Próbálok szelektálni

Niki selejtezésről szóló postja nagyon fellelkesített, és ennek alapján én is nekiálltam átnézni, mi az, amire már nincs szükségem.
Sejthettem volna, hogy nem lesz olyan egyszerű. Pontosabban: tudtam, csak nem sejtettem.

Skizoid módon egyszerre vagyok ragaszkodó gyűjtő és praktikus szelektáló. Az édesanyám* mindent, de tényleg mindent megőrzött, talán már meséltem arról a nyárról, amikor talicskával hordtam a papírszelektívbe a '97-es csekkeket, a régi napilapokat, női magazinokat - ezeket korábban ollóval megritkítottam, amikor a receptgyűjtős korszakomat éltem -, ótvar régi lottószelvényeket. Meghökkentő dolgokat is találtam, amit morbid kíváncsiságból őriztem meg. Régi fotókat. Sose voltunk fényképezős, keretek-sorakoznak-a-kandallópárkányon típusú család, kifejezetten gyűlölöm, ha engem fotóznak, de olyan keveset tudok a felmenőimről, hogy jólesett a birtokomban tudni pár fekete-fehér képet.
És akkor a többiről még nem is tudtok. Ezeket nem is fogom elmesélni, egyrészt azért, mert nem tartozik a tárgyhoz, másrészt mert csak. Azt hiszem, a talicskázás kellően kellően megvilágítja, hogy a rendszeretetemnek volt előzménye, és ugyanígy a gyűjtői romantikámnak is.
Egyébként attól a nyártól kezdve folyamatosan selejtezek a könyvek közül is. Nagyon sok adományozásra került, hajléktalan bácsit örvendeztettem meg Leslie L. Lawrence-ekkel és Robin Cookkal, vittem be könyvtárba, bevándorlóknak pakoltam össze, hozzájuk került néhány régi, macskák által kissé antikolt sarokkal bíró szótár is. Ezek kerültek ki az örökölt családi könyvtárból, és még mindig rengeteg van belőlük. A saját beszerzések közül is kiszanáltam jó párat, de van néhány problémás kategória.
Mit csináljak azokkal, amiket ezer éve tolok magam előtt, és, ha ránézek, magától az olvasástól is elmegy a kedvem?
Várjatok, nem ilyen egyszerű a helyzet: viszonylag gyakori példa, hogy régóta tologatott, öt-hat éve vásárolt könyveket olvasok el - erre használom a VCs-t -, és odáig vagyok az örömtől. Mi van, ha megfosztom magam egy ilyen potenciális élménytől?
És mit kezdjek azokkal, amik emléket képviselnek? Az igazság a Harry Quebert ügyben nagyon felmérgesített, de ezt olvastam, amikor mentünk a tavalyi Kékes csúcsfutásra, és az írásról tök jó mondatok vannak benne.
És mi legyen Az isztambuli fattyúval, aminek olyan szép a borítója? Jó, oké, az egy, mert egyértelműen nem szerettem és nem fogom újra elolvasni.
A harmadik bajos kategória az alapműveké; régen sportot űztem a nehezen beszerezhető könyvek felkutatásából, így lett egy régi kiadású Kis Dorritom, viszont Dickens érzésem szerint nem nekem való szerző. Gyerekként mindig megnyugtatott, hogy mennyi, az iskola által követelhető olvasmány megtalálható nálunk. Emlékszem a gimit megelőző nyárra, amikor fejvesztve kerestük A nyomorultakat az antikváriumokban, egy könyves vásáron, és állandóan lecsúsztunk róla. Csoda, hogy az anyám nem nyúzott meg, mert a kötelező olvasmányok listáján vagy-vagy kitétellel szerepelt A párizsi Notre-Dame és A nyomorultak. Az előbbiből volt otthon három példány. Mentségemre legyen mondva, hogy mindkettőt elolvastam az idők folyamán.

* Mikor lesz az anyából, anyukámból anyám és édesanyám? Veszteség esetén az érzelmi eltávolodást segíti, más esetben a felnőttséghez van köze? Lehet, hogy egy bizonyos kor után infantilis dolog így emlegetni. Más, de az is tudott, hogy a rendes felnőttek nem hordanak sapkát (cicásat végképp nem), kesztyűt max. bőrből, és télen is szövetkabátot hordanak.