bejegyzést!], talán ez volt az első, ezzel kapcsolatos olvasmányom.

Nem tetszett annyira - de azért eléggé. Még mindig nagyon szeretem. (A korai jó élmények jobban bevésődnek?) Ismerősen melengető érzés volt visszatérni a történet szereplőihez, és, dacára az eltelt időnek, nem látom máshogy az egészet, mint mondjuk A szél árnyéka esetében, csak, ahogy fentebb említettem.

Mielőtt folytatnám az áradozást, muszáj tennem egy önvédelmi záradékot: ha valaki nagyon fellelkesülne a véleményemtől és rohanna megszerezni a könyvet, ne várja el, hogy átéli azt az olvasói kataklizmát, amitől egy ínyenc olvasó eldobja az agyát, mert könnyen csalódás lehet a vége. Én szeretem Alice Hoffmant, kompatibilis vagyok a regényeiben megmutatkozó életszemléletével, és szeretem őket annyira, hogy ne zavarjanak a hibáik (amiket általában nem is látok, és nem is akarok látni), de talán 2-3 embert tudnék magamon kívül felsorolni, aki hasonlóan viszonyul hozzá. Szóval csak óvatosan.

Hoffman a társadalmat nagyon finoman, a felszínen mozogva boncolgatja, vagyis inkább a rá jellemző finomsággal nézegeti és mikroszinten felhívja a figyelmünket pár apróságra; egy fiatal (hat éves) amerikai lakóközösségről veszünk látleletet az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején. A könyvben lakótelepként emlegetik a Bürök utcát, de ez nem 4-8 emeletes panelházakat, hanem síkegyforma (ebben legalább egyeznek) kertes házakat jelent, ahol a beköltözők hasonló társadalmi státuszban és anyagi körülmények élnek-mozognak - és az emberek elvárják egymástól, hogy ennek megfelelően viselkedjenek, azaz: ne üssék avatkozzanak bele a más dolgába és gondozd a pázsitot. Ha ragyognak az ablakaid és a szabványos kettő darab gyereked tiszta ruhában van, rendes ember vagy.

De tudjuk, hogy senki nem tökéletes a tökéletesen egyforma ajtók mögött.

A visszafojtott feszültség, a látszat fenntartására törekvő igyekezet úgy üli meg az emberek életét, mint a vihar előtti fülledtség a levegőt, és a Bürök utcaiak soha nem jutnak friss lélegzethez. Ugyanúgy hat a szülők hagyománytisztelő generációjára, mint a kisebb-nagyobb kihágásokat végző tizenévesekre. Igazából az előbbiekre veszélyesebben hat a légkör; az utolsó pillanatig előírásosan viselkednek, de, amikor betelik a pohár, minden figyelmeztetés nélkül szétrobbannak - például egy családanya elmegy sétálni és többé nem tér vissza. Örökké tartónak hitt dolgok semmisülnek meg, a fiatalok nem a gimis szerelmüket veszik el és nem a családi vállalkozásba állnak be dolgozni, hanem beülnek a kocsiba és maguk mögött hagyják mindazt, amit ismertek, hogy örökre megszabaduljanak tőle.

Van ennek a viselkedési normának ellenpontja is, a nagyjából elátkozott-szinten számon tartott Olivera-ház új lakója, Nora Silk és két fia. A nő már első ránézésre is egy métely, akinek elsődleges célja a tisztes amerikai állampolgárok megrontása:

- Sminkeli magát, magas sarkú cipőt, testhez álló ruhát hord és lakkozza a körmét;

- Magyarán nem úgy néz ki, mint a normális anyák;

- De még csak nem is háztartásbeli;

- A kisebbik fiát egyszer lyukas dzsekiben látták;

- Egyáltalán nincs tisztában azzal, miről lehet beszélni (a vacsoráról és az időjárásról) és miről nem (a fáradtságról, a kurvára-elegem-van-mindenből - érzésről, meg úgy általában semmiről);

- Nincs férje (és nem özvegy!) - talán mind közül ez a legnagyobb bűne.

Nagyon sokáig lehetne taglalni a felmerülő témákat; a generációs problémákat, a generációk és az emberek közötti meg nem értettséget, hogy mit értünk barátságon, miért önti el a pánik a tulajdon gyerekünket a mi életünktől és miért művel esztelen dolgokat, miért a látszatnak hiszünk és kapaszkodunk bele görcsösen, miért félünk az élettől, miért viselkednek úgy az emberek, mint a sánta társukat halálra csipkedő csirkék és a többi. Talán az a legjobb ebben a kis regényben, hogy okosan mutatja meg ezeket - élesen, tisztán, de nem fájón. Nem akarsz tőle zokogva bebújni az ágy alá azzal az érzéssel, hogy az emberiség milyen borzalmas és fikusz akarsz lenni.

Jaj, a mágia, majdnem kihagytam. Nagyon kevés, leheletnyi van benne jelen, inkább csak a regény hangulatán érződik a mágikusság, mintha a levegőben úszna. Várod, hogy történjen valami, de általában nincs ott semmi, csak ritkán és az erre érzékenyek előtt csillan meg valami, a többieknek a sejtelem marad. (Magyarán a realista olvasóknak nem áll tőle égnek a haja.)

Nyüm-nyüm, szeretem, na.

Ui.: A magyar borító senkit ne tántorítson el (csak egy egészséges elborzadást engedélyezzen nekik a jó ízlésük), mert semmi, de tényleg semmi köze a filmhez.

Eredeti cím: Seventh Heaven

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 1998

Fordította: Nagy Nóra

Ár: Azt se tudom, lehet-e még kapni